Esti Kornél, a világ fia, miután karácsony szent estéjén – családtól és eszményektől, magányára kényes literátor, nem háborgatván – erősen tervbe vette, hogy ezentúl kolostori tárcákat fog írni, nem kerülhette ki a gondolatot, hogy igazában se a hírlapíráshoz, se a szerzetesi életszentséghez nincs se föltűnőbb hajlama, se komolyabb tehetsége.
     Aprókat mosolygott helyzetén.
     Tegnap még visszavonult ötvösmesterek díszes nyugalmára vágyott. Erdei remetemagányra, homálytalan baráti együttlétre a fákkal és a teremtéssel. Foltozott kabátú bibliamagyarázók eseménytelen hétköznapjaira.
     Ma pedig?
     Legszilárdabb elhatározása is, íme, költői nagyravágyás alakját öltötte, és reménytelen hiúságnak tetszett.
     Mulattatta, hogy mindössze ennyi kell a legtöbbhöz, a mindenhez, a semmihez.
     Hitelesített öröm nincs, csak amitől víz árasztja el a tekintetet. Jóvátehetetlen derű indította szívét az egyedül lehetséges cselekedetre. Sírása is abbamaradt egy árva pillanatra. Hamarosan mindent tudni fog. Mint az utolsó halász, aki a tengert vonja partra. Az eset után talán a hegyek válaszát sem nevezi visszhangnak többé.
     Vázlatos volt az arca, mégis teljes, akár egy kínai tusrajz, amikor elrugaszkodott a hídról.