|
KOVÁCS
LAJOS
Unoka
nem rokon.
Szülés nem betegség!
Gondolatok a lakosságcsere
emlékkönyvének olvasása közben
A homogén nemzetállamok
megteremtésének időszakából, huszadik századi szomorújátékunk negyvenes-ötvenes
éveiből jócskán hagytunk magunknak, egymásnak megoldatlan, megbékélésre
okot adó problémákat. Merthogy a 20. század végére már sokan és sokféleképpen
eljutottunk ennek a megbékélésnek a gondolatához. Kaptunk hozzá egy újabb
történelmi fordulatot (rendszerváltásnak neveztük el), egy vajúdva egységesülő
Európát, meg közben néhány megkésett elrettentő példát abból, amit már
azt hittük tanulságként megértettünk a történtekből.
Megkerülni pedig éppen ezek a kísértő jelenségek nem
hagyják bajainkat. Nincs nemzet Közép- és Kelet-Európában, amelynek ne
volnának hasonlóan hurcolt sérelmei, eltitkolt vagy elhallgatni rendelt
sebei a jogfosztások, koncepciós perek, deportálások, áttelepítések, népirtások
évszázadából. Gyakran azonos gyökérről nőttek körénk ezek a fojtogató
folyondárok, s azonos politikai okai voltak az elhallgatásoknak
is. Eközben egyre nőtt a kimondás, a kibeszélés kényszere, vele párhuzamosan
jóvátehetetlenül pusztított a szórványosodás, az asszimiláció elnémító
ereje. Hatvan év múltán már azt is hangsúlyosan kell kijelenteni, hogy
élnek még a tanúk, áldozatok, s hogy a korrekt tényfeltárásnak
szerencsére megvannak a történelmi előzményei mindkét nemzet (akkori
és mai országok) kutatásaiban.
A magyarság világháborús vesztesként
környezetének legkiszolgáltatottabb nemzeteként élte meg a jogkövetkezményeket.
Hogy miért éppen a hatvanadik évfordulóra érett meg
egy ilyen tisztázó szándékú emlékkönyv kiadásának szüksége és szándéka?
Bizonyára nem véletlenül, s bizonyára még ma sem egyértelmű visszhanggal
kell számolniuk szerkesztőknek, íróknak, történészeknek, szociológusoknak
és riportereknek, amikor generációkat is szembesítenek, miközben
nemzetek, népek, országok és szülőföldek érzékenységét érintik meg más-más
aspektusból a tények, a hangsúlyok, a következtetések.
A szerkesztők nem lehettek figyelemmel az eltérések
finommozgásaira. Az itt felsorakozó szerzőgárda abban egységes, hogy nem
felesel egymással, legfeljebb másként hangsúlyoz, amikor az események
mögött keresi a meghatározó érdekek szerepét. A politikai mellett higgadtan
felmutatva és megszólaltatva a táji, társadalmi, felekezeti tagoltság
akkori s máig ható érveit.
Mindehhez hozzá kell tennünk: egy lakosságcserének
nevezett történelmi felindulást csakis a magyarság által megélt, az ő
sorsát boncolgató nézőpontból kutatja. Nem ragad meg azonban sovén önigazolások
iszapjában. A lakosságcsere ez tény (sokáig tabu) nem magyar
válasz volt a megoldatlan történelmi (és földrajzi, gazdasági stb.) kérdésekre.
Magyar választ csak a lakosságot ért atrocitások, ravaszságok és erőszakosságok
váltottak ki, már amennyi választ megengedett a szűk mozgástér egy háborús
vesztesnek a győztesekkel szemben.
Nemzedékek emlékezetét említeni is kockázatos állítás.
Egy fenyegető évtizedekkel terhes korszakban éppen a generációk folyamatos
átprogramozása gyengíti a korrektség, a szemlélet megváltoztatásának
reményét. A még élő tanúk, áldozatok lehetnek olyan hivatkozási
alapok, akik az erőszakos évtizedek hallgatásai után már feloldhatatlan
emlékezetgörcsökbe temetkeznek.
Az emlékkönyv sorsa is meg van írva? Hiszen nem tízmilliós
a példányszáma, s eljut-e éppen azokhoz, akiknek felnyithatná a szemét,
vagy felrázhatná a nem saját hibájából eredő közömbösségét? S szükség
van-e ennyi idő után bármilyen megtisztulásra?
Aki nem tudja érintettségét, talán egyet is ért a kérdésekkel.
De ez az érintettség is sokféleképpen megközelíthető. Lehet, hogy iskolai
történelemkönyvbe kellene csak másolni Popély Árpád könyv végi kronológiáját
a lakosságcseréről? S nem elég-e a memorandumok, törvénycikkek idemásolása
ahogy most az emlékkönyv végén ezek olvasására is van lehetőségünk?
(Másutt találkozhatnak-e velük a múltat tanuló tömegek?)
A mindig új nemzedékeknek azonban már nem az a haza,
az otthon, a táj, mint hallgató elődeié volt. S ettől az igazság veszhet
el örökre.
Hát (legalább) ilyen bonyodalmas egy emlékkönyv pillanatnyi
és távlatos sorsa.
Mert lesz-e
történelemórája az utódoknak arról, mióta létezik a kisebbségektől való
megszabadulás lakosságcserének nevezett ideológiája a világban, s persze
a mi történelmünkben is? Molnár Imre és Szarka László bejárja ezt
az utat nekünk írásában, s dokumentumból idézve már 1945- ből kimutatja,
mekkora veszélye volt a totális elűzés dédelgetett gondolatának. Értik-e
napjaink meddő vitáit s 1945-ig visszacsatolható érveit a Bene-dekrétumokról,
amikor egy emlékkönyvben szembesülhetnének először a bűnös nemzet
kollektív megbüntetésének ideológiájával, s a módszerek változatos
és folyamatosan alkalmazott gazdagságával? Az elűzés, internálás, belső
széttelepítés, reszlovakizálás, repatriálás, lakosságcsere, munkaerő-toborzás,
önkéntes átköltözés stb. ördögi kört létrehozó ködösítésével? S
mindezt színezi számos kísérő jelenség: az állampolgári jogoktól való
megfosztás, a vagyonelkobzás, a közéleti jogok gyakorlásának tilalma,
a mindennapi nemzetiségi (kisebbségi) jogok (iskoláztatás, nyelvhasználat,
kultúra) betiltása, a házasodás etnikai szempontú megfontolása. Ahogyan
jegyzőkönyvek és levelek bizonyítják, hogy egy fasiszta háborút kirobbantó
szemlélet hogyan lopakodott be a háborút követő kisebbségi nemzetfilozófia
szótárába, amikor ilyesmiket olvasunk: a revizionista és irredenta
veszély elhárítására[...] véglegesen megoldjuk a szlovákiai magyarkérdést.
A kitelepítés fogalmának valóságos tartalmait hány nemzedék nem ismeri,
s mennyi idejébe telne, amíg aktív szókincsében indulatmentesen,
de tisztázott jelentéssel képes lenne használni és érteni?
A háborús részvétel kollektív bűnné kiterjesztésével
az igazság helyén ismét a bosszú mértébe a mérce. Az első világháborút
követő téves döntések makacs visszhangja a második világégést lezáró békediktátum.
S mert az említett érdekek mentén frontvonalak húzódnak tovább, változatlan
marad az érvelés frazeológiája: a nacionalizmus, a revizionizmus, az irredentizmus,
a sovinizmus évtizedekre megfékezi a megbékélés minden kísérletét.
A válogatva szerkesztett emlékkönyv merít a háborút
követő évtizedek kutatásainak, kutatóinak gondolataiból, hogy fenntarthassa
a párbeszéd kísérletének folyamatosságát. A tanulmányok gazdag jegyzetanyaga
szembesíthet bennünket a leginkább azzal, hogy létezett ilyen kutatás,
s hogy a rendszerváltás felszabadító hatású volt ezen a téren. Vajon visszhangja
volt-e ilyen mértékű?
A korabeli
dokumentumok ismerete, idézése nélkül máig a szocialista ideológia és
politika eszmeköréből táplálkozhatnánk, s el sem hinnénk, hogy az 1946-48
közötti években ilyen értékeléseket kaptak a hivatalos magyar jegyzékekben
a csehszlovákiai atrocitások: a vagonírozás megengedhetetlen eszköz, a
deportálás fasisztikus megoldás, az alkalmazott módszerek neve programozott
népirtás...
Van-e oktatott
történelmünkben a huszadik század nagy fordulatát követő évekből egy tabló
azokról, akik felelősséggel voltak vezetői a hazai vagy határon túli magyarságnak?
Az egyik oldalon Tildy Zoltán, Wágner Ferenc, Zsolt Béla, Jócsik Lajos,
Gyöngyösi János, Mindszenty bíboros, Károlyi Mihály, a másikon Fábry Zoltán,
Dobos László, Janics Kálmán, Karel Kaplan, tefan utaj, Koncsol
László bizonyára fontos helyet kap egyszer ezen a tablón. S utóbbiakhoz
csatlakozhat a szlovák püspöki kar, melynek nyilatkozata maga is a zsidók
deportálásához hasonlítja az elhurcolások módját.
Az események következményei önmagukban is emberi tragédiák
sorozatát indítják el. Paradox helyzetek jellemzik a lakosságcsere hevületét,
melyben éppen az elgondolás hiánya a legelemibb erő. Illúziók és álmodozások
mérgezik a számításokat: sem gazdaságilag, sem lélekszámarányában nem
valósítható meg a csere a számok és tények makacs ellenállása következtében.
S milyen fontos lépés a korlátozott szuverenitás ellenére, hogy a magyar
politika kimondja a népet földdel együtt elvet. Mennyi félelem
és tévedés tapad ehhez a kérdéskörhöz is! Az emlékkönyv idézi azokat a
területi ajánlásokat, amelyek mentén nyilvánosan ugyan nem tárgyalt a
szlovák delegáció, de belső vitáik során elismerték (ha csak
végső megoldásként is) a területcserék lehetőségét.
Paradox, ahogyan a szudétanémet területekre száműzött
magyarságról kiderül: többségük nem is erre a kiürített csehországi vidékre
érkezik méltatlan körülmények között, hanem cseh gazdák rabszolgapiacára,
ahol esély sincs az újrakezdésre, az elkobzott vagyon pótlására. S mindezek
feltárását követően zajos sajtóhadjárat próbálja meg igazolni a bizonyíthatatlan
előfeltevéseket és megvalósulatlan terveket, hogy aztán éppen a deportálások
tegyék lehetetlenné, s lassítsák le a kitelepítések amúgy is akadozó műveleteit.
Javaikhoz is emiatt juthatnak (vissza) a deportáltak, amikor némi fordulatot
vesznek az események, s állampolgári jogaikkal együtt kell vagyonukba
visszahelyezni azokat, akiknél ez még lehetséges. A paradoxonok
sorát pedig csak növeli a magyarországi szlovákság csalódottsága, amikor
kitelepülve a készen kapott házakból, földekről hirtelen odébb kell állni,
s a létbizonytalansággal kell szembenézni.
Fontos kérdéseket feszegetnek az emlékkönyv kutatói
akkor is, amikor azt elemzik: mi a felelőssége a magyar kormánynak a történtekben?
A korlátozott szuverenitás sok mindenre ad felmentést. A nagyhatalmak
a vesztes országokban maguk intézték a megoldandó kérdéseket. Magyarországon
külön csehszlovák missziót állítanak fel ugyanerre a célra. Az ország
területén a lakosságcsere propagandáját a csehszlovák ügynökök zavartalanul
és minden segítséget igénybe véve végezhetik. A magyar kormány minden
leiratát a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül juttathatja el
szomszédjához, s éppen a lakosságcsere ügyében folyamatosan a kétoldalú
megegyezésre ösztönzik a nagyhatalmak a feleket, maguk alig nyilatkoznak
a probléma kezeléséről. Csehszlovákiai magyar intézményeink pedig szinte
folyton a belügyekbe avatkozás régi szlogenjébe ütközve végzik reménytelen
feltáró munkájukat a jogsértések szövevényeiben. Kísérleteik így is ingerültséget
keltenek (Wágner Ferenctől szabotőrként kívánnak megszabadulni, eredménytelenül).
Az erőszakos baloldali hatalomátvételek aktivizálják csak a Nyugat politikusait
(kissé késve, de nem teljesen eredménytelenül), ami a magyar Rákosi
vezette internacionalizmussal már saját helyzetét nehezíti (Wágner
Meghatalmazottihivatal-vezető Pozsonyból nem is megy haza a beszámolóra
hívó szó hallatán, s szerencséjére Amerikáig meg sem áll, megmenekülve
Rajk László belügyminisztériumában egy koncepciós per kétségtelen következményeitől).
A magyar kormány 180 jegyzéke érdemben mutat rá a kulcsproblémák helyes
ismeretére: a magyar panaszok legtöbbje a csehszlovák földreform, az iskolaügy
(bezárások, anyanyelv tiltása), a kárpótlások és segélyek vállalt kifizetésének
elmaradásai, a deportálások, a zsidó vagyonok elkobzásai, a vegyes házasságokat
tiltó fenyegetések anomáliái ellen emeltek szót. A kárpótlások, a vagyoni
ügyek rendezése, a pénzügyi tranzakciók zűrzavara csak nehezítette a korlátozott
magyar felelősség érdekérvényesítő szerepét.
Ezek a felelősségre célzó kérdések a SZEB magatartására
is rávilágítanak. Tegyük hozzá az eddigiekhez: a totális kitelepítés gondolatát
a nagyhatalmak a Szovjetunió kivételével soha nem támogatták.
Elzárkóztak azonban az érdemi vizsgálatoktól a deportálások, a munkatáborok
kérdéskörében, mint ahogy a magyarországi német kitelepítések is halogató
magatartásuk következtében váltak a csehszlovák-magyar viszony következményeivé.
A nagy számú magyar fogadására helyet kellett biztosítani, s a kétoldalú
tárgyalások huzavonái a német kitelepítési hullámok ismétlődéséhez vezettek.
S a 180 jegyzék ügyében szinte süket fülekre találtak a magyar észrevételek
a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban.
A hazai körülmények
egyértelműen igazolják: felkészületlenül érte a magyar hivatalos szerveket
a lakosságcsere felvetése. A gyenge bürokrácia, a hivatalok hiánya, a
gazdaság állapota, a tárgyalások huzavonája, váltakozó taktikázása (többnyire)
újra és újra gyengítette a kormány pozícióit. S ez újabb emberi drámák
forrása. A többször leállt, majd újraindult kitelepítés családokat szakított
szét, dobott egymástól távol, az előbbi gyengeségek következtében. Ezúttal
is egymást erősítő tanulmányok igazolják az emlékkönyvben, hogy mennyi
kálváriához vezetett az akadozó folyamat. Elindult vele egy belső vándorlás,
de még a német kitelepítések lezárulását is követte miatta egy összeköltöztetési
kényszer. Mint ahogyan a kétszer kettétört életpályák is vontatottan rendeződtek
a közigazgatási szakemberek körében: tanárok, jogászok, hivatalnokok stb.
életútja kanyargott a visszacsatolt majd újra elveszített területek és
az anyaország között. S itt csak jelezzük egy máig megoldatlan kérdés
továbbélését: soha senki sem kárpótolta a kitelepítetteket szülőföldjükről,
miközben a magyarországi kísérletek is elmaradtak a várakozástól.
A magyar hivatalok mellett némi vigasszal szolgálhatott
a lakosság segítőkészsége segélyek, gyűjtések, elhelyezések formájában.
Ismerve a kor gazdasági szintjét, helyzetét ez inkább a lélek erősítésére
szolgált.
Nem tudjuk
a kutatók minden kiásott tényét felmutatni. Hogy sokoldalúan közelít ez
az emlékkönyv a teljes igazsághoz, talán eddig is érzékelhetővé vált.
De hiányozna a teljes képhez a magyarországi szlovákság sorsának alakulása,
akiknek sorsát éppen nem a reménytelenség réme kívánta megváltoztatni.
Populizmus és víziók, ráigéretek jellemzik ezt a stratégiát, melyben a
legerősebb érvek a gazdasági álmokban fogalmazódtak meg. Szerepet kaptak
azonban a nemzeti (anyaország, anyanyelv) érzelmek, indulatok mellett
a szegénységre rájátszó túlzások (a cukor és zsír felmagasztalásával),
vagy a rétegpropaganda gyakori hazugságai (az anyákat a hadifoglyok gyors
hazatérésével, a fiatalokat a tátrai nyaralásokkal, az időseket a jobb
szociális ellátással, nyugdíjjal kápráztatták). Még a halottak átköltöztetését
is megígérték. Mindent bevetettek, ami hasznosnak látszott: tömegpszichózis,
fenyegetés, erőszakosság jellemezte az agitációkat. A kutatások ezek következményeinek
is utánajártak. A településeken kialakult második front a
hiszékenyek és a realisták között a családok szétszakadásához vezetett.
De árnyalja a képet, hogy sokan nem vállalták az utat, mert magyarnak
gondolták magukat, mert féltek a változástól, vagy ragaszkodtak
a szülőföldhöz, s lelkiismereti kérdést jelentett számukra, hogy elfoglalják
Szlovákiában a mások vagyonát. Ahogyan a csalódások is ezerfélék. Erősebben
magyarlakta faluba kerülni ugyanúgy zaklató élmény lehetett, mint lakatlan
szudéta faluban találni magunkat, vagy viszonylagos jómódból szegénységbe
csöppenve, sok lelkifurdalással küszködve, a téeszesítések éveiben összeroppanva,
honvágytól kínozva emlékezni a megszokott világra. A honvágy hamarosan
elindított egy visszaköltözési hullámot is, de a hazatérésben megakadályozottak
is megtalálták a visszatérés alkalmi eseményeit lelkük sebeinek gyógyítására.
Az emlékkönyv
attól teljes, ha az élő személyek maguk is igazolják vagy cáfolják a politikát,
az ideológiát, a kutatást. Emberi, hétköznapi történéseik könnyeikkel,
szavaik elfulladásával hitelesítik az átélt élményeket, kételyeket, sokáig
mélyre zárt indulatokat. Nem indulatosság jellemzi mégsem a válogatást.
A zömmel a Dunántúlra, néha a Duna másik felére sodort életsorsok legalább
annyi drámaiságot, mint életösztönt hordoznak. Mi innen még személyesebben
éljük át Ete, Ászár, Komárom, Tata, Szőny mai lakosainak átellenből érkező
emlékeit a befagyott dunai átkelésről, a cseh gazdák közt átélt megaláztatások
és együttérzések kettősségével együtt. A belső vándorlás izsai asszonyánál
lehet-e mélyebbet gondolni, amikor azt mondja: addig kereste a helyét,
amíg Szőnyben letelepedett a Duna mellé, hogy minden nap hallhassa átellenből
az izsai harangot.
De a cinizmus megakadályozhatta még sokáig a hazatéréseket,
látogatásokat. Unoka nem rokon. Szülés nem betegség, mondott ellent a
hazavágyónak a határt őrző finánc. A másik emlék szerint pedig a kitoloncoló
kiskatona is együtt sírt az elüldözöttekkel.
A megbékéléshez
feltételek kellenek. Ilyen feltáró-lezáró szándékú, kendőzetlenül őszinte
(elegáns kivitelezésével is a főhajtás tiszteletét sugárzó) emlékkönyvek
ugyanúgy, mint a határok felszabadítása, a jogfosztó megbélyegzések nyilvános
visszavonása, a Komáromból Komáromba költöző Kecskés Lászlók hídépítő
törekvése, az anyaország-állampolgárság szerinti ország-szülőföld fogalmainak
letisztítása. Az újabb, tanuló nemzedékek szótáraiban is. Többségük talán
sosem tudja meg, hogy ennyi jogfosztás mellett talán egy család sem mentes
az emlékektől: akár a nyertes oldalon sem. De azok lelkében a legnagyobb
az igény erre a megtisztításra, akik tanúk, áldozatok voltak, s még velünk
élnek. (Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere
60. évfordulójára. [Molnár Imre- Szarka László szerk.] Komárom, MTA Kisebbségkutató
Intézet-Kecskés László Társaság, 2007.)
|
|