|
WEHNER
TIBOR
A
jelenkori gödöllői textil
A
címben szereplő, a dolgozatunk tárgyát jelölő fogalmakat faggatva és körüljárva
rögtön felismerhetjük, hogy nehéz terepen járunk: egzakt módon mind a
jelenkori idő-, mind a gödöllői helyhatározó,
mind a témakört behatároló alany, a textil jelentésköre, tartalma
is nehezen definiálható, bizonytalanságokkal és esetlegességekkel áthatott,
csupán az a névelő cáfolhatatlan szerepében és jelentésében
lehetünk biztosak. Ezzel mintegy meg is jelöltük vizsgálódási terepünk
nehezen meghatározható határait és megfoghatatlanságokba vesző jelenségvilágát,
s egyúttal előrevetítettük, hogy csupán feltevéseink megfogalmazására
vállalkozhatunk, mintsem biztos kijelentésekre és megállapításokra.
Látszólag a jelenkori meghatározással van a legkisebb probléma,
amelyet a sok vitát keltő és konszenzust nem eredményező kortárs
fogalom tudatos megkerülése miatt alkalmazunk. Egy közelmúltban közreadott
értelmezés szerint kortársnak nevezzük azt az ambiciózus művészetet,
amely az épp aktuális társadalmi valóság időszerű kérdéseihez szól hozzá
(legyenek azok szociális, művészeti, filozófiai vagy egyéb felvetések).
Nemzetközi szakmai konszenzus alapján, állandó egyensúlyozás; sokszereplős,
sokfórumos diskurzusban dől el, hogy konkrétan mely műveket tartanak kortárs
műveknek (és melyek maradnak ki ebből a kategóriából) fogalmazta
meg az egyik álláspontot a kortárs fogalom-értelmezés vitájában Tatai
Erzsébet. Számomra mert egy műalkotás esetében eredendő feltétel,
hogy az aktuális társadalmi valóság eredendő kérdéseihez szóljon
hozzá, vagyis hogy szükségszerűen korába ágyazott legyen
egy kortárs műalkotás megjelöléséhez tökéletesen megfelel a jelenkori
kategória, amely egyben az időbeli elhelyezés, illetve meghatározás lehetőségeit
is megnyitja. Természetesen itt vannak azért a további összefüggésekből,
így például a helyhez kötődésből is eredeztethető, nehezen kezelhető tényezők:
a jelenkorban, a napjainkban alkotó művészek korábbi alkotószakaszainak
tevékenysége is szervesen a jelen korhoz kapcsolódik, amely más aspektusokból
esetleg már a múlt, egy befejezett történet jelenségének minősíthető.
De egy adott vizsgálati szemponthoz ragaszkodva feltételezhető
a Gödöllőhöz kötődő művészet esetében például Bódis Erzsébet vagy Szuppán
Irén nagyívű életművét vizsgálva , hogy a jelenkor művészeti kezdete
a művész pályakezdésének időszakára, a múlt század ötvenes-hatvanas évtizedfordulójára
tehető, míg a napjainkból szemlélt jelenkori gödöllői művészet vége a
most alkotó fiatal művészek munkásságának majdani lezárulásakor, úgy ötven-hatvan
év múlva prognosztizálható. Vagyis a jelenkori művészet ugyanúgy a múlt,
a közelmúlt művészete, mint a jelené és a majdan elkövetkező jövőé is.
Az idézőjelben szerepeltetett gödöllői és az ugyancsak idézőjeles
textil viszonylatában a jelenkoriság tehát olyan összetett
jelenségvilágot jelöl, amelyben az idős nemzedékek, a középgeneráció alkotói
és a fiatalok is megjelennek, múltba nyúló jelenlétükkel és napjainkban
kifejtett, és majdan beteljesedő munkásságukkal egyúttal reprezentálván,
hogy itt együttélésről, generációk egymást követéséről, egymásra épülő
vagy egymás mellett futó művészeti folyamatokról van szó. És ha mindezt
egy ún. iparművészeti ágazat, egy művesség területén, és egy jóllehet
nagy múltú, de nagyságrendjét mérlegelve mégiscsak kisváros esetében regisztrálhatjuk,
akkor nem túlzó a megállapítás, hogy egy nagyon fontos és nagyon különös
művészeti jelenség áll előttünk.
Hasonlóképp összetett kategória a gödöllőiség fogalma. Természetesen leszögezhető,
hogy elsősorban a Gödöllőn született, itt élt, itt letelepedett, itt alkotó
művészek munkásságából épül a gödöllői művészet, de nem csupán a hely,
az élettér, az alkotótér által ide kötődőkéből: a gödöllői
ugyanis nemcsak a város, hanem a hagyomány ereje által éltetetten a művészeti
szellemiség jelölője is, amelynek vállalásához, vallásához nem feltétlenül
szükséges a helyben lakás. Azonban nem feledkezhetünk meg arról az alapvető
feltételről, hogy a földrajzilag is a városhoz kötődő, alkotótevékenységük
révén szorosan a városhoz kapcsolódó, az állandó jelenlét által kiteljesedő
művészeti munkásság nélkül nincs gödöllői művészet. Ez az alap, amely
aztán földrajzilag, térben és szellemileg, a földrajzi vonatkozásoktól
függetlenül tágul és tágítható. A gödöllőiség földrajzilag korábban is
kiterjedt kategóriaként funkcionált: a környező településeket művészeti
áramkörébe vonta, de gyakran budapesti, vagy távolabbi tájakon élő művészeket,
művész-köröket is integrált, lazább vagy szorosabb kapcsolatokat alakított
ki velük. Az integratív szerepkör vállalása és kiteljesítése a gödöllői
művésztelep-hagyományra támaszkodhatott és építkezhetett, az erőteljes
vonzó hatás illetve a kisugárzás áramlatainak éltetésével. Ez kiállításokon,
tematikus programok tervének kidolgozásán és teljesítésén, műhely jellegű
együttmunkálkodásokban realizálódhatott, amelyekben kiemelt jelentőséget
kapott, nagy szerepet vállalt a textilművészet. De hogy mit jelent gödöllői
művésznek lenni, illetve mit jelent a jelenkori gödöllői művészeti szellemiség
áramkörében élni és alkotni, és melyek ezen gödöllőiség jellegzetes ismérvei
a textilművészet vetületében ez még nehezebben megválaszolható
kérdés.
A jelenkori gödöllői művészeti jellemzők meghatározásának kísérlete előtt
azonban a címben foglalt harmadik elem, a textil-fogalom meghatározásáról
sem feledkezhetünk meg. Mint a 20. század utolsó harmadának művészeti
történései is oly szemléletesen bizonyítják, a textilművesség-kifejezés
(amely a latin texere, szőni, fonni igéből eredeztethető) már nemcsak
azoknak az eljárásoknak az összefoglaló elnevezése, amelyek során a növényi,
állati vagy ásványi eredetű fonalakat létrehozzák, majd azok segítségével
textiliát állítanak elő, hanem sokkal tágabb, az eredeti fogalom-megnevezést
tulajdonképpen érvénytelenítő művészeti jelenség: új műnemek és új műformák,
korábban ismeretlen technikák és váratlan anyagalkalmazások jelzik, hogy
minden átalakult, a területek, a művészeti ágazatok áthatották egymást,
hogy minden mozgásban van. A múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulóján
amiként a világ művészetében a magyar művészetben is gyökeres
változások zajlottak le: az addig egyeduralkodó textil falikép-műforma
és legelsősorban a gobelin-technikával szőtt falikárpit műneme
felbomlott és kitágult. Az alkotók előtt két út nyílt meg: a térkalandozás,
a tér birtokbavétele, a háromdimenziós textiltárgy készítése és a textilszál-alkalmazás,
a szövedék-létrehozás új lehetőségeinek kutatása, illetve a textil megalkotása
a textil után, a textil nélkül. És a formaiak mellett fontos tartalmi
elmozdulást jelzett, hogy a díszítés-jellegű, a dekorativitást célzó érzéki
aspirációk továbbélése mellett felerősödött a művek autonóm szellemi kifejezésre
törő indíttatása, a gondolatiság igénye és szándéka. A hetvenes és nyolcvanas
évtized textilművészeti forrongása aztán lassan lecsillapodott: fokozatosan
újra létjogosultságot kapott, újraéledt a falikárpit, és a látványos fordulatok
helyett elmélyült, csendes kutatómunka kezdődött meg a textilműhelyekben.
Ebben a kevés biztos támpontot kínáló korszakban, ebben a nehezen behatárolható
művészetföldrajzi környezetben, és ezen a gyors átalakulásokban leledző
művészeti területen kellene meghatároznunk a Gödöllőn tevékenykedő és
Gödöllőhöz napjainkban kapcsolódó, a hagyományos terminológiával textilművészeknek,
vagy textiltervező iparművészeknek nevezett alkotók törekvéseinek jellegzetes
vonásait, a munkásságuk által körvonalazódó tendenciákat illetve egyediségeket.
Némiképp megkönnyítették e nehéz helyzetet a gödöllői szőnyeg száz éves
évfordulójára rendezett 2007-es kiállítások jelenkori szekciójának kurátorai
és rendezői, akik kilenc, napjainkban is aktívan dolgozó, a gödöllői textilművészeti,
szőnyegszövői hagyományokat továbbépítő alkotók műveinek bemutatásával
mintegy megjelölték a legfontosabb erővonalakat. A Bódis Erzsébet, Farkas
Éva, Katona Szabó Erzsébet, Kovács Gabriella, Kunszt Veronika, Pirók Irén,
Remsey Flóra, Szekeres Erzsébet és Szuppán Irén műveit felvonultató együttes,
és a kiállítás anyagában kalauzoló, Őriné Nagy Cecília által összeállított
és írt katalógus, valamint a Remsey Flóra által írt kalauz révén kibontakozhat
előttünk, hogy a 20. századelő húszas éveiben megszakadt folyamatok csak
hosszú hiátus után, a hetvenes években élednek újjá, és csak a kilencvenes
években bontakoznak ki újra teljes intenzitással. A magyar művészetben
művészettörténeti jelentőségű egykori gödöllői művésztelep hagyományait
felélesztve a jelenkori gödöllői textilművészetben számos, a hagyományokhoz
kötő rokon vonást, összefüggést, és természetesen számos, a kor, a korszak,
a modern művészeti áramlatokkal együttlélegző új jelenséget is regisztrálhatunk.
Az elődök törekvéseihez kapcsoló fontos jelenség a közösségi műhely-keretek
újjáélesztése. Az egymástól távoli és elszigetelt terekben zajló alkotómunka
privát közegei helyett 1998 óta a GIM-házban, a Gödöllői Iparművészeti
Műhelyben közösségi jellegű, művésztelepi környezetben zajlik a munka,
amely lehetőséget ad az elmélyült, magányos tevékenységre és a közös munkálkodásra,
az együttműködésre is. (Ennek a mai művészeti központnak szerves előzménye
volt a nyolcvanas évek Testőrlaktanya-textilműhelye.) A különböző művességek
műtermeiben, illetve műhelyeiben a gödöllői tradíciók szellemében tanműhelyek
is működnek, ahol elsősorban a textilművészek és tanítványaik munkálkodnak
eredményesen. A műhelyek és a kiállítóterem, és a műhelyépületet övező
kert amely a gödöllői művészet természetközeliségének, természettel
való eggyéolvadásának is, mintegy fizikai és szimbolikus síkokon kiterjesztett,
rendkívül fontos megtestesítője az ún. iparművészeti ágazatok és
a társművészetek találkozásának életteli fóruma és ebben is az
elődök szellemiségének jelenvalósága figyelhető meg.
A gödöllői szőnyeg 100 éves évfordulójára rendezett 2007-es, a GIM-házban
bemutatott kiállítás természetesen a szövést, mint művészeti tevékenységet
preferálva a szövőműhely-hagyományok továbbéltetését reprezentálván
a hagyományos kárpitokat, a textil-faliképeket állította reflektorfénybe,
de a gödöllői textil jelenkora ennél sokrétűbb és összetettebb jelenség.
A hagyományos anyagok, technikák és hagyományos műformák így a
gyapjúszálból, francia gobelintechnikával szőtt kárpitok, és az ikat és
a székely festékes technikával készített szőnyegek alkalmazása
mellett számos egyedi eljárást és újító kezdeményezést is felfedezhetünk:
így például a megszokott négyzet vagy téglalap befoglaló-alakzat felbontását,
esetenként szabálytalanná válását, a különböző applikációk, rétegzettségek
megjelenését rendkívül érdekes és érzékenyen kifejező megoldással
Farkas Éva művein , a különböző anyagok, így például a fémszál és
a drót gyapjúval ötvözött, szövedékként való felhasználását, vagy a drót
kizárólagos szövedék- és dombormű-alkotó szerepét Remsey Flóra kompozícióiban,
akinek a funkcionális textil területén is kimagasló jelentőségű a munkálkodása.
Az anyagválasztás és technikaalkalmazás változatosságát illusztrálhatják
a népi szövés- és hímzéstechnikákat alkalmazó Pirók Irén és Kunszt Veronika
munkái, míg a népművészeti formakincs megőrzése és továbbéltetése, leleményes
megidézése jellemzi Szekeres Erzsébet faliszőnyegeit. Az elvont és a természetelvű
megjelenítés, a geometrikus mustrák és az organikus idézetek mellett a
stilizálás, a leegyszerűsített, dekoratív motívummá lényegített nagyvonalú
képi kifejezés domináns jelenlétét a fiatal Kovács Gabriella és a nyolcvanadik
életévén túl is fiatal Szuppán Irén és Bódis Erzsébet festői utalásokban
játszó alkotásai reprezentálják. A klasszikus kárpitok világában és a
népművészeti indíttatásokat őrző, varázslatos öltözék-tervezés és kivitelezés
területén is otthonosan mozgó Katona Szabó Erzsébet a közelmúlt alkotóperiódusában
a bőrmunkák felé orientálódott: a kivágott motívumokból szerkesztett bőrképek
és a varrott bőrkollázsok új műnemekként már csak a kézművesség és a természetes
alapanyag révén, és csak nagy-nagy áttételekkel kapcsolhatók a textilművészethez.
Ez a futó áttekintés is jelezheti és még nem szóltunk a lazább
szálakkal Gödöllőhöz kötődő további textilesekről: Ardai Ildikóról,
Baráth Hajnalról, Bocz Beáról, Csete Ildikóról, Csille Mártáról, Góth
Katalinról, Kelecsényi Csilláról, Kókay Krisztináról, Köllő Margitról,
Madarászné Kathy Margitról, Máder Indiráról, Málik Irénről, Simonffy Mártáról,
Solti Gizelláról, Székelyi Katiról és Torma Annáról , nos, ez a
kibővített művészcsapat-névsor is jelezheti, hogy a tradíció tisztelete
és a visszafogott, megfontolt, mértéktartó újítás szemlélete együttesen
jellemzi ezen művészeti terület, ágazat alkotóinak munkásságát. Valószínűleg
ez a megfontoltsággal, mértéktartással, fegyelmezettséggel ötvözött innovatív
szellemiség az, amely a jelenkori gödöllői művészet jellemzőjeként is
megragadható vonás: a klasszikus értékek tisztelete de nem feltétlen
tisztelete , a megszokott keretek finoman megváltoztatott alkalmazása
de nem teljes felszámolása, nem teljes megtagadása , a szélsőségek
kerülése. Fontos a mű kézműves jellege, az alkotó kéz által hitelesített
megcsináltsága, magas fokú, nemegyszer bravúros mesterségbeli kivitele,
ezáltal egyedisége és megismételhetetlensége, s elegáns, nagyvonalú, perfekt
előadásmódja. Az autonomitásra való törekvés mellett jelentőségteljes
jelenlétű a funkcionalitás szolgálata: az alkalmazott textilmunkák, lakástextilek,
berendezési tárgyak, öltözékek tervezése és egyedi kivitelezése, az esetenként
megrendelésre kivitelezett művek megalkotása. Konkrét hangsúlyokkal élő,
a hajdani népművészet motívumaihoz vissza-visszaforduló, a szecesszionista
örökséget is őrző és továbbvivő, természetelvű és az absztrakciónak is
tág teret nyitó, tehát széleskörű stilisztikai és nyelvezeti-formai tájékozódású
és kitekintésű művészet a jelenkori gödöllői textilművészet.
Vonzóhatást kifejtő, befogadó természetű ezt számos helyben, és
gödöllői keretek között a városhatárokon túl és külföldön rendezett, csoportos,
tematikus tárlat, fellépés tanúsítja , és kapcsolatokat teremtő
és éltető, kisugárzó erejű: Gödöllő művészete ezáltal jelenhet meg a jelenkori
művészet szerves, de egyedülálló vonásokkal és jellegzetességekkel bíró,
különleges értékekben gazdag alkotórészeként.
És a formarenden és jellegen, a külső jellemzőkön túl a jelenkori gödöllői
textilesek munkáiban az érzékiség és a gondolatiság érzékeny egyensúlya
jelenik meg vagy rejtőzködik a mögöttes tartományokban, valaminő meditatív
szellemiség, természet-áhítat, lírai jelleg hatja át a kompozíciókat.
A szemlélőket, a befogadókat a lágyságok, a finomságok, az érzékenységek,
a bensőségességek szféráiba kalauzolják ezek a művek: mintha alkotóikat
valamilyen bátortalan, de mégiscsak felszínre törő szépség-kultusz, harmónia-keresési
vágy és igyekezet ösztönözné. A gödöllői művészet álom-ittassága tehát
száz év elmúltával sem csillapodott. És végezetül még egy érdekes, beszédes
adalék: a szövőműhely történetét 1920-ig megrajzoló, a gödöllői Városi
Múzeumban felvonultatott kiállításán, és az 1920 és 1945 közötti két és
fél évtized termését számba vevő, a Művelődési Központban rendezett bemutatóján
a visszafogott világításból eredő hatásokat és a művek létrejötte
óta eltelt időben lezajlott fakulások, színváltozások jelenségeit, a restaurálási
szükségleteket is mérlegelve jobbára nyomasztón sötét, barnákban
és sötétszürkékben, feketeségekben fuldokló színvilágba burkolózó faliszőnyegekkel,
kárpitokkal találkozhattunk. A GIM-ház jelenkori műveket felvonultató
tárlatán kiállított textilkompozíciókon viszont élénkségekben tobzódtak,
harsogtak a színek, mindent háttérbe szorítva uralkodtak a tompítatlan
világos, vagy a pasztell, de mindig üde árnyalatok: a jelen kor Gödöllőjén
elkápráztatott a művészet pompázatos élete.
|
|