Hamvas regényelmélete1 A Karnevál dőlt betűvel szedett metanarratív fejezetei gyakran foglalkoznak a regénnyel mint formával, a műfaj történetével és elméletével, továbbá a regény és a valóság szembenállásának kérdéseivel. Az egyik ilyen fejezet szerint a regénynek teljesen nyitottá és ellenőrizhetetlenné kell válnia, ugyanis nem lehet többé kinyomozni, mi a fikció és mi a valóság, nincs tehát fix pont, az egész történet mozgássá alakult át. És valóban úgy tűnik, hogy ebben a regényben az élet és irodalom közötti válaszvonal elmosódik. Hamvas szerint egyébként sem fikció és valóság áll szemben egymással, hanem az elhazudott, hamis és megtévesztő realitás, valamint a hiteles, békés és igazságos valóság. Mind a fikció, mind a realitás látszatvilág, a káprázat része, ahol rögeszmék és maszkok kavarognak szüntelen körforgásban, míg az igazi valóság ezzel szemben a monomániáktól megtisztogatott, hiteles életrend, amelyet az imagináció és a meditáció segítségével ismerhet fel és alakíthat ki az ember. A művészet sokszor közelebb kerül a hiteles valósághoz, mint a realitás. Ezt illusztrálja a következő példa a Karnevál egyik függönybeszélgetéséből:
A Regényelméleti fragmentumban már Hamvas kifejezetten a valóság és a realitás megkülönböztetése alapján határozza meg a regény mint műfaj legfőbb sajátosságait. A tanulmány Kelemen Zoltán szerint csak nagy jóindulattal nevezhető elméleti írásnak, hiszen az nem a regény elmélete, hanem etikai magatartást kijelölő egzisztenciálfilozófiai fejtegetés. Ez részben igaz, viszont figyelembe véve a tényt, hogy Hamvas az élet és az irodalom problémáit nem egymástól elkülönítve szemléli, hanem egy olyan nézőpontból, amely erre a szembenállásra merőleges, akkor a következőképpen fogalmazhatnánk: Hamvas a Regényelméleti fragmentumban egyszerre beszél a regény elméletéről és az élet elméletéről, hiszen a kettő nem elválasztható. Vagy ahogyan Thomka Beáta írja: Hamvas a Regényelméleti fragmentumban az őt foglalkoztató alapkérdéseket (mint amilyen a személy, a közösség, az üdvtörténet, a valóság) a regény szemszögéből, a regényen mint formán keresztül vizsgálja.
Realitás és valóság
Hamvas szerint azok, akik nem fogadják el ennek a realitásnak
a létjogosultságát, óhatatlanul a közösségen kívülre kerülnek, outsiderek
lesznek. Ezek az outsiderek kénytelenek a saját valóságukba, a szélmalom-valóságba
visszavonulni. A regény mint forma Cervantes művével születik meg:
új tudatot, új életkoncepciót teremt, amely a valóság új megfogalmazását
teszi lehetővé. Miután a regény mint forma megszületett, két történet
létezik egymás mellett: az egyik a háborúk, a forradalmak és a politikai
intrikák története, a másik az egyén boldogságkeresésének története, az
üdvtörténet, amelynek során a sors csomói feloldódnak, és
az élet átminősül. Ez utóbbi nem valósítható meg fedetlenség
nélkül, mondja Hamvas, ezért az üdvtörténet nélkülözhetetlen eleme a vallomás:
az embernek vallomást tennie tetteiről, véleményéről és bűneiről. Az ember
a vallomásban alakul át személlyé, ami Hamvas használatában
a létezés magasabb műveletei számára alkalmas lényt jelent.
A regény ily módon az önmegváltoztatás lehetőségeit nyitja
meg.
Sajátos értelmezésével Hamvas arra az eredményre jut, hogy az igazság hordozója ezért nem a közösség, hanem kizárólag a személy lehet. A személyes üdvnek viszont csak akkor van értelme, ha a kollektív üdv szolgálatában áll: az igazi közösséghez az út a személyek teljes szabadságán át vezet. A regénynek tehát akkor van üdvtörténeti jelentősége Hamvas szerint, ha a személyes üdvözülés elérésétől annak feladásáig, a közös üdvön való munkálkodás felvállalásáig vezet el, hiszen a kettő nem választható el egymástól.
A személy és a mű viszonya
A Patmosz egyik esszéjében Hamvas ezt a következőképpen fogalmazza meg:
Fontos azonban megjegyezni, hogy a művön nemcsak az dolgozik, aki létrehozza, hanem az is, aki befogadja: a regény mind a szerző, mind az olvasó önvizsgálata. A megvalósuláshoz elengedhetetlenül szükség van az olvasóra, aki a művet önmaga átalakításával befejezi.
|