SÁNDOR ZOLTÁN

Joshua Arch felejthetetlen alakítása

Amint kamerák elé hívatták, Joshua Arch, a színész szíves-örömest mondott le az életet jelentő deszkákról. Igaz, korábban is játszott már kép- és hangrögzítő masinák előtt, de csak néhány említésre sem méltó videoklipben, valamint egy szappanoperában, jelentéktelen mellékszereplőként. Ezúttal azonban valódi főszerepet kínáltak fel neki, mégpedig nem is akármiben, hanem a szüzsé alapján egy igen izgalmasnak ígérkező egészestés játékfilmben! A fiatal színész nem utasíthatta vissza a két hosszúköpenyes úr ajánlatát. Annál is inkább nem, mert a vidéki kisszínház megközelítőleg sem tudta teljes mértékben kielégíteni hiúságát és ambícióit.
    Miért szekáltok?! – förmedt rá méltatlankodó színészkollégáira, akik megpróbálták rábírni, hogy maradjon a színházi társulatnál. – Mire való ez az álszenteskedés?! A helyemben ti is elmennétek! – zúdította rájuk szemrehányóan a zord tényállást, egy kicsit sem ügyelve közben arra, hogy némileg leplezze fölényességét. – Ha most nem kezdek valamit a karrieremmel, akkor mikor fogok?! Már harminc is elmúltam! Nincs szándékomban az egész életem ezen a rágcsálók ürülékétől bűzös színpadon, ebben az öltözőktől az irodahelyiségekig dohos épületben eltölteni! – mondta fitymálóan, ellentmondást nem tűrő hangon. Társai alig ismertek rá. Meglepte őket Joshua modortalan viselkedése, ami korábban egyáltalán nem volt rá jellemző. Az éveken át jó barátnak és segítőkész munkatársnak mutatkozó egyén máról holnapra egy gőgtől felfuvalkodott idegenné változott, aki búcsú nélkül, peckes léptekkel hagyta el a színházépületet.
    A filmstúdióval aláírt szerződést követő estén Joshua Arch, mint még soha, egyedül húzódott meg piciny lakásában. Nem akarta, hogy bárki is megzavarja diadalában. Az arcára kunkorított levakarhatatlan mosoly az eljövendő boldogságba vetett bizakodásról árulkodott. A hálószoba sarkában hullámzó takarókupac közé bugyolálta magát, s önelégülten bámult a távoli őshazából hozott, faragott éjjelilámpához támasztott régi fényképre a komódon. A fotó Joshuát ábrázolta tízéves vézna kölyökként, amikor még Janikának szólították. Csíkos pólóba és khakiszínű rövidnadrágba volt öltöztetve, lábán barna gumiszandál díszelgett. Bal hüvelykujját hetykén a hózentróglijába akasztotta, és a napsugártól bearanyozott róna kellős közepén állva, szigorú tekintettel vizsgálta a világot maga körül. Bár a fehér-feketében készült felvétel képtelen volt visszaadni a színeket, Joshua élénk memóriája meglehetősen tisztán fel tudta őket eleveníteni az emlékező elméjében. Sőt, nemcsak a színeket, hanem az illatokat is! Az újdonsült filmszínész gyengéden lehunyta szemét, és a régmúlt perceket idézte lelki szemei elé. Magát pillantotta meg, ahogyan a könyök alakban épült régi ház előtt hosszasan elnyújtózó szőlőtőkék mögött lopakodva a kertbe somfordál – közben mélyet szippantott a testében-lelkében az ártatlanság korát jelentő kert émelyítő illatából –, szétnéz maga körül, majd letelepszik a korhadt fapadra az öreg birs alatt. Látta, ahogyan apró ujjait gyengéden végighúzza a fatörzs kérgén, és váratlanul a szája szögletében merevedő mosoly közepébe egy fájó grimasz lopózott, amikor a szájüregében összecsomósodott nyálgaluskában felfedezni vélte a nosztalgia édeskeserés ízét. Nyomban eszébe jutott, hogy egykor pont azon a fán, a rozsdapontos gyümölcsök közt csüngve, hány westernjelenetet elevenített fel egymagában: tollal a hajában Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltozott, és lőtte ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre íjából a nádból készült nyílvesszőket, majd földre ugorva és kalapot nyomva a fejébe, két fadarabkából esetlenül összeeszkábált játékpisztolyával – akár Custer ezredes – a fa lombjára tüzelt. A gyakornoki évek, fordult meg a fejében, miközben érzelmileg feltöltődve továbbforgatta az elképzelt filmtekercset. A látomásbeli régi fapad körötti táj, a kert, a piszke-, a málna- és a ribizlibokrok nyomtalanul elveszett órákat idéztek fel benne. Látni vélte, hogy tekintete mélyét beárnyékolja a lemenő Nap tündöklése, akár valami elfojtott szellemi energia, majd óvatosan felemelkedik a padról, a néhai szilvafát álmodó tuskóhoz sétál, ahol az évgyűrűk erezetének alakzataiból, kocsonyaszerű elszíneződéséből és tejszínhabra emlékeztető rétegeiből következtetni próbál a kulcsfontosságú változásokra a növény életében. Mekkora talány, metafizikai és botanikai rejtély egyidőben, gondolta. Kinyitotta szemét, ismét szemügyre vette a régi fényképet, hosszasan nézte, mígcsak el nem hatalmasodott felette az álom.
   Álmában kisgyerek volt. Csíkos póló és khakiszínű rövidnagrág volt rajta, lábán barna gumiszandál díszelgett. Bal hüvelykujját hetykén a hózentróglijába akasztotta, és a napsugártól bearanyozott róna kellős közepén állva, szigorú tekintettel vizsgálta a világot maga körül. Azon morfondírozott, hogy mindaz, amit lát csupán egy színház, amelyben mindenki a rászabott szerepét játsza. Mély megrökönyödésére, túlnyomórészt förtelmesen, vette észre csakhamar, ezért határozottan eldöntötte, hogy amint felnő mindenkinek a tudtára adja, hogy rosszul végzi feladatát, mert csakis úgy lehet megváltani és szebbé varázsolni a világot, ha aprólékosan, szőrszálhasogató módon rámutatunk a hiányosságaira, szögezte le magában életéveit meghazudtoló érettséggel. Az eljövendő dicsőség reményében egy bájos gyermekmosolyt rajzolt almapiros pufói közé, és örömmámorban ringatózva ugrabugrálni kezdett a tűző Nap alatt. Majd én megmutatom nekik, dorbézolta torkaszakadtából, olyan hangosan, hogy a szomszédos rónában, de még attól sokkal távolabbra is hallani lehetett. Kiabált és futott, kiabált és futott, kiabált és futott, mígcsak az álomkép meg nem szakadt, hogy a folytatásban, mintha csak egy szürreális filmről lenne szó, Joshua érett férfiként jelenjen meg az álmodó látókörének epicentrumában. A ráirányított reflektorfényben, keresztbe tett lábbal ült egymagában egy széken a színpadon. Gépies hangon életéről számolt be egytagú közönségének, aki a bőrhuzatos ülésbe süllyedve szintén ő volt.
    Gyermeki lelkesedésemben egy valamit figyelmen kívül hagytam, egyetlen egy kézzelfogható ténnyel nem számoltam, mégpedig azzal, hogy én is ennek a világnak a részese vagyok: nem kívülálló, hanem aktív résztvevője. Statiszta, mellékszereplő vagy főhős: ez már csak nézőpont kérdése...
    Párnanedvesítő veríték-gyöngysorral a homlokán ébredt fel rémlátomásos álmából. Megrázkódott, majd kikecmergett a takarók közül és a fürdőszobába ment. Több lé vízben is megmártogatta az arcát, hogy amennyire csak lehetséges kimossa agyából a lidércből a valóságba áthozott képeket. Néhány falat reggeli után sebtében berámolt viharvert bőröndjébe, borzasra kócolta haját, a benyomás kedvéért nyakánál feltűrta kabáthajtókáját, majd leadta a kulcsát a tömbház gondokának, s mintha csak egy felfedezőútra menne Őrült Max nyomában, ósdi Kawasakiján elviharzott a tőle néhány száz kilométerre lévő pusztába, a forgatás színhelyére.
A követelményes rendező igencsak nehéz, olykor már szinte kínos megpróbáltatások elé állította a fiatal színészt, aki az egész filmstábot meglepő könnyedséggel tett eleget a kihívásoknak. A három hónapig tartó forgatás alatt, odaadó és lelkiismeretes hozzáállásával a közös munkához, Joshua Archnak sikerült valamennyi filmes kollégájának a bőre alá lopnia magát. A forgatás végeztével a tetemes tiszteletdíj első részletének a kézbevétele után Joshua Sidneybe költözött, s itt várta meg az utómunkálatok befejeztét, amire fél éven belül került sor. A bemutató vetítésen az egész filmstáb jelen volt, és az utolsó képkocka lepergése után valahányan kiálltak a közönség elé, amely frenetikus tapsviharban üdvözölte őket, főképp a valamennyiőjük számára mindaddig ismeretlen főszereplőt. Joshua lelkét egy soha korábban nem tapasztalt boldogságérzet árasztotta el, aminek intenzitását tovább fokozta az alkotásról a napilapok, hetilapok, kulturális magazinok és szakmabeli folyóiratok hasábjain megjelenő recenziók, kritikák és elemzések egész sora, amelyeknek szerzői kivétel nélkül hangsúlyozták a főhőst megtestesítő Joshua Arch részéről nyújtott páratlan színészi alakítást.
    „A remeteként élő mester álmát egy reggel különös látomás szakítja meg otthonná varázsolt szűkös barlangjában. Egy távoli világból érkező csodaszép hercegnő jelenik meg előtte, útbaigazításért esedezve. A mester különleges hangján egy csodálatos történetet mond el az eltévedt leányzónak, majd útjára bocsátja. Ébredés után nem találja helyét a bőrében, napokig álma felett töpreng, mígcsak rá nem ébred, hogy a szépséges látogató valójában isteni jel, amely cselekvésre igyekszik őt ösztönözni. A mester egy hatalmas zsákba csomagolja mozdítható kincseit, és kalandokban dús istenkereső útjára indul, amelynek során különböző történelmi és fiktív korokkal, különféle tájakkal, és egymással szembenálló kultúrákkal találkozik.
    A világtörténelem kiemelkedő mozzanatai és a szabadon szárnyaló fantázia ötvözeteként tárgyiasodó mitikus világba kalauzol el bennünket A mester álma című film. Az alkotásra a két jelenet közötti pontos időzítés, a bravúros kamerabeállítások, egy álomszerű fonál állandó lebegtetése, az erős szimbólumok, metaforák, a többnyire totálból felvett gyönyörű tájképek csábító hatása, a művet átható költői hangulat varázsszerű ábrázolása – amit a rendezőnek leginkább a képhez kitűnően beillesztett insztrumentális zenei aláfestéssel sikerül elérnie –, továbbá a brutális és a morbid jelenetek kellő érzékkel irányított kezelése, pontosabban azoknak a legtöbb esetben csak a sejtetése jellemzőek. A különböző korok és idők különceit alakító színészek, de különösképpen a mestert megtestesítő Joshua Arch részéről remek színészi teljesítményt láthatunk. Arch szigorú tekintete és rezzenéstelen arckifejezése egyformán képes a legkülönbözőbb lelki állapotokat is kifejezni” – állt többek között a filmről íródott egyik recenzióban.
    A fiatal színész máról-holnapra az ismeretlenség sűrű homályából az újságok címoldalára festette fel magát, a televízió- és rádióműsorok középpontjába tört magának utat. Bármerre is fordult, szinte szabadulni sem tudott attól a népes rajongóbolytól, amely lépten-nyomon követte őt. A mű sikerére az Oscar-díjra való jelölések tették rá a pontot. Az Amerikai Filmművészeti Akadémia három kategóriában – legjobb film, legjobb rendezés és legjobb férfi főszerep – jelölte díjra A mester álmát, és hogy aztán egyikre sem ítélte neki oda az aranyszobrocskát, senkit sem zavart különösebben. Egyedül csak Joshua érezte kissé csalódottnak magát, nem is annyira amiatt, hogy nem az ő kezébe került a díj, hiszen jómaga is tisztában volt azzal, hogy a hollywoodi gálára nem igazán jellemző a távoli szigetkontinensről érkező alkotások favorizálása, hanem azért, mert napokig írta beszédét arra az esetre, ha netán mégiscsak az ő kezébe kerül a szobrocska, legyen mit mondania, s amit végül szívesen olvasott volna fel ország-világ előtt.
    Alkalmi beszédében Joshua Arch édesanyjának, Ács Marikának szeretett volna köszönetet mondani mindazért, amit érte tett. Először is azért, mert fittyet hányva közép-kelet-európai szülőfaluja puritán lakosainak rosszmájú megjegyzéseire, férjezetlenül is a világra hozta őt, és mindvégig sziklamkeményen elutasította a falubeli vénasszonyok jótanácsait, akik terhessége alatt nap mint nap felkeresték, és a botrány megakadályozása céljából különféle boszorkányságokat javasoltak a másállapotban lévő hajadonnak, amivel elvetélhetné magzatát. Másodszorra azért, mert a pletykamumusok állandó megjegyzései ellenére sem bújtatta és tagadta meg soha fattyát, aki a rossz nyelvek szerint édesanyjának a megszálló hadsereg katonáival folytatott szemérmetlen kéjelgésének a származéka, hanem büszkén vitte mindig magával bárhová is ment. Harmadszorra azért, mert amikor a rusnya pofájú, szódásüveg aljának megfelelő vastagságú pápaszemet viselő dadogós tanítónő behívatta az iskolába, és azt mondta neki, hogy sajnos az osztálybeli fiúk és lányok szülei arra panaszkodtak, hogy a kis Janika negatív hatással van gyerekeikre, ami nyilván attól származik, hogy a tízéves zabigyerek születése óta apa nélkül nevelkedik, ezért jó lenne őt eltávolítani az osztályból, édesanyja nem hallgatott saját szüleire, akik jóhiszeműen arra próbálták rávenni, hogy ne törődjön az áskálódókkal, írassa ki fiát az iskolából, írni-olvasni-számolni már úgyis megtanult, ott a nagy kert, meg a néhány hold föld, iskola nélkül is derék embert faragnak a kisfiúból, hanem azt mondta, ha mindenki tótágast áll, akkor is iskolázott ember lesz a Janikából, és fogta magát, néhány hét alatt elintézte a szükséges iratokat, megtakarított pénzéből két hajóhegyet váltott, és bármennyire is fájhatott neki, mellőzve siránkodó szülei panaszözönét, hogy öreg napjaikra magukra hagyja őket, magához ragadta a kis közösségbe be nem fogadott fiúgyermekét, és hazájától néhány ezer mérföldnyire hajókázott vele, hogy ott, a messzi idegenben, ahol senkinek sem lesznek láb alatt, új életet kezdhessen vele. Negyedszerre pedig azért, mert mindazok a nehézségek ellenére is, amelyekkel az idegen jövevényeknek egy új hazában szembesülniük kell, édesanyjának sikerült anyagi hátteret és erkölcsi támogatást biztosítania ahhoz, hogy ő zökkenőmentesen tanulhasson, és időben elvégezhesse a Színművészeti Akadémiát.
    Ács Marika, ha súlyos betegen is, de még megnézhette fia diplomaelőadását. Most már nyugodtan meghalhatok, mondta gyermekének a bemutató után. Néhány héttel azt követően, hogy Joshuának kézbesítették az oklevelet, Ács Marika be is tartotta ígéretét: a már évek óta testében lappangó rákos megbetegedésnek sikerült két vállra fektetnie a mindaddig szívós asszonyt. Hasztalan erőszakoskodott nagyanyja a telefonon keresztül, hogy tegye egy óceánjáróra egyetlen, drága kislánya földi maradványait, hogy szülőfalujában fektessék örök nyugovóra, Joshua határozottan elutasította a kérelmet. Azt mondta: ott senki sem szerette igazából, ha szerették volna, nem űzik el. Az az igazság, hogy ha akarta, akkor sem tudta volna hazaszállíttatni édesanyja holttestét. Örült, ha egy szerény temetésre sikerül neki összekaparnia a rávalót.
    A pompában fürdő terem előkelő vendégseregének részeként, vadonatúj frakkjának zsebében a beszédét tartalmazó papirost morzsolgatva, mindvégig az járt az eszében, vajon hogyan néznének most rá azok a morcos kölykök, akikre ő egykoron állítólag rossz hatással volt. Legalább egy percre szeretett volna szembekerülni velük, és szüleikkel. Kárpótlásul gondosan megfogalmazott szövegét anyja immár hófehér márványból emeltetett sírboltjánál olvasta fel.
    Telt-múlt az idő, a mindenkori homokóra dűnéjét ide-oda fújdogálta a szél, és lassan elmúlt még egy kerek esztendő. A film, ahogyan lenni szokott, észrevétlenül feledésbe merült. Csak imitt-amott vetítették még olykor matiné előadásban. De ez így van rendjén. Új filmek jelentek meg, új sztárokkal. A fiatal színész tisztában volt a filmipar fortélyaival, és tudta, ha hosszú távon is népszerű akar maradni, újra bizonyítania kell. Így hát egy reggel felöltözködött, beleszorította nadrágjába kissé megnőtt pocakját, kemény karimájú kalapot nyomott a fejébe, és besétált a filmstúdióba, mondván az illetékes uraknak, hogy nem szeretne alkalmatlankodni, de árulják már el, ugyan mi a fenét szándékoznak vele kezdeni, nem gondolják, hogy éppen ideje lenne egy újabb olyan filmet forgatni, amelyben ő alakítaná a főszerepet?! Az urak csak hamiskásan megcsóválták a fejüket, és annyit közöltek, legyen türelemmel, hamarosan jelentkezni fognak.
    Így is történt. Néhány napon belül a két hosszúköpenyes férfi ismét meglátogatta Joshuát. Az előzővel ellentétben azonban újabb ajánlatuk teljesen felháborította az újdonsült filmsztárt.
    Micsoda szemtelenség! – hördült fel. – Egy világhírű film után, amelyben a történelem legérdekesebb csavargóját alakítom, aki minden idők leglenyűgőzőbb cselekedeteire képes, most vállaljak szerepet egy silány tévéreklám forgatásában?! Elment az eszük?! – üvöltötte szörnyülködve, majd néhány korty whiskyt követően, miután túlesett a váratlanul ért csalódás első hullámán, és egy kissé megnyugodott, gúnyosan megkérdezte: – Mit kell népszerűsíteni? Az első hosszúköpenyes úr megköszörülte torkát, majd higgadtan azt válaszolta:
   – Egy légitársaságot. Nagyon egyszerű az egész, és felesleges ekkora lármát csapni az ügy felett.
   – És mi lenne a reklám tartalma? – prüszkölte ki a szavakat Joshua.
   – Felhasználnánk a A mester álma zárójelenetének a legelejét – szólalt meg a másik hosszúköpenyes úr –, amelyben a kellemetlenkedő idegenek alkotta gyűrű kellős közepén fizikai és pszichikai bántalmazásoknak van kitéve. A film eme kulminációs pontjának reklámbeli folytatásában ekkor hirtelen beborul az ég, velőtrázó mennydörgés hallatszik, majd egy villám a lába alá csap, és az összes jelenlévő mély megdöbbenésére Ön a hátán hőn szorongatott zsákkal együtt a magasba emelkedik. Sajnos, mint ahogyan az csakhamar kiderül, rendkívüli adottságai ellenére a repüléshez már nincs meg a kellő képessége, ezért rövid időn belül zuhanni kezd, egyenesen az ellenséges beállítottságú ármánykodók karmai közé. Szerencséjére, pont arra száll egy repülő, felveszi Önt, és ily módon megmenti az életét. Ekkor elsötétedik a kép, és a képernyőn a következő felirat jelenik meg: A CSODÁK FELETT IS LÉTEZIK CSODA, alatta a repülőkompánia nevével. Mit szól hozzá?
   – Igen hatáskeltőnek ígérkező reklámterv – jegyezte meg Joshua némi rosszallással a hangjában –, de azt árulják el nekem, hogyan tudnák kivitelezni, mily módon valósítanák meg ezt a fantasztikus ötletet? – érdeklődött kissé fanyalogva. – És nem utolsósorban, vajon én hogyan játszanám el az egészet? – kérdezte lebiggyesztett szájjal.
   – Semmit se játszana! – válaszolt kapásból az első feketeköpenyes.
    – Itt éppen ebben van a poén! – magyarázta a másik. – Valószínűleg nemigen jártas a számítógépes technikában, de higgye el, azzal mindent könnyedén meg tudunk oldani. Ez a jövő! Csupán az Ön beleegyezésére és aláírására van szükség.
    – Várjanak csak egy kicsit, egyet azért mégsem értek. Minek néznek Önök engem, színésznek vagy aláírógépnek? – kiabálta ismét felvillanyozva.
    Ugyan, ne legyen már ilyen csökönyös. Tudjuk, hogy szívesen osztogatja az autogrammokat, adjon már nekünk is egyet erre a papírra, és fogjunk kezet.
    Meggyőzték. Ingerülten bólintott, és aláírt. Ahogy később kiderült, a reklám már el is volt készítve. Néhány napon belül meg is jelent a képernyőkön. Joshua Arch neve és megjelenése elegendő volt a bombasztikusnak számító sikerhez. A légitársaság utasainak a száma mindössze néhány hét leforgása alatt megkétszereződött, akárcsak az összeg a fiatal színész bankszámláján. De ami a legfontosabb: A mester álma is ismét népszerűvé vált, és újabb diadalútjára indult.
    Közben a hosszúköpenyes urak meghagyták Joshuának, hogy ne mutatkozzon a nyilvánosság előtt, rendkívüli tervük van vele kapcsolatban. A fiatal színész szó nélkül engedelmeskedett kérésüknek, hisz végre belátta, hogy olyan emberekkel van dolga, akik tökéletes módon értenek a szakmájukhoz. Így hát otthon ült, és várta az új ajánlatot. Biztos volt benne, hogy ezúttal filmforgatásról lesz szó.
    Egy lágy, zsongító napsugaras vasárnap délelőttön, miközben a fiatal színész úszómedencéje mellett napozott, váratlanul feltűnt előtte a két hosszúköpenyes férfi. Végre, ujjongott magában, az izgalomtól kissé ügyetlenül felkászálódott napozóágyáról, és a tágas nappaliba tessékelte a magukból megtévesztő nyugalmat árasztó vendégeket. Amíg felszolgálta az italt, Joshua figyelmesen hallgatta végig látogatói hosszúra fogott bevezetőjét, utasításait, javaslatait, és persze a vele kapcsolatos elképzelésüket, amibe neki mindenképpen bele kell egyeznie, még akkor is, ha netán első hallásra elfogadhatatlannak is tűnik kínálatuk. Tegye félre indulatait, és higgadtan, józan ésszel gondolja át a dolgot.
    A sokként érte ajánlat hallatán a fiatal színész elfehéredve a kanapéra rogyott, még a pohár is kiesett a kezéből, és levegőért, valamint a torkán akadt szavakért kapadozva néhány percig tartó hisztérikus köhécselésbe kezdett.
    – Mi... micsoda? – dadogta, ahogyan csak egy kiszolgáltatott kisfiú képes, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét. – Meg kell halnom? – kérdezte alig hallható hangon, mialatt elszíntelenedett arcán csőrszerű orrára csúszott sötét napszemüvege.
   – Ugyan már – veregette meg a vállát a tőle balra ülő hosszúköpenyes úr –, ne legyen már ilyen együgyű. Nem hal meg igazából, sőt sokkal elevenebb lesz, mint bármikor máskor, csupán a nyilvánosság számára halálozik el. Közzétesszük a fájdalmas hírt, hogy a mindenki számára jól ismert reklám forgatása közben a repülőgép, amely a rövidfilmben megmentette az Ön életét, sohasem tért vissza a repülőtérre. Féléves kimerítő kutatás után sem bukkantunk a nyomára, ezért kénytelenek vagyunk – jogosan, sajnos – azt feltételezni, hogy Ön és a pilóta ismeretlen oknál fogva odavesztek. A katasztrófaszakértők véleménye szerint nyilván egy felhők feletti orkán kapta el a gépet, és ki tudja hová sodorta – magyarázta ügybuzgón a marketing guru, miközben vizenyős tekintete többször is belecsillant a nappali verőfénybe.
    – De hiszen nem is volt forgatás! – kiáltott fel teljesen kiborulva Joshua.
    Azt csak mi tudjuk.
    Meg egy ilyen hír nyilvánosságra hozása negatív hatással lehet a légitársaságra nézve!
    – Amit belőlük kereshettünk, már megkerestük.
    – De ők rácáfolhatnak az egészre! Azzal az egyszerű magyarázattal, hogy egy gépük sem veszett oda ilyen titokzatos körülmények között! És még igazuk is lesz! – okvetetlenkedett továbbra is a fiatal színész.
    Állítani bármit állíthatnak, de semmit sem bizonyíthatnak. Ha éppen úgy tartja a kedvünk, bármelyik pillanatban elítélhetjük őket közömbösségükért és haszonelvűségükért, mert saját hírnevük és nyereségük érdekében képesek eltussolni egy ilyen megrázó eseményt. Azt hiszem, hogy ha időben figyelmeztetjük őket a lehetséges következményekre, eszükbe sem jut ilyet tenni.
    – Nem, ebbe azért mégsem megyek bele – ellenkezett Joshua a fejét rázva, akit különös rezignáltság kerített hatalmába. – Lehet, hogy az Önök szemében én csak egy erkölcstelen, mindenre kész, bevándorló fajankónak számítok, de a számomra is léteznek skrupulusok a világon.
    – Még meg sem gondolta igazán – szólalt meg a másik hosszúköpenyes úr, aki a kanapéval szemben levő fotelban ült. – Úgy látszik, hogy a megfontoltság nem erénye. Nézze, egy filmnek határideje van, bármennyit is forgat, valamennyi alakítása előbb vagy utóbb feledésbe merül. Mi önnek rendkívüli lehetőséget kínálunk: haljon meg és halhatatlanná tesszük!
   – Igen, de hol fogok azután tartózkodni?!
    – Az a legkisebb gond – folytatta tárgyilagos hangon a mellette ülő hosszúköpenyes férfi –, álnevet vesz fel, meghúzódik valamilyen egzotikus helyen, ahol a saját igényeinek megfelelően kacsalábon forgó villát építtetünk a részére, és egy teljesen új életet kezd. Mindene meglesz, amire csak szüksége lehet.
    – De többé nem játszhatom! – robbant ki keserűen a fiatal színész. – És soha többé nem láthatom viszont a nagyszüleimet! Több mint két évtizede nem jártam szülőhazámban, tízéves korom óta nem láttam őket. Mit gondolnak, vajon hogyan éri majd azt a két szerencsétlen idős személyt az a fájdalmas hír, hogy egyetlen lányuk halála után egyetlen unokájukat is mindörökre elveszítették?!
    – Áldozathozatal nélkül sajnos nem megy. Valamit mindig valamiért – mondta bölcselkedően a fotelban ücsörgő hosszúköpenyes férfi, szájához emelte poharát, és egy ügyes csuklómozdulattal felhörpintette italát.
   Társa nála sokkal inkább a lényeg elevenébe vájt.
   – Ez nem kifogás, hanem csupán egy döntéseiben határozatlan, érzelmileg pedig éretlen személy mellébeszélése. Ha előtte nem is, de az utóbbi másfél esztendőben könnyen megengedhette volna magának, hogy hazautazzon, mégsem tette meg. Ne akarja velünk elhitetni, hogy most hirtelen elfogta a honvágy. Az igazság az, és ezt mindhárman nagyon jól tudjuk, hogy Önnek sohasem volt szándékában még egy napra sem visszamenni oda, ahonnan annak idején érkezett.
   A győzögetések egész tömkelege ellenére a makrancos fiatal színész mégsem adta be a derekát. Így hát a körültekintő és számító hosszúköpenyes urak másnap is megjelentek nála, harmadnap is felkeresték, és mindaddig rendszeres látogatói voltak, mígcsak a számára igen nyomott légkörben zajló noszogatások és érvelések hosszú sorozata után Joshua végül mégiscsak kötélnek állt.
    A hosszúköpenyes urak tehetséges jósoknak bizonyultak. A fiatal színészt a filmközönség csakhamar isteni szintre emelte. Egy úgynevezett modern mítosz született rövid pályafutásából és életéből. A személyre szabott figurákat és bábokat gyártó céggel kötött előzetes szerződés nemsokára meghozta a várva várt gyümölcsöt a filmstúdiónak. A szigetkontinensen, Új Zélandon, Melanéziában, Polinéziában, Mikronéziában, Malájföldön főleg, de Óceánia kevésbé ismert szigetein, sőt a világ távolabbra eső részein is – különösen Joshua őshazájában – manapság ritka az a háztartás, ahol ne lenne legalább egy olyan kis bábu elhelyezve a polcon, amely a nagy színész mintájára készült, vagy egy képe kirakva a falon. Számos irkász azzal népszerűsítette magát, illetve a jobbak közülük úgy tettek szert hírnévre, hogy Joshua Arch életútját és halálának misztikus körülményeit rótták papírra.
    A fantáziadúsabb szerzők több száz oldalas, lélegzetvisszafojtó politikai thrillereket adtak ki az ügy kapcsán. A csapongó képzelet szüleményeiként létrejövő bestsellerek szerint Joshuával hol a CIA, hol a KGB, hol az IRA, hol az ETA, hol az UDBA, hol iszlám extremisták valamelyik csoportja vagy más biztonsági szolgálatok, kegyetlen terrorista szervezetek, illetve nevenincs titkos szövetkezetek tagjai végeztek. A legmesszebbre egy ismeretlen szerző ment, aki Szultán Alexander álnév alatt egyik elbeszélésében a brit hatóságok által 1956-ban megsemmisített kenyai őslakosok militáns beállítottságú szabadságharcosait toborzó, Mau Mau néven ismert mozgalom emmigrációba került tagjaival hozza kapcsolatba Joshua Arch titokzatos eltűnését. A mű heves vitákat váltott ki, ugyanis a szerző egyetlen helyen sem használta a színész nevét, sőt még alkotása főhősének a foglalkozása sem egyezett meg Joshuájéval, amiből kifolyólag egyesek merő belemagyarázásnak tartották a lehetséges kapcsolatot a botrányos esemény és a művészi alkotás között, főleg, ha tudjuk, hányan éltek vissza az eltűnt személy nevével; míg másokat pont ez a visszafogottság, a kényes ügy irodalmi leplezése, ahogyan emlegették, valamint a repülőrablás mozzanata, és az az egyértelmű tény, hogy a szerző A mester álmából merítette írói álnevét, késztetett arra, hogy komolyan vegyék Szultán Alexander szövegét. Az újszerű, elgondolkoztató és egyedülálló a szóban forgó prózaműben az volt, hogy cselekménye szerint a színész nem halt meg, hanem új, az előzőhöz mérten teljesen más életet kezdett. Az elbeszélés első megjelenését követően különféle lapokban szenzácihajhász címeket viselő oknyomozó riportok sorozata látott napvilágot arra a témára, hogy Joshua él! Mindig akadtak olyanok, akik állítólag látták őt, és élményüket szívesen osztották meg újságírókkal, valamint élőben sugárzott rádióműsorok bemondóival, televíziós talk show-k műsorvezetőivel, résztvevőivel és közönségével. Ezen személyek néhány évvel később még egy egyesületet is alakítottak Élő Joshua Tanúi néven.
    A fiatal színészről kisebb-nagyobb méretben krómosan csillogó éjfekete művész szobrok, egymástól legeltérőbb stílusban festett életnagyságú művész festmények, de más ormótlan tárgyak is készültek. Ő csak egy filmben játszott, de a hivatalos adatok alapján róla már napjainkig huszonhetet mutattak be a mozikban, bár a témában jártasak azt állítják, hogy ez a mennyiség merő szerénykedésre vall, mert ha az ideillő rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, amatőr jellegű felvételeket is figyelembe vesszük, ez a szám legalább a háromszorosára rúg.
    És Joshua? Halála óta félrevonultan él egy külvilágtól távoleső csipkefaragásos kastélyban az úgynevezett előző nap szigetén. Az első és utolsó időzóna közötti határvonal pontosan félbe szeli hatalmas rezidenciáját, így Joshua szabadon evickélhet tegnap és holnap között. Az építészeti remekművet, amelyhez egzotikus erdőn átívelő hepehupás út vezet, több hektár nagyságú tekervényes kerthálózat öleli körül, az erkélyről látni a távoli hegyek sötét vonulatát, Joshuának esténként mangófaillat csapja meg orrlikait, időről időre paradicsommadarak szárnycsapkodása veri fel álmából, ilyenkor mindig felkel ágyából, az ablakon keresztül egy pillantást vet a felette ragyogó Tejút porára, majd megosztott érzelmekkel bámulja szurokfekete márványból csiszolt házfalainak remegő csillogását a Hold fényében.
    Alig érintkezik emberekkel, ami érthető, hisz egykori ismerőseiről kénytelen volt lemondani, újakat viszont nemigen volt alkalma szerezni. Mire beleélte volna magát új szerepébe, addigra az évek elsuhantak, és kinek kell már manapság egy idős férfi, akinek még múltja sincs? Tudniillik, az egykori fiatal színész ma már nem fiatal. Még szolgálói és cselédei közül sem tudja senki a titkát. Néhanapján összeszorul csalárd szíve, amikor a kreol bőrszínű szobalány, munkaadójának a nappali szoba ébenfa bútorzatának kisszekrényén elhelyezett, elefántcsontból készült képmását csinosítgatva, megjegyzi: milyen nagyszerű egyén lehetett, és fellengzősen fogalmazva még egy sor csacsiságot mond el róla, amin Joshua rendszerint ingerlékenyen elhúzza a száját. Játékos kedvében a híresség felől nyaggatva a szobalányt, ziháló suttogással kérdéseket intéz hozzá. Ily módon igyekszik próbára tenni a hölgy képzelőerejét, ugyanakkor tudomást szerezni a magáról szállingózó legújabb kósza hírekről és bulvársajtói aranyköpésekről. Ezekből a mesefoszlányokból törekszik kihámozni saját közkedveltségének szintjét. Az esztendők során többször megfordult a fejében, hogy mindent leleplez, de ilyenkor mindig eszébe jutottak a hosszúköpenyes urak szavai, akik már több mint negyed évszázaddal korábban figyelmeztették, hogy ilyesmire ne próbálja elszánni magát, mert az őrült rajongók, akik megingathatatlan hittel imádják ŐT, meglincselnék – vagy legalább jól elnáspángolnák – a vénséget, aki rágalmazni merészeli istenített kedvencüket és az emlékét. Így hát a világi jet-setből való félrevonulása óta a legtöbb idejét parányi szigetének a felkutatásával ütötte el, de amióta fáradékonnyá vált a sétákra, üres perceit virágai gondozásával és olvasással tölti. Egyetlen érintkezése a külvilággal abból áll, hogy olykor erőt vesz magán, felhívja személyes pilótáját, magánjellegű kis repülőgépére száll, és valamelyik vidéki kisszínházba elmegy megnézni egy színházi előadást. Összeaszott kezével görcsösen szorítva zsebében a rég megsárgult fényképet, meghúzódik az utolsó sorok egyikében, majd miután a függöny felszaladt, előregörnyed, kihúzza cingár nyakát, aminek következtében a ráncok fokozatosan elsimulnak homlokán, és merev tekintettel nézi végig azok mutatványát, akik az életet jelentő deszkákon maradtak.