|
NAGY
ZOLTÁN
Én és a
Másik műve
Demény Péter:
Visszaforgatás
Az
én énnek, tenek, vagy őnek mondja magát.
Az énben mindhárom személy benne van.
A Szentháromság. Az, amelyik tegezi az ént: az,
amelyik őként bánik vele.
(Paul
Valéry)
Sosem
tudtam hogyan kell történetet mesélni. S mivel mindennél jobban szeretem
az Emlékezetet Mnémoszünét , mindig is szomorú fogyatékosságnak
éreztem tehetetlenségemet. Merész, sokatmondó és ellentmondásos
kijelentések. Talán nem lepődünk meg azon, ha nem másnál, mint Derridánál
olvassuk, hiszen a dekonstrukciós aktivitás fenegyereke éppen
a koherenciára törekvő önelbeszélés esetlegességére, nyomvesztettségére
mutat rá. Ebből kifolyólag megkérdőjelezi az általában vett emlékező próza
rendteremtő természetének létjogosultságát.
Demény Péter első prózakötetének olvasása közben mintha ez az idézet köszöntene
vissza mindazon esetben, amikor a narrátor kellő iróniával és önkritikával
elemzi elbeszélő képessége függőségét azoktól a tényezőktől, amelyet az
írás és egyáltalán maga az írói létforma technikailag megkövetel. Mintha
a jungi autonóm komplexus esete érvényesülne, amely az íráskontrollját
elvesztett művészt nem a leírtak akarására, hanem valójában a leírtak
öntörvényűségének, szükségességének vállalására kényszeríti. Ilyen szempontból
a rendteremtés szkepszise ellenére egy nagyon is tudatos elbeszélővel
van dolgunk, aki nem panaszkodik képességének hiányosságaira, hanem éppenséggel
ezen képességek folyamatos tudatosítása és megcáfolása mellett kötelezi
el narrátori pozícióját. Úgy vállalja leírt szavainak érvényességét, kifejező
erejét, hogy részben föl is menti önmagát a megnyilatkozás hitelességének
vállalása alól. Így lesz a szöveg a megnyilatkozás és a kijelentés alanya
közti önhasadás, miszerint a kimondott szó ereje nemcsak a valóságot nem
födheti, hanem egyáltalán nem alkalmas a nyelven túli jelenségek megragadására.
Másrészt pedig úgy utal és törekszik identitása definiálására, hogy voltaképpen
ez a definíció csupán egy résztöredéke lesz annak a végeérhetetlen procedúrának,
amely az önmagaság megszilárdítása érdekében az önmaga melletti folyamatos
tanúságtételre szolítja fel. Külön elemzés tárgyát jelenthetné azon szöveghelyek
számbavétele, amelyek a fentiekben vázlatolt problematikára játszanak
rá.
A Visszaforgatás rendkívüli ereje tehát részben metaszinten, az
önelbeszéléshez szükséges történetek szelektív és konstitutív alakzataiban
mutakozik meg, továbbá pedig egy közösségi narratíva keretei között teremti
meg az individualitás elbeszélhetőségének esetét. Imre, a főszereplő,
aki egyben sikeres író is, fontosnak tartott emlékei között kutatva keresi
azokat a lehetőségeket, amelyek megteremthetik az önmaga és a családjához
fűződő viszonyának történetét. A kapcsolatai, szerelmei és végül nyomasztó
magányossága okaira keresett válaszokat csakis az emlékekben tájékozódva
találja meg úgy, hogy közben az eleve létező természet kaotikusságát legyőzve
egy másodlagos, és így mesterséges rend nyugtató de egyben önáltató szerepében
viszi színre. Célja kegyetlenül leszámolni mindazokkal a hazugságokkal,
képmutatással és szorongással, amelyek gyermekkorát, valamint élete további
részét is erőszakosan megpecsételték, elindítva ezáltal a kísértő önigazolás
igényét. Innen nézve a szubjektum olyan erőteljes és szuggesztív pszichikai
reprezentációit nyújtja a szöveg, melyben a főhős biztos menedéket kereső
vágya soha sem képes egy bizonyos ponton lehorgonyozni, hanem valójában
az állandóan fölbukkanó lehetőségek mérlegelésére szorul. Már maga az
indítás, a valahonnan való kezdés is előrevetíti a bizonytalan narráció
esetét. Nem egyfajta írói hanyagságról, kezdetleges elbeszélésről beszélek,
hanem az én azon vágyainak halmazáról, amelyek minduntalan elcsúsznak,
megbuknak, önmagukkal meghasonulnak, végül pedig ez válik tulajdonképpeni
jellemzőjükké. Az elviselhetetlen otthoni állapotból való menekülés vágya
elsősorban a házasság biztonságos környezetébe kalauzolja
a főszereplőt, majd e kielégületlenség után következik a Pisztáciával
folytatott komoly szerelmi viszony és az ettől való meglepő elszakadás.
Mindeközben pedig a fenti eseményekkel párhuzamosan futnak azok a történetek,
amelyek Imre többi rokonait, ismerőseit, barátait, illetve a tőlük kapott
tudást és önismeretet hivatottak bemutatni.
A bevezető szöveg mint mikronarratíva komoly kételyekkel indul, és bejelenti
a további történetek öndefiniáló funkcióját. Elsősorban a mesélés szükségességét
vállaló impulzív törekvés nyilvánul meg a történetek különböző formáiban,
amelyek a megértéshez tartozó elemeket nemcsak a jelenbeli individuum
sajátjának tekintik, hanem számot vetnek a családtörténeti hagyomány azon
figuráival is, akik komoly szerepet játszanak a főszereplő identitáskoncepciójának
kialakításában: ...megérteni azt, ami történt velem, velünk, aztán
megint velem, hiszen a velem történtek sohasem kizárólag hozzám kapcsolódtak,
de mikor visszatértek, akár valami bumeráng, kizárólag rajtam ütöttek.
Érdemes megfigyelni, hogy a látszólag jól körvonalazható teleologikus
elgondolás mennyire ki van szolgáltatva a szöveg megképződésének, az írás
folyamatosan reflektált jelenének. Az elbeszélő miközben kidolgoz egy
a történetek további alakulását irányító pre-koncepciót, nem feledkezik
meg reflektálni a szövegre mint felületre, vagyis mindazon gondolatok
artikulációjára, amelyek kimondásukkal egyidőben kijavításra, helyesbítésre
is szorulnak. Ennek alapján az olvasó valósággal beavatódik az írói technikák
kulisszatitkaiba. Nyomon követheti az elbeszélő azon érzékenységeit, amelyek
egyrészt a leírt szó esetlegességére, közhelyszerűségére, másrészt viszont
a narráció rendteremtő aktusára figyelmeztetnek. Az egyetlen összekötő
kapocs, amely az írás által keletkezett diszkrepanciákat mégis összefogja,
az a történet maga. Arról van szó tehát, hogy tapasztalataink, jelentős
életeseményeink maguk is történetek formájában adottak, amelyeket egy
összefügő narráció biztosít. Viszont Demény gondosan ügyel arra, hogy
az olvasót minduntalan megfossza a stabil tájékozódási ponttól, így a
történeteket sem eleve adottként kezeli, hanem inkább történésükben, a
mindenkori itt és most-ban, amelyek a megértést leírásuk folyamatában
és nem egyfajta változatlan birtoklásuk által reprezentálják: ...ezen
február elsején kezdem el a munkát, életem vagy életünk megértésének a
munkáját, vagy inkább e megértés leírásának a munkáját. Itt nemcsak
a nyelvre mint megformálandó anyagra, valamint a posztmodern prózatechnikákra
kell gondolni. Ugyanolyan fontosságot kapnak az autobiografikus írásmódok
azon jellemzői, amelyek az előre birtokolt episztemológiai törekvések
színrevitele mellett, a szubjektum önmegértésének performatív aktusát
az írás jelenbeli történéseként kínálják föl. Olvasatomban tehát a Visszaforgatás
azon írásszintjeit tartom vitathatónak, amelyek az önkimondás kísérletező
folyamatait egy identifikációs stratégia részeiként kezelik. A regény
nagy dilemmáját jelenti az a kérdés, hogy az elbeszélő miképpen lehet
önmaga, hogyan engedhet teret az identifikáció aktusába minduntalan beleszóló
másik olykor segítő, vagy pedig nyomasztó jelenlétének. A tét látszólagos
egyértelműségében válik rendkívül kétségessé. Nemcsak arról van szó, hogy
mely történetek szükségesek az öndefiníció kimunkálásához, hanem egy olyan
nyelv megtalálása is komoly feladatot jelent, amely által a szubjektum
én-mondása tulajdonképpen ön- mondás is egyben. Fontosnak tartom tehát
azt a kérdést, hogy a Visszaforgatás beszélő szubjektuma hogyan
oszlik meg az alakmások közt, milyen jelentőséget tulajdonít a különböző
nyelvi világok, tudatok párhuzamos jelenlétének. Ezáltal az elbeszélő
azon kompetenciája is kérdésessé válhat, amely a hajdani történeteket
átélő én helyzetét megpróbálja fölidézni az emlékezés távlatában.
Azt mondhatnánk tehát, hogy ez esetben összehasonlítani annyit jelent,
mint viszonyba helyezni önmagunkat egy másikkal. Önazonosság és másság
azon dialektikája érvényesül, amely már nem az elválasztható bináris oppozíciók
mentén ragadható meg, hanem éppenséggel az önazonos és a másik egymásra
vonatkoztatottságának tudatában. Úgy tűnik, a szöveg folyamatosan e két
pólus között ingadozik, mindaddig, amíg el nem éri azt a pontot, ahol
az önmagát áttekinteni vágyó individuum elvegyül az őt érintő viszonyrendszerek
között.
Az elbeszélő minduntalan hivatkozik egykori önmagára, amely egyértelműen
az önreflexió jele, vagyis a fölidéző és a fölidézett tudat közti kapcsolat.
Példának okáért amikor kezdetleges, félszeg udvarlási kísérletein töprengve
rájön, hogy tulajdonképpen nem is ő, hanem egy másik gondolkodik helyette:
nem jöttem rá, hogy a nagyanyám gondolkodását követem, de olyan
tökéletesen, mintha indigóval húztam volna le, vagy hogy legyünk modernebbek,
mintha beszkenneltem volna az agyát. A következő szereplő, akivel
Imre kapcsolata ugyancsak egy lehetséges identitás megragadását mutatja,
a nagyapa személyében jelenik meg: Remélem, nekem is korán kezd
őszülni a hajam, akkor tényleg mindenben egyformák leszünk, csak a pipáját
nem tudtam még a kezembe venni, de nagyon készülök rá... Jól látható,
amiként az elbeszélő kifinomultan ügyel az önazonosság/másság kérdéskörét
érintő intrapszichikus viszonyok fölvázolására, egy lehetséges identitáskoncepció
biztosítása céljából. Komoly kételyek és vívódások jellemzik azokat az
eseteket, amikor Imre saját énjét kívánja elkülöníteni, de egyben kapcsolni
is a tudatába beleszóló másiktól/másikhoz: A legfurcsább az, hogy
ketten kétféleképpen működnek bennem [...] a kétféleséget inkább úgy értem,
hogy bennem élő, engem formáló modelljük mennyire másképpen nyilvánul
meg... Rendkívül sikeresnek és tanulságosnak tartom ezeket a szöveghelyeket,
mivel nemcsak a valamiről való beszédre hívják föl a figyelmünket, hanem
az én-azonosság visszaadására egy olyan narratívában, amely éppenséggel
ezt a vágyat bontja meg folyamatosan. Tulajdonképpen valamit visszaadni
önmagában az autobiográfia esetében, illetve a kortárs gondolkodás viszonylatában
szinte lehetetlen, hacsak nincsenek megfelelő, értelmes modellek kiválasztva
ezen célhoz: milyen modelleket keresünk magunknak, és mennyire sikerül
alkalmazkodnunk hozzájuk, mennyire sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy
ezek voltaképpen mi vagyunk, nem a nagyapánk és nem a nagyanyánk, hanem
mi, mi magunk. Tulajdonképpen a regény nagy kérdései sűrűsödnek
össze ezekben a mondatokban, amelyek kihatnak a többi szereplőhöz való
viszonyulásra is. Imre mintha egy soha nem szűnő örvényben kavarogna,
amelyben ördögi nevetéssel tartják vissza, valahányszor egérutat nyerne.
Ezt a fajta egérutat jelenti elsősorban a saját története birtoklására
irányuló vágy, amely fontos abból a szempontból, hogy miért éppen úgy
látja a dolgokat, ahogyan látja, illetve miért írja le úgy, ahogyan leírja:
Elég, a végén soha nem mondom el ezt a történetet, mint ahogy minden
történetet nyílván nem fogok elmondani, pedig el szeretnék, de nem is
sikerülhet, nem is beszélve arról, hogy ezek az én történeteim, anyám,
apám, vagy öcsém valószínűleg nagyon más történeteket mesélnének, ha tudnának
vagy akarnának mesélni. Az egyén pszichikus koherenciájának és individualitása
élményének a biztosítása válik igazi kihívássá ebben a szövegrészben,
hiszen az elbeszélő megteremti azt a teret, ahol önmagát beszélheti el.
Apja és öccse alkoholizmusba menekülő életformája, anyja képmutató önsajnálata,
felesége türelmessége, a testiség explicit közelsége mind olyan esetek,
amelyek a szubjektum másokon keresztüli önmegértését létesítik egy olyan
kerettörténetben, melyben az egyénről szóló beszéd mégis megbotlik a konfesszió
műfaji követelményei miatt. Bűnömet nem vallhatom be önmagamnak, hiszen
a vallomás mindig feltételez egy hallgatóságot, amely elsősorban etikai
követelményként viszonyul a beismeréshez. A nagyinak és Máriának szánt
beszélgetések a regény társszerzőivé avatják e
két szereplőt, hiszen Imre tudatába folyamatosan beleszól a másik, előírva
egy bizonyos nyelvet és megszólalásmódot. Ugyanakkor, amint azt fennebb
már megjegyeztem, a másság mint társszerzői viszonyulás jelentős
mértékben beleszól a lehetséges egyéni identitáskoncepció kialakításához.
Az idegenség retorikája viszont nemcsak a személyközi viszonyok mentén
artikulálódik, hanem érezteti hatását magában a nyelvben, valamint az
emlékezet kognitív mechanizmusaiban is. A kamera mint az önmegfigyelés
és az emlékezet technicitása rájátszik az emlékek hiteles idézésére, hiszen
kétségtelen, hogy maguk az emlékek sem nyelv előtti események, hanem a
nyelv figuratív természetében artikulálódnak.
Ebben az értelemben a szöveg fokozatosan halad az individuálistól a közösségi
fele, ahol a személyes és kollektív emlékezet nemcsak poétikai, hanem
politikai színrevitelében is érvényesülhet. A kommunista társadalom kegyetlenségei
fontos antropológiai kérdésekben konkretizálódnak, hiszen az alapvető
emberi létformák természetét feszegetik. Valójában mindez egy olyan műfaji
hagyomány részeként íródik/íródhat, amelyben az önéletírás más-más formában,
de mindig a történelmen való bosszúállásként van/lehet jelen. Árnyaltabb
kifejtést érdemelne az a szöveghely, amelyben Imre kvázi az olvasóval
vetekedve hangoztatja, hogy noha Horthy kolozsvári bevonulása óta eltelt
jó pár évtized, ő mégis ki meri jelenteni, hogy ott volt a tömegben. Ha
nagyon ragaszkodnánk az önazonos/másik kérdéskörhöz azt mondhatnánk, hogy
az ősök Imrében való továbbélésének színrevitele ez a jelenet.
A megértés tulajdonképpen önmegértés mondhatnánk, és ez igaz is
lenne, hiszen a regényben fölbukkanó szereplők mindannyian példázatszerű
funkciót töltenek be, amelyek hozzásegítik az elbeszélőt saját jelentésadásainak
megerősítéséhez. Imre sokak számára talán az élet banálisnak és mindennapinak
tűnő esetein töpreng, amelyet a mai, médium és tömegkommunikáció által
befolyásolt társadalom talán egy kézlegyintéssel elintézne. Viszont ha
megpróbálunk lemondani a felületes gondolkodásról, könnyen rájöhetünk,
hogy az Élet mint olyan a saját együgyűségében válik nagyszerűvé. Azáltal,
hogy a művészethez kapcsolódik, és biztosítja e kettő közti transzferenciát.
Nemcsak a történetek szerveződnek narratívákba, hanem éppenséggel a mindennapi
élet is narratívaként, megélhető de egyben elmondható történetként is
működik. Demény írása ezért nem az életet közhelyesen utánozó szöveg,
mégcsak nem is az életet újrafogalmazó, plagizáló kísérlet, hanem egy
olyan műfaji közeg létrehozója, amely valójában a mindennapi narratívumok
irodalmi szintre emelésekor mutat rá a referencia, önelbeszélés és identitásgyakorlat
messzemenően nem egyértelmű természetére. Nemhiába, hogy már a fülszöveg
retorikája utal egyrészt az olvasói/műfaji elvárásból fakadó referencia
tarthatatlanságára, másrészt pedig a Caravaggio-analógia jelzi azt a procedúrát,
amely szerint eggyé válik megfigyelő és megfigyelt, analizáló és analizált.
Imre identitása áttekinthetőségének a kényszeréből mondja el történetfosztottságának
történését. Végső soron a nagytörténet létrehozását szorgalmazó igénye
ennek következtében bomlik meg, mintegy utalva az állandó újraírásokban
artikulálódó történettöredékek szövegszervező funkciójára. Az eleinte
látszólag biztosnak tűnő kapaszkodók, mint az írás és részben a zene,
amelyek az identitásképzés tulajdonképpeni teljessége, illetve töredezettsége
között közvetítettek, útólag csupán a részt képviselik az egésszel szemben.
Ebben az esetben megbomlik a linearitás, a szöveg tematikusan szerveződik,
amely egy nagylélegzetű esszéisztikus, ismeretelméletileg kétkedő nyelvezetbe
csap át. Mivel az elbeszélő őszintesége nem mérhető az objektivitás mércéjével,
a hitelességre való törekvés is másfajta érvényességre tesz szert. Őszintesége
már nem valóságeffektusokból áll, hanem sokkal összetettebb jellemzőkből:
a bevett narratív sémák ellenére elbeszélései szükségszerűen hézagosak,
hiszen amit elmond, nem fedi mindazt, amit elmondhatna, átélhetne, ennek
következtében az élettörténet egy utólagos konstrukció, amely bevallottan
narratív igazsággal rendelkezik. Egy jól megszerkesztett, koherens történet
puszta látszatával. Így lesz a Visszaforgatás fragmentáltságában
tökéletes, autonóm és megkerülhetetlen. (Éneklő Borz
Koinónia, Kolozsvár)
|
|