|
BATÁRI
GÁBOR
Talán-Szindbád
(mint a Muszáj-Herkules)
Megint felhívta.
Kedves, éltes hölgy, kissé fárasztó telefonjai heti rendszerességgel várhatók.
Egyesek szerint szenvedély tüze ég benne iránta, persze a hölgy nagyon
finom és aranyos a menyétje. Látta őskori fényképét, harminc évvel ezelőtti
önmagával szívesen hetyegne, de mostanság ki van zárva. Ebédmeghívásaira
(ha kellő ritkasággal kultiválja) szívesen megy, jól főz, ő meg szereti
a hasát. Ilyenkor a szerelemről beszél (ez a mániája, dalaiban is erről
nyafog), de az szóba se jöhet, akár Skandinávia, persze azért édes, csak
sajna populista.
Miért csak az öreglányok tapadnak énrám? Teszi
fel sokszor magában a kérdést. A közel korombeli nőcik észre sem
vesznek sóhajtozik , pedig nem vagyok egy észrevehetetlen
(itt fizikai teste tömegi és térfogati nagy egységére utal) és még így
szólt: Kezembe veszem a dolgok irányítását, nagy merényletet követek
el az emberiség ellen, csinálok magamnak három bomba nőt, ínyemre valót,
és ha felrobbantják ezt az egész kócerájt, még azt se bánom.
Nagyvárosi
Éposz
Érckövi hazafelé
baktatott a munkahelyéről. Az utca zaja, amely amúgy is idegtépő néha,
még külön is irritálta feszült idegrendszerét. Az erős hanghatású zajok,
zörejek, mint például autótülkölések, kolompok, dudák, csörömpök emberi
érzékszervekkel tapintható burkolatot vontak köréje, sőt...! Bizony nem
ugrándozott, mint a zerge, semmi oka nem volt rá. Hosszú ideje gondterhelt
volt és nyugtalan. Aggódott. Hogy mi volt lelki egyensúlytalanságának
és látszólagos boldogtalanságának az oka? Hát ez, ez járt szegény Érckövi
fejében.
...Nehéz volt a mai nap ...a főnök sokat molesztált ...az árak az égbe
szöknek ...kevés a pénz ...no, meg a környezetszennyezés ...a szmog lassan
eltakarja a Napot. A világvárosi füst és korom a sejtjeibe ivódott (szomorú
a sejtés, de igaz, a piszok áthatol akár a röntgensugár). Földhözragadt,
korlátolt valója miatt nem gondolhatta, hogy a magafajta kis ember is
mi mindent adhat a világnak. Miközben így bandukolt, gondolataiba feledkezve...
nos, ne kerteljünk, úgy érezte, hogy valami éles, hideg, fémes szerszám
hatol testébe. Talán Marduk villant szinte megvilágosodásként
agyába a felismerés. Eltalálta. Menthetetlenül kettévágatott, alantasabbik
feléből lett a Föld, a nemesebbikből az Ég, és a felaprózódás folytatódott.
Kiömlő véréből lettek a folyók, fogaiból a kövek, hajából az erdők, könnyeiből
az eső és harmat, agysejtjeiből az emberek, atomjaiból világegyetemek.
És dobogó szívéből Budapest.
Adam
Babel
Vette
Isten a földnek porát és számtalan téglát vetett abból, kiégette azokat
irgalmának és ítéletének emésztő kemencéjében, égig érő agyagtornyot emelt
belőlük, amely egy állóképhez vala hasonlatos, de isteni lényegét tükröző
orcájának magasságáig nem engedé azt felérni. Menynyet ostromló, földi
jelenlétének ezt a büszke emlékművét porig alázta, mégis elhelyezte benne
az újrakezdés csíráját. És nevezé azt embernek...
Kozmogónia
Hésziodosznak
A
kezdet előtt egyesek állítják , a KHÁOSZ volt. Azt nem lehet
tudni, hogy a KHÁOSZ maga a semmi, netán... áhhh fölösleges ebbe
belebonyolódni..., na, na de mégis , mégis a semmi a tartalmatlanságig
összezsugorodott MINDEN, vagy csak a hétköznapi értelemben vett szimpla
nincs, a nemlét, amely majd közeli rokonságban lesz a holtak hazájával,
a későbbi elképzelésekben (amikor már lesznek emberek, ugye... bár).
Elég az hozzá, hogy ebből a zűrzavaros kvark-kotyvalék-összevisszaságból
(nevezzük így az egyszerűség kedvéért) kiemelkedett az anyaszült pucér
SZUBSZTANCIA, az örök fiatal ősmatriárka. Valahol tekergett a végtelenség
kígyója is, és mintha azon álomban ringva nyugodott volna VALAKI, akinek
kollektív tudattalanjánál is mélyebb lélekrejtekében a még nem létező
mindenlétezők archetípusként derengtek. Ám álmában a gondolat szellem-embóliává
csomósult, ettől felébredt és látott... (de ezt hagyjuk, ez egy másik
történet).
Visszatérve a gyönyörűséges ősanyához, mezítelenségét a vakító üresség
ultraibolya-kékes illúziója auraként takarta el a kíváncsi tekintetek
elől (persze akkor senki és semmi nem volt, de a mítoszok már csak ilyenek).
Mivel királynői fenségű lábát nem volt hol megvetnie, kezdetleges mindentudásával
megkísérelte a KHÁOSZ-APSZU-TIÁMAT-ból valahogy kivarázsolni az Eget,
a Földet és a Tengert, sajnos újszülött lévén nem volt elég okos, így
ez nem sikerülhetett.
Új dolgokkal próbálkozott. Elcsábulva a SZÉL-től vagy inkább a KOZMOSZ
archetípusától, feketeszárnyú éj aspektusában ilyenkor
félelemmel gondolnak rá a legbátrabb dalnokok is atomtojást tojt
a sötétség méhében. Feltehetően egy számítógépvírus vagy mutáció
miatt az ősvalamiből egy sárkányszörnyeteg kelt ki. Az őselvhölgy
iszonyodva fordult el korcs gyermekétől, és két combja közt addig szorongatta,
míg a szufla ki nem szállt belőle. Meggondolatlan volt, mert magát a Galaxist
nyiffantotta ki, ebből kifolyólag nem jött létre semmi sem... egyszóval
eltolta a theogóniát.
Az istennőt érdemei elismerése mellett nyugdíjazták.
|
|