Mondják, az írnok valamikor herceg volt, fejedelmi dinasztia szép reményű sarja, könyvek és évszakok ismerője, a harcban vakmerő, a munkában jeles, hős, ki élve tért meg az Elfelejtett Tartományból is. Mondják, de senki nem hiszi.
     A valóság (vagy a képzelet egy valóságosabb ajánlata) az, hogy az írnok mindig is írnok volt, rang és dicsőség, vagyon és név nélkül, mint a kövek és mint az alkony. A Névtelen Írnok: így hívta mindenki, aki szólt róla. (Kevesen voltak, s ma már egyikük sem él.)
     A hercegnő pedig? Róla még ennyit sem tudunk. Tudjuk, hogy szépsége szégyent hozott a hajnali tengerekre. Tudjuk, hogy jóságára egyik nyelvjárásnak sem volt szava. Tudjuk, hogy bölcsességét szakállas atyák és fürge elméjű ifjak irigyelték. És tudjuk, hogy ő volt az, akit mindenki csodált és szeretett mégis, mert szembogara és nevetése és szavai még az ellenséges birodalmak követeit is zavarba hozták, hogy aztán azzal tértek vissza küldetésükből: él a valóságon túl egy hercegnő, akinek léte mindent érvénytelenít, Uram, mert mindent újraalapít, mintha lehetséges volna folyton ünnepelni az örökös sötétben, és most meghalok, mert láttam Őt, Uram, ó, jaj. És meghaltak a követek, sorban, egymás után, különös boldogságban.
     Minden más tudhatatlan, vagyis könnyűszerrel kitalálható.
     Az írnok és a hercegnő szerelméről hallgassanak tehát az utolsó szavak. A szerelemről, a reményről és a reménytelenről hallgassanak.
     És érkezzenek majd néma hírnökök, és szülessenek majd betűvetésben járatlan krónikások, hogy ami volt, örökké tartson, ami pedig sosem történt meg, ne is történhessen meg soha.
     Hátha másképp lesz minden, hiszen az sem bizonyos, hogy így volt.