Új Forrás - 2007. 10. sz.

Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 10. sz.

KULIN BORBÁLA

Gara László, a Kikerülhetetlen*

„Megpróbáltam minden tőlem telhetőt beleadni ezekbe a Don Quijote-i vállalkozásokba, most már rajtatok, fiatalabbakon a sor, itt és ott, hogy folytassátok; vagy ha jobbnak tartjátok, abbahagyjátok a kör négyszögesítésére irányuló fáradozásaimat.”¹

Alig több, mint negyven évvel ezelőtt, 1966. május 9-én, mély megdöbbenéssel fogadta a hírt a magyar és francia írótársadalom: Gara László újságíró, műfordító, a magyar irodalom párizsi nagykövete, prófétája, „lobogó szentje”, az Inévitable eltávozott, önként választva a halált.
Azt mondják, akkor hal meg valaki igazán, mikor meghal az utolsó ember is, aki emlékezett rá. Mi, élők pedig olyan méltatlanul bánunk néha egyesek – még ha oly szerény, emberi léptékkel mért – halhatatlanságot érdemlő emlékével. Gara Lászlót el ugyan nem feledhetjük, de kevesen emlegetjük manapság. Neve inkább csak irodalmár körökben bukkan elő, tanulmányok lábjegyzeteiben, hosszabb-rövidebb hivatkozásokban. Pedig a 20. század egyik utolsó szent őrültje volt, a szó legnemesebb értelmében, aki számára nem volt más életcél, mint a magyar irodalom közvetítése, megismertetése a nagyvilággal. Egész életét a magyar irodalom bűv-burkában töltötte, szűk párizsi lakásában papírhalmok, feljegyzések, kéziratok között, amit azonban létrehozott, az egész világnak szülte, fáradságával egy egész nép ügyét szolgálta. Médium szerepében olyan tökéletes volt, hogy valósággal láthatatlanná vált: kortársai is bámulták, áldozatkészsége milyen őszinte szerénységgel párosult. Ám, ha életéről keveset tudhatunk is, munkáiról annál többet. Jelen írás azonban nem tesz kísérletet egész életműve feldolgozására, hiszen az meghaladná egyetlen esszé kereteit. Célja Gara László emlékének felidézése munkáinak számbavételével, magyar írók hozzá írt, napjainkig kiadott leveleinek segítségével, s néhány, Gara László és Illyés Gyula hagyatékából² előkerült, levél tanúul hívásával.

1. „...egy padlásszobában koplalva körmölt egy sovány
fiatalember...”³

Gara László a hivatalos Magyarország örök „persona non grata”-ja volt. A húszas években, pályakezdésének idején zsidó származása miatt, a negyvenes-ötvenes években, mert baloldali érzelműként nem volt hajlandó együttműködni a szovjet típusú szocializmus építőivel, ’56 után pedig, mert mint lázadó és emigráns magyar, a rendszer ellenségévé vált.
Apja kereskedő volt, aki csődbe jutva öngyilkosságot követett el, magára hagyva a családot. Így aztán a Lónyay gimnáziumban letett érettségi után, éppen csak belekóstolva a színházi rendezés tudományába a budapesti Belvárosi Színházban, húszévesen kapott az alkalmon, s 1924-ben, a párizsi olimpiára kiküldött sporttudósítóként úgy döntött, nem jön haza. Amit itthon a zsidótörvények miatt nem tehetett meg, megtette kint: egyetemre iratkozott s elvégezte a Sorbonne francia nyelvtanárokat képző szakát.
A francia főváros ekkor Illyés Hunok Párizsban-jának emigránsokkal teli, forradalmi eszméktől lázas életét élte. Ezekben a diákévekben kötött Gara barátságot a kortárs francia költőkkel s a kinti magyar emigráció tagjaival, köztük Illyés Gyulával. Élethosszig tartó barátságuk első gyümölcse hamar megszületett: 1927-ben látott napvilágot az ő kezdeményezésükre formálódó, hamarosan azonban egy kisebb csapatot megdolgoztató modern magyar költői antológia. A modern magyar költészetet bemutató válogatás Adytól Illyésig terjedt, s Anthologie Pogány-Géo Charles⁴néven, a munkához később kapcsolódott, végül szerkesztőkké váló Pogány Béla és Géo-Charles nevét viselve jelent meg. Hamarosan egy újabb gyűjtemény követte, a modern magyar elbeszélőket felvonultató antológia⁵, mely szintén a fiatal Gara szervezői és fordítói munkáját dicséri.
Gara számára mindezek nem alkalmi vállalkozások voltak, nem némi pénzhezjutási lehetőséget jelentettek a szűkös diákévekben. Egy önként vállalt hivatás első prduktumai voltak ezek, melyek inkább kitartását és áldozatkészségét vizsgáztatták, semmint pénztárcáját vastagították. Nem mintha a két világháború közötti években nem lett volna „jó pénz” a műfordításban. Ám a hivatalos úton jött megrendelések más irodalmat propagáltak, más műfordítókkal dolgoztak. A fentebb említett antológiák tehát magánvállalkozásból születtek, s bár szorgalmazóikat valósággal kifosztották, a szellemi szabadság kéjes érzéséért minden bizonnyal úgy érezték, megérte. Bár anyagi támogatás nem, kritika azonban bőven kijutott a friss antológiának: a kritikusok egy része a fordítások színvonalát kifogásolta, magyar véleményezői közt pedig akadtak olyanok is, akik egyszerűen „zsidó antológiának” bélyegezték. A kritikák ellenére Gara tovább haladt megkezdett útján. 1930-ban vállalkozott Márai Zendülők című regényének „saját veszélyére való lefordítására”, csakúgy, mint egy évtizeddel később a Puszták népe átültetésére. Bár e művek végül nem az ő fordításában láttak napvilágot, a kezdeményezés dokumentálhatóan az övé, s biztosra vehető, hogy a fordítások megszületése és a könyvek kiadóhoz juttatása mellett is ő bábáskodott. Ez utóbbi feladat igényelte talán a legnagyobb kitartást, hitet, meggyőzőképességet. A francia kultúra ugyanis már ebben az időben is híres volt más kultúrák iránti közönyösségéről, ahogy Gara egy 1930-ban kelt levelében panaszolja is: „A franciák nemcsak, hogy nem várnak bennünket tárt karokkal, de még csak nem is kíváncsiak ránk.”⁶
Garát, aki huszonévesen eljegyezte magát a műfordítással, s minden írástudását ennek szentelte, egyedül a második világháború élményei ihlették irodalmi megnyilatkozásra, ekkor is francia nyelven. 1942-ben a német megszállás elől Párizsból vidékre menekült feleségével, Nathalie-vel. Négy évet töltöttek számos menekülttársukkal együtt egy biztonságot adó kis Ardeche megyei faluban. Ezeket az éveket örökíti meg a feleségével közösen írt Saint Boniface et ses juifs⁷ című regénye, mely 1946-ban jelent meg, s a menekülteket kényszerűen befogadó falu és „vendégeik” viszonyának nevettető-keserű bemutatásával nagy sikert aratott. Illyés a „megszállási idők egyik legpompásabb regényé”-nek nevezte egy Gara Lászlóról szóló, keletkezésekor letiltott, s csak nemrégiben nyomtatásba került cikkében⁸.

2. „...si fractus illabatur orbis...”⁹

A világháború végeztével a magyar értelmiség színe-java úgy érezte, nem csupán a háború hat évig tartó szörnyűségeitől szabadultak meg: hitték, hogy a világégés után, a fasizmus s egy múltszázadi társadalmi rendszer végső bukásával új, szabad kor köszönt majd Magyarországra, melynek építésében kivehetik a maguk részét. Ebben a – szabad-e a történtek ismeretében, utólagosan így neveznünk naiv? – lelkesedésnek a légkörében vetette magát bele ismét a munkába Gara is. Felvette a kapcsolatot a hivatalos magyarországi szervekkel. 1948-tól a Magyar Távirati Iroda párizsi tudósítója lett, s mindeközben tovább mélyítette francia kiadókkal és szerzőkkel való kapcsolatait célja – a magyar irodalom népszerűsítése – érdekében. A forradalmat megelőző hónapok egzisztenciális bizonytalanságában is egyedül a készülő József Attila-¹⁰ és Illyés-kötet¹¹, Németh László Iszony című regényének fordítása¹² izgatta. József Attila franciaországi ismertségében játszott szerepére jól rávilágít egy Illyéshez írt levele¹³:
   „Néhány nappal ezelőtt kicsit megnéztem, hogyan is áll a Magyar Intézet által »patronált« József Attila fordítások ügye. Kiderült, hogy négy-három évvel ezelőtt készült Eluard fordításon kívül mindössze 1 (egy) fordítás készült el azóta. Ami különösen meglepő az ügyben, az a körülmény, hogy 1.500 példányt ferme megrendeltek a kiadónál az évfordulóra, sőt már hónapokkal ezelőtt ki is fizettek. Egész pályafutásom alatt nem láttam hasonló... mondjuk felelőtlenséget. Közöltem véleményemet Koltai barátunkkal (kissé lapidáris stílusban, ezt elismerem), majd elég önhatalmúlag egyszerűen kivettem kezéből az ügyet. Legyen minden dicsőség az övé, de valakinek a kulimunkát is meg kell csinálnia, igaz? Koltai mester azzal védekezik, hogy három év alatt nem tudott olyan francia költőt találni, aki a Gyergyai Berci által készített nyersfordítások alapján megértette volna Attila verseinek poézisát.
Megnéztem a nyersfordításokat: szerintem kitűnőek, Gyergyai franciára is jól fordít; a baj csak az, hogy a francia adaptátornak – szerintem – nem nyers, hanem olyasfajta »féligsült« szövegeket kell adni, amilyenekkel a Te esetedben kísérleteztem. (Arról nem is beszélek, hogy a versek kiválasztása is némi kiegészítésre szorul, mivel túl »szoborszerűen« mutatja be Attilát. A francia olvasónak nem mindig feltétlenül ugyanazok a versek tetszenek, mint a magyarnak, mellesleg.)
Ha úgy látod, hogy helyesen jártam el az ügy érdekében, úgy megkérnélek: ha Pesten jársz, támogasd ezt a vállalkozást a Kultintnél¹⁴. Persze, nem fontos, hogy a kiválasztásról is tárgyalj velük, mert még megsértődhetnek! Ez már egy következő lépés lesz.
    Van természetesen a dolognak anyagi oldala is. Az adaptátornak – aki számára már (ezesetben) tényleg lázasan dolgozok – egyszerűen elfelejtettek honoráriumot előirányozni. Szerintem csak elsőrangú költő jöhet számításba, akit tisztességesen kell honorálni. Ami engem illet, ez a kérdés ebben az esetben, egyszerűen nem érdekel. Valószínűnek tartom, hogy a Kultint azt fogja mondani: nincs keret, hiszen már Gyergyainak kifizették a fordítások tiszteletdíját. Tekintve, hogy semmiképp nem akarok Bercinek »versenytársa« lenni és hogy a fordításokat magam is igen jónak tartom (csak a módszerrel nem értek egyet, amiről nem Gy. tehet) én akkor minden követeléstől elállnék. »Társadalmi munka« – így megtiszteltetés volna a számomra.
  Minden olyan munkát, ami a magyar irodalom terjesztésétől vette volna el az idejét, még ha vezető állásról volt is szó, visszautasított, inkább egyszerűbb háttérmunkákra vágyott. Októberre hazahívták tárgyalni munkaköri kérdésekről, de – rosszat sejtve – futó munkáira és családi okokra hivatkozva elhárította az invitálást. (Négy évvel azelőtt ugyanis, mikor hazahívták, nem engedték vissza francia feleségéhez és családjához).
1956. október 23-a Párizsban köszöntött rá, de a forradalomból a távolból is kivette a részét: november 2-án megjelentette az idehaza már betiltott Irodalmi Újság forradalmi különszámát Párizsban, címlapján Petőfi Ismét magyar lett a magyar című versével, oldalain pedig olyan irodalomtörténeti jelentőségű eseménnyel, mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének első és hosszú évtizedekig utolsó magyar nyelvű közlése. A forradalom leverése utáni hónapokban több, a forradalommal kapcsolatos írást jelentetett meg a francia sajtóban, decemberben a Lettres Nouvelles és a Temps Modernes számaiban Illyés- verseket helyezett el (a Bartókot és „azt a hosszút” – ahogy levelezésükben az Egy mondat...-ot emlegetik). ’57-ben francia költői antológiát szerkesztett, melyben a francia költők magyar lírikusaink előtt tisztelegnek¹⁵.

3. A „garaisme”

Gara valójában a forradalom leverése utáni években kezdett „élő legendává”, egyszemélyes intézménnyé, a „Nyugat kapujának kulcsőrzőjévé¹⁶ válni a magyar írók szemében. Lemondott a Párizsi Magyar Intézet vezetésének lehetőségéről is, s minden erejét a magyar irodalom nagyjainak, s az itthon hallgatásra ítélt írók munkáinak franciaországi megjelentetésére fordította. Az ’56-ban megjelent József Attila és Illyés- verseskötetek munkálatai közben már tervbe vette élete legnagyobb vállalkozását: egy nyolc évszázad magyar líráját felölelő antológia szerkesztését. A tervnek hamar híre kelt Magyarországon, s még csak halovány gondolat volt, nagy vita övezte máris – elsősorban a válogatás szempontjai miatt.
A várva várt antológia előtt azonban Gara még egy irodalomtörténeti kuriózummal is előlépett: egyetlen verset, Vörösmarty Vén cigányát jelentette meg tizenöt francia költő tizenhét különböző tolmácsolásában egy kötetbe gyűjtve, s ráadásként megtűzve egy „szintéziskölteménnyel”, mely mindegyik fordításból átveszi a legsikeresebbnek tartott sorokat¹⁷. E kötet nemcsak az egyedülálló szerkesztői ötlet miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert ebben kristályosodik ki az antológia előkészítése során is alkalmazott újszerű fordítási módszer, melyet Gara László talált ki és fejlesztett tökélyre, s mely „garaizmus” néven elhíresülve nem kevés követőre lelt Európában.
Gara műfordítási alapelve ez volt: csak költők tudnak költőket fordítani. Nekünk magyaroknak ez evidensnek tűnhet, de a francia műfordítási hagyományoktól gyökeresen eltért ez az elképzelés. Náluk az idegen nyelvű irodalom átültetése a filológusok, filozófusok feladata, akik a formai hűség szempontjának teljes mellőzésével, szabad formában, a mondanivaló minél hívebb átadására törekednek. Ritka kivételekkel, de francia költő sosem foglalkozott fordítással, a formahű fordítás pedig egyenesen ismeretlen volt számukra. Gara azonban a magyar líra tolmácsolására francia költőket kért fel, kiválasztásukkor az adott költő versvilágának sajátosságait tartva szem előtt. Egész addigi élettapasztalata, több évtizedes francia irodalmi kapcsolatai hozták meg gyümölcsüket a megfelelő fordító személyének kiválasztásakor. A kortárs francia költészet olyan kiválóságait nyerte meg a fordítói munkára, mint Cocteau, Eluard, Tzara, Guillevic vagy Rousselot. Ők, francia barátai ragasztották rá az Inévitable, azaz a Kikerülhetetlen melléknevet, mert „úgy munkába csalta őket, a szívüknél fogva, mint a sors”¹⁸. A munkamódszer a következő volt: a szerkesztő a magyar eredeti szövegekből nyersfordítást készített vagy készíttetett a francia költők számára, melyek szavanként, akár morfémánként segítették megértetni a szövegnek nemcsak jelentését, de stiláris és hangulati jellemzőit is. Minthogy azonban Gara megkövetelte fordítóitól a versek prozódiájának, versmértékének és rímelésének betartását is, készítettek a francia költők számára olyan nyersszövegeket is, melyek az előbbi típussal ellentétben nem a jelentés, hanem a hangzásvilág átadására törekedtek. Hasonló célt szolgált a magyarul felolvasott verseket tartalmazó hangfelvételek készítése is: az eredeti hangzást így ültették a fordító fülébe követendő példaként. Végül a szigorú szerkesztő a kész fordításokat a legnagyobb gonddal átnézte, s míg tökéletesnek nem találta, számtalanszor visszadobta. Hogy hogyan engedhette meg magának Gara ezt a kíméletlen szigort a francia kortárs költészet élvonalbeli képviselőivel szemben, ez személyiségének legcsodáltabb titka volt.
Ezzel a fordítói módszerrel készült tehát a nevezetes, 1962-ben megjelent antológia¹⁹ is. A magyar közönség számára azonban természetesen nem ezért volt különösen érdekes. Először inkább azért, mert a magyar líra teljes vonulatát bemutató válogatás sosem jelent még meg idegen nyelven. Másodszor pedig, mert ez az emigráns írói körökben született antológia szabadon, a kádárista hatalom beleszólása nélkül jött létre, egyértelműen cenzúra- és rendszerellenesen, egyedül abban a tekintetben, hogy a válogatás összeállításakor szerkesztője esztétikai szempontokat vett figyelembe, nem pedig elvieket. Az újszerű antológia sikert aratott, s a francia közönség osztatlan lelkesedéssel fogadta. „Ekkor jöttem rá, hogy a magyar költészet világhatalom és hogy a magyarok egyik legnagyobb költője, Petőfi mellett a mi Lamartine-ünk elég halovány figura; versei, Petőfi orkánja mellett néha madárcsicsergésnek hatnak” – vallotta az újonnan felfedezett irodalmi földrész feletti örömében Alain Bosquet költő.
Az Antológia sikere nehéz helyzetbe hozta a magyarországi kultúrvezetést. Világos volt, hogy szó nélkül nem lehet elmenni mellette, ám a politikailag ellenfelekként elkönyvelt emigráns magyar írók munkáját méltatni megengedhetetlen volt. Első reakcióik az elhallgatás és az elutasítás voltak: az Antológia egész Európában szinte csak Magyarországon nem volt kapható, a legnagyobb könyvtáraknak is csak Garának köszönhetően jutott néhány példány. A könyv párizsi bemutatójára magyar írókat invitáló francia kiadót botrányos módon, éles hangú levélben utasították el, kifogásolva az Antológia válogatási szempontjait, s hogy a bevezetőben Cs. Szabó László, egy emigráns író ismerteti a magyar lírát. A franciaországi bemutató elmaradt. Az Antológia jelentősége azonban napnál világosabb volt, az elutasító stratégia hamar tarthatatlanná vált. Végül a hivatalos magyar kultúrpolitika az „adok is meg nem is” népmesei elve mentén dicsérendőnek ítélte a magyar irodalom megismertetéséért áldozatos munkát folytató Gara Lászlót, mint oly szomorúan ritka kivételt az emigráns magyar írók önös, törtető társaságában, akik sosem a magyar irodalom, hanem csupán saját műveik népszerűsítésén igyekeznek.
Az antológiának azonban értő és érdembeli kritizálói is akadtak. Sauvageot és Karátson Endre elismerte Gara munkájának jelentőségét , de műfordítási módszerét illetően más véleményen voltak. Sauvageot szerint nélkülözhetetlen, hogy a fordító a forrásnyelvnek és a célnyelvnek is egyaránt jó ismerője legyen. Tanítványa, Karátson Endre más oldalról fogalmazott meg kritikát. „A Gara által szorgalmazott fordítói módszer nem csak jó szolgálatot tett az ügynek. A magyar költők mindmáig szívesen rímelnek, az idegen verset pedig egyezményesen annak formájában próbálják visszaadni, a rímképletet is megőrizve. A mai franciák nem sokat törődnek a külföldi vers rímeivel, ritmusával: prózában fordítanak, jelentéstani ínyencségekre vadászva, meg az élvezetes francia hangzásra. A Gara által mozgósított, több jó nevet futtató csoport javarészt nyersből fordított, és nemegyszer gyakorlatlanul birkózott a magyar verselés hangzataival, ütemeivel. Hogy ezek átcsengjenek az ő nyelvükön, rímszedetekben bogarásztak, közhelyes megoldásokkal hozták ki a taktust. Magyar olvasónak tiszta gyönyörűség volt a hőn szeretett eredeti művek lejtési, ejtési jelenlétére ismerni, ám a fordítások francia fül számára készültek, s ez a fül furcsállta azt is, hogy a modern, XX. századi költemények egy része úgy hangzott, mintha a XIX. században szerzették volna őket.”²⁰
Mindezek ellenére a Gara-módszer nagy karriert futott be: a lengyelek és a portugálok az ő módszeréhez fordulva készítették el költészetük francia nyelvű antológiáját, így született a hetvenes évek végén Manchesterben megjelenő Pilinszky-kötet, az első norvég nyelvű Petőfi-versgyűjtemény, az észak-ír költő, Michael Longley József Attila-fordításai.

4. „Segíts magadon és a Gara is megsegít”²¹

Gara és a hivatalos magyarországi vezetés viszonya az Antológia elismerése után sem rendeződött. Bár az utóbbi részéről mindig voltak próbálkozások a párizsi partizánharcos megnyerésére, aki a ’60-as évek első felében egyre gyakrabban tört borsot az orra alá: ’62-ben a Párizsi Magyar Műhely kiadásában megjelentette Weöres Tűzkútját, melyet a Szépirodalmi Könyvkiadó korábban visszadobott, ám ezután kénytelen volt kiadni; a szintén hallgatásra ítélt Kassák műveit közölte francia irodalmi lapokban és kötetben²²; kihozta franciául a publikálástól szintén eltiltott Mészöly Miklós Az atléta halála című regényét; részt vett a szintén letiltott Illyés-dráma, a Kegyenc párizsi ősbemutatójának előkészítésében (sőt, az előadásban is: a darabban ő játszotta az egyik római katonát); átvette hallgatásra intett költő-barátjától az erdélyi magyar kisebbség érdekében intézett szólamát a francia sajtóban²³; Dérytől, Ottliktól fordított. A kádárista kultúrpolitika Garához való ambivalens hozzáállását jól mutatja a következő eset is: 1963-ban felkérte a Kortárs, hogy nyilatkozzon abban a kérdésben, milyen kihasználatlan lehetőségei vannak a magyar kultúra terjesztésének a világon, mit javasolna legsürgősebb teendőként. Gara négy pontban összegezte véleményét: 1. Megfelelő emberek kerüljenek a megfelelő helyekre, azaz a kultúrdiplomaták bírják megfelelő szinten annak az országnak a nyelvét, amelyben a magyar kultúrát hivatottak képviselni. 2. A külföldi enciklopédiák és értelmező szótárak számára propagandamentes szövegeket kellene eljuttatni a magyar irodalomról és művészetről. 3. Legyen joga a magyar íróknak a még nem közölt vagy visszaadott kézirataik ügyében nyugati kiadókkal tárgyalni. 4. A kulturális szervek tegyék túl magukat a nyugat-európai kiadók, fordítók és irodalomszervezők iránti bizalmatlanságon. „Meg vagyok róla győződve, hogy jóakarattal mindenre lehet megoldást találni. Az egész embereken, bizalmon, kezdeményezésen, értelmen és bátorságon múlik” – fejezte be eszmefuttatását. Írását végül mégsem közölték.
Illyés egy 1964-ben kelt levelében²⁴ így számol be Garának Aczél Györggyel folytatott beszélgetéséről: „...a beszélgetés eleje teljesen rólad szólt. [...] Aczél igen humánusan, értelmesen, de a lényeget szerintem mégsem érzékelve újra s újra arra tért vissza; ha te egy hónapra hazajönnél, bizonyosan másképp látnál. Úgy, ahogy már Németh is, Déry is. S akkor kezdődhetne értelmes együttműködés.” De Gara elzárkózott mindenféle együttműködés elől.
A magyar irodalom – és a magyar írók! – ügyében tett lótás-futását nem fogadták mindig szúró megjegyzések nélkül a – még olyannyira lekötelezett – írók sem. Ottlik és Déry egyik-másik levele minden bizonnyal fájó nyomot hagyott a kritikát elég rosszul tűrő, „nem mindig okosan haragvó” lelkes irodalmi nagykövetben. Az Iskola a határon francia fordításának elkészültével²⁵ ezek a sorok érkeztek Ottliktól a Rue Surcouf 29. postaládájába: „Én csak annyit látok, ahogy imitt-amott beleolvasgatok, hogy eddig nem fedeztem fel kihagyásokat, értelmileg, s nyilván nem is maradt ki semmi a szövegből. Hogy végül a hangja, a tónusa azonos-e az enyémmel és kihallatszik-e egyáltalán, azt eleve nem tartottam valószínűnek. Talán ha egyedül csináltad volna – de az sem biztos.”
Egyik utolsó, nagy lélegzetvételű fordítói munkája Déry G.A úr X-ben című regényének átültetése volt²⁶. Nem ez volt az első alkalom, hogy Déry francia megjelenésén dolgozott. A legutóbbi alkalommal azonban, a Két asszony átültetésekor pengeélen táncolt a bajtársi együttműködés. Déry ezúttal felháborodott hangú levélben kérte számon a fordítás minőségét: „Nagyon rosszkedvűvé tett, hogy Nadeau közölte, hogy a fordítás oly rossz, hogy át kell dolgoztatni. Ki csinálta? Arra kérlek, ne add gyenge fordítóknak a munkáimat, inkább ne jelenjek meg, ha magadnak nincs időd foglalkozni velük.”²⁷ A következő levelet azonban már nem is Garának, hanem Maurice Nadeau-nak, a fordítást közlő folyóirat (a Lettres Nouvelles) főszerkesztőjének címezte: „...a legteljesebb őszinteséggel meg kell vallanom, hogy az, amit fordításnak neveznek, nem más, mint karikatúra[...] serdülő lányok részére készült transzpozíció, lapos tartalmi kivonat[...] Védekeznem kell ilyen atrocitások láttán, s megakadályoznom, ha lehet, hogy megismétlődjenek.”²⁸ Garát nem csak felháborította, el is keserítette Déry eljárása, amely a francia folyóiratok előtti hitelét ásta alá, ha nem is ez volt vele az író szándéka. Így aztán 1964-ben, a G.A úr X-ben fordítása erősen megterhelő feladat volt számára. „Sajnos, a Déry G. A. úr megöl. Rengeteg bajom van vele.” „Szóval írok, rövidesen; csak már a Déry regény volna kész! Belépusztulok” – panaszkodik Illyésnek ez időben kelt leveleiben²⁹, melyek egy újabb, készülő Illyés-kötet körüli munkálatokat dokumentálnak³⁰. Gara számára Illyés mindig is első ember volt, emberi és irodalmi eszmény, az ő műveinek francia megjelentetésén mindig nagy kedvvel dolgozott. Így a ’63-ban, az ő szerkesztésében készült Hommage á Gyula Illyés c. versgyűjtemény után (mellyel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy ennek nyomán kapta meg Illyés a Nobel-díj után legjelentősebb költészeti elismerést, a Grand Prix de Poetrie-t Knokkéban) ismét Illyésnek szentelte minden idejét. ’64 májusában azonban olyan erős depresszió gyötörte, hogy képtelen volt dolgozni megkezdett munkáin.
„Kedves Gyulám, sajnos, még ma is képtelen vagyok dolgozni. Szabályos depresszió, mondja az orvos, amelynek semmi köze az éppen soron lévő munkához – amely Te vagy – hanem sokkal inkább az ezt megelőzőhöz, amely Déry 800 oldalas regénye volt. Természetesen a dolognak egyéb okai is vannak: a dohányzás kényszerű megszüntetése és egyéb magánjellegű nehézségek.”³¹
Szerencsére a júniusi oslói konferencia lehetőséget ad Illyésnek arra, hogy barátja segítségére siessen. A „terápia” eredményét szintén Gara egyik hozzá írott leveléből ismerhetjük:
„Édes Gyulám, nem is tudom, hogyan köszönjem meg Neked jelenlétedet, gondoskodásodat, aggodalmaidat. Tudod, hogy a férfiak szemérmesek; ne kérj tőlem semmi elnézést, csak annyit, hogy az „osloi szép napok” során visszaadtad nekem az életkedvemet, de munkakedvemet is. Amint ezt örökbecsű tanulmányomban meg fogom írni, Te a barátaidhoz nem pusztafi vagy, hanem korzikai, ennek minden elszánt implikációjával.”³²
Az „örökbecsű tanulmány” 1964-ben jelent meg versek kíséretében Pierre Seghers kortárs költőket bemutató sorozatában, Frénaud előszavával, franciául³³, s még ugyanebben az évben magyarul az Occidental Press kiadásában, Washingtonban, Az ismeretlen Illyés címmel.

5. Egy párizsi „akadékoskodó”

Ha Gara László életművéről beszélünk, akkor fordítói, szervezői munkáin túl meg kell említenünk újságírói tevékenységét is. Ötvenhat után haláláig a forradalmi Magyarország hangja volt a francia sajtóban, még a hatvanas években is, egyre elkeseredettebben, mikor a franciák már kényelmesebbnek és lelkiismeretük számára megnyugtatóbbnak találták a kádári Magyarország elfogadását, „eredményeinek” elismerését. 1964 augusztusában az Élet és Irodalom két cikket is felvonultat, mely a franciák a kádárista Magyarország iránti növekvő szimpátiájáról ad hírt. Az egyik írásban Pierre Abraham költő ad számot magyarországi látogatása során szerzett benyomásairól egy interjú keretében: a „kitűnő társadalmi közérzetről”, az irodalmi élet oldott légköréről. A szóban forgó költő nem mellékesen az Europe című francia folyóirat szerkesztője, mely ’62-ben magyar különszámot jelentetett meg. A számot a franciaországi magyar emigráció erősen kritizálta, amiért nem közölt írást Füst Milántól, Németh Lászlótól, Lukács Györgytől. A szerkesztő így védekezett: „Az ’56-os magyar ellenforradalom után nálunk bizonyos politikai szelek kezdték duzzasztgatni a magyar irodalom utáni érdeklődés vitorláit [...] ez a bemutatásra került művek válogatásán is nyomot hagyott; vagyis az a kép, amely közvetlenül 1956 után kirajzolódott a francia olvasó elé, minden volt, csak nem teljes. Az Europe célja elsősorban az volt, hogy kiegészítse a magyar irodalomról nálunk eddig kialakult képet. [...] Bárki magyar írótól örömest közlünk írásművet, ha küld nekünk. Csak azt nem szíveljük, ha irodalombírálat címén hidegháborús röppentyűkkel hadakoznak ellenünk.”³⁴
Hamarosan Sartre folyóirata, a Temps Modernes is, mely annak idején állást foglalt a magyar forradalom mellett, feladja „tarthatatlan” álláspontját, s ’64 márciusában megjelentet egy hosszú cikket egy Magyarországra utaztatott tudósító tollából Magyarország hét év után címmel. A Temps Modernes tudósítója is elégedettséget, jó életszínvonalat, fejlődést, optimizmust tapasztal a – minden bizonnyal teljesen spontán – lakáslátogatások alkalmával, s méltatja azt is, hogy az ’56 után börtönbe került írók ma már „nem zavartatják magukat, telefonálnak nekem, meglátogatnak a szállodámban [...] Ma már senki sem érzi, hogy üldözik és kémkednek utána [...] a törvényellenes módszerek nem érvényesülnek többé.”³⁵
A franciaországi magyarok között azonban akadt egy „akadékoskodó”, egy bizonyos Gara László, aki erre válaszul a Preuves júliusi számában élesen vitatta Claude Bourdet, a Temps Modernes tudósítójának megállapításait. Írásában megjegyzi, hogy Bourdet túl kevés időt töltött Magyarországon ahhoz, hogy az ottani helyzetről igaz képet adhasson, s hogy mindemellett szimplifikál, hajlamos rózsaszínben láttatni a valóságot. Majd öt pontban cáfolja megállapításait, ezek között megemlítve, hogy nem igaz, hogy nincs börtönben magyar író, hisz államellenes szervezkedésért letartóztatták Nagy Sándor korábbi Sztálin-díjas írót. Gara cikkére az Élet és Irodalom hasábjain érkezik válasz Hubay Miklós tollából, melyben Gara cikkének érvelését és szándékát hamisnak, logikátlannak és idejétmúltnak nevezi, kijelentve, hogy Claude Bourdet kompetensebb a magyar helyzetet illetően, mint Gara. „A meglepő az, hogy épp olyan valaki vonja ezt (mármint Bourdet állításait) kétségbe, aki sem ’56-ot, mint Ön, sem [...] az ’56-tal felérő jelentőségű új tényeket, [...], nem látta nálunk. Gara László ugyanis, ha jól tudom, csaknem tíz éve nem járt Magyarországon.”
Egyes vélemények szerint éppen ennek a helyzetnek a felismerése, az ellenálló-emigráns szerepe idejétmúltságának és tarthatatlanságának érzése vezetett ahhoz a döntéséhez, hogy lemondjon az életéről. Íróbarátai jegyezték fel, hogy 1966 májusának első napjaiban, társaságukban Ady Párizsban járt az ősz című versét emlegette, egy újabb fordítás lehetőségén töprengve. Talán ekkor már közeli halála járt a fejében? Nem tudni. Mint ahogy azt sem, miért választotta így és akkor a távozást.
„Íme Gyulám, most már halhatatlan leszek – írta egyszer tréfásan Illyésnek egy kiadóval kötött szerződés feletti örömében. – Kérlek, foglalj le valami előnyös falmélyedést a millenniumi emlékműn lovasszobrom számára. És rendeljetek meg egy díszmagyart, hogy méltó öltözékben állhassak a szobrász elé.” Bizonyos, hogy nem a költő baráton múlott, hogy Gara Lászlónak nem szobra, emléktáblája sincsen sem Budapesten, sem Párizsban. Lesz talán egyszer. Gara László neve legyen addig is, azután is, ha a huszadik századi magyar irodalomról, magyarságról és Európáról beszélünk, kikerülhetetlen.

Köszönetnyilvánítás

Köszönet Dr. Sipos Lajosnak, amiért felhívta figyelmemet Gara László munkásságára, Illyés Máriának, hogy betekintést engedett Gara László édesapjához írt leveleibe, valamint Stauder Máriának és az Illyés Archívum munkatársainak készséges segítségükért. Gara László Párizsban őrzött hagyatékának kutatásához a Kebelsberg Kunó ösztöndíj nyújtott támogatást.

Jegyzetek

1	Idézet Gara László Rába Györgyhöz írt leveléből. Megjelent: ld. 13. jegyzet
2	Gara László Párizsban maradt hagyatékát (mely teljes hagyatékának az a része, melyet közvetlenül halála után jobbnak találtak egyelőre nem átadni a magyarországi szerveknek) évekig a Centre Interuniversitaire d’Études Hongroises őrizte, 2005-ben került Budapestre, az Illyés Archívum gondozásába.
3	Az idézet Illyés Gyulától származik.
4	Anthologie Pogány-Géo Charles, Paris, 1927.
5	Anthologie des conteurs hongrois d’aujourd’hui, Paris, 1927.
6	Idézi Gyergyai Albert, Móricz Zsigmond franciául c. írásában. (Nyugat, 1930., 14. szám)
7	Szent Bonifác és az ő zsidói – 2000-ben újra megjelent Franciaországban.
8	Kulin Borbála: Illyés Gyula-levelek Gara László párizsi levelesládájából, 1964-ből, Hitel, 2006. április.
9	„Ha összedől is a világ” – Illyéshez írt leveleiben Gara gyakran él ezzel a latin mondással.
10	Hommage des poétes français á Attila József, Paris, Pierre Seghers. 1955.
11	Illyés Gyula: Poémes, ford. P. Seghers & L. Gara, Párizs, Seghers, 1956.
12	Az Iszony végül 1964-ben jelent meg franciául a Gallimard-nál, Une Possédée címmmel.
13	Gara László Illyés Gyulához, 1955. szeptember 7-én. Megjelent: „Hadúr megfizet érte, reméljük!” Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939-1966. szerk. Józan Ildikó, sajtó alá rendezte Kulin Borbála, Balassi Kiadó, Budapest, 2007.
14	A Kulturális Intézetnél.
15	Hommage des poétes français aux poétes hongrois – avant-propos de László Gara, ill. Jean Cocteau, éd. Seghers, Paris, 1957.
16	Károlyi Ami használja ezt a képet egyik Garához írt levelében.
17	Quinze poétes français présentent Le vieux tzigane du poéte hongrois Mihály Vörösmarty, Paris, 1962. A kötetről Haas Lídia írt kitűnő elemzést: Haas Lídia, „Joue donc, tzigane, et ne te souci guére!” (A vén cigány franciául). In: A „boldog Bábel”, Tanulmányok az irodalmi műfordításról, szerk. Józan Ildikó & Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, 2005.
18	Az idézet Illyés Gyulától származik. Forrása: ld. 8. lábjegyzet.
19	Anthologie de la poésie hongroise de XII. siécle á nos jours, Paris, 1962.
20	Karátson Endre: Kinek írunk? Jelenkor, 2003., 46. évf. 9. szám.
21	Több levél tanúsága szerint is a kortárs magyar írók között ez a szólás járta.
22	Hommage á Lajos Kassák, Bruxelles, 2003.
23	Une minorité méconnue: les Hongrois de Transylvanie, tanulmány, Párizs, 1964.
24	Illyés Gyula Gara Lászlóhoz, 1964. február 8. Megjelent a 8. és 13. lábjegyzetben hivatkozott kiadásokban.
25	Az Iskola a határon 1964-ben jelent meg franciául: Une école D la frontiére (Trad. du hongrois par Ladislas Gara, Georges Kassa, Georges Spitzer, rev. par Paule de Rotalier) Éd. du Seuil, Paris, 1964.
26	Megjelent 1965-ben: Déry Tibor, Monsieur G.A D X, Traduit du hongrois par M. Fougerousse et L. Gara, Paris, 1965.
27	Déry Tibor Gara Lászlóhoz. Megjelent: Nyéki Lajos: Az író és fordítója, Kortárs, 2002. júniusi szám.
28	ld. 25. lábjegyzet
29	Gara László Illyés Gyulához, 1964. február 3. és február 26. Vö. 13. lábjegyzet.
30	A Hommage D Gyula Illyés c. kötetről van szó, megjelenik 1963-ban.
31	Idézet Gara László Illyés Gyulához írt leveléből, 1964. május 31.
32	Idézet Gara László Illyés Gyulához írt leveléből, 1964. július 2.
33	Gyula Illyés. In: Poétes d’aujurd’hui, Seghers, Paris, 1964.
34	Az idézet a cikk magyar fordításából származik, Élet és Irodalom, 1964. augusztus 1.
35	A cikk rövidített változata megjelent magyarul, Élet és Irodalom, 1964. augusztus 15.

* 2006-os esszépályázatunkra érkezett alkotás (A Szerk.)