|
HAMMERSTEIN
JUDIT
Monte
Cristo-paródia és a magyar történelmi emlékezet
Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristo
A történelmi
regénynek nagy hagyománya van a magyar irodalomban. De vajon lehetséges-e
a múlt megidézése a szatíra, irónia eszközözeivel? Erre ugyanis a magyar
regényírás történetében eddig aligha találhattunk példát. Úgy tűnik azonban,
hogy ez egyáltalán nem lehetetetlen: a fiatal írónő, Szécsi Noémi Kommunista
Monte Cristo című családregénye ugyanis ilyesmire, vagy éppen erre
tesz kísérletet.
A szerző saját dédnagyapja életének bemutatásával a
magyar történelem 1919 és 1957 közötti viharos eseményein kalauzolja végig
az olvasót. Zavarosabb és tragikusabb korszakot az írónő aligha
találhatott volna. A kor ráadásul legalább annyira a jelenünk része, mint
amennyire a múlthoz tartozik: A korszak szinte minden fontosabb személyiségének,
eseményének megítélését (Károlyi Mihály személyétől kezdve egészen az
56- os forradalomig) ma is heves viták kísérik. Ebből pedig az a
kérdés következik, hogy létezik-e a korszakra vonatkozón egy egységes,
közös kollektív emlékezet? Egyáltalán egyetlen emlékezettel van-e dolgunk?
És miként ragadható meg egy olyan múlt, amely több, egymás mellett, esetleg
egymás ellenében létező emlékezeten keresztül él tovább?
És most lássuk röviden az alaptörténetet. A regény
főhőse Sanyi, az egyszerű, kissé butácska, ám igen jóképű, fiatal henteslegény,
1919-ben véletlenszerűen sodródik bele a történelem sűrűjébe. Olyannyira,
hogy egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a proletárdiktatúrát neki
kellene megmentenie: a Tanácskormány ugyanis azzal bízza meg, hogy húsz
kg aranynak megfelelő ékszert egy papírbőröndbe csomagolva csempésszen
ki az osztrák fővárosba. Így lesz egy rövid időre az egyszerű kasszírnő
törvénytelen fiából, a tanulatlan hentesből a proletárdiktatúra jövőjének
letéteményese, a grófi szajré, a kommunisták kincsének őrzője.
A sikertelen bécsi kalandot követően Sanyi egész életében szorongással
kísért rejtőzködésre, színlelésre, személyiségváltásokra kényszerül.
Hősünk hamarosan újabb feladatot kap: Kun Béla megbízásából
a fehérterror kellős közepén vissza kell térnie Budapestre, azzal a céllal,
hogy Korvin Ottót a börtönből megszöktesse. Álruhásan anélkül,
hogy kilétét felfedeznék - megjárja Prónay Pál katonai különítményét.
Korvin Ottót azonban nem sikerül megmentenie, mert az egykori politikai
főrendőrt időközben kivégzik. Sanyi a kudarc után visszatérne Bécsbe,
ám utazás közben váratlanul lebukik. Ekkor kerül először börtönbe, ahol
kihallgatás közben annyira megkínozzák, hogy sebeibe kis híján belehal.
Az egyik, hősünk szerelméért régóta epekedő Prónay-különítményes tiszt
nyomására Sanyit azonban váratlanul szabadon engedik, ám előtte a börtönőrök
búcsúzóul és bosszúból megerőszakolják, így Sanyi szifilisszel hagyja
el a börtönt. Az új, bicsérdista életmódváltásnak, a szigorú vegetariánus
étrend bevezetésének köszönhetően azonban csodával határos módon a nemibajból
hamarosan kigyógyul.
Új identás, új élet következik: Sanyi annak az ellenálló
tisztnek a papírjaival és egyenruhájában kezd új életet, akit korábban
Szamuely Tibor végeztetett ki a csepeli Duna-ágnál. A Horthy-rendszerbe
való integrálódása szinte tökéletesre sikerül: háborús hőssé nyílvánítják,
hirtelen nemesi ősei lesznek, jó állást kap az egyik minisztériumban.
Sőt elveszi főnöke, a gazdag és előkelő államtitkár-helyettes, Horthy-imádó
és kommunistagyűlölő lányát, aki sohasem tudja meg, hogy ki is a férje
valójában. Sanyi továbbra is kettős életet él. Gróf (!) álnéven kommunista
sejtet vezet Budapesten, miközben az egyik kommunista mártir fiatal és
szép lányával éveken át megcsalja a feleségét. A tökéletesnek hitt álcázás
azonban tragikus következményekkel jár: míg idősebbik fia a frontra kerül,
a kisebbik a nyilasokhoz csatlakozik; a szovjetek ölik majd meg, amikor
Budapestet védi a nyilas különítmény oldalán.
Ám az újabb rendszerváltás, a Rákosi-éra sem hozza
meg a nyugalmat: sem őskommunista múltja, sem a szocialista húsüzemben
végzett kiváló munka nem jelent Sanyi számára védettséget: párttagkönyvét
elveszik, tagjelöltté minősítik vissza. Saját sorsán keresztül kénytelen
megtapasztalni, hogy mit is értett Rákosi az alatt, amikor egyik találkozásuk
során azt találta mondani, hogy néhány maroknyi embert leszámítva az egész
országot fasisztának, ellenségnek kell tekinteni. Az 56-os felkelés idején
aztán, úgy érzi, a haza van veszélyben, így az öregedő kommunista a forradalmárok
mellé áll, majd Bécsbe disszidál, de a menekülttáborban meggondolja magát
és hazatér. 1957 áprilisában aztán kommunista elvtársai ármánykodásának,
bosszújának köszönhetően letartóztatják, és börtönbe zárják. Mivel azt
a koncepciós vádat, hogy mindvégig titkosügynök volt, hogy elsikkasztotta
a párt pénzét, és hogy kommunisták százait buktatta le, nem ismeri el,
úgy megverik, hogy a rabkórházban belehal sérüléseibe. (A kihallgatótiszt
egyébként az az ávós Józsi, akinek az életét Sanyi több ízben megmentette!)
Ez tehát röviden a fess hentes kalandos története.
Hősünk egyébként egyfajta ellen-, vagy kifordított Monte Cristo. Sorsukban
sok a közös pont: ilyen a sok kaland, a kincs, a börtön, és az álgrófsághoz
kapcsolódó identitásváltás. A romantikus Dumas-főhős 20. századi magyar
változata azonban nem tengerészként, hanem hentesként lép először színre.
Döntő különbség, hogy Monte Cristo grófjával szemben Sanyi sohasem akar
bosszút állni, és nem tudja megfordítani saját sorsát sem, ezért mindvégig
áldozat marad. Tipikus kisemberként sodródik egyik rendszerből a másikba,
mindegyikben megjárja a börtönöket, és mindegyikben alaposan meg is verik.
Kisember abban a tekintetben is, hogy nagy gazemberségre nem hajlandó,
de a kicsinek nem tud ellenállni. Nem gyilkol egyik rendszerben
sem, de segít akasztófát ácsolni, ha ez az ára annak, hogy
ne leplezzék le. Alapvetően nem tolvaj, de néhány jelentéktelen
ékszert a szeretője számára a kincses bőröndből azért eltulajdonít. Ha
kelletlenül is, de többször megmenti Józsi, az egykori Lenin-fiú, majd
ávós tiszt életét. A deportálások idején pedig egykori szeretője zsidó
férjét elbújtatja, ám aktuális fiatal zsidó szeretőjét, akiről csak később
derül ki, hogy teherbe esett tőle, magára hagyja. A háború után értesül
aztán róla, hogy a lánnyal a nyilasok végeztek. Sokat elárul ugyanakkor,
hogy az igazi gazember akinek életútja állandóan Sanyiéval kereszteződik
az először Lenin-fiú, majd avós tiszt Józsi többek között hősünk
segítségének köszönhetően végig sértetlen marad. Sanyi naiv hite a kommunizmusban
viszont hittársai árulásai ellenére is töretlen, még halála előtt a börtönben
is Kun Béla beszédeit olvasgatja.
De Sanyi története talán Monte Cristonál is jobban
emlékeztet egy másik emblematikus irodalmi alak, Candide kalandjaira.
A Voltaire-főhős életén is átvonulnak a háborúk és katasztrófák, és ő
is, Pangloss mesterrel együtt mindig áldozat: egyik szerencsétlenségből
bukdácsol a másikba. Ahogy a magyar regény, úgy Candide világa is sötét
és rettenetes. Voltaire azonban a történelem értelmetlensége, az emberi
szenvedés, nyomorúság és kiszolgáltatottság örökös körforgásának ábrázolásához
szükségesnek tartotta, hogy a hihetőség határait messze túllépve mindent
tudatosan és erősen eltúlozzon. A regény szereplőire zúduló csapások és
kínok annyira szörnyűek és számosak, hogy alig lehet őket felsorolni:
Pangloss mestert például épp csak meg nem főzik: egy halálos nemi bajnak
köszönhetően elveszíti fél szemét és fél fülét, koldulásra kényszerül,
aztán felakasztják és felboncolják, majd gályarabságba vetik. Ahogy a
történet színterének is csak az írói fantázia szab határt: Candide Perutól
Konstantinnápolyig a világon szinte mindenhol felbukkan. Szécsi Noémi
ezzel szemben egyáltalán nem szorul ilyen látványos és nyilvánvalóan hihetetlen
túlzásokra: neki elegendő a 20. századi magyar történelemi eseményeket
és azok szereplőit feleveníteni. A magyar regényhőst töretlen hite is
Candide-dal rokonítja: ahogy Sanyi minden áron, még akkor is, amikor már
minden ellene szól, kommunista marad, úgy marad jámbor és naivan optimista
Candide is, holott minden tapasztalata ennek szögesen ellentmond. Míg
azonban Candide a regény végére nemcsak életben marad, de imádott
igaz időközben látványosan megcsunyúlt Kunigundája kezét is elnyeri,
Sanyi nemcsak magára marad, de a regény végén a fizikai bántalmazásokba
belehal.
A magyar regényben mintha az ütés is jobban fájna,
az akasztást a szereplők pedig nem élik túl. Minden bizonnyal már maga
a történelmi közeg, Közép-Kelet-Európa már önmagában is gyakran szürreálisnak
tűnő 20. századi valósága is megakadályozza a magyar szerzőt abban, hogy
Voltaire-rel ellentéteben a szatirikus hangot következetesen, mindvégig
meg tudja tartani. Ahogy a fejezetek bevezetéséhez felhasznált korabeli
idézetek is csak részben szatirikus kicsengésűek, vagy árulkodnak cinizmusról,
és bőven akad közöttük teljesen tárgyszerű, sőt kifejezetten tragikus
színezetű is, úgy a történetmesélés során is előfordul, különösen az 56-os
események taglalásakor, hogy az ironikus elbeszélőmód helyébe a tisztán
tragikus hangvétel lép.
Szécsi Noémi regényében egyébként a rendkívül összetett
és gyakran abszurd történelmi közeg teszi indokolttá a szatirikus, ironikus
nézőpontot, a nem is kettős, hanem már-már többes-látást,
a különböző nézőpontok groteszk egymásra csúsztatását. A főhős Budapest
ostromát nemcsak kommunistaként, de nyilas fia és a szovjet katonák által
majdnem megerőszakolt lánya szemszögéből is átéli. Sanyi sorsa jól példázza,
hogy a felszabadítás- kontra megszállásértelmezések mellett akár olyan
egyedi élethelyzetek is elképzelhetők, amelyre mindkét tapasztalat egyszerre
érvényes.
A főhős furcsa, ám nagyon is elképzelhető kalandjai
azt a kérdést is felvetik, hogy mennyiben megbízhatóak az évtizedek során
rögzült politikai klisék. A regényből az derül ki ugyanis, hogy létezik
antiszemitizmus a kommunistáknál is, ahogy a szésőjobbon is felbukkanhatnak
buzeránsok. (Sanyi zsidósággal szembeni averziója pedig nem
zárja ki feltétlenül, hogy a vészkorszakban zsidót mentsen, ahogy
a zsidó nők iránti rajongást, szinte beteges nemi vonzódást sem.) A permanens
rendszerváltások, az eligazodást már-már lehetetlenné tevő történelmi
szituációk még az egyébként oly egyszerű Sanyi személyiségét is bonyolulttá,
többsíkúvá teszik. A proli származású mészároslegény, odahaza nemesi ősökkel
és hősi katonatiszti múlttal dicsekszik, az üzemben végzett hústrancsírozás
mellett pedig, igaz titokban, vegetariánus étrendet követ, csak fügét
és dióbelet eszik. Ám a földalatti kommunista mozgalomban, ahol nyíltan
lehetne mészáros, Gróf fedőnéven szervezi a kommunista sejtet. Ez a paranoid,
a személyiség részévé váló kényszeres rejzőzködés meglehetősen kafkai,
ugyanakkor teljesen idegen Voltaire és a felvilágosodás emberképétől.
A regényben felelevenített rendszerváltásokkal kapcsolatban,
amelyek bár sok tekintetben valóban radikális fordulatot hoznak, az olvasónak
mégis az az érzése, hogy a 20. századi történelem lényegében nem más,
mint ugyanazon események ismétlődése, állandó körforgása. A Lenin-fiúk
és a Prónay-különítményesek szadizmusát semmi sem különbözteti meg egymástól,
hacsak az nem, hogy az egyik ellenforradalmárokat és engedetlen
parasztokat, míg a másik kommunistákat akaszt fel. Csak a
díszlet és a retorika változik: pedig Tibor olyan kapkodva
csukta össze az akasztófát, hogy még mindig ott himbálózik rajta egy varjúszárny
bajuszos zsíros paraszt; a nyárfasorra akasztott kommunisták
néha meglendültek az agusztusi szélben, mint megannyi inga, amely az ezeréves
nemzet felett üti el a tizenkettőt. Ahogy mindkét rendszer
születését az erőszak, úgy kimúlásukat az ország kirablása kíséri: a fosztogatók
mások, az élmény ugyanaz. S miként azt Sanyi egyik barátja keserűen megállapítja,
ahogy az egyik rendszer által gyűlölt Károlyi, úgy a másik mumusa, Horthy
is rögtön cserbenhagyja az országot, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy
jóváthetetetlenül nagy a baj. Az áthallásoknak se szeri, se száma: az
osztályellenségtől elkobzott aranyat, brilliánsokat akkurátusan lajstromozó
Korvin Ottóról a szerzőnek például az jut eszébe, hogy a titkosrendőrség
vezetője éppúgy készíti el a listát, mint előtte a török pasák,
később a nácik, a nyilasok, meg az ávosok írnokai.
A maró irónia, a szatirikus, fekete poénok közepette
a szerző felvonultatja mindkét rendszer hiedelmeit, rögeszméit, előítéleteit.
Mert mi is valójában a történelem? Nemde többek között ezen előítéletek,
rögeszmék története is? De mennyiben igazak a rögeszmék, és mennyiben
az ellentettjük? (Ha elfogadjuk például, hogy Károlyi Mihály nem volt
hazaáruló, következik-e ebből, hogy hazafi volt?)
Különösen a Tanácsköztársaság rövid fenállását kísérte
akkoriban és még ma is megannyi rémhír, legenda. Szécsi Noémi ügyesen
ki is használja az ebben rejlő lehetőségeket: talán ezzel is magyarázható,
hogy miért érzi úgy az olvasó, hogy a kommünről szóló fejezetek sikerültek
a legjobban. A szerző nagy nyelvi leleménnyel vonultatja fel a migrénes,
majd a bukás után lakonikusan a körmeit reszelgető Kun Bélát, az eleinte
költészettel (!) próbálkozó, majd titkosrendőrré avanzsáló titkosrendőrt,
a púpos Korvin Ottót, a piaci kofákkal seftelő, állandóan fontoskodó Rákosi
Mátyást. És természetesen Szamuely Tibort, akinek hátrabrillantírozott
haján megcsillant a közvilágítás, s akinek hátradugott
kezében ott lapult az összecsukható akasztófa. A kommünről szóló
oldalakon csak úgy hemzsegnek a rendszerhez kapcsolódó mindennapi abszurditások,
és a korabeli kis színes történetek: a IV. Károly császár
és magyar király egykori kocsiján furikázó Szamuely Tibor, a Lenintől
kapott ajándékok, az arany karóra és az előkelő kézelőgombok, a Szovjetházban
dőzsőlő népbiztosok, vagy az országot elkártyázó Károlyi Mihály és sorolhatnánk
tovább. De helyet kapnak az egymásnak ellentmondó mendemondák, legendák
is. Különösen Szamuely Tiborról, aki az egyik verzió szerint, mint valami
sötét árny, halála után még évtizedeken át kisért az osztrák-magyar határon,
míg a másik szerint, Szamuely nem is ember, olyan, akár egy batman, golyó
nem fog rajta, ezért meg sem halhatott. (Szinte érthetetlen ugyanakkor,
hogy miért hagyta ki a regényből a szerző az osztrák-magyar határon lebukott
és ezért öngyilkosságot elkövető Szamuely Tibor eltemetése körüli groteszk
bonyodalmakat. Miután az osztrák és magyar csendőrök Szamuely holttestét
a bécsújhelyi izraelita temetőben az ottani zsidó hitközség tiltakozására
nem tudták eltemetni, éjszaka titokban a határ túloldalán, az akkor még
Magyarországhoz tartozó savanyúkuti sírkertben helyezték el. A falu lakói
azonban gyanút fogtak, s mivel olyan nagy lett a zúgolódás, ki kellett
hantolni a holtteset. Miután bebizonyosodott, hogy valóban Szamuelyről
van szó, a hullát tovább kellett szállítani. Mivel azonban a szomszédos
falvak hasonlóképp tiltakoztak, Szamuelyt végül Savanyúkúttól nem messze
az országút melletti erdőben jeltelen sírba helyezték el.)
Szécsi Noémi szatirikus regényével 20. századi történelmünk
ijesztően görbe tükrét tárja elénk. S teszi ezt úgy, hogy közben egy olyan,
könnyedén olvasható, fordulatos kötetet vehetünk kezünkbe, melynek szokatlan,
ám kifejezetten élveztes stílusa bővelkedik nyelvi bravúrokban. Mindeközben
az olvasó még történeti ismereteit is gyarapíthatja. A szerző ugyanis
a regény megírásához látnivalóan alapos históriai tanulmányokat folytatott:
nemcsak az eseménytörténetben, de a korabeli újságcikkekben és a kortárs
visszamlékezések szövevényes irodalmában is igyekezett tájékozódni. Kérdés
persze, hogy mit is lehet kezdeni ezzel a szatirikus történelemszemlélettel,
a regényben megelevenedő múltunkkal? Ennek megválaszolására az írónő azonban
nem vállalkozik: a tanulságok levonását az olvasóra bízza. Hiszen e posztmodern
felfogásból az következik talán, hogy nincs is tanulság.
|
|