|
TOLNAY
IMRE
Útba eső jelek
Kurcsis László komáromi kiállításához
„Az út magában-véve / árny és köd.
/ Köd és árny, / hol képek rejlenek. / Árny és köd, / hol dolgok rejlenek,
/ mélység, köd, / hol magvak rejlenek.” – hangzik egy vers a Tao Te
Kingből, Lao-Ce, a taoizmus Bibliájából. Egy grafikus jóvoltából az
iménti vers és társai közelébe kerülhetünk, vagyis papírra rótt jelei esnek
az útunkba.
Tisztelt Hölgyeim
és Uraim, Kedves Vendégek! Kurcsis László győri grafikus munkáival számos
helyen találkozhattunk az utóbbi évtizedekben, de ezek többnyire úgynevezett
tervezőgrafikai művek voltak, színházi plakátok, kiadványok, könyvek, cégarculatok.
Itt és most a művész a legszemélyesebb szférájába enged be e kis rajzok
által. A leginkább négyzetcentiméterekben mérhető okkersárga lapok mintha
évezredes agyagtáblák, vagy pergamenek lennének, valami elfeledett krónikás
leheletfinommá kopott feljegyzései. Idő-szülte és idő-koptatta talányos
üzenetek. Tenyérnyi történések, egy-egy haiku tömörségével – tehát valami
halk képi költészet ez. Neszező és szűkszavú, mint az egész Tao, mely nem
történeteket beszél el hosszasan, hanem összefüggésekre utal, világít rá.
Konkrét megoldások, várt instant életreceptek nincsenek benne, de a szférák
zenéje – ha meghalljuk, útba igazít. A Tao versfordítója, Weöres Sándor
javasolta egyszer, olvassunk verseket olyan nyelveken, amelyeket nem értünk,
és akkor a költészet szavakon túli üzeneteibe avattatunk be…
Tudom, tudom,
képekről kellene beszélni, de föl kell ismernünk, hogy a grafika is egy
nyelv. Egy nyelv, amelynek alfabetikáját csak az alkotó ismeri igazán,
de szava, üzenete bármelyikünkhöz eljut, megérthető és átérezhető, ha elég
nyitottak és befogadóak vagyunk. A 60-as években újjáéledt és önmagára
talált magyar grafika egyik nagy krónikása, szószólója, a nemrég elhunyt
Supka Magdolna is egy alkalommal azt mondta: „a magyar grafikusok költők”.
Vegyük észre, a képi nyelv adott, az igazi képek bennünk születnek, a többi
csak zsonglőrködő ámítás. Hát erről van szó: dörgedelmes képeken túli grafika,
szavakon túli – vagy inneni líra. Az üresség, a csend keresése. A csend
szerepe a zenében, a szünet és csend adta ritmus a nyelvben, az irodalomban
– ezek adják a hangok, jelek súlyát és értelmét. Szinte üres, lüktető,
pulzáló tájakra kalauzol Kurcsis László rajzain, eddigi talán legletisztultabb
képein. Lélegző helyeken a semmit őrző kis csomagjai, mint lélek-kofferok
várakoznak. Sejtések és bizonyosságok szólalnak meg a homokszínű papír
aszkétikus felületén. Nem holdbéli tájak, inkább egy személyes kozmosz
ez, Saint-Exupéry Kis hercegének magánbolygójához is hasonlítható kis világok.
Kurcsis grafikái
az üresség dícséretét hirdetik. Ha ez furcsa, gondoljunk bele, a háznak,
a csészének, az anyaméhnek vagy akár a léleknek ez a befogadó, termékeny
üressége adja az értelmét. A lelki, szellemi tartalmakra nyitó, önmagát
kiüresítő táj része ábrázolatlanul is az ember, vagy az ember lenyomata
a táj. Intellektuális geográfia, spirituális földrajz, de olykor erotikával
is fűtött domborzat alkotja Kurcsis László természetrajzát. Ezeken a rajzokon
nem pökhendi, magabiztos állítások vannak, hanem tétova kérdések, nem megmerevedett
szituációk, hanem alakuló, tetten ért viszonylatok. Kurcsis képei kereső
képek. Vallatják a teret, az időt, a lelket, kutatják a titkokat. Bizonyosságok
után vizslatnak a bizonytalanban. Tökéletlenségüket vállaló kis kockákat,
testeket látunk, melyek geometriája nem szigorú, hanem esendő, mint az
emberi lélek. Metafizikus tájakat, tereket látunk és érzékelünk, meggyőződhetünk,
hogy a rajzolás mint meditációs tevékenység történik, terméke, a rajz,
mint misztérium-objektum születik. Hallani véljük az imát, a mű készülésének
útját, „add meg Uram, ezt a rajzot”. Kurcsis mértani konstrukciói tehát
nem megfellebbezhetetlen bizonyítékok, hanem az úton levés hordalékai,
töredékei, ittlétünk maradványai. Zöldesen derengő egébe mártott geometriája
a taoista kolostor bambuszlépcsőinek álomszerű út-modellje. Az útitársnak
szánt, útjainkba eső jelek grafikusa, József Attila szavaival „e léha,
locska vágyak közt keres bizonyosabbat, mint a kocka”.
A nyugati
emberről azt írta Suzuki, ha talál egy virágot, leszakítja, míg a keleti
ember inkább csak szemléli azt. Kurcsis László tenyérnyi szemlélődései
erről a nem-cselekvő, hanem meditáló, nem mindenáron beavatkozó, hanem
merengve beavató magatartásáról tanúskodnak. Én további jó utat szeretnék
kívánni az útjaira hívó Kurcsis Lacinak és jó kirándulásokat a hívását
elfogadóknak!
(Elhangzott a komáromi Kisgalériában
2006. február 17-én) |
|