CZIRJÁK ÁRPÁD

Gondolatok egy könyvtárban

Tamási Áron színházát kutatván

Tamási Áron színműveinek irodalomtörténeti, illetve színháztörténeti elhelyezése, besorolása roppant problematikus, szinte megoldhatatlannak tűnő gondok elé állítja a kritikát, színháztörténetet egyaránt.  Művei 1922 és 1966 között keletkeztek, 1922-ben Szász Tamás, a pogány című, a Keleti Újság díjnyertes novellájától halálának évéig: 1966-ban Vadrózsa ága című befejezetlen regényét súlyos betegen mondja tollba feleségének. E két időpont között helyezkedik el első drámája, az Énekes madár 1935-ös, budapesti Új Thália-beli ősbemutatója, s az utolsó, a Boldog nyárfalevél 1963-as kecskeméti ősbemutatója. A kanonizált drámai életmű utólag kiegészült az elveszettnek hitt, ám fél évszázados lappangás után előkerült Ősvigasztalással, melyet Tamási Áron a Kolozsvári Magyar Színház drámapályázatára az Amerikai Egyesült Államokból küldött be 1924-ben.
      Tompa Miklós által megrendezett színművei – az Énekes madár 1942-es kolozsvári bemutatójától el egészen a Boldog nyárfalevél 1990- es sepsiszentgyörgyi bemutatójáig minden egyes előadás – noha magyarországi vendégjátékon is részt vettek – erdélyi produkció. A határon túli színházak és előadások magyarországi megítélése a múlt század sötét évtizedeiben nem mindig a minőség követelményei szerint történt, sokkal inkább a határon túli irodalom-recepció kánonjai szerint.
      Tamási Áron meghatározó művészi teljesítményét a magyarországi irodalomtörténetek zöme még ma is csak az említés szintjén tárgyalja. Béládi Miklós szerint: ,,A kisebbségi irodalom jellegét elsőrendűen az határozza meg, hogy nem teljes értékű irodalom: a szellemi központtól, az anyairodalomtól elszakadt részirodalom vagy másodrendű irodalom csupán, amely a kényszerűségből csinált erényt, ha képes volt rá, vagy ha alkalma nyílott efféle erőfeszítésre.’’
      Folyton vissza-visszaköszön az értékítéletet tartalmazó anyaországi irodalom-kisebbségi irodalom oppozíció. Selyem Zsuzsa szerint az olyan ítéletek, mint: a kisebbségi irodalmak ,,hátrányos helyzete, nem teljes értékű irodalom, az egységes magyar nyelvű irodalom mellékterméke és visszfénye; jelentékeny hányadában vidéki képződmény és szociológiai, társadalomlélektani dokumentum’’ (Béládi), azért indulnak ki abból, hogy létezik egy sajátos erdélyi hang, egy külön erdélyi tradíció, mely mindent megmagyaráz, hogy ne lehessen semmit sem kezdeni velük. Kulcsár-Szabó Ernő ezt a vonalat folytatja, amikor kijelenti: ,,A romániai magyar irodalom a tradíció őrzésére igyekezett berendezkedni – szemben az újraalkotás követelményével.’’ Eképpen működött annak idején a transzilvanizmus is: a centrum - periféria oppozíciót továbbra is problémátlanul érvényesnek gondolva, csupán a centrumot próbálta meg maga felé vonni. (Ennek volt egyik következménye az a mítosz is, mely szerint Erdélyben szebben beszélnének magyarul, mint az anyaországban.) Mindezek mellett azonban helytállóbbnak tűnik Németh László világra kitekintő, egyetemesebb értékítélete. Amint írja, ,,nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkodott.’’ (idézi Bertha) Magyarság és Európa viszonyát Németh László érték- és minőségelvű felfogása szerint sohasem jellemezhetik a puszta földrajzi szempontok.
      Trianon után, a Magyarországtól önakaratán kívül elszakadt, többségében magyarlakta területeken egy sajátos gondolkodásmód alakul ki. A színház, Szophoklész Antigonéjától és Arisztophanész komédiáitól el egészen Friedrich Dürrenmatt tragikomédiáiig, bizonyíthatóan mindig az éppen fennálló (rossz) rendszer legélesebb kritikusa, hatalomellenes. A színház a legnyilvánosabb és legdirektebb művészet; nem véletlenül kísérte lépten-nyomon cenzúra. Ugyanakkor a színház a legközvetlenebb művészet is; nem véletlenül kapcsolódik hozzá megannyi – igaz, többnyire stílusváltás miatti – botrány. A színház az ,,itt és most’’ művészete: a pillanatban véli megragadni az örökkévalót. A színház a közösség, szűkebb értelemben az egyén, a mindenkori jelen égető problémáiról, létkérdéseiről szól. A legszembetűnőbb ilyen kérdés a szabadság. Ezzel magyarázható a hatalom megannyi törekvése e művészet ellenőrzésére, mint a – nem feltétlenül negatív értelmű – tömegmanipuláció eszközére.
      A szabadság kérdése a filozófusoknak is kedvelt vitaindítója, ám a színház, eme specifikus, sajátos, kivételes műnem is magáénak tartja e témát. Így vonul végig e kérdésfelvetés a drámairodalom történetén is, Oidipusz királytól el egészen Witold Gombrowiczig. A színház az általa összeütköztetett értékek konfliktusán, heves harcán, kibékíthetetlen öszszetűzésén, összeegyeztethetetlenségén, feszültségteli állapotokon keresztül vezet el a katartikus megtisztulásig, az igazi belső szabadságig. Tamási Áron  kérdésfelvetése mégsem a tiszta tragikum műfajhatárain belül történik meg, hanem – Ion Luca Caragialehoz hasonlóan – más műfajok, más esztétikai kategóriák érintése révén. Ezek által együttesen mutat fel egy – önmagában véve nem, de az adott történelmi kontextusban mélységesen tragikus – nézőpontot, világlátást.
      A szabadság kérdésének a felvetése azonban szorosan összefügg az önmeghatározás gondolatával. Az 1918 december 1-1989 december 22 közötti időszakban a határon túli magyarok közül legfőképpen a Romániához csatolt Erdélyben kerül előtérbe és válik létkérdéssé az öndefiníció, az önmeghatározás szükségessége. Szükségszerűen az elnyomott szabadság kiélésének alávetettje, közösségi helyszíne lesz a színház is. Kényszerhelyzet alakul ki, melyben nem adatik meg a szabadság alternatívája, a választás lehetősége. A színház a politikum szolgálólányává alakul át.
      Vida Gábor szerint az erdélyi magyar társadalom egyfajta állandó, szimbolikus szabadságharcot vív, az ellenségkép viszonylag egyértelmű, az öndefiníció pedig állandóan problémás. ,,Jó kis keleti zűrzavar’’ – írja. Tekintettel az idő relatív szűkösségére – a már jelzett, 1918-1989 közötti 71 évre –, az erdélyi magyarság nem tudta megalkotni saját mitológiáját. A maga identitástudatát is csak negatíve tudta megfogalmazni, a valamivel való szembenállásban, az elkülönülésben, a sajátosságban. Ez a románság felé egészen jól működött, a magyarság többi részei felé viszont nem.
      A baj az, hogy az efajta identitástudat régikeletű és nem eredeti. Az anyaországi társaihoz képest kevésbé polgáriasult erdélyi magyar értelmiség nagyrésze még mindig traumaként éli meg Trianont, mert ,,igazságtalanság’’ következményének érzi, holott először szembesülhet azzal a ténnyel, hogy Isten kivonult a történelemből.
      A Trianon után elkezdődött kivándorlás ellen, a megmaradás mellett szólalt fel romantikus felhangokkal, de realista szókimondással és avantgárd hevülettel Kós Károly Kiáltó szó című 1921-es röpirata. A helytállás imperatívusza azonban csak az ellenállás kényszere lehetett, mert nem az értékekre, hanem az ettől való megfosztottság élményére alapozta magát. Mindig elegen mentek el ahhoz, hogy a helytállás imperatívusza kérdéses legyen, és mindig maradtak elegen ahhoz, hogy ennek a drámai köntöse megmaradhasson. Kós Károly vonalát Makkai Sándor követte a Magunk revíziójának veretes szövegével. Az írása által vallott erkölcs csak abban hibádzik, hogy nincs valós fedezete, nem is vette komolyan senki, de Vida Gábor szerint ,,a nyelv imponáló. Makkai Sándor könyve nincs a helyén.’’ Az ,,erdélyi hit’’-nek csak a felvetése is abban a korban akaratlanul is eszünkbe juttatja a marxista tanokat. Marx Károly fiatalkori írásai között egy kevésbé idézett, ám annál érdekesebb megállapítást találunk: ,,Az ideológia nem más, mint maga a lefokozott tudat.’’
      A transzilvanizmus, mint művészeti stílusirányzat, gondolatát sokan vitatták, hevesen támadták és kétségbe is vonták. Szemlér Ferenc Jelszó és mítosz című 1937-es tanulmányának transzilvanizmust elutasító álláspontja heves vitát váltott ki. Bizonyára nem véletlen, hogy Szabédi László tollából szólal meg az első komoly, mindmáig érvényes ellenvetés, hisz érettségi után a Strassbourgi Protestáns Teológián több éven át ösztöndíjas hallgató volt, majd a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen a távozó Benedek Marcell helyére kerülő esztétika- és irodalomtörténet-tanár, és ugyanakkor a kolozsvári színház dramaturgja lesz. Nyugtalan szellem, tág érdeklődésű eredeti gondolkodó volt. Nem fogadta el a féligazságokat, de megkérdőjelezte a végérvényes igazságokat is. Szenvedélyesen vitázó morális szigora, a dolgokra rákérdező racionális alkata készteti elemzésre és elutasításra a transzilvanizmus kérdését illetően, egy, Szemlér Ferenc felkérésre írott 1937-es levelében:
      ,,Amit a hőskor nemzedéke dogmatikusan kijelentett, azt én kételkedő, kritikai módon KÉRDÉS alakjában vetném fel. Megkérdezném nevezetesen, hogy vannak-e csakugyan olyan jellegzetességek az erdélyi magyar írók műveiben, amelyek indokolttá tehetnék ennek az új irodalomtörténeti kategóriának (transzilván írók) felállítását? Továbbmenőleg (mivel a hőskor nemzedéke erre a kérdésre magától értetődő igennel válaszol már) vizsgálat tárgyává teendőnek nyilvánítom azt is, hogy vajon, azok a jellegzetességek, amelyeket eddig transzilván jellegzetességekként könyveltek el, valóban azok-e; nem történhetik-e meg, hogy azoknak a bizonyos jellegzetességeknek az alapján a magyar irodalomnak több – úgy erdélyi mint magyarországi – művelője vonható ebbe az új irodalomtörténeti kategóriába, amely abban az esetben természetesen hibásan neveztetnék ,,transzilván írók’’ kategóriájának. Az is megtörténhetik, hogy az erdélyi íróknak csak egy része kerülne ebbe a kategóriába...
      Kételkedésemnek – ezúttal persze, már csak magamról beszélhetek – a kritikai temperamentumtól független valós okai vannak. Álljon itt nevezetesen kettő ezekből az okokból.
      I. A transzilván írók két fontos témaköre: 1. Erdély múltja, 2. a székelység, két általánosabb témakör konkrét megnyilvánulása, amely két általánosabb témakör a magyarországi írók tárgyválasztásában is jelentkezik. Nevezetesen célzok az új történeti és népi irányra (regényes életrajz stb. és parasztregény). Tovább megyek: ez általános európai jelenség...
      II. Kételkedésem második okát a következő kérdés foglalja magában: vajon, azok a jellegzetességek, amelyeket a hőskor nemzedéke transzilván jellegzetességekként könyvelt el, tényleg szerves tartozékai-e az ún. erdélyi irodalomnak? Vajon nem jutunk-e közelebb egy lépéssel az igazsághoz, ha TRANSZILVÁN jellegzetesség helyett TRIANONI jellegzetességekről beszélünk? Azt akarom mondani, hogy van ok a gyanakvásra, hogy a felfedezettnek vélt erdélyi szellem, mely állítólag a múltban is mindig megnyilvánult (vö. Erdélyi csillagok), tulajdonképpen nem abszolút, hanem esetleges jellemvonása az erdélyi életnek.
      Már magának annak a ténynek, hogy a transzilvanizmus főként (de nem kizárólagosan) irodalmi téren jelentkezett, nem-irodalmi okai vannak: nem utolsó sorban az, hogy politikai passzivitással kezdtük kisebbségi életünket. Így, a szellemi erők jelentkezési alakja jóformán az irodalom maradt csupán. De ez a két jelenség nemcsak meghúzódik egymás mellett, hanem közöttük szerves összefüggés van.
      Ennek irodalmi vetülete a transzilvanizmus kánonjainak a felállítása, mely szinte napjainkig őrzi érvényességét Cs. Gyímesi Éva recepcióesztétikájával bezárólag. Nyilasy Balázs, a Miskolci Egyetem irodalomtörténet-tanára szerint is ,,kívánatos lenne, ha leszoknánk egyfajta provincializmusról, amely mindig jelenérdekű, és mindig egy szűk világlátásnak megfelelően próbálja elgondolni az irodalom egészét.”
      Visky András szerint az ,,erdélyi problematika’’ – sem Erdélyben, sem Magyarországon – nincs megfogalmazva. A látszat azt mutatja, hogy amit ennek vélünk, az pillanatnyi, elfogultan dilettáns, értéket pusztító, ügyet féltő kampány szagú. Visky András kérdésfelvetése a Kisvárdai Színházi Fesztivál kapcsán Bérczes László cikkének válaszaként született. A színházi szakmáról való objektív, csakis minőségorientált értékfelfogást sürgetve megállapítja, hogy mennyire az adott politikai kontextusnak vannak alávetve a magyarországi – mindenkori – színházi szakemberek értékítéletei is. Ilyen értelemben a vélemények megszűntek – amint Visky András írja – emberinek lenni, mert azok elszemélytelenedtek, s mindig a ,,dobogó ácsolatát’’ figyelembe vevő pártpozíciók igazságaivá váltak. Olyan korban élünk tehát, amelyben nem lehet már megszólalni sem, mert:

A szavak összefognak ellenünk,
Nem mi mondjuk őket, ők mondanak minket,
A szavak gondolatunk árulói. Áruló a gondolat,
Kiadja tudatalattomos érzelmeinket, ah, ah, árulás! 

                                                                                             (Gombrowicz)
     
Visky András végkövetkeztetése mindezeken túlmenően mégis pozitív csengésű: „Színház kellene, mint a meleg kenyér. Itt is és, gondolom, ott is.”
      Szintén a Kisvárdai Színházi Fesztivál kapcsán született Kötő József pontos helyzet-felmérése:
      „A kisebbségi lét nem válhat mártírszereppé és nem adhat felmentést az igényesség alól. Szembe kell néznünk a magunk tehetetlenségével. Szellemi provinciává lettünk. Fel kell számolni a nemzetiségi mítoszokat. Erdélyi lélekkel, de európai szemmel kell kilábalni a jelenlegi helyzetből.”
      Tompa Gábor az 1989-es változások utáni legfőbb törekvést a következő interjúban fogalmazta meg: ,,A színház örök. Mint ilyen, az örök értékek közvetítője. S csak a szakmai minőségre épülhet[...] Ez most művészi programot is jelent[...] Ez a megmaradás garanciája. Célunk: európai színházat megvalósítani.”
      Egyed Péter Bibó István hely-helyzet alapú nemzetmátrix fogalmát vizsgálva megállapítja, hogy a ,,nemzetrészek sokszoros politikai-jogi meghatározottsága a viszonylag stabil összeurópai egyensúlyba betagolódva mozdulatlanságra kárhoztatja őket, ez pedig nem mindig előnyös’’, ha az otthonmaradás, szülőföld iránti hűség, a ,,transzilvanista’’ művekben feltétlenül pozitív értékként megjelenő fogalmára vonatkoztatjuk. A mozgásszabadság ugyanis az alapvető emberi jogok közé tartozik. Az esztétikum fölött pózolgó – Orbán János Dénes kifejezésével élve – Transzilván Messiás azonban éppoly téveszme, mint a 21. századi nemzetállam fogalma; a művészet ugyanis nem ismer minőség fölötti értéket, ennél magasabb követelményt. A ,,messási póz’’ tehát valami ilyesfajta kibúvó lehetett.
      Pomogáts Béla szerint: ,,A kisebbségi sorsba kényszerített magyar író[...] magára[...] maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől, és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett: írói alkotásai által új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért[...] annak a felelősség- és küldetéstudatának is hangot adott, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte.”
      Egyed Péter szerint Ryszard Kapuscinsky és Umberto Eco is nemegyszer hivatkozott arra, hogy a birodalmak összeomlása évszázados rengésfolyamatokat von maga után. Az egyik ilyen rengésfolyamat az osztrák- magyar kettős monarchia bukása volt, amelyhez a magyar államiság kérdése is kapcsolódott. Egyed Péter szerint az etnikai, tiszta határok megvonása itt is ugyanolyan lehetetlen volt, mint mondjuk Egyiptom és Szudán, Szomália és Eritrea vonatkozásában. Ilymódon elkerülhetetlenül fel kellett volna vetődnie az anyaországiak és határon túliak viszonyának; az 1918-1989 közötti időszakban a transzilvanizmus kánonjait nagyon jól működtették, mert az előbbi kérdés felvetését volt hivatott pótolni. Sajnos ez Egyed Péter szerint egyre inkább, Svájc és az ausztriai magyarok, ill. horvátok pozitív példáival ellentétben, Erdélyben a románság ellenében működött, melyet a negatív diszkrimináció is szükségszerűen táplált.
      Ennek ellenére Egyed Péter szerint „az elektronikus korszak és az információs társadalom – egy bizonyos szinten – képes megvalósítani a kultúrnemzetet.”
      Egyed Péter Glatz Ferenc fejtegetései alapján arra a következtetésre jut, hogy a globalizáció nevében a határon túliak jelenének optimális felszámolása következik. A transzilvanizmus tehát, Egyed Péter fejtegetései szerint, hamis eredetmítosz, nyilvánvaló szépirodalmi formában tálalva; olyan méreggel oltotta be az egészséges gondolkodást, amelyet mindmáig nem lehetett extirpálni.
      Vida Gábor is meglepő, de véleményem szerint helytálló következtetésre jut: „Végső soron mindenféle Erdély-gondolat megdőlt és megdől, mert az abszurditás felé gravitál.” A kisebbségi „valami” ugyanis az emberi létezésnek csak egy szűk sávja. Az ezredfordulót mindinkább meghatározó globalizációs folyamatok azonban egyértelműen nyilvánvalóvá tették: a művészet nem szőheti át a politika terrénumát. A tőlünk független hatalom ugyanis megfoghatatlanná, idegenné, kiismerhetetlenné vált.
      Tamási Áron drámái például nem a hatalom elemzői, hanem az általa létrehozott emberi viszonyulások – hamleti megfogalmazással élve – tükörképei. A drámák szereplőinek alakulását, ívét, történetét, lényegét, jellemét, végső soron a sorsát határozza meg az a reakció, viselkedésminta, mely a hatalommal való érintkezés során keletkezett cselekvéssorokat hozza létre. A hatalom itt korántsem egy politikai, sokkal inkább egy misztikusabb, rituálisabb, ősibb, természetibb, elevenebb regnumként jelenik meg, s így válhat színműveinek kisugárzása, s egyben az értelmezés is világibbá, egyetemesebbé. Tamási Áron drámáinak metaforikus világa a Páskándi Géza, Székely János, Sütő András nevével fémjelzett parabolikus dramaturgiához képest tehát elvontabb, nem feltétlenül az adott, konkrét politikai rendszer visszásságait bíráló történelmi drámák világlátása, hanem az ember természeti erejével szembenálló jelenségek világfelfogása. Ezek a kacérkodó entitások, jelenségek az embert kísértve világfelfogást keltenek életre. Ez a világlátás határozza meg Tamási Áron drámáit.
      Tamási Áron dramaturgiájának tehát van esélye az egyetemes érvényességre, mert drámatechnikája a 20. századi avantgárd irányzatok elemeivel is él. Az átértékelésre Tamási Áron életrajzi adatai is biztatnak: az I. világháború forgatagában eljut Piaveig, majd három évig az Amerikai Egyesült Államokban különböző munkakörökben dolgozik, végül a II. világháború utolsó napjait Budapesten vészeli át, s miután egy ideig Bajor Gizi színművésznő otthonában kap menedéket, végleg a magyar fővárosban marad.
     

Irodalomjegyzék 

Bara Katalin-Csutak Judit: 1995 Szabédi László. = Dávid Gyula és társai: Magyar irodalom. Tankönyv a XII. osztály számára. Bukarest, Didaktikai és Pedagógiai, 67-72.
Bertha Zoltán: 2002 Magyarság és Európa. (Németh Lászlóról). = Helikon 4. 6.
Bérczes László: 1991 Kötőjel... = Magyar Napló 8.
Béládi Miklós (szerk.): 1982 A magyar irodalom története 1945-1975. IV. Budapest, Akadémiai
Bibó István: 1986 A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. = Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető, 195-196.
Bodolai Gyöngyi: 2002 Ne a gonoszé legyen az utolsó szó. Beszélgetés Nyilasy Balázs irodalomtörténésszel. = Népújság 51. (Múzsa-melléklet) 2.
Darvay Nagy Adrienne: 1998 Színek Kisvárdán. Kisvárda, Várszínház és Művészetek Háza
Demeter Szilárd: 2001 El van intézve, Nagyfőnök! Orbán János Dénes: Bizalmas jelentés egy életműről. Méhes György-monográfia. = Korunk 6. 122-124.
Egyed Péter: 2001 A nemzetállami kérdés a kommunista rezsimek bukása után. = Korunk 6. 104-115.
Glatz Ferenc: 1997 Scientific and Technological Revolution and the Small Nations. [Tudományos és technikai forradalom, és a kis nemzetek] = Die kleinen Nationen in Europa. [A kis nemzetek Európában] Budapest, Europa Institut, 11-25.
Gombrowicz, Witold 1998 Esküvő. = Uő: Drámák. Pozsony, Kalligram
Gyulai Katalin: 1990 Minden diktatúra a művészet elsorvasztásáról álmodik. = Kelet-Nyugat 2. 3.
Kulcsár-Szabó Ernő: 1994 A magyar irodalom története. 1945-1991. Budapest, Argumentum
Pomogáts Béla: 2000 Trianon és a magyar irodalom. = Látó 8-9. 4-11.
Selyem Zsuzsa: 1998 Romániai? Magyar? Irodalom? Történet? = Látó 10. 33-40.
Vida Gábor: 1998 Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét? = Látó 10. 3-13. 
Visky András: 1995 Ugocsa non coronat. = Uő: Hamlet elindul. 1982-1992. Szivárvány, Chicago – Mentor, Marosvásárhely, 192-196.