Duhaj
fohász
(Fiatal
orosz költő reflexiója a pirkadatra)
A
pirkadat hegyes pikája
felhőt döf át, buggyan az ég,
egy őszülő platán fejére
kifröccsen egy kis buborék.
Vér és mocsok! Hiába szépít
a titkot alkotó magány,
a verspapíron foltokat hagy
a hajnal indigója ám...!
A párás hajnal hűs vizébe
merítem vad, duhaj fejem,
nem kocsmagőzt, nem perzselő szeszt,
a józan elmét kedvelem!
Barátok, hej, a duhaj ének
többé nem forr a torkomon,
forrjon a bor, de inni: én nem!
a józanságot kortyolom!
A hajnal pengevillanása
sebzi az ébredő időt,
az életemmel szembenézni
Istenem, ehhez adj erőt,
terítsd a roskadó mezőket
a lábaim elé sután,
Istenem, majd így találj rám,
a félszeg ütközet után.
Megkopott
költő
Mióta
lazább a hasam, lazábbak a soraim.
Nem tudom, miért, kitennem már nehezebb a pontot.
Nemcsak akárhol, de kiváltképp pont ott,
ahol a ponthiány nagy. Magamra maradtam én, magamra,
és erről írok. Mindig. Pontatlanul fogalmazom,
de nem kezdek verset úgy már, hogy „angyal
jött, a sötét spaletta lezuhant, este lett”,
mert tartok attól, tényleg jön, tényleg lezuhan,
ha nem félek is, de egyre jobban tartok.
Ettől. És néha izzadok. És nem kezdek verset úgy, hogy
„nem kezdek verset úgy, hogy...”
Sötét lett, ennyi. Kalmopirin, nagypárna, dupla takaró,
túl sokat ültem fülkefényben és huzatban.
Nem kezdek verset így se: „én, én, én.”
Volt már elég ilyen,
és mi változott azóta, ugyan mi?
Változásban bízni: ifjonti vétek,
a fogak kopása mélyül, a rángások talán idegesebbek,
ha öröm ér, csak az, hogy kunkorul a szőr
mellkasomon buján, és vörös hajnal hasad majd,
mint egy vulva, de az már nem nekem.