PAYER IMRE

Nyelvbe zárt fény

Betölt, feszíti mellkasom, igen,
Vad akarása ismeretlen fénynek,
A torzuló közvetettségeken
Szüremlik át hanggá, lőn – ének.
Nincs biztos útja, jó előre pálya,
Mögötte fogy a gazdag oxigén
       S ha azt mondja ki: én,
A forma lesz ütközetének bája.

A korláttalanba táguló özön
Hajtja, fodrozódtatja egyre jobban
A feltörekvő lobogást, lét-közön
Szökik, míg ereje a fénybe lobban,
A szóba. S míg dúl tevő-vevő lárma,
Kimondja ő a dolgok rejtekén
       Meglapuló, szerény
Áhítatot. Így segíti  –  világra.

Megannyi kéj, megannyi gyötrelem
Rombolja medrét tervező napoknak,
A szándékos össze-vissza velem-
-nélkülem hullámdörejnyi partoknak
Ad jelet, s erők tükörrendszerében
Előre nem tudhatón alakul,
       Nem szolgál alapul
Képzelt támfal, szép otthon, szilárd éden.

Ez szorongó gyilkosok ideje.
A nagyokat már megölték, s nem tudnak
Helyükbe lépni mégsem. Itala
Az időnek ki nem töltetett.  Út, mag 

Még meg nem alkottatott, ültettetett. Még
Bújkál, imbolyog, gonosz, szent merény
       Váró, sunyi remény,
Nyelvbe zárt fény –  felejtett emlék, elmék.

 

Empedoklész-repríz 

Kiradírozza Bent a magmát.
Arca az isteni rítus igézetében
             Alkonyi
Fénykeringő.

Zombiszem 

– ó, Adonisz – mondom –  oly sok év után
még mindig szép vagy. how are you?
– te viszont sötét vagy, ó, mondat,
mint kőbányán az áramszünet.
– fényem, adonisz, tükrödből származik.
vele világítom, ó
a tehetetlen tompa Földet!
szemem: zombiszem.
erősebb vagyok az elevennél.
én vagyok az Eleven Halál.

– dear passenger, hold the line. utazzon
túloldali astarte-fényben!

 

 

Pávián 

Átfut a remegés a páviánok
falkájában a hímvezéren, érzi
hogy merőn figyelik, futásra készti
vad szemek raja, éri páni átok.

Lehorgasztja fejét egy pillanatra,
akár bölcs öregember, pont olyannak
látszik most, sunyi gyilkosok kutatnak
esélyt a rohanó, végső attakra.

Most rátámad a többi hím, és teljes
a kan tébolya, nem ismer már féket,
s nem segít, aki volt csak engedelmes.

Ennyi. Visszavonul – kikapcs –  a stáb ma,
a lámpát s kamerát letették. Ám a
a forgatás valahogy mégse ér véget.

 

 

A király 

Meghitten büdös pincéjében,
állhatatos árnyékban
ődöng a király –  a nagy kimondás.
Ide juttatták. Ide!
A kuporgató tompalelkűek.
Akik fenn járnak a száraz reggeli fényben.
Az egyenletes idő – és pénzbeosztók.
Ide jutatták, ahol még van egyenes kard és egyenes beszéd.
Van megrendülés.
      – A saját kicsiségéért bosszút álló
      söpredékszerű ült a trónra,
      de nem mer mégse igazán uralkodni – mondja.
      Gyűlölöm.
      Tárgyalunk vele, nem beszélek.
      Várom a változást, és mint terrorista
      idézem elő. Lesznek: Ízek, zamatok, aromák.
      Lesz fenség és lesz részvét.
      Valagba rugdalom a láncaik keresésében megveszett,
      magánszorgalmú kutyákat!
      Hogy gyűlöllek titeket! Kifacsarnám a beleteket!
      Széttaposnám az agyatokat!
      Vinnyogjatok a talpam alatt!
      Zúgj orkán! Szakadj zivatar!
      Bakó, teljesíts, kötelességed!
      Pusztuljatok árnyak, hangok!
      Legyen némaság. Szép, embertelen.
      Így tölti napjait a király.
      Így ordibál vagy motyog magában, dohos félhomályban
       körbe-körbe járva. Csak messziről hallik forgalom zúgása.
      Duruzsol az ócska gázrezsó,
      bensőséges, megmaradt kimondás.
      És halkan berreg a beépített kamera.