GÉCZI JÁNOS

Paradicsom

A kertemben több szárnyas jószág is él, köztük egy angyal.
      Mi a kert, töprengek hajnali negyed ötkor, hogy nyugtalanul forgolódom az ágyban, de kérdésemre nem tudok megfelelő választ adni. Aztán átgondolom az elkövetkező hét eseményeit, zsúfolt napjaimat, számot vetve az időmmel, mintha nem is akartam volna, dünnyögöm, a reneszánszi rózsák keresésével foglalkozni. Mindenféle ügyekbe, mint vízbe a búvár, merülök majd, a hivatali munka, pályázatok beadása a másfél évtizeden keresztül szerkesztett, havi megjelenésű folyóirat fenntartása érdekében, élő adásban rádióinterjú, könyvtárazás, a paloznaki kert kitakarítása, mert néhány napra vendégcsalád érkezik oda, pihenni.
      Elhatározom, valahol megnézem, hogyan néz ki egy kert.
      Tudom jól, a döntést nem ezen a hajnalban hoztam meg, bár hogy mikor, nem rémlik, s az idejét nem is akarom tudni. Most azonban megmásíthatatlan. El kell indulni kertnézőbe.
      Kérdezem keresztfiamat s valamivel idősebb nővérét, majd Zsoltot hívom telefonon, kerttervező barátomat, van-e négy-öt napja, s Guoyát, a kínai asszonyt, aki egyetemi oktatóként és kutatóként emigrált Magyarországra, majd meg az Amerikai Egyesült Államokba, hogy két ország állampolgárságát felvéve is világvándorrá váljék, tudnak-e csatlakozni hozzám. Kristófot évtizede, hogy nyaranként viszem (amíg kettesben voltunk, vittük) világjárásra, s most, súlyos betegségéből kilábalóban, könnyebb felügyelni rá, ha mellette lesz a nővére. Zsoltékkal pedig koratavasz óta tervezzük, hogy keresünk a tengernél egy lepukkant házat, s ha megvásárolható, úgy, hogy mindhármunknak ki lehet benne alakítani egy önálló kislakást, kipróbáljuk, tervünk megvalósítható-e. Zsolt munkahelynek óhajtja, Guoya és én pihenésre szánjuk.
      Tavasz elején észak-afrikai muszlim kertekben kóboroltam, majd májusban bejártam a Montenegróban, a kolostorokban megépített, bizánci jellegüket megőrző hortusokat, most akkor irány egy ókortól változatlan állapotban virítóhoz, és persze a tengerhez. Korai keresztény kertet akarok, amely megnézhető, megtapasztalható!
      El szeretnék jutni a paradicsomba! – fűzök tervemhez rögtön lábjegyzetet.
      Gábor, a koreai kórház intenzív osztályán a tél közepe óta életben tartó gépekhez csatlakoztatva vegetáló barátom nagyon szomorú levélben mondja el reggel, hogy mérgezési tüneteket regisztráltak nála. Csomókban hull a haja, teniszlabdányi és kidagad a bal szeme, s leállították a csontvelő-átültetés után kapott gyógyszerezését, le a vérzékenysége és a cukorbetegsége okán kapottat, s viszik hamarosan computer-tomográfiára, de hogy milyét is vizsgálják, nem tudja. Csontvelője tisztes működése el-elakad, attól tart, a műtét sikertelen lehetett, és vérképző szerve hamarosan leáll. Kényszeresen arra gondolok, hogy búcsúlevelet ír, valami olyasfélének, avagy annak is szánja, s nem hiába kér arra, feledkezzem meg a vele törődésről, azaz róla. Nem tudom, ha egyszer nem lenne, hányan adjuk majd neki életünk legvégéig azt a létet, az emlékezésünket, amely számunkra az öröklét, számára pedig nyilván semmi. Gábornak azonnal válaszolok, rövid levelet írok, hogy megérkezett Kristóf, és holnap este indulunk nyaralni. Ennyire telik ebben a kutyameleg nyárban. De előtte, ma, egy kiállítást nyitok, az élesdi művésztelep alkotóiét, akik tíz éve dolgoznak együtt, s többségük hajdani tanítványom a Képzőművészeti Főiskolán, azaz időközben már Egyetemen. S holnap pedig gulyás- vagy halászléparti, barátomnál, a kevés emberszerű pszichológus egyikénél, aki egykor aggódva felügyelte és egyengette Kristóf gyógykezelésében a rehabilitáció kezdetét. Csaba és szakmabeli felesége még nem találkozott a gyerekkel, hát bemutatom nekik.
      Be se lép a kertbe, a kutyákkal együtt ujjong. Szétterpesztett lábbal megrázza rövidre nyírt hajú fejét, mintha hideg hullám borzolná a bőrét, és berregő hangot hallat. Elnevetem magamat. Kristóf és családja kutyája, Fidó, a vaddisznósertéjű bundában pompázó szálkásszőrű tacskó, ha víz ment a fülébe, szokott volt ilyesmiket tenni: fejét gyorsan oldalra ingatta, s a fülei, ahogy pofájára-tarkójára csapódtak, efféle kelepelésre emlékeztető, de laffogó hangokat hallattak. A kutyáim kerekre nyíló szemmel bámulják, ugyan, gondolhatják, miként is tudhat Kristóf Fidóként viselkedni?
      Gábornak válaszolok, másodszor írok ma számára levelet, összeszoruló szívvel vigasztalom. Este átszállítják, tudósít a fejleményekről, kerekes, kórházi ágyán átgurítják új helyére, úgy sejti, olyan osztályra, ahol az eddiginél jobban tudnak figyelni rá. Sejteti, erre következtethetek néhány mondatából, a halálos betegek számára fenntartott szobába viszik át, az elkülönítőbe, ahol a legkevésbé zavarhatja az életbe visszatérni sikeresebben igyekvő betegeket. A levelét, alig fél oldal, de inkább kevesebb, negyven perc alatt írta. Hogy milyen körülmények között, el se tudom képzelni, nem vagyok orvos, aki ismerheti ezt a szorongató helyzetet, csak azt tudom, hogy csupán az egyik szemével lát, a bal keze vénájában kanült vezettek, s mindenféle riasztásra kész műszerek tapadnak mellkasa leborotvált bőrére. Emberből vagyok, érzékelem a fájdalmát s a rémületét. Emberem mostanság erősen szorong, halálfélelem uralkodott el rajta.
      S csak remélem, nem tudom – ámbár Gábor minduntalan azt jelzi, egyedül maradt –: rajtam kívül van más, közelebbi ismerős, jó barát, rokon, akivel, ha a fájdalmát nem is tudja, megoszthatja gondjait, akit régtől szeret, vagy akivel legalább bensőségesen kommunikálhat. Társa, valaki angliai, akkor hagyta el, két éve, amikor váratlanul kiderült a betegsége. S mindazt, amit közösen szereztek, magánál tartotta, tán azért, mert azt remélte, Gábornak nem lehet arra szüksége. S valóban, Gábornak nincs szüksége se házra, se könyvekre, se autóra, a számítógépén kívül, azt hiszem, semmi egyébre. Az amúgy angol-japán szakos tanárember kórházi kezelése kezdetén átköltözött egy másik angliai bérházba, kialakította magának új otthonát; legutóbb, valamikor karácsonykor azt mondta, hogy amíg csak teheti, fizeti a ház bérletét: tudnia kell, van hová mennie majd. Egy üres, belakatlan lakás valahol tehát rá vár.
      A veszprémiben, majd a szegedi kórházban feküdt, ahol minden hétvégén kirakják, azaz rehabilitációra elküldik haza, nyilván, hogy ne növelje az ágynapok számát. De előtte Dél-Afrikában kezelték úgy négy- öt hónapot. S azóta, decemberben, emlékszem, mert karácsony előtt hiába utazok Szegedre, repülővel tovább hurcolják a Fülöp-szigetek fővárosába, hogy aztán, a filippínó orvosokat ügyük fogytával elhagyva, Szöulban kössön ki. Agrippa von Nettesheim jut és Rotterdami Erasmus eszébe az, hogy a reneszánsz végi humanisták miként elmarasztalóan vélekedtek koruk orvoslásának hatékonyságáról, az orvosok moralitásáról, s tudásuk mélységéről. Nettesheimi Agrippa szerint, ha az orvos több pénzt már nem remélhet, hiszen mindenétől megfosztotta a betegét, akkor az vagy meggyógyul a kezelés elmaradtától, vagy az orvos elhúzza az irháját oda, ahol újabb megcsapolni való pénzeszacskót sejt.
      Kristóf az emeleten motoszkál, ráheveredik a dupla ágyra, amely a számára lett előkészítve, fülhallgatót csatol a fejére, és olvas. Kérdem, akar-e valamit enni, mert keveslem azt a fagylalt- és süteménymennyiséget, amit korábban a cukrászdában magáévá tett. A feketeerdő torta- szelet ugyan kétemberes, de ki tudja, mit bír magába tömni egy ekkora, napról napra nyurguló kamasz. A fagylaltok közül a velencei álmot, a kekszet kóstolgatja, s még két másfélét, amelynek számomra kizárólag az élénk színe megjegyzendő. Nincs fagylaltárnyalatuk, kétségtelen, mormogom, s örülök, hogy nem hallja a dohogásomat. Végtére is az ország egyik legjobb cukrászdájában vagyunk.
      – Egyél fiam, az anyád már fal – válaszolja Kristóf, s csak legyint értetlen arcomat látva. Olvas tovább.
      Televízióműsorból ajánlgatok neki valami filmet, magam se néztem tévét hónapok óta, de most se fogok, okául született egy egyszerű magyarázat, annál maradok most is, nincs hozzá megfelelő szemüvegem. A szemüvegemet időnként ellopja Kicsi, s valamelyik neki tetsző kerti növény tövében elkaparja. Ha mindegyik szemüvegem elvész, akkor tudom, ideje nekiállni a kertben gyomlálni, s meg is lesz ennek a szemüvegek számával arányos eredménye. Mindeddig mindegyik szemüvegem megkerült, többnyire a rózsatövek és a sásliliomok aljából. Nyilván azért, mert ott a legmorzsalékosabb a föld.
      Kristóf fél órán belül kétszer is berobog a szobámba. Egyszer arról tájékoztat, hogy mikor érkezik a nővére, akivel együtt utazunk tovább, majd pedig arról akar megbizonyosodni, hogy romantikus regény-e Az aranyember. Megnyugtatom, hogy az. Két-három mellékes szereplő nevét mondja, olvassa mobiltelefonja képernyőjéről, én bizony egyikre sem emlékszem.
      A kiállítás megnyitója ideje alatt a vállára akasztott oldaltáskámba kapaszkodva végig velem szemben áll, a tömeg szélén. Egyetlen munka ragadja meg a figyelmét, Kucsora Márta keskeny és magas festményén a víz alázuhogó és visszaágaskodó sugara, amely szépségével és erőteljes kifejezési módjával nekem is föltűnik. Sok érdekes, mívesen kivitelezett és érzékeny személyiségre utaló alkotás gyűlt most össze a hajdani zsinagógából átalakított kiállítótérben – ez a tér minden, amivel a várpalotaiak hozzájárulnak a kiállításhoz. A művészek mégis örülnek a kiállítási lehetőségnek, s a silány körülményeket észre se akarják venni. Fiatalok, s vélik, függetlenségüknek ez az ára.
      Nem szeretek szabadon előadva megnyitni kiállítást, még akkor sem, ha olyan jól ismerem a művészeket, mint most, végtére is tizennyolcuknak legalább a fele, vagy még több, a tanítványom – mi több: szeretett tanítványom – volt a kilencvenes évek második felében. Mégis erre vállalkoztam. Amikor láttam, hogy a meghívóra hibásan írták, amolyan politikus-viseletűre alakították a nevemet, majd hogy a plakátra, a kiállítás megnyitójaként fel sem kerültem, nem esett jól, s két nap alatt sem tudtam a dolog fölött napirendre térni. Ezért sem skribáltam le a szöveget, amúgy pedig, túlbiztosításként, időm se hagytam volt rá. Tőmondatokban fogalmazok, a visszhangos teremben hiába a mikrofon, nem hinném, hogy bármi hallható mondandómból. El nem tudom képzelni, hogy az izraelita hitközség, amikor még funkciója szerint használta ezt a kitűnő, klasszicista épületet, miként rendezte be úgy a teret, hogy a megszólalók hallhatók lehessenek minden zugában. A visszhang ugyan kitágítja a teret, s a kicsiből óriásit teremt, de imádkozás közben kell-e terjedelmes térség?
      A kőpadlón, s nem csak a beszéd közben, de az érkeztünk és távozásunk közti teljes időben fogyatékos fiúcska csúszkál. Alacsony homloka alatt keskeny és apró két szem, nagy-nagy pislogásból és gumimosolyból áll össze az arca, ugyanakkor merő riadalom, rebbenékeny pillanat e kisember. Egyetlen, aki nem azokat a festményeket keresi a tekintetével, amelyekről éppen szólok, hanem rám fókuszálja teljes magát. Látom, hogy Kristóf figyeli, értelmezi a helyzetet, valamit meg akar maga is ragadni e pillanatokban.
      Amióta együtt vagyunk, mondatok értelmét kérdezi. Mit is jelent: „Nem sokáig mehet az ember a saját orra után”. Arra gondolok, hogy miután hosszú ideig A kis herceget olvastatta vele a szegedi pszichológus, s olvasmányélményeiről faggatta, annak nyomai sejlenek át beszéde vásznán, mint baljós és sötét vetített árnyképek.
      A cukrászdában, két falat között kiböki:
      – Ebből a dologból a lehető legjobban jöttem ki.
      Vakarja a homlokát, a homlokműtét terjedelmes maradványát, s a roncsolt terület környékén megjelent pattanásokat. Mondom neki, hogy utalásosan beszél. Hogy ezt csak én, a beavatott érthetem, és hogy vajon ezt akarja-e. A rejtőzködést, a mondattal történő eltakarást. Röhög rajtam megint, s ez jólesik.
      – Ki volt ott az a gyerek?
      Nem értem a kérdését, azt hívén, hogy Gáborról beszél, elmondom neki, mit tudok éppen róla. Hogy életét amolyan elengedőfélben tartja már csak a kezében. De nem Gábor iránt érdeklődik, hanem a kiállítási csarnok padlatán csúszkáló kisfiúról.
      – Valaki. Nem ismerem.
      – Ebből a betegségből nem lehet jobban meggyógyulni. – közli ismét magáról. Hogy megragadta, ki is böki végül aggodalmára születő válaszát. Nem tudom, nem tudom, mire számít, mit vár tőlem. Válaszolni sem vagyok képes.
      A skype-on Gouya jelentkezik, Kínából. Úgy érkezik a repülőtérre, hogy már nem tud hozzánk kapcsolódni a kirándulásra. Nem úgy Zsolt: édesanyját ugyan a hétvégére hazaadják a kórházból, de mert kivizsgálásra megy hétfővel vissza, egyedül meri hagyni, azaz ismerősökre bízza, és szombat este érkezik Veszprémbe, hogy éjfél körül beülhessünk a Fordba (amely úgy szól, mint a traktor, közölte ma velem megrökönyödésemre Kristóf, hiszen életem eddigi legjobb kocsijának motorzaját ez ideig mennyei zenének véltem), s irány az Adria.
      A szombat a készülődés napja. Föl se ébredek reggel, máris összepakolom a ruházatot, a hálófelszerelést és a kaját. A könyvek fölött töprengek, és azon, hogy a monográfiám illusztrációit adjusztáljam-e a tengernél, vagy azok magyarázatát kezdjem el írni. Kristóf, hogy felkél, csetlik-botlik. Elkezd egy-két mozdulatot, és a harmadikat fejezi be. Kiveszi a kanalat a fiókból, hogy a lekváros üvegbe azzal nyúljon, de már nem tudja, miért halászta elő. Mondom neki, hogy terítsen az étel alá, s hol és merre találja az asztalkendőt, de csak turkál a textilneműk között, meg kell neki mondanom, hogy mit keres köztük, s az milyen célra szolgál. Aztán fölcsattan.
      – Úgy beszélsz velem, mint egy idiótával! – felrobban, zúg haragosan föl az emeletre, a szobába, ahol aludt. Aztán néhány perc múlva visszatántorog, mintha nem mondott volna semmit. Mintha nem mondtam volna neki semmit. Én mégsem hagyom annyiban, csak éppen megnézem a kerti angyalomat, annak bronzfénye lehűti a tekintetemet s az agyamat.
      Mondom, hogy szerintem az inkább a megfelelőbb életstratégia, már a kettőnk esetében, ha megbeszéljük, milyen részekből szerveződik egybe egy-egy feladatunk, és akkor azt könnyebb megcsinálnia, mint ha saját magának kellene lépésről lépésre kitalálni. Mert ugyan kértem, locsolja meg a terasz növényeit, s még a slagot is a kezébe adom, s mutatom, hogy kell megtörni, hogy csöndesedjék a vízfolyás, s közben át lehet egy másik edény felé emelni, ehhez képest három egymás mellett álló cserépből kiveri a vízsugárral a földet, s a többi, vagy húsz növényt egyáltalán nem locsolja meg, úgy zárja el a csapot. A kukába viszi a szemetet, s igaz, csak arra figyelmeztetem, ha kilógna belőle valami szemét, a kutyák biztosan kapnának rajta, s kicibálnák, azt már nem ellenőrzi, hogy a teli szemetes tetejéről lelóg az általa odavitt.
      Duzzog. Hogy ő nem bolond. Én is duzzogok, mondom neki, merthogy nem az a megoldás, hogy fortyog, és hogy azt véli, bárki is bolondnak tartja.
      Készpénzt veszünk fel a bankban, kunát váltunk, majd megyünk a Hangyába, amelyet itt leginkább egyesként ismernek, de a közértet felújítják, tovább lódulunk hát a Skálába. A város hűvös, kihalt, és nincs benne semmi zöld. Híres kertjeit a hőségen kívül nem gondozza senki ezen a nyáron. A széles sétálóutcán Kristóf minduntalan belém botlik, olyan szorosan halad mellettem-mögöttem, hogy langaléta lábait vagy berakja a cipőm alá, vagy oldalról bokán rugdos. Szüntelenül felém tart, mintha sodorná a levegő hozzám, igyekeznem kell, már-már szaladni előle, hogy ne torlódjunk össze, ne csapódjuk egymáshoz, mint falevelek a szélben, vagy tavaszi olvadáskor a jégtáblák a Séden.
      Igyekszem tapintatosan figyelmeztetni, hogy szüntelenül a nyakamra hág. Riadtan néz rám, látom a szemén, ismét sértett. Felháborodott. Aztán bőszen közli, hogy örül, ha csak ennyire billeg, mert nagyon rossz az egyensúlyérzékelése.
      Értem a helyzetet. S azt, hogy szerinte, ha nem is beszéltünk róla, tudnom kellene.
      – A kettős látásod megszűnt?
      Mint akit valami bűnön kaptam rajta, felszisszen.
      – Ha olvasok, akkor előjön. De magam is szét tudom a szememet csúsztatni – és máris röhögünk, mert meg is mutatja.
      – Kidolgozott technikád is van már az olvasás ellen! – csapkodom hátba.
      Délután a baráti pszichológus-házaspárhoz megyünk, vendégségbe. Kristóf kérdi, hogy akkor teszteket fognak-e vele végeztetni. Nem, nem, nyugtatom, s látogatásunk végével ki is derül, igazat mondok. Sokat és sokat és sokat eszik, a ház asszonya ragyog, hogy főztét szüntelen dicséri. Bort kap mellé, rozét, balatonarácsit, szárazat. Én nem ihatok, este kilenc-tíz óra fele indulni szeretnék, ha útitársaink megérkeznek, az Adriára. Amúgy is sokat iszom mostanság, este, ha szöszmötölök a szövegeimmel, elmegy akár egy üveggel. Most azonban vezetni fogok s ásványvizet nyeldeklek. Reggel a tengerből keljen fel a Nap, akarom.
      Éjjel utazni jó. Át országrészeken, országhatártól a tenger képezte határig, a száraz és tüdőt sorvasztó melegből a tengerpárás hőségbe, ahol mozog a levegő, szél jár, délelőtt a tenger felől, délután, jobb esetben, fordítva, hol fenyőszaggal érkezik a hegyekből, hol moszat szagát vive oda. Az éjszakai utazásban nem részesedsz a tájakból, visszacsavarta az éjjel s egy fekete tokba rejtette a Száva-parti ligeterdőt, a Károlyváros utáni dombokat, a Magas Kapela fenyvessel borított sok csúcsát, Rijeka alatt a tengert, a Betlehemből angyalok által átszállított Szűz Mária-házat és az azt magába fogadó tsati kolostort, Opatija mondén és avíttas promenádját. Visszavonta a tekintet elől Vodnjan gótikus tornyát, Pula ékszerezüstű római amfiteátrumát. Csak baglyok szálldosnak majd a sztráda fölött, meg-megrettenten a rájuk eső reflektorfénytől.
      A sötét mindent elvesz az utazó szeme elől, hogy a virradattal majd oly erős látványban részesítse, amely pótol minden eddig elrejtettet. A mozgóképek helyett időben és térben egymástól távolra esett állóképek között kapkodja a fejét a merész utazó, s a mediterrán világába, esernyőfenyők és örökzöld tölgyek, gránátalmafa és selyemakác közébe zuhan bele nagy hirtelenséggel néhány napra.
      Preloka közelében, éjszaka, a benzinkút mosdójában szenderrel találkozom. Eddig egyetlen éjjeli utam nem volt, amelyet dél irányába tettem, s nyáron, hogy ne találkoztam volna áramvonalas testű, hatalmas nyelvű, lebegni is képes szenderrel. Hol ilyennel, e finom fekete csíkozású, amúgy szürkésbarna szőrzetű fagyalszenderrel, hol az ezüstnyár levelére emlékeztető szárnyú nyárfaszenderrel, a kolibri farkára emlékeztető farpamacsú kacsafarkú szenderrel, a leánderszenderrel, a csíkos és a sávos szenderrel, a fakórózsaszínben pompázó, a fonákján pedig élénk rózsaszínű szárnyú szőlőszenderrel és rokonaikkal. Ez első látáskor ismeretlennek tűnik. Kisebb denevérnek hiszem, ahogy csapong a szabadban, magasan a keservesen vergődő állatokat szállító kamion fölött, a reflektorokat tartó oszlop körül, mígnem zuhanórepülésben alámerül a levegő tengerének aljára, s bevitorlázik a mosdó szélesre tárt ajtaján. Szépen ívelt, tövében elkeskenyedő, lekerekített hegyű a szárnya, s a csápja, mint két fogsorú fésű vagy kefe. A tor két oldalán fehér csík fut végig. A színe a kakaópor puha tejesbarnája s itt-ott, a potroha felé áthajlik mályvarózsaszínbe. Szárnya alá nyúlok, fölemelem a kőlapokról a pihegő kis torpedót, merev a teste, langymeleg, s tűri a kezemet. Viszem a szabadba, feldobom, de pontosan, mintha egy lőlap 10-esét találná el, oda száll vissza, ahonnan felvettem. Másodszor azonban nem teszi, eltűnik a bakacsinsötét éjszakában, viszi magával fekete-szürkésbarna-rózsaszín keresztsávjait, mint az a kisleány a zokniját, aki háromkerekű biciklijével zúg és robog fel-alá a kivilágított parkolóban az éjjeli álmukat alvó kamionok között.
      Innen nem én vezetek tovább, a kávé sem segítene, átadom a kormányt, s az anyósülésen alácsúszva alszom. A Rijekát elkerülő sztrádaszakaszon ébredek, ahol Opatiját jelzik a táblák. Két éve jártam erre, B.-vel. Ezen a tájékon kaptunk össze, a zsúfolt és lassú úton hosszú ideje nem haladhattunk előre, s amúgy, mert kizárólag én akartam látni a századelői üdülőhelyet, B. akaratom rákényszerítését hányta a szememre. Úgyhogy az első adandó alkalommal megfordultam és hazafelé, Crikvenica irányába állítottam a kocsim orrát. B.-vel többé nem beszéltünk erről az esetről.
      Hajnal négyre elhagyjuk Pulát, s a medulini kemping kapujában döbbenünk rá, oda bizony reggel hétig be nem engednek be minket. A közeli parkolóban alszunk tehát, sokadmagunkkal, de előtte megjáratjuk magunkat Kristóffal a Medulin tengerparti sétányán. Nagy az élet, tinédzserek hada hullámzik fel s alá, kevesebbjük s idősebbjük a teraszokon üldögél s hangosan társalog. A kebabárus előtt ifjak sorban álló tömege (ó, Brüsszelben megismert dörner kebab), a fagyaltosnál videofilm pereg, s már csak egyetlen parti teraszon szolgálnak ki ételt. A diszkó előtt legnagyobb a sokadalom.
      Az istriai dombokon, de így van ez mindenhol az Adria partján, kőfalak és kőfalak húzódnak. Több a kőfal, mint köztük a tér, s ha van is hely a talajnak, akkor egy-egy tő olajfa, kőre lapult szőlő, fügefa, vadon nőtt, nagyra nyúlt cserje, alacsonnyá nevelkedett fa borítja. A településeken a házak között nem kerítés, nem sövény, még csak nem is árok vagy valami határjelző dolog, hanem szürkésfehér, napfényben virító, sötétben a hőséget ontó kőfal húzódik. A követ, mivel télen kilökődik a földből, s a felszínre veti magát, nyilván így a legkönnyebb célszerűen hasznosítani. S hát évről évre magasodnak a falak, a kertben, a puszta földön, a telken, s közben a kert, a szántóföld és a telek egyre fogy, mígnem egyszer nem marad belőlük semmi.
      Fél nyolckor áll a sátrunk, túl a reggelin következik az alvás, én pedig leszaladok a búzavirágkék tengerhez, megiszom a tengerhez illő színű narancslevemet és elterülök az öklömnyi fehér köveken, nézegetem az üvegként átlátszó, hirtelen mozdulatlanná dermedő vizet.
      Premantura! A délutáni hőség után a pulai félsziget legdélebbre nyúló csücskét, féregnyúlvány-alakú félszigetecskéjét nézzük meg, Mányoki, itt nyaraló barátom és családja invitálására. A táj első pillanatban a Kiskunsági Nemzeti Park ősborókására emlékezetet: borókák karcsú felkiáltójelei a domboldalakon, köztük néhány gömbszerű örökzöld, szuharok, szélnyomta ciprusok és persze bokrosan nőtt esernyőfenyők, merthogy a csúcshajtást  lenyesték a fiatal fákról s a földfelszín fölött menten elágaznak. A dombok mögül kéken villog elő itt is, ott is a tenger, mint a tinta, éppen olyan délutánozó színnel s miként a tinta szokása, szöveget fölfedőn. A területre belépéskor fizetünk s máris megkapjuk a nagy, színes, susogó nylonzacskót, ha szemetet termelnénk. Földutak hálózata borítja a néhány négyzetkilométernyi területet, s mindegyik rejtőzködő öbölhöz vezet, melyben teraszszerűen erodált kőlapok sokasága alkotja a meredeket, s mélyükben csigáktól, víztől és széltől megrongált kőpadok az aljat. A horizonton két világítótorony, az egyik piros, a távolabbi talán fehér. S néhány jelzőlámpa a hullámokra hasaló szirteken, amelyek körül ügyesen kanyarognak a motoros jachtok. Fókák hevernek így el a kopár szirteken, valóban, holott emberek azok, akik hozzám hasonlóan autóval, port fölverve érkeznek, s fejük fölé porból készült felhőt emelve, árnyékot vetőt, fognak távozni. A fenyőtűket szürkévé színezi a lisztfinom por, holott két napja, állítja Endre, trópusi zivatar adta volt vissza a növényeknek egykori színüket.
      A tengernek itt hangja van. És kabócák vannak. Ez megnyugtató.
      Kristóf hol a telefonja memóriájába pötyögi be néhány, emlékeztetőül választott szavát, hol az A/4-es papírlapjára írogat. Látom, véletlenül, hogy most szúrja be a tegnapi feljegyzései közé, hogy a vendégségben, Alsóörsön, kicsinyeit szoptató anyamacskát, mégpedig iromba jószágot látott. Mintha foltot, úgy stoppolgatja memóriáját a hirtelen felbukkanó emlékeivel. S mintha a gondolkodása szórtsága ellen harcolna, hogy fontosnak gondolt napi élményeit, vélem, amúgy pszichológusa kérésére, följegyezgeti, s esténként a számítógépembe viszi, s onnan a saját pen drive-járe rögzíti. A pen drive-ja pedig ott lapul nadrágja zsebében, így tehát néhány napnyi múltja vele van.
      Hét fele indulunk haza, már ha az ideiglenesen felállított sátor annak tekinthető. Fölkapaszkodunk a tengerszintről, nem kőbe, hanem a földbe vájt lekopott lépcsőkön, szinte meredek földfalon mászunk föl a magasba, s egy kiterjedt spanyolnád-mezőbe jutunk. A nád bárt rejteget sűrű magában, ügyes tereket vágtak-hajtogattak szálai között, a kis térségek fölé összehúzták, egybekötötték a nádszálakat, s a tuskókból készült székeken ülő, asztalra könyöklő vendégeknek műanyag tálakban és poharakban kizárólag bólét szolgálnak föl. A növényekből alkotott gótikus hangulatú térségben tobzódó embertömegen átvágva hamarosan a gyerekek játszóterére jutok, hulladékból összetákolt mászóka, henger, s a hintasor, amelyről, ha valaki jól meglöki magát, az alant húzódó mélység fölé lendülhet.
      A horizont nem vízszintes. A jobb szememmel nézve végképpen nem az: olyan, mint egy EKG alkotta vonal. Megszoktam, hogy nem látok se élesen, se a dolgoknak megfelelően. Emlékképeim alapján korrigálom a szememmel alkotott képeket, s arra már nem is merek gondolni, mi lesz velem, ha egy vadidegen dolog torz látványával találkozom.
      A autóban ülve Julcsi, Kristóf nővére panaszkodik, hogy a nap minden erejét kiszívta. Valóban, amikor csak teheti, a verőfényben fürdőzik, vagy a tengerben.
      – Szorítja az aranycipellő a lábadat – közli Kristóf vele.
      S ettől még vezetni is elfelejtek, majdnem beleszaladok egy vadul kanyargó talján autójába.
      Kristóf mögöttem kuporog, colstokként összecsuklott tagjait igyekszik a hátsó ülésen szétrendezni, s türelmetlenül fáradozik bocsánatot nyerni lánytestvérétől. Aztán, talán zavarában, az üléstámla zacskójába kotor, s megtalálja az egykor oda süllyesztett cédéket. Kéri örvendezve, tegyem fel, amit kiválaszt, Vaya Con Dios két éve megjelent albumát B.-től kaptam, karácsonyi ajándékként, s a kiadvány nagyon a szívemhez nőtt. S amióta B.-vel vége szakadt kapcsolatunknak, s tétován csapódom ide és oda a széles világ dolgai között, nem tudtam, nem mertem meghallgatni. Kristófnak nem akarok magyarázkodni, így hát reszketeg kézzel becsúsztatom a lemezt a lejátszó résébe. A fölcsendülő zene és a tenger látványa elszomorít, s azon ujjongok, hogy a konvoj, amely a gépkocsikból a természetvédelmi terület fürdőhelyeiről összeszedve alakul ki, s araszol a kijárat irányába, többet áll, mint halad. S a kocsi utasterében szürke alkonyatban ülünk, mind a négyen, mert beborította az autót a por, s átszínezte a terra rossa vörösével.
      Kiejtem a talaj nevét. A gyerekek nem értik, magyaráznám is menten, de Kristóf máris javasolja, hangosan és mocskos szóval, mit csináljak a magam fene nagyképű kultúrájával, s azokkal a szavakkal, amelyeket nem lehet megérteni. Ő legalábbis nem érti, és ennek alapján állítja, más se. Hiszen magam ugyanígy vagyok azzal, amikor figyelem a testvérek diskurzusát. Tolvajkulcsra nyíló mondataik, szavaik, sőt egész szöveg- konglomerátumaik vannak, amelyeket értelmemmel ugyan felérek, de a tartalmukat már nem. Az nem az én labirintusom, abba nekem bejárásom sem lehet.
      Vodnjan, tisztességes olasz nevén Dignano domonkos kolostortemplomában, amelyet amúgy Szent Balázsról neveztek el, súlyos kunák letéte után az oltár mögé nézhetünk, mi, három férfiú, mivel Julcsit mint födetlen karú lányt nem engedi be a nagyhatalmú, mindenkit megvárakoztató templomszolga. Középkorban, de főként annak utolsó harmadában élt szentek mumifikálódott maradványait állították itt ki, pénzért látogatható legújabb kori üvegkoporsókban. Az üveggel borított hasábokban értékes kelmékbe bugyolált tetemekből csak a koponya, a kézfej és a lábfej látszik, hatalmas termetű emberek lehettek, még ha a tiarát le is számítom a fejükről. Nem tudom, miért temetik el ebben a korban tiarában a férfiakat. A genti oltárképen is, emlékszem, B.-vel néztük meg, az tűnt fel, hogy a szentség jelével hivalkodó, virágzó, vörös rózsabokor mögül érkező férfiszentek fején minek a tiara, minek jelezni azt, amit amúgy mindenki tud. Mire jó oly sok jelképpel elmondani ugyanazt, amit már eggyel megtettünk.
      Kristófnak a halottakról Fidó jut eszébe. És a néhány hete elhunyt gitártanára.
      Fidó kutya néhány hete szenvedett ki. Az ebről társalgunk. Ízületi problémái régebben is adódtak, most hozzájuk adódott a keringési is. Kristóf azzal magyarázza, hogy kilukadt a szíve, és szüntelen összekeveredett az oxigéndús az elhasznált vérrel. S hogy ne fulladjon meg, elaltatták. Elhamvasztatták s urnában, amelyhez két fényképét támasztották, nyugszik, a lakásukban.
      A bumbari fesztivál után egy nappal járjuk a várost, a népünnepély nyomai szerteszét láthatók, a főtéren még áll a dobogó, s mindenféle szép dísznövények hatalmas edényekben díszlenek, többek között két, emlékezetes olajfa is. A helyiek valami ismeretlen oknál fogva bumbarinak nevezik magukat, s ezt meg is ünneplik, szamárhajtással, a velencei eredetű crostoli sütemény sütésével, folklórműsorokkal. Egyik ilyennek a helyszínén kávézni telepszünk.
      Kristóf azt mondja, hogy élete további ideje alatt minden erejével azon lesz, hogy ne legyen belőle szent. Nem akar, teszi hozzá, ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülni; mert nem értem, magyarázatot kérek tőle. Ezeket az embereket, mondja, mintha nem is papcsalád sarja lenne, közszemlére tették, saját akaratuk ellenére.
      Ami megrendít, hogy ebben a mostanság eldugott, amúgy a Vicus Atinianus római erődre épült istriai halászfaluban velencei módon épített dómban (ahol amúgy található vagy hat-nyolc olyan reneszánszi festmény, amelyek bármelyikéért a világ legjobb múzeumai hatalmas összeget fizetnének, többek között egy Paolo Veneziano és egy Palma il Vecchio) ott van a kisázsiai Mystrából amúgy a törökök miatt Bariba áttelepített Szent Miklós kultuszhelyre való, de nem ott, hanem itt fellelhető szent teste; s itt van, ha jól értem az angol nyelvű vezetést, Szent Barbara lábfeje is. Persze Miklósnak a legnagyobb a tisztelete, szalagokon függő műanyag rózsák és száraz növények borítják be. S megrökönyödöm, amikor rábukkanunk Szent Sebestyén medencéjének és bal lábának szúette maradványaira. A csontokat inak, száraz izmok és a rátapadt, pergamenszáraz, sötétbarna bőr tartják össze, a csípőlapát peremén hosszan kilógó inak, mint cirokseprű szálai, állnak, s a térd alatt a szétkorhadt csont hálószerű, tüllfüggöny-könnyűnek látszó maradványa. Szent Sebestyén? Végtére is, miért ne lehetne őt több tetemben is tisztelni. A padovai Szent Antal dóm oltára mögötti kerengőben Keresztelő Szent Jánostól eredeztetett tíz gégét is találtam, sőt János gyerek-, illetve felnőttkori fejét is. A tisztelt tetemek egyike egy 11. századi szenté, Leon Bembóé, akinek képét Paolo Veneziano is megörökítette, nyilván a közösség szentesítette hagyomány, s nem a valóság szerint.
      Kristóf kap egy fürdőcipőt. Az apja 150 eurót bízott rám gyerekenként, telik belőle, s miért is ne. A fiú még ebédkor is lelkes, a cipő fölött érzett öröménél csak a rákos-tejszínes penne iránti lelkesedése a nagyobb. Anyám jut eszembe, akinek egyetlen örömforrása maradt hetvenkét éves korára, agyvérzése után, vagy négy éve, az étel. Azok közül is azok, amelyek apámnak ízlenek, vagy inkább valaha ízlettek. Mert közben apám már nem szereti mindazt, amit egykor. Ő nyelvének ízlelőbimbói jóvoltából gyerekkora ízeinek világába csúszott szép lassan (lassan, mint a Cserge sárga agyagpartjáról csusszanva a vízbe, tán ide negyvenévnyire, kölyökkorom végén) vissza.
      A fürdőcipőt a kempingben vesszük. Az élelmiszerbolt mellett. Hogy ki is akarja, a nővére, vagy ő, mindegy. Mind a kettőnek vásárolnak, ámbár előbb Kristófnak volt kiválasztva, majd azon nyomban Julcsinak.
      Az élelmiszerboltba tértek be előzőleg, fogkefét venni. Kristóf nem hozott magával Szegedről fogkefét, hát még Veszprémben felment az Óváros térre, hogy keressen magának alkalmas kefét. Valahol azonban elhagyta. Tavasszal, amikor Montenegróban voltunk, a fogkefémmel akart fogat mosni, s mert nem adtam kölcsön, epés megjegyzéseivel keresztapai szerepemet minősítette. Most visszatért erre, hogy lám-lám, a nővére megengedi a közös fogkefehasználatot. Kellő morgás után jelzik, hogy időben álljak meg, mert pótolják az elmaradt-elhagyott eszközt.
      A boltban azonban más is akad, s a kosarukba vizet tesznek, s egy fánkot. Kérdem, azt meg kinek? A fiú valóban nem reggelizett semmit, talán, mert megromlott az otthonról magunkkal hozott Bakony tej, s attól fordult fel a gyomra, talán, mert a Bertolli margarinból kivált a melegben az olaj. Julcsi se akart kezdetben enni, de a zöldséges kenyér után margarinnal és lekvárral keni meg a kenyereit, s jóízűen fal. Kristóf éhes maradt. Julcsi választja neki a péksüteményt, hát mind a kettőjüknek mondom, mégicsak mindenki számára illene akkor vásárolni. Julcsi megfelel, logikusan érvel, Kristóf az éhes, neki van rá csupán szüksége. S a többiek pedig, ha akarnak, lévén felnőttek, vegyenek maguknak.
      Kristóf mindebből kihagyja magát. Látszólag kirekeszti magát az érvelésből, s hogy mégsem, azt egyre riadtabb arcán jól követhetem. Kérdem a véleményét. Megrázza a fejét, huzigálva a vállát.
      – Úgyis mindig nélkülem döntenek. – de ebben nem belenyugvást fedezek föl, hanem beletörődést és közönyt. Fel is paprikázom magam nyomban, úgyhogy hagyom őket fizetni, kimegyek tengert bámulni.
      A poreci apartman, amelyet bérlek, délután egytől foglalható el. Könnyen megtaláljuk, s hamarosan el is foglaljuk. Mire mindennel fölcipekednek, egyet vagy kettőt fordulva, kifő az étel, kész az ebéd: s utána nyomban elalszunk, próbálni, elég kényelmes-e a vendégágy.
      Arra ébredek, hogy jár a levegő és fáj a bal vállam. Éjjel, tartva attól, hogy kevés lenne hármónk számára a sátorban a hely, függőágyban aludtam. Két fenyőtörzs között hintázva töltöttem az éjszakát, hol a sötétben sátort bontók, hol a síró gyermekek ébresztettek, de mindent összevetve jól és eleget aludtam. Érdekes volt a hajnali fényre ébredni. De elfeküdhettem a vállamat, s alulról is fáztam, nem tudtam magam alá ügyeskedni a plédemből, reggeltől nehezen mozdítom a vállövemet. Nem tesz neki jót a huzat, sebaj, az álló levegő és a vakforróság még kevésbé válna a hasznára. Várom a gyerekek ébredését, fedezném föl a környéket. Addig a tetőterasz függőleges falrésén át bámulok le a kikötőre, s az alanti, három emelet mélyben meghúzódó zajos és emberektől nyüzsgő kis térre. Egy erőszakos hangú férfiú lamentál magában, még a hullámok is elcsendesednek miatta.
      Este, immár Porec mellett, én is veszek egy fürdőcipőt. Az üres, ha nem is kilőtt, de elhagyatott hotel portálja előtt minden kacatot áruló hölgy rám akar sózni egy lábamnál két számmal nagyobb, s még csak nekem nem is tetsző cipőt, de ellenállok. Aztán, hogy a gyerekek kiterülnek a délutáni napra, és fényt akkumulálnak magukba, bevásárlókörútra indulok, s a tejtermékek, pékáruk és italok között a hőn óhajtott cipőre is rábukkanok, amely azonban minden eddigihez képest is olcsóbb. Piros betétes, úgyhogy ennyi a szépséghibája, de víz alatt senki sem fogja látni.
      A szállás jó, ujjonganak, végre ágyban lehet aludni. És kisírják, hogy se erőd-templomba, se képtárba, se múzeumba ne vigyem őket itt soha többé. Pihenni akarnak, mert törtek és sérülékenyek. Kristóf mindenben követi nővérét, kiderül, hogy nem eszi se a kolbászt, se a kukoricát, se ezt, se azt, de mert felnőtt, majd időben vásárol magának megfelelő étkeket, zsemlét, bureket, fagylaltot, nem hal éhen, s mindebben élénk hangú követőre is talál nővére személyében. A szoba fél perc alatt kedvükre rendetlen, elhatározom, legyen, ahogy lennie kell, be nem teszem négy napig hozzájuk a lábamat. A szoba azonban, tény, ami tény, nem koszos. Csak zűrzavar uralkodik benne és két gyermek.
      Este, Porecben az első fagylaltos után, aki a levegőben mutatványosként dobálja hol az élénk színű gombócokat, hol a kanalát, hol pedig a tölcséreket, ugyan megnézünk minden estére kivilágított, a figyelmet önmagára a hangjával, a mutatványával felhívó fagylaltost, de a nyolcadik után, aggódások és panaszkodások eredményeként, végre visszatérünk hozzá, a nagy mágushoz, s mit ad az ég, még mindig vásárolható ott az édes és hűs finomság. Amelyek fajtái közül tetszés szerint válogatnak, szegény árus legvégül a bajszát rágja (ami persze nincs, ezért a szájszélét harapdálja), mígnem eldöntik, mely színűek a legkívánatosabbak. Aztán a parton kötünk ki, ahol nem elviselhetetlen a tömeg, és bizony kiderül az is, hogy a csemege túl édes, nem elég benne a savanyú íz, rossz az ízkombináció, minthogy a narancsíz nem illik a csokoládéhoz, az ananász pedig az esti tenger fémfényéhez és bűzéhez, s amúgy is oly sok, hogy felvetődik, ki kellene az egészet hajítani.
      Mindenek ellenére Porecet szépnek találom.
      Végtére is sikerült kompániámat végigvonszolni a Decumanuson és az erre merőleges Cardón, merthogy a kisváros útszerkezete még mindig követi a rómait. S a velencei gót házak többnyire e két út mentén állnak, nekem is jut a boldogságból, s még megpillantjuk az Euphrasius bazilika aranymozaikos bejáratát, de a lelkesedésem magánügy marad, s azzal sem aratok sikert, hogy felvetem, egy délután megnézzük majd együtt a 4-6. századi bizánci kiképzésű épületet és szépséges kincseit. Kóstolóul bevonszolom őket egy múzeumi tárgyak másolatát árusító boltba, ott az a mozaik is, igaz, másolatban, amelynek nyomán Baráth Ferenc grafikusművész elkészítette a Gondolat Kiadónál megjelent, az antik rózsákkal foglalatoskodó kötetem plakátját. Ez a 4. századi rózsamozaik – egy urnából kiindázó életfa – és a Bécsben őrzött, s Codex Vindobonensisként ismert kézirat rózsaillusztrációjának együttese lett a plakát.
     

(Folytatása  következik)