GERŐCS PÉTER

A tetten ért ember

D. M. barátomnak

Akárhogyan is próbálom leleplezni ezt a fullasztó önelemzést, valahogy mindig ugyanoda, vagyis önmagamhoz érkezek vissza, ez pedig egy paradoxon, jutok gondolataim végére, miközben barátomhoz igyekszem, aki engem, fiatal „író-kollégáját” is meghívta a társaság esti összejövetelére.
      Mindig ugyanazt mondom el, talán mert a módszer, a metodológia változatlan. Talán örök. Ha ez így van, soha nem leszek képes megváltozni, holott pillanatonként konstatálom magamban, hogy megváltoztam. Csakhogy ez a ráismerés, ez az unos-untalan visszaköszönő önleleplezési kényszer, ez a magammal szembeni mártírium az, ami éppen ebből, éppen önmagam újrafogalmazó gépezetéből nem hagy szabadulni.
      Egy pillanatra megállok az utcán. Az eddig taglalt gondolathoz pedig úgy jutottam, igen-igen, Lipóton keresztül. Arra jutottam az előbb, hogy az a sok végeérhetetlen perc a villamoson, melyet arra fordítottam, hogy felrajzoljam Lipót lelki és szellemi térképét, majd miután ezt megtettem, megállapítsam, hogy e térkép egy rút, és nagyon is működésképtelen ország arculatát mutatja, azt szolgálta, hogy nevet adjak a félelmemnek. Tehát, jutok gondolataim végére, szellemi-lelki jóbarátom, azaz Lipót az én voltaképpeni félelmem.
      Elszégyellem magam, amiért olyan esztelenül gondolkoztam és viselkedtem, egyszóval sietve tovább indulok.
      Ahogy lépteimet megszaporázom, üres táskámban zörögni kezdenek a papírok. Igyekeztem indulás előtt minden lehetséges gondolatot összehordani, és a lapokon egymásra építeni Lipótról, az én kedves jóbarátomról. Csak most jövök rá, hogy ezeket a fellelt gondolatokat rakosgatom azóta is a fejemben, ám valahogy mégsem akarnak egybeépülni. Előttem Lipót háza, de egyelőre nem merek bemenni, a gondolatokkal foglalkozom. Észre veszem, hogy közelebb settenkedek a házhoz, aminek az ablaka egyenesen az utcára néz. A függönyt kihordja a szél. Odabent Lipót szónokol, ahogyan rendesen szokott.
      Összegörnyedve az ablak alá bújok, és bekukucskálok a szobába. Odabent Szilmuk Laci, Csele Gábor és Nilsmajer F. Robi ülnek Lipót körül, aki éppen ekként zárja le gondolatait: „...és ez még semmi. Állandóan féltékenykedik... persze ez természetes, ha valakinek ilyen kóser bűntudata van, mint neki” – itt felviszi a hangsúlyt; erre mindenki egyként felröhög. Biztosan rólam beszélnek. Érzem, hogy Lipót előadása folytatódna, de ekkor valamelyikük odafordul az ablakhoz, úgy hogy nekem le kell kapnom a fejemet. Szinte érzem a tekintetet elsuhanni a fejem fölött. A röhögés elhallgat. Lipót folytatja. „A lelki defektus persze nem bűn – Lipót hangja a mámor legtetejére érve most egy kicsit meginog, mintha túlontúl magasra érkezett volna – csak hát sajnos belefecskendezi az emberi viszonyaiba saját szorongását.” Érzem, hogy elpirulok. Micsoda rágalom, micsoda alávaló módszerek. Újra kidugom a fejemet, s ekkor látom csak Zsuzsát, akivel a társaság tudta mögött a napokban puccs-szerű szerelmi kalandsorozatba kezdtünk. Ő is velük heherészik. Aztán megszólal Robi, azon a kegyetlenül cinikus, szinte már színpadias orrhangján, amivel nem is képes másra, minthogy emberek életét megkeserítse, becsukott szemmel legalábbis mindig erre gondolok, persze nyitott szemmel látható, hogy közben szeretetteljesen mosolyog: „Jól van Lipót, nyugi. Mi értjük, hogy téged ez zavar... azért nem kell, hogy a kelleténél jobban belelovalld magad. Nyugi.” „Apropó – hallom Zsuzsa hangját – a barátod mikor érkezik?” Újra lebukom. Csuklanom kell.
      Amíg odébb megyek az ablaktól, arra gondolok, hogy micsoda képtelenség ez az egész helyzet, ráadásul még gondolkozom is rajta, nem hogy egyszerűen becsöngetnék. De nem. Muszáj megtudnom, hogy ér véget ez a beszélgetés. Közben sürgetem magam, hogy valamiképp csillapítsam a csuklást, mert közben megszólal Lipót, de épp elég messze vagyok az ablaktól, hogy hallhassam, mit mond. Az utcába valaki befordul: egy iskolás kisgyerek. Egy pillanatra megfeledkezem írótársaimról, és elnézem a fiúcskát, amint önfeledten lépked a gesztenyefák alatt. A látvány ismerős. Az utca legvégén már csak kicsi, billegő pont marad belőle a fasor két, elfutó egyenese közt. A levegő hideg, én kint rekedtem, és boldog vagyok. Bárcsak itt lenne vége mindennek.
      Észre veszem, hogy abbamarad a csuklás. Visszakúszok az ablak alá, és megint bekukucskálok. Lipót önelégülten terpeszkedik a rekamién, hóna alatt egy nagy tál saláta, ujjaival bele-belepiszkál.
      „Mindazonáltal az ő képességeire is nagy-nagy szüksége van a díszes kompániának. A zsidó önfejűség minden időben elkél... a szigorú konzervativizmus zabolázza meg a modern esztétizmust, nehogy az még elröppenjen a végén – ezen a ponton Lipót felugrik, szemei megrészegülten forognak, kezeivel hadonászik – olyan ez, mint amikor egy kisfiú sárkányt ereget. Tökéletes paradoxon! A kisfiú az égbe hajtja a sárkányát, legkedvesebb lelki társát, akivel együtt álmodik, ugyanakkor ő az, aki visszatartja, mivel irigyli tőle a magasságot, a papírsárkány azonban éppen ettől a visszatartó erőtől képes a levegőben maradni.” – Lipót barátom hangja remeg az önkívülettől. Várni kezdem a szokásos szólamot, amelyben tudtunkra adja, hogy ő egy kivételes szerencsének örvend tehetsége folytán, s így kénytelen minden áldott reggel hálát adni az úristennek. Arcán látni a mérhetetlen elégedettséget, melyet csak ő nem lát, mi több, a diadalmámor, melyet saját szavai váltanak ki belőle, oly vakká teszik a külvilággal szemben, s tőle oly magabiztosnak mutatja magát, hogy ha volna is bárki, aki minderre rámutat, biztosan nem hallaná meg. „Gondoljatok csak bele, hány nagy művész volt tüdőbeteg!” – és már vigyorog is. Persze az is lehet, hogy mindezt csak én látom, hogy az én folyamatos légszomjam idéz elő a látási zavarokat a szememben, s akkor mindez nem igaz.
      Megint, mint már kiskorom óta, szeretnék egy teljes értelmi mezővel kívülebb kerülni saját körömön, mögékerülni önmagamnak, s csak most, egy pillanattal később veszem észre, hogy az előbb öntudatlanul hátraléptem. A talpam alatt megreccsenő ágra a bentiek felfigyelnek. Láthatóvá válok.
      „Á, itt van a mi kis kollégánk” – vigyorog Robi, és már indul is az ablak felé. Az utcában közben besötétedett, ezért reménykedni kezdek, hogy talán nem látják meg azt, amit én már erősen érzek magamban, hogy fülig elpirultam. Robi kidugja kezét az ablakon. Egyszerre nem tudok mit kezdeni ezzel a váratlan gesztussal, így hát belekapaszkodok, várva, hogy majd felhúz, s mikor már lendülnék fel a párkányra, Robi elenged, én meg visszaesek az utcakőre. Észre sem veszi, már megfordult. Oldalt kinyílik a kiskertkapu, s Lipót kidugja a XIV. Lajoséhoz hasonló, de azért egy kismalacéval is könnyen összekeverhető turcsi fejét. „Á, te itt?” Fölállok, leporolom magam, és a háta mögött beosonok az ajtón.
      Lipót tüdőbeteg, s erre nagyon büszke. Ha köhög, mindig mosolyog. Azt gondolja, amit a tizenkilencedik században gondoltak, kellő naivitással, miszerint ez valamiféle zsenializáló erejű stigma, holott valójában csak születési rendellenesség, netalán pszichés eredetű testi baj. A konyhában már érezni a füstöt. A szobában, a társaság nagy örömére Szilmuk Laci ad elő valami érthetetlen konspirációs elméletet, melynek főszereplője Nagy Imre. Félek, hogy odabent már nem lesz módom rákérdezni, ezért még a küszöb előtt belekezdek: „Te, mondd csak, az imént miről folyt a vita?” – de Lipót már nem hallja, ő már bent van a szobában, a füstben.
      Lipót nem iszik alkoholt, ő egy kivételesen józan ember. Helyette ünnepélyesen belenyúl a salátás tálba, s ahogy az egyik versében írja, könyékig túr bele. Miután Nagy Imre meghal, s a nevetés elhalkul, barátaim odajönnek hozzám, aki a küszöbön állok, s illedelmesen köszöntenek. Csak Zsuzsa marad a helyén, s a többiek vállai között rám mosolyog.
      Az a nagy szerencsém, hogy igazából még senkit nem ismerek. Meg az, hogy én nem írok verseket. Én prózát írok, a társaságban majdnem egyedül. Lipót is ír prózát, s ha nem tetszik neki egy szövegem, mindig a sajátjára hivatkozik, hogy talán úgy kéne. Azzal vádol, hogy nem tudok megbocsátani magamnak, hogy én egy mártír aszkéta vagyok, holott egyszerűen csak nem ismer. Persze, ez barátok között megengedett.
      Amikor a társaság újra elfoglalja a helyét, szépen, sorban mindenki elmondja, hol publikált az elmúlt hetekben, kivel rázott kezet, és ehhez hasonlók. Vannak, akik nem szólnak.
      Amikor erről a társaságról mint jelenségről gondolkozom, előbb, vagy utóbb mindig arra jutok, hogy vannak olyan sarokkövei eme reflexiós útvonalnak, amikre nem szabad rálépnem, amikről nem vehetek tudomást, amiket el kell hallgatnom magam előtt.
      Csönd van. Lehet, hogy nem kellene felolvasnom, amit Lipótnak írtam. Nevetségesen intim, miközben bárgyún leplezi önnön szenvelgősségét.
      Az elém tett poharat a kezemmel keresem a térben, vakon, mert nem merem levenni a tekintetemet a többiekről. Ha nem felügyelem őket minden pillanatban, egyszerre mind rám lesnek. Ezt bizonyosan tudom. Lipót az asztalra hajít egy folyóiratot, aztán még egyet. Már hozzá sem teszi, mindenki tudja, hogy leközölték. Megköszörüli a torkát. Szilmuk Laci és Csere Gábor egy új filmről beszélgetnek. A filmben vélhetőleg sok vér folyik, ezt pedig azért gondolom, mert ők beszélnek róla. Közben Zsuzsa engem fixíroz, de ez nem zavar. Nem nagyon merek ránézni, ugyanis akkor végérvényesen lelepleződhetünk.
      Érzem, hogy közeleg az a pillanat, amikor sikerül olyan viszonyba kerülnöm a többiekkel, hogy ne érdekeljen az esetleges szégyen, amit a szövegem miatt kényszeríthetnek majd éreznem.
      Lipótnak mondom, hogy szösszentettem egy kis töredéket, amely erősen kötődik hozzá. „Na, halljuk, halljuk!” – mondja. Előkotrom a táskából a papírokat. Olvasni kezdek, néhol, egy-egy részletet improvizálva, hogy az élő előadással igazítsam ki a szöveg egyenetlenségeit.
     
Lipót mindig külföldre vágyódott. Azt gondolta, hogy ott majd nem kell szégyenkeznie stigmái miatt, amikre ugyanakkor büszke is volt.
      Ekkor, harminc évvel később képzeletemben Lipót Párizsban fog járni. Nem telepszik le, csak átutazóban lesz. Ő ugyanis mindenhol átutazó. Viszi a tüdőbaj. Én közben Pesten járok, éppen a Múzeum körúton megyek végig, míg ő a Quai de Contin-on sétál.
      A tömegből akkor kiválik egy rongyos öregasszony és megszólít. „Mondja fiatalember (ekkor már elmúltam 50), mi ez a nagy épület itt?” „A Nemzeti Múzeum, kérem szépen” – mosolygok, majd rohanok tovább. Amikor a Kálvin térre érek, megtorpanok. Hirtelen nem fogom tudni, hogy balra, a szerkesztőség felé kell mennem, vagy jobbra, a szeretőm felé, de haloványan majd még az is motoszkál bennem, hogy egy megbeszélt találkozó miatt kéne a Ráday utcában lennem perceken belül. Elindulok hát a Károlyi kert felé.
      Először az jut majd eszembe, miközben keresztezem a kiskörutat, hogy az izgága életemből, a koncentráció állandóan fenntartott igényéből egyetlen dolog vezethet ki, mégpedig az, ha visszaszaladok a múltba. Ahogy öregszem – ekkor fognak rám dudálni, úgyhogy két út közé szorulok, a fehérre festett szigetre – lassan nyakig merülök az idegességbe. Lassan már leülni sem leszek képes.
      Amikor átérek a túloldalra, kénytelen leszek belátni, hogy előbbi gondolataim egyáltalán nem helytállóak, sőt, gyerekesek. A nyugalmat egyszerű kondicionálással is el lehet érni. Belehergelem magam a nyugalomba. Ekkor jut majd eszembe Lipót; ha belelátna most a fejembe, gondolom majd, vélhetőleg nevetne rajtam. Mi lehet Lipóttal?
      Kiérek a kertbe. A kisiskolások épp úgy kiabálnak a szökőkút körül, jut akkor eszembe, mint harminc éve, amikor az egyetemről kimenekülve ide ültünk, a zöldbe. Leülök egy padra a hátsó kavicsos úton. Akkor előveszek egy papírt, és a következőket írom rá.
     
Kedves Lipót,
      nem tudom, merre járhatsz, azt sem, hogy ki lettél, hogy boldog vagy-e, és hogy élsz-e még. Miközben a városban valamerre épp rohantam, eszembe jutottál. Arra gondolok, hogy szeretlek, kedves barátom, hogy te most éppen Párizsban jársz, és boldog vagy. A szerkesztőség, amit itt hagytál, lerohadt. Ficskáék átvették az irányítást (tudod, én soha nem voltam igazán erélyes az ilyen ügyekben). Feleségem válni akar. Azt mondja, én egy félénk pojáca vagyok.
      Tudod, egyszer, még tacskó korunkban elhívtál engem egy összejövetelre (gondolom már nem emlékszel rá). Előtte sokat készültem, össze is írtam egynéhány dolgot, hogy felolvassam neked. Végül arra jutottam, hogy mégsem akarlak megbántani. Ha akkor megbántódtál, ezt feltétlenül el kell, hogy mondjam neked, most bocsáss meg. Amióta elmentél – ez borzalmas! –, mindenki egyetért velem. Nincs miről írnom. Egyre rosszabb szövegeket hordok a papírra, és az emberek egyre jobban szeretik ezeket a szövegeket. Nincs ars poeticám. Nem vagyok. Jó lenne beszélni veled, újra látni.
      Még abban sem vagyok biztos, hogy ez a levél eljut hozzád. Hogy mindez eljut hozzád.
      Szeretnék kilépni magamból, és ehhez most csak az segít, hogy képzeletben megidézlek.
      Ölel Barátod stb.