Szívbe fogadott világ

  Az esszéíró Vasadi Péter

A szépség: készenlét a szentre.
    Bármiként vélekedjünk is szépségről, szentségről és készenlétről: a Vasadi Péter esszéisztikájában megtestesülő gondolatiság egy lehetséges összefoglalásának tűnik föl ez a – kegyelem idevetette – mondat.
   A költő első esszékötete (Tűzjel) 1978-ban látott napvilágot. Attól fogva mind sűrűbben, a kilencvenes évek óta egyenesen sorozatos rendben jelennek meg Vasadi értekező prózai munkái.
   Most csupán három – szelíd önkénnyel kiválasztott – kötetre korlátozzuk figyelmünket. Ezekre hivatkozunk, ezekből idézünk, amikor az esszéíróról próbálunk szólni.

A szív tágassága (1994) és az Ahogy én tudom... (1994) hosszabb rövidebb lelkiségi esszék gyűjteménye. (Mindkét kötet a Hatodik Síp Alapítvány és az Új Mandátum Könyvkiadó „Emberhalász Könyvek” sorozatának fontos darabja.) Az Üdvösség ideje (1998) lapjain a szerző teológiai publicisztikája jellemzően irodalmi, illetve kulturális tárgyú írásokban teljesedik ki. (A művet a Széphalom Könyvműhely gondozta.) E két irányt Vasadi Péter művészi és gondolkodói magatartása rendezi eggyé. Vallás és irodalom, hit és művészet kérdéseit nála az emberi létezés egészére vonatkoztatja a mindig az Egészre (az Egyre) kíváncsi szellemi alapállás.
   A szív tágassága már tartalomjegyzékével jóleső várakozást kelt; az egyes írások beszédes (és beszédesen szép) címet viselnek:  A megfoghatatlan szépsége, A szeretet civilizációja, A szív öröméről, Gondolatok a fényről, Esztétika az Evangéliumban, Szavak szolgálatában, Az igazság szeretetéről, A kereszt csöndje, A szeretet hasadékai... Egyházról, kultúráról, kegyelemről és irodalomról, az igazság és a szeretet egylényegűségéről vagy például az életszentségről a házasságban természetszerűleg nem föltétlenül a logika érvei, hanem inkább a hit paradoxonai által beszélnek e szövegek. A Biblia mellett a más Vasadi-kötetekből is megszokott szerzőkre – főként költőkre, írókra és teológusokra – hivatkozva. Pascaltól Chestertonig, Pázmánytól Rilkéig, Hans Urs von Balthasartól Paul Claudelig gazdag, de válogatottan gazdag a névsor. Mi az, ami összeköti őket – s egyben a kötet írásait? A válasz reményteljesen nyilvánvaló: a hit. A hit jegyében gondolkodás. A hit jegyében gondolkodó szeretetetika – hogy egészen pontosak legyünk.
   Egyik oldalon lesújtó kritika a világ állapotáról, az ember kondíciójáról. A másikon – látszólag a megoldást keresve, valójában a megváltásról szólva – a hitben megélt szeretet és a szeretetben megélt hit eszköztelen fölmagasztalása. A kettő között: a létezés drámáját vállaló ember (akinek „lényegét valami rajta túlfekvő magyarázza meg” [5.]) esélyei. Dráma? Igen. De nem szellem és anyag konfliktusa, hanem a szellemi és az anyagi közt helyét nem lelő ember krízise: „A szellem nem ellenfele az anyaginak, hanem egyetemes gyűjtőhelye, az az edény, amelyben egybeömlik természetes és természetfölötti, mivel művé akar lenni.” (19.)
   A krízis abból a világból következik, amelyről az értekező csak pátosszal (s a passióval rokonító etimológia itt kerül helyére) képes szólni: „Fölfoghatatlan, hogy ami jó az embernek, a szeretet, az élet és a világosság, és amiről minden egyes ember meg is van győződve, amit letagadni, lehazudni sem képes, mert arra mégsem vetemedik, hogy szeretet helyett a gyűlöletet, élet helyett a halált, világosság helyett a sötétséget mondja olyannak, ami jó az embernek, szóval fölfoghatatlan, hogy ennek ellenére miért vergődik az emberiség mindig abban, attól, ami rossz az embernek?” (12.) Amelyben a kultúra jellemzően nem más, mint „egy sereg kibic intézményes dilettantizmusa”, „a cifra szellemtelenség művei”-nek együttese (22.). Amelynek „[t]ele vannak a temetői, a kórházai, az elfekvői, de üresednek a templomai, a kiállító termei, a színházai és az emlékhelyei” (137.). Amely „ellene szegül a szeretetnek” (154.).
   Ha van krízis, van föloldás is. (Oldás, fölfelé – hogy igénybe vegyük a nyelv ajánlatát.) Ez: „a szent-ben érvényre jutó emberi egyetemesség” (34.). Az öröm: „A keresztény ember szíve (hivatása) mélyén, ott, ahová senki se lát le, mint fekete fenyőerdők árnyékában a tisztavízű tó, megbújik az öröm.” (46.) A kegyelem: „A kegyelem bontakoztatja ki az embert.” (126.) És, mindezekben s mindezek fölött, a szeretet: „Napi tapasztalataink bizonyítják számunkra, mennyivel több az élet az értelemnél, a szeretet a tudásnál” (17.); „A szeretet civilizációjában nincs átlátszatlan és fölösleges beszéd, nincs gyanakvás és rágalom, nincs kirekesztés és csorda-ösztön, nincs félelem és vádaskodás, nincs fajgyűlölet és cinkosság, nincs hazugság és hivalkodás. Szeretet van benne, tehát tiszta szó, akarat, érvelés és levegő” (25.); „Csak a szeretetben érezzük magunkat, s érezzük jól magunkat. [...] A szeretet, mint egy igazi hercegnő, egyáltalán nem válogatós” (113.); „...a szeretet mindig életbe kerül” (140.); „A szisztematikus válság világában a szeretet az ellentörvény” (155.); „Az ember addig él, ameddig a szeretete” (156.).
   A kötetet – remek szerkesztői fogás – beszélgetés zárja. A Teológia képviseletében Zimányi Ágnes kérdez, Vasadi pedig válaszaiban egyszerre költő és hittudós, gondolkodó és polgár. Ahogy fogalmaz: „Ma még az a természetes, hogy a teológus teológusi módon, az író pedig művészi módon gondolkodik, holott az volna kívánatos, ha a teológus tudná, mi a művészi és a művész, hogy mi a teológiai.” (157.) Amit pedig mond, mintegy összefoglalása az esszéknek. Az igazságot esztétikai rangra emelő mondat korábbi írások gondolatiságát sűríti magába: „Az igaz dolgokkal – ilyen a művészet is – semmit sem lehet kezdeni. Mert valahogyan épp ők a kezdet.” (161.) Hogy az egyház „a gyermekségnek a műhelye” (163.) volna: a megelőző oldalak evangéliumi idézeteiből táplálkozó metafora. Amint a végső derű szavai is összegzésnek tetszenek, a remény szinopszisának: „A szabadságban szétáradó szeretet. Ez az új magatartás. Ennél újabb sosem lesz.” (163.)

A hitvalló személyesség méltósága és a saját esendőség tudata nyilvánul meg benne, ez teszi találóvá a különben igen egyszerű Ahogy én tudom... címet. Ez a kötet ugyancsak a keresztényi eszmélkedés hosszabb-rövidebb, de többnyire meditációs tömörségű szövegeit öleli egybe. Hit, szeretet, igazság, tisztaság, alázat, türelem és szabadság; Ágoston, Aquinói, Kempis, Newman, Bergyajev, Maritain, Pilinszky, Rahner: ismét a szokott értékfogalmak, ismét az emblematikus nevek.
   „A paradicsomi önazonosságtól egyre messzebb sodródó ember” (41.) ontologikus válságára itt is szakrális választ ad, mert „Isten országának a forgatókönyvé”-re (7.), azaz az Evangéliumra hagyatkozik a szerző. „A természetben nincs lárma” – mondja (25.). Amivel egyszerre vigasztal és bírál. „A lélek érzékenysége a szeretet függvénye, akárcsak a figyelem” (59.) – szól szeretetetikája. Ez a szerelmi viszonyra írva így hangzik, így fénylik föl: „A szeretők szeretete élet, létgazdagság. Ezért csak az él igazán, aki szeret. [...] A lélek növekedése a házasok közt a növekvő egységben megy végbe. [...] Egymás mellett ülnek a tóparton és a víztükröt nézik, miközben árad beléjük a végtelen a tó fölszínéről. Ők ketten és a Végtelen szeretik egymást. Talán ennyi az egész.” (63-64.)
   „Nem szent ez a világ, de mindenütt föltűnnek a szentség biztos jelei, majd elmerülnek.” (66.) „Az a megrendítő, hogy a világ súlyosan beteg, holott meg van váltva.” (132.) E két mondat egymásnak felel. Párbeszédükben a szentségre utalt humanitás létparancsa kerül napvilágra. S parancsot jelölnek – bárha evangéliumi szelídséggel – Vasadi aforizmává súlyosított hittételei is: „A szeretet életté teszi a létezést” (69.), „A hit lényege a szabadság szeretete” (86.), „Az alázat az emberi szellem napfölkeltéje” (115.).
   Mielőtt azt gondolná az olvasó, a mindennapok rögvalóságától naivan elemelt szavak ezek, muszáj jeleznünk: Vasadi írásai éppen attól hatásosak és hitelesek, hogy a hit világáról szólva is a tapasztalati valóságról beszélnek – és viszont. Ennek egyik legékesebb példája egy váratlan „politológiai” állásfoglalás, a demokrácia egy költőien szabatos meghatározása: „Mi a demokrácia? Az az élet-, sőt létforma, amelyben az ellenfél világíthatja meg, ki is vagyok igazán, amelyben mindaz segítségemre lehet, ami nem én vagyok, amelyben tehát arra törekszem, hogy magamban rátaláljak másokra is és másokban a magam jeleire bukkanjak. Vagyis testvériség, amelyben átjárjuk egymást, holott élesen kirajzolódnak a kontúrjaink. A nyílt demokrácia az intelligens és türelmes különbségtétel tere, és éppen ezért az erők egyesítésének lehetősége, mely egység nem összekutyulni akarja az embereket, mivel igazán senkire sincs szüksége. Meg akar tartani mindenkit, hogy bennük megmaradjon.” (74-75.)
   „Bármely igazi munka, a hithirdetés is a szeretet szellemének megvalósulása.” (133.) Bármely? Igen, ha igazi. Az Ahogy én tudom... című kötet igazinak tűnik föl: szellem lélegzik benne.

Az Üdvösség idejét a modern világ nagy kérdéseivel, a kultúra és a civilizáció helyzetével foglalkozó esszék nyitják. A szellem védelmében (ez az első írás címe) megfogalmazott szavakat akár avíttasnak is érezhetnénk – ha nem nyelvi műgond és személyes hitel találna bennük egymásra: „Mit állítok tehát? Azt, hogy egyszerre kell védelmeznünk az életet az életellenességgel szemben, az általánost a beszűkítő kisszerűséggel szemben, a szellemit a bóvlival (hazugsággal) szemben. Azt állítom, hogy ez a háromféle voltaképpen egy, minden ember legjava és kötelessége.” (12.) Komor derű, ráción túli remény sugárzik azokból a sorokból is, amelyek érték és boldogság kívánt, ünnepi együttállásáról vallanak: „Minden érték az életet szolgálja, tehát a reménytelenséggel szegül szembe. Érték az értékhordozó mű, a léthordozó ige, a fölszabadító beszélgetés. [...] Mi okozzuk minden nyomorúságunkat, mi követünk el minden gyilkosságot, mi gyújtogatunk, mi panamázunk – mi is haldoklunk. Ha csak egyszer is megtapasztaltuk, hogy életünknek vannak a belső tisztaságtól fényes pillanatai, tettei és szavai, föl kell tennünk magunknak a kérdést: miért nem többször? Miért nem így? Miért nem mindig? / Nincs más megoldás. Sürget az idő. Egyik pillanatról a másikra föl kell állnunk, és el kell kezdenünk az ünneplést. [...] Az ember, aki szellem, boldogságra született, bármilyen körülötte a világ.” (21-23.)
   Jól látszik: az értékeiben megzavarodott világgal szemközt (egyúttal benne állván menthetetlenül) Vasadi egyrészt erkölcsi kötelességre (amely a létezés iránti egyetemes felelősségből fakad) figyelmeztet. Jobbá tenni azt, ami van, s azt, aki vagyunk. Ha tudjuk. Ha nem, akkor is. Másrészt – mint minden könyvében, minden műfajában – az emberen túlról jövő jóindulatban, a kegyelem erejében biztat bízni. „...a lélekhez menjünk vissza” (27.) – ajánlják az írások, mondván: „Az alantasságnak nincs, csak szakrális ellenszere” (29.). Hogy ez a „szakrális ellenszer” mi lehet, azt a „Helyreállító fényesség” eszkatologikus alakzata, ősképi metaforája érzékíti: „Az a fény, amely a Centrum szívéből, a szentség helyéből süt kifelé, az egészhez képest is egészebb Helyreállításról fog gondoskodni. Helyreállító fényesség, ez az Isten üzenete.” (42.)
   E nagy ívű eszmefuttatások után hosszabb-rövidebb irodalmi esszék következnek. Klasszikusokat méltatók, kortársakat elemzők. A nevek sorrendben: Hamvas Béla, Weöres Sándor, Pilinszky János, Andrej Tarkovszkij (az egyetlen, aki nem író), Rainer Maria Rilke, Rába György, Rónay György, Marsall László, Kormos István, Csokits János, Tolnai Ottó, Czipri Éva. Érzékeny közelítés, pontos rámutatás mindegyik írás. Akár Hamvas gondolkodói eredetiségéről, akár Pilinszky misztikus lírájáról van szó. S aligha az értekezői szeszély sorolja egymás mellé e művészeket: a „szívbe fogadott világ” (84.) tapasztalata, amely a Rilke-olvasás egyik központi tanulsága, nemcsak Vasadinál, hanem – más- más fokon és alakban – a tárgyalt szerzők mindegyikénél meghatározó élmény, személyiséget és művet alakító tényező.
   „Az, hogy valaki megérintette Krisztus lábát, még nem menti fel az alól, hogy tiszteletben tartsa a központozást” – írja Fernando Pessoa. Tárgyunkra fordítva ez annyit tesz: kevés volna „a szív tágassága”, ha tapasztalásairól nem a tágassá művelt nyelv számolna be. S hiába szólnának az „üdvösség idejéről”, ha nem üdvös rendben találnák meg helyüket a nyelv elemei. Átelmélkedett, kiművelt, magasba írt szavak – így lesz, csakis így lehet, mint Balassa Péter olvasatában Pilinszky János értekező prózája, a Vasadi Péteré is: „égi publicisztika”.