Kávé és
cigaretta
November
volt, mégis metszően kék az ég
felfelé nézett, a füst ezerfelé ütődő-csapódó részecskéibe
(jeges-tisztán csengtek, mint az üvegharangok)
a kék hátteret szanaszéjjel hasogatták a kopasz ágak
(akár a bifurkációs görbe)
reszkető ujjakkal kutatva a rendet
mint reménytelen számtani egyenlet
És odalent – földbe némult ajkak.
Őserő?
Göröngyök közt rángó féregujjak,
s földre tapadt arc. Szemét, behunyta, várt.
(Sáros lett a bézs szövetkabát.)
Mindhiába.
Hideg volt. Elzsibbadt. Fázni kezdett.
Aztán összegyűrte a kávéspoharat
elhelyezte az e célra szánt gyűjtőedénybe
vörösre görbült ujjaival megkereste a megfelelő kulcsot
és elindult felfelé a szemétszagú lépcsőházban
Néha
Néha
nekirugaszkodom
az égre szegezem tekintetemet
görcsbe fordulva erőlködöm, hogy egy-egy szó, gondolat vagy tett
(vagy akárcsak egy magában
pörgő-forgó, abszurd
eidetikus kép)
utat találjon felfelé, s mint az újszülött,
átpréselődjön a rángó águjjak között,
és ne szabdalják össze az ólomfelhők szilánkjai
(vagy egy valahonnét odakeveredett
összetört szentségtartó)
Aztán véget ér az egész. És itt marad
az immanenciában rángó húsdarab.
Körülötte mosatlan edények.
Lábán csíkos zokni, hogy meg ne fázzon.
Üres csokispapír. Kólásflakonok (lájt persze),
teli hamutartó.
Tükörbe néz, pillantásával felméri
az írisz körül kirajzolódó hajszálerek
és a nemkívánatos hájpárnák helyét.
Nagyot sóhajt, gumikesztyűt húz,
és elindul a konyhába, hogy végre, végre elmosogasson.