Gregorián
Isten,
ha hullok, leszel-e pázsit, mely hullásom felfogja,
s fölemeli angyalok arcához, mint mikor éhes gyerekszájakat
etettél vészek idején? Könnyeimből keversz-e a patak vizéhez,
mely szomját oltja az erdőben kódorgónak? Leszek-e
szívekhez tapasztott tenyér, melyben a szabadság mámora
lüktet? Megszelt kenyér a tányérnak peremén
az alkonyatból hazadülöngélőnek? Kartondoboz,
a gondosan széthajtogatott, Ripolus áthűlt teste alatt,
mikor farkasordító hidegek járnak?
Az eltévedt ember lámpásába töltöd-e verseim olaját?
Vagy csak szentjánosbogár retinán átvillant
pillanatnyi zöldje? S ennyi is legyen elég?
A vers ha...
A
vers ha téboly
halálig táncolom
Ha égi kék por
átpereg az álmomon
Sóhaj
„Íme,
hát megleltem hazámat”...
- jó volna egy ilyen verset írni,
s utána nem meghalni még.