A
papír fölött mindig
a
papír fölött mindig istennel beszélgetsz
a fehér felületen kirajzolódó betűid
megmutatják semmiből előderengő arcvonásait
a város tompa morajában
a fűszálak erdők
suhogásában
a tenger locsogásában
s testüregeid előszüremkedő csendjében
mindenben felismered szavát
hideg csillag vagy
magános égen
mord kintje
égő bentednek
Kilóg
a láb
„...Nyújtózkodván
a láb
kilóg a létből.”
(Hizsnyai
Zoltán)
a
láb kilóg
s ki már a kéz is
fülelvén kint lifeg a fül
miközben a körül levőt kémleli
kifelé fürkész a szem
s hát a hímtag is a semmiben kalimpál
ha szóra nyílik a száj a nyelv
a léten túliba nyal
történik velünk
kint a kéz a fül a szem a nyelv
valami velünk történik
valami
Tükrömet
befedi
Előttem
langyos kávé
bennem kihűlő okozatok okok
ebből a versből szél fú
ebben a versben homok
Templom a közelben egy se
köröskörül nincsen kocsma
tükrömet befedi kihűlő
mondataim üszke korma
Valamit
óhatatlanul
„Azt
hiszem törvény
hogy valahol el kell rontanunk...”
(Z. Németh István)
Valamit
óhatatlanul félrerajzolunk
Valamit mindig túlírunk
Néha csak a szín tér el árnyalatnyival
Az általunk elképzelttől
Néha a dallam bicsaklik meg
A hangunk is rekedtes olykor
A kőbe márványba merevült mozdulat
Marad időnként kissé esetlen
S az általunk rendezett jelenet is
Valahol mindig vakvágányra fut
Valamit mindig másképp
Valahol valamit mindig
Mintha kint maradtunk volna abból
Amiben menthetetlenül bent vagyunk