|
FRIED
ISTVÁN
Fiatal irodalomtörténet
Hites Sándor tanulmánykötetét olvasva
„Az irodalomtörténetnek
irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodni, ha mint szaktudomány
a maga lábán akar járni.”
(Horváth János:
A magyar irodalom fejlődéstörténete)
„A saját értelemsejtéseinkkel
szembeni kételyeknek szükségképpen ki kell terjedniök azokra a szabályokra
is, amelyekkel a szöveget értelmezzük. Ha nincs olyan jelrendszer, amely
az emberi evolúció minden korszakára érvényes lenne, és ebből kifolyólag
nincs invariáns világnézet sem, akkor ebből az következik, hogy nincs olyan
egyszer és mindenkorra érvényes szabálykészlet, amellyel minden szöveg
minden időben felnyitható lenne. A megértés szabályai maguk is történelmi
intézmények, amelyek a szövegkompozíció sajátosságaiból és a szövegbe beleírt
világnézeti motívumok jellegétől függően újra és újra eltolódnak.”
(Manfred Frank:
Mi az irodalmi szöveg és mit jelent annak megértése?)
Mainapság nem a kritika és az irodalomtörténet,
hanem a kritikát integráló (a kritikába integrálódó) és az egyoldalúan
filológiai célzatú irodalomtörténet között húzódik a(z egyik) határ. Az
a némileg leegyszerűsített axióma, miszerint a kritika mindig a jelenkor,
az irodalomtörténet mindig a múlt irodalmával foglalkozik, cáfolódni látszik,
a jelen irányai, szerzői, művei nem csupán (a divatos kifejezést használva)
a kanonizáló igényeknek vannak kiszolgáltatva; s így kevésbé önmagukban,
inkább addigi hatástörténetükkel együtt szembesíttetnek más szerzőkkel,
művekkel, irányokkal, illetőleg méretnek le az utólagosság (kissé) kényelmes
pozíciójából a korábbi kritikák. Ugyanakkor nem egy irodalomtörténeti értekezés
szerzője a jelen irodalmi mozgásaihoz méri az irodalomtörténet általa választott
fejezetét, szerzőjét, nem a kortársi korszerűség elveihez viszonyítja az
irodalmi gondolkodás történetét, hanem a jelenben kikristályosulni látszó
felfogások nézőpontjából tér vissza a „hagyományosan” irodalomtörténeti
tárgyhoz. Az a(z egyébként jogos) riadalom, amely René Welleknek előbb
az összehasonlító irodaomtörténet, majd általában az irodalomtörténet/tudomány
bukását, (önfelszámolódását?) megállapító tanulmányai nyomán keletkezett,
elülni látszik, s az a megválaszol(hat)atlan(?) kérdés, hogy ti. az irodalomtörténet
valójában minek a története, kevésbé kerül elő. S így a sok „vég”-jóslat
egyikeként hangzó „az irodalomtörténet/tudomány vége” nemigen kap újabb
érveket. Annyit azért hozzá kell fűznöm, hogy az irodalomtörténet/tudomány
„nyitása” más, erőszakosabb, magukat korszerűbbnek beállító diszciplinák
irányába, melyek újabb „iskolák”-tól kölcsönzik a megszokott irodalomtörténetitől
eltérő megközelítések módszeres eljárásait, részint kitágítja az irodalomtörténet/tudomány
„kompetenciáját”, részint megfosztja az önelvűség ábrándjától, mindattól,
amit a mottóban Horváth Jánostól idéztem. Még egy kiegészítés: ami bizonytalan
maradt, a filológia helye, beillesztése a kutatásba: hiszen olykor kritikák
is (nem egyszer fölös bőséggel) élnek a filológia biztosította segédeszközökkel
(lábjegyzetelés stb.), máskor az irodalomtörténet/ tudomány lemond a filológiai
bizonyítás lehetőségeiről, s nem csupán a szakirodalom kínálta adatsorokat
mellőzi, hanem a szintézis valamely változata ürügyén megelégszik annyi
tudással, amennyi már addig ismeretként szolgált, és sem könyv-, sem levéltári
feltárást nem végezve, a legjobb esetben is mindössze adatok átcsoportosítása
révén tesz hozzá valamit (hol többet, hol kevesebbet) az irodalomtörténet/filológia
felhalmozott ismeretanyagához.
Ami azonban
figyelemre méltó: az irodalomelméleti megújulás, pontosabban fogalmazva
az utóbbi évtizedek irodalomelméleti felismeréseinek (hol szuverén, hol
kevésbé szuverén) adaptálása. Ez lehetővé teszi nem csupán a megszokott
kérdések félretételével az újszerű kérdések feltételét (nem új kérdésekről
van szó, hiszen egy-egy feltáruló – filológiai – adat is igényli az eddig
el nem hangzott kérdést, a hangsúly az újszerűn van, mivel az újraolvasott
anyag szembesülése az új elméleti feltételezésekkel, nem kevésbé a jelen
irodalmának felhívása az új elméleti tézisek használhatóságának lemérésére,
más, szokatlannak tetsző irodalomtörténészi/tudósi „hozzáállásra” ösztönöz),
de lehetővé teszi régebbi és újabb szövegek párbeszéd-helyzetbe hozását
is. S bár már számosan munkáltak azon, hogy a kritikusi és történészi tevékenység
között ne meredjenek szigorú elkülönítést eredményező válaszfalak, ezúttal
a fiatal irodalomtörténet/kritika egyik képviselőjétől, Szilágyi Zsófiától
idézem, miként kísérli meg áthidalni a történetiség és jelenkoriság értelmezésének
különbözéseit. Ismét kiegészítés: azért idézem itt Szilágyi Zsófia kijelentéseit,
mert ezekben ott érződik az a kiegyenlítő szándék, amely az egymástól távolabbra
helyezett magyar és idegen nyelvű filológia egymáshoz integrálásának tapasztalataiból
származik, és nem utolsósorban: mert A féllábú ólomkatona című kötetében
egyként publikált egy Kosztolányi-regény kéziratának elemzési tanulságairól
szóló, ha úgy tetszik, filológiai értekezést, valamint kritikákat – többek
között – Kukorelly Endre, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos és Bartis Attila
műveiről. Szilágyi Zsófiától idézek, megtartva az ő kurziválásait:
„Ahhoz, hogy
a klasszikus és a kortárs irodalom között felfedezzük, vagy, másképpen
fogalmazva, létrehozzuk és szövegben kibontsuk a dialógust, két fontos
dologgal szembe kell néznünk. Egyrészt azzal, hogy minden klasszikus
kortársként kezdte, vagyis a »régiek« és »maiak« ellentétét nem a tökéletes-kritizálható
ellentétre kell ráépíteni. Ehhez hozzásegít, ha esetenként úgy gondolunk
az irodalomtörténet szereplőire, mint esendő, indulatos és elfogult kortársainkra[…]
Másrészt azt sem felejthetjük el, hogy a kritikusi reagálások kétségtelenül
ki vannak téve a kánon változékonyságának, az irodalmi folyamatok alakulásának
– vagyis kortárs irodalomról beszélni éppen azért szép, mert kockázatos,
mert a hibák elkövetését kikerülni nem lehet, hiszen pár év elteltével
is érvénytelenné válhatnak korábbi állítások”.
Messze nem
a vitatás szándékával jegyzem meg, hogy egyrészt olykor a nyilvánvalóan
téves kritikai állítások sem feltétlenül válnak „érvénytelenné”, inkább
jelződései egy adott mű, életmű, alkotás, irányzat inadekvát megközelítésének,
egymástól eltérő esztétikai megfontolások vitájának, rosszabb esetben kiszorítósdijának,
amelyet a kritikatörténet helyez el, értelmez, értékel, szembesít a jelenből
szemlélt történettel, legyen példám Gyulai Pál megannyi félreolvasása Jókai,
Vajda, nem egyszer még Vörösmarty műveit tekintve is. Másrészt egy kortársi
„hibás” olvasatot az utókor éppen úgy pozitívabban értékelhet, mint a jelenkor
„közvélekedése”, ezúttal Döbrentei Gábor esztétikai elveinek rehabilitációs
kísérletére célzok).
Ami azonban
mindenképpen megfontolandó: az a fajta kritika, amely irodalmi lapjaink
jórészében publikációhoz jut (s amelyet Szilágyi Zsófia is művel) irodalomtörténeti
fogantatású, és megfordítva: irodalomtörténészi működésében kritikaírásának
tapasztalatát sem mellőzi. Némileg zavarban vagyok: itt ugyanis annak kellene
következnie, hogy a fiatal irodalomtörté- netnek ez az egyik jellemzője.
Nem azért jöttem zavarba, mert ezt feltétlenül vissza kell vonnom: olyan
kiemelkedően produkáló fiatal irodalomtörténészeket hívhatnék mentő tanúnak,
mint Kulcsár-Szabó Zoltán, Balázs Imre József, H. Nagy Péter, Németh Zoltán
és sokan mások. Hanem azért, mert az immár kevésbé fiatal, inkább középkorú
vagy a „középkort” némileg meghaladó (ez nem irónia!) elődök, kortársak
egy része szintén hasonlóképpen lenne jellemezhető: Faragó Kornélia Kultúrák
és narratívák című gyűjteményes kötetében Herczeg Ferencről és Esterházy
Péterről, a kortárs magyar irodalom szerb recepciójának tíz évéről és a
Tandori-prózáról vagy a kritika helyzettudatáról olvashatunk, Dobos István
a 20. századi magyar önéletrajzok elemzését nem zárja le Déry Tiborral
vagy Vas Istvánnal, hanem – helyesen – eljut a Javított kiadás Esterházy
Péteréig; Kulcsár Szabó Ernő Szöveg, medialitás, filológia című
könyve alcíme szerint a Költészettörténet és kulturalitás a modernségben
problémakör vitáját tűzi napirendre, hogy Kovács András Ferenc poézise
és általában a 90-es évek lírai gyakorlata elemzését is adja.
Anélkül, hogy
tagadnám az egymásra következő kritikai/kritikusi, illetőleg irodalomtörténeti/történészi
periódusok eltéréseit, arra hívnám föl a figyelmet, hogy a fiatal irodalomtörténet
nem annyira kritikusi beállítottságával tűnik ki, nem ez a beállítottság
segít önmeghatározásában, hanem az a filológiai apparátusban, hivatkozási
statisztikában „mérhető” hovatartozás szembetűnő, amelyből az újabb elméleti
(és nem történeti) iskolákhoz, magyar és nem magyar mesterekhez fűződő
tanítványi viszonyra lehet következtetni. Ezt már (olykor) a témaválasztásból
lehet érzékelni, máskor a névmutatóból (s onnan visszakeresve a „citációs
index”-ből). Talán nem elhamarkodott az az állítás, mely szerint a jelenlegi
fiatal irodalomtörténet képviselői és elődeik jelentős része között nincsen
generációs konfliktus: a java fiatal kritikusi/iroda- lomtörténészi nemzedék
számottévő többsége a posztstrukturalista irodalomelméleten szocializálódott,
s a legritkább esetben idézi Lukács Györgynek még azokat a munkáit is,
amelyek „nyugaton” sűrűn előkerülnek különféle értekezésekben (A regény
elmélete vagy a Történelem és osztálytudat, nem is szólva az
Esztétikai kultúráról). Ennek feltehetőleg nem az az elsőrendű oka,
hogy a fiatal irodalomtörténészek jelentős részének angol az elsőszámú
idegen nyelve, a magyarra még le nem fordított német és francia műveket
is általában angol tolmácsolásban ismerik meg, valamint az angol-amerikai
irodalomban otthonosabbaknak látszanak lenni, mint a franciában vagy a
németben. A vita a fiatal irodalomtörténet és „bizonyos” elődeik között
a tudományosság, a tudomány nyelve, illetőleg az értelmező stratégiák alkalmazása
körül bontakozik ki. Részint a pozitivista hagyományokon nyugvó filológia
kevesli értekezéseikben a hagyományos irodalomtörténet anyagát, az elméleti
passzusokhoz képest, részint a Nyugat és az esszéírók örökségét
továbbgondolni/folytatni kívánók róják föl az összetettebb, bonyolultabb
nyelvet (mintha a század eleji Babits-Lukács vita ismétlődne meg arról
a bizonyos homályosságról), részint a kritika és az irodalomtörténet határainak
bizonytalansága okozhat félreértéseket, és nem utolsósorban az elméleti
előfeltevések markáns eltéréseiből eredeztethetők az egymást tagadó álláspontok.
A vita nem e fiatal irodalomtörténet színre lépésével kezdődött; már a
Németh G. Béla szerkesztette tanulmánykötet, Az el nem ért bizonyosság
fogadtatása jelezte, hogy nem pusztán a dogmatikus marxista és a nem marxista
nézeteket nem lehet (meg nem is érdemes) összebékíteni, de a lényegében
irodalomszociológiai töltetű, sőt a strukturalizmusra nyitott marxista
felfogást sem véli párbeszédképesnek a fiatal irodalomtörténet, hanem az
irodalomtörténet közvetítő, ismertető, filológiai, „történeti”, „gyönyörködtető”
funkciójának átértékelődése szintén vitákhoz vezetett; aztán a Toldy Ferenc
kezdeményezte, Gyulai Pál kialakította, Horváth János rögzítette irodalomtörténeti
kánon és annak szellemében a 20. század (magyar) irodalmát értelmezők és
a szellemtörténetet időben követő elméleti „iskolák” adaptálói között sem
az irodalomtörténeti folyamatot, sem az egyes szerzők kanonikus pozicióit,
még kevésbé a líraelméleti, narratológiai kérdéseket illetőleg nem szerveződött
dialógus, hiszen az egymástól alapjában eltérő nyelvet beszélők már az
alapfogalmakon, a kiindulás pontján is teljesen mást értenek, az egyik
fél még a fogalmi nyelv határozottabb, „filozófikusabb” alkalmazását sem
fogadja el. A 20. század magyar irodalmi megújulásai (Ottlik és Mészöly
recepciójától kezdve Esterházy, Nádas, illetőleg Tandori, Petri, majd Kovács
András Ferenc színre lépéséig, hadd írjam ide néhány fiatal nevét: Térey
Jánosét, Orbán János Dénesét, Lövétei Lázár Lászlóét, a névsor hevenyészett)
természetszerűleg egymással szembenálló kérdéseket, egymás ellenébe szögezett
válaszokat generáltak. Az 1989 után (és részben még előbb) többféleképpen
ketté(sokfelé)szakadt magyar irodalom az intézményes formák szétesésével
és burjánzásával figyelmeztetett arra, hogy az irodalomfogalom nyilvánvaló
és örvendetes rétegződése, gazdagulása mellett a nemzeti irodalom/írófunkció,
valamint a nyelv- és szubjektumfelfogás nem kevésbé egymást tagadó, nem
egyszer kiátkozó, hamis csengésű politikai diskurzusra emlékeztető szólamok
disszonanciáját, kakofóniáját eredményezte. S bár az irodalomtörténet,
lévén tárgya (mégis) a közelebbi és a távolabbi múlt, kevésbé volt kitéve
efféle összeszólalkozásoknak, nem egyszer itt is kísérteni kezdett a kritikai/kritikusi
elkötelezettségek „szelleme). Jó példa erre, hogy újabban József Attila
költészetének értelmezése ürügyén vetődött föl az irodalomtörténeti kompetencia,
illetőleg a filológia, a hermeneutika, a dekonstruktív líraszemlélet és
a pszichológiai/pszichoanalitikai megközelítés esetleges párbeszédének
lehetősége versus lehetetlensége.
A fiatal irodalomtörténet
ebbe a helyzetbe lépett be, ott találta „magát”, ahol nyilván kevéssé szerette
volna: az önmaga meghatározását újragondolni kényszerülő/igénylő irodalomtörténet
egymással farkasszemet néző táborai között. Azt persze hiba volna állítani,
hogy a fiatal irodalomtörténet naiv lenne, és ne ismerne olyan vitákat,
amelyek az amerikai dekonstrukció befogadását kísérték, vagy amelyek Derrida
és Gadamer (és követőik) között zajlottak, a fentiekhez képest Paul de
Man és H.R. Jauss „szóváltása” igen konstruktívnak minősíthető, jóllehet
legalább oly mértékben derült fény a pozíciók egymástól távolabbi voltára,
mint az esetlegesen közösre (a közelítésre azonban számos kísérlet történt).
A régi magyar irodalom reprezentánsai (adott esetben Bene Sándor és könyvével,
cikkeivel Kecskeméti Gábor részint Tarnai Andor kutatásait folytatandó)
a régebbi típusú irodalmiság/írásbeliség, irodalmi gondolkodás korszerű
(például hermeneutikai) értelmezésének problémáival igazolták, hogy korántsem
lehetetlen újabb elméleti iskolák tanainak applikációja egy, részben a
filológiai kutatás számára fenntartott területen. A 19. század irodalmában
végzett kutatásaival Szajbély Mihály (utóbb Kerényi Ferenc) a szerveződő
irodalmi élet, irodalmi pártosodás, a kanonizáló kezdetek nem pusztán szociológiai
felmérését végezte el, bekapcsolva a sajtótörténetet, az intézménytörténetet
az irodalomtörténeti folyamatot több oldalról megvilágítandó. Dobos István
„divatos” témát választván a 20. századi magyar irodalom egyik „vezető”
műfajává előlépett alakzatot, az önéletrajz regényes, szociográfiai stb.
típusait közelítette meg, erősen támaszkodva a kérdésnek mindenekelőtt
francia és angol-amerikai szakirodalmára (a magam részéről az értekező
„nagydoktori” vitáján mindenekelőtt a hivatkozott szövegkorpusz választásának
problematikusságára hívtam föl a figyelmet, valamint a természetszerűleg
terjedelmi határok között tartandó szövegkorpusz válogatási szempontjainak
alaposabb indoklására, tehát filológiai kérdésekre, amelyek szintén természetszerűleg
nem vonják kétségbe az elméleti rendszer megépítettségének jogosultságát,
de még inkább hitelesíthetik a szövegközlésnek az elméleti előfeltevéseket
igazolni kész voltát).
Ha ezek után
kézbe vesszük Hites Sándor tanulmánykötetét, akkor az olvasás során kirajzolódnak
szinte mindazok a filológiai és elméleti problémák, amelyek a fiatal irodalomtörténetet
immár nem csupán az ígéretes kezdemények, hanem az érdemes, számon tartandó
eredmények között tartják számon. Nevezetesen kritika (élő irodalom) és
történet (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós), modern filológia (Walter Scott)
és befogadástörténet (a magyar Scott-recepció) jelöli Hites érdeklődésének
irányait, kapcsolódásainak jellegét (a romantika és Kemény Zsigmond Szegedy-Maszák
Mihály kedvelt munkaterülete, a magyar történeti újregényről többek között
Kulcsár-Szabó Zoltán közölt emlékezetes tanulmányt, a történetírás mint
elbeszélés Gyáni Gábor kutatásainak tárgya, a hivatkozott külföldi szerzők
között Derrida, Paul de Man, Ricoeur, Hayden White található, persze, többek
között; ugyanakkor az utalások Dávidházi Péter legutóbbi könyvére, a korábban
megjelent egyes fejezetekre hiányzanak a lábjegyzetekből, pedig a 19. század
második fele nemzeti nagyelbeszélésének sorstörténete, nem utolsósorban
a szakmaisággal, szakszerűséggel, illetőleg az átpoétizáltsággal összefüggésben
ideidézhető lett volna: félreértés ne essék, nem szeretném sem a Dávidházival
való egyetértést, sem a vitát sugallani, csupán – egyelőre – a lábjegyzetek
s a névmutató böngészéséről beszélek). Alighanem jelentőséggel bír a kötet
első bekezdése, amely a Tiszatáj történelmi regény vitáját idézi
meg, azonnal történeti kontextusba helyezve az értekezés tárgyát (a Tiszatáj
egy 1967-69-es, szintén a történeti regényről folytatott tanulmánysorozatára
hivatkozva), hogy aztán jelenkorunk sokféleképpen értelmezett, történeti
vagy pszeudo-történeti prózai epikájára hivatkozzék, nem kizárólag azért,
hogy megfelelő keretet biztosítson a magyar történeti regény történetében
alapozó szerepet vállaló Jósika Miklósnak, tőle visszagondolva: Walter
Scottnak, illetőleg Kemény Zsigmondnak, akit a magát marxistának (marxista-leninistának,
helyesebben: leninistának) nevező művelődési politika fokozatosan léptetett
át a tiltottból a tűrt kategóriába, egy időben még Móricz Zsigmond elismerése
sem adhatott menlevelet a Forradalom után meg a Még egy szó a
forradalom után szerzőjének. Hites Sándor nem kritikát ír, a szónak
hagyományos és elfogadott értelmében, hanem egy jelenséget, egy kilencszerzős
epikai alakzatot, a legújabb kori, jelenidős magyar történeti regényt igyekszik
körüljárni, méghozzá a tudományosság, a poétika és a politika szempontjából.
A fiatal irodalomtörténet, így Hites Sándor is, megtanulta mestereitől,
hogy a tisztán magyar irodalmi téma (nem kérem számon, noha például a lengyel
Galicia-regények, jónéhány szlovák mű is idevonható volna, egyik-másik
magyarul is napvilágot látott!) részint olyan elméleti problémákat generál,
amelyekhez nem árt a magyar mellett idegen nyelvű szakirodalmat segítségül
hívni, részint kitekinteni a társtudomány(ok)ra, a kulturális antropológiára,
a művelődéstörténetre és a történetírásra, s a nem egyszer ott is fölmerülő
hitelesség (=tudományosság?), poétika és politika vonatkozásokkal szembesíteni
a szóban forgó regényeket.
A leginkább
a politika területére történt kitekintést érzem hiányosnak. Ugyanis éppen
a 19. századi történeti regény magyar konstruálódása valóban elválaszthatatlan
a nemzeti nagyelbeszélés más téren jelenlévő tendenciáitól (a történetírás
mellett a történeti festészet, a nemzeti opera szintén szóba jöhet), és
Bojtár Endrével egyetértve állítható, hogy agresszív-nacionalista változata
is van (nemcsak a magyar irodalomban, a németben, a csehben, a lengyelben,
a szlovákban, a horvátban stb. is), de annyi bizonyosan elmondható, hogy
az Új Zrínyiász és az ilyentípusú prózai epika legalább annyira
paródiája a történeti regénynek, mint a történeti felfogás és a jelenkor
prózaisága összeütközésének, valamint az, hogy Jókai nem csak 1848/49 mitológiáját
foglalta regénybe, hanem e mitológia önirónikus szólamát is: egyfelől 1848/49
magyar heroizmusának legendájához teszi hozzá a maga elidegenítő, deheroizáló
történetét, Gángó Gábor kutatásait idézve már az Enyém, tied övében,
felfokozva az A mi lengyelünkben (más kérdés, hogy ezek kedveltsége,
„példányszámban” mérhető népszerűsége messze elmaradt A kőszívű ember
fiaié mögött), másfelől létezik a történeti regénynek olyan olvasata,
amely elutasítását azzal indokolja, miszerint a jelenben felvetődő kérdések
elől visszamenekül és menekít a múltba, a jelenkori tematikájú regény elől
veszi el a teret „regényes”-ségével. Kurtán emlékeztetnék az 1930-as esztendők
fordulóján lezajlott erdélyi „Vallani és vállalni” vitára. És csak mellékesen:
A csehek Magyarországban cseh és magyar fogadtatásának eltérései
mögött a két történetírás eltérő nézőpontjai fedezhetők föl. A cseh irodalomtörténet
által nemzeti ébredésnek, a magyar terminológiában reformkornak
nevezett periódus (mindkét elnevezés a politika szókincséből került át
az irodalomtörténetébe, a romantika korszakjelölést nem szorította ki,
de a másodhegedűs szerepére kárhoztatta) azokat a történeti eseményeket,
amelyek során a hazafiasnak minősülő erők a másik, az idegen, a szomszéd-rivális
erővel csaptak össze, emelte ki, vonta be a dicsőség fényével. S bár a
Hunyadiak, többek között Mátyás király is, a népköltészetekben (például
a szlovénben vagy a szlovákban, ruszinban) a pozitív alakok közé tartoznak,
a kortárs olvasóról nem tudom, hogy számára a Szép Ilonka Mátyás
királya pozitív alaknak számított-e, feltehetőleg igen, a cseh irodalomban
Mátyás korát egészen más szempontból szemlélte a történetírás meg a történetírás
alakította közvélemény, mint a magyar. Ott van igaza Bojtárnak, ahol azt
hangsúlyozza, hogy a romantikus vagy romantizáló történeti regény részint
népszerűsítette a nemzeti látószögű történetírás narratíváját, részint
kitöltötte azt az üres helyet, amelyet a nemzeti történetírás később töltött
be. Még Kemény Zsigmond „hitelessége” számos idézete ellenére is (vagy
éppen azért) valójában szuverén történetértelmezés, amely szorosan függ
össze az egykorú politikai eseményekre reagálással.
Az mindenesetre
fölvethető, hogy – ha a történeti regény ilyen szoros kapcsolatba lép a
kortárs történetírással, értelmezi a történetírás emlékeit, a krónikákat,
ha ennyire vállalja a politikai közvetítést, még ha áttétellel is, ha feladatvállalása
a nemzeti tudat ébresztése, ébren tartása allegorizáló előadásmódja segítségével,
effélére maga Jókai hivatkozik – meghatározható, körvonalazható-e egyáltalában
ilyen műfaj? Vagy egészen triviálisan: nem válik-e minden régebbi
mű történeti regénnyé? Nem olvassuk-e ma már a Bovarynét, a Karenina
Annát történeti regényként? Hány esztendőnek kell eltelnie visszafelé
az időben, hogy történeti regényről lehessen szólni? A történeti hitelességet
megkérdőjelezők a prózai epikától nem vitatták el a jelzett műfaji alakzatba
sorolhatóságot, ugyanakkor a történetírást narratívának, elbeszélésnek
tekintő-értelmező megfontolás kedvezett (Hites szerint) annak a kritikai
nézetnek, amely a történet, a cselekmény „visszatérését” üdvözölte jónéhány
műben, a „szövegirodalom” ellenében a „történetelvű” irodalmat értékelve.
A Hites Sándor által a kötet hetedik lapján felsorolt szerzők közül (Darvasi
László, Esterházy Péter, Háy János, Hernádi Gyula, Láng Zsolt, Márton László,
Rakovszky Zsuzsa, Sándor Iván, Szilágyi István, Hites tisztességesen hozzáteszi:
„és mások” de kik?) nemigen tudnám mindegyikről teljes biztonsággal megnevezni
a szöveg- meg a történetelvű irodalom reprezentánsait, s a magam korántsem
hézagtalan olvasmányai alapján az egyes írók között (szerencsére) jóval
több különbséget találok, mint poétikailag értékelhető hasonlóságot. Nem
utolsósorban a Jókai-hagyományra történő reagálás talán Háy Jánosnál fedezhető
föl, Márton Lászlónál semmiképpen, viszont az ő német irodalmi/irodalomtörténeti
„kalandozásai” (például Kleist körül) nemigen hagyhatók teljesen figyelmen
kívül. Alig tudnám megmondani, hogy a Szilágyi Istvánnal kapcsolatban emlegetett
balladai tónus mennyire értékelhető/értelmező tényező, viszont Sándor Iván
valóban gazdagon szőtt, regényelméleti tanulságokkal feldúsított epikája
valószínűleg gyümölcsöztethetően szembesíthető önnön esszéírói termésével.
Részint egy-egy
író „immanens” regénypoétikáját lehet(ne) konfrontálni a cselekmény, a
jellemzés, a tropológia által „kijelölt” narrációs stratégiával, különös
tekintettel az egy regényben egymással vitahelyzetekben lévő diegézisekre,
részint a (világ)irodalmi hagyományhoz való viszony érdemel(ne) több kutatást,
különös tekintettel a helyenként nyilvánvaló, helyenként rejtettebb intertextuális
vonatkozásokra; de nem Sándor Iván az egyetlen, akinek esszéi számottévő
hozzájárulások (nemcsak a történeti) regényről, a történetiségről, a történetírás
mint történetmondás ügyében folytatott vitához (Márton László ideértendő
tanulmányai is segíthetnek az eligazodásban). Ami azonban feltűnő, hogy
sem Jókai, sem Kemény, de még Gárdonyi vagy Herczeg Ferenc „öröksége” sem
oly hangsúlyos az írói megnyilatkozásokban, mint esetleg várható volna.
Az feltétlenül igaz, hogy az 1950-es években több szerzőnek az ifjúság
számára alkotott történeti regény adott menedéket (a szó egzisztenciális
és irodalmi értelmében egyaránt), Szántó György, Tamási Áron, Ignácz Rózsa
vagy Lengyel Balázs igyekezett feldolgozni a magyar történelem ama epizódjait,
amelyekről szólva nem bizonyosan kellett számolni az éber kiadói és nem
kevésbé éber pártbeli cenzorokkal. Ennek tulajdonítható, hogy az ebben
az időben született (ifjúsági) történeti regények inkább tájékozódtak a
Jókai és Gárdonyi, mint a Kemény tevékenységével azonosított irányba. A
jelenben feltámadó érdeklődés a történelem, a történetmondás, az elbeszélés
iránt (összefüggésben az önéletrajzok, a naplók, a visszaemlékezések népszerűségével)
nem csupán a 20. századi „létező” életében többszörös rendszerváltások/változások
értelmezési igényével magyarázható, bár jelentős mértékben avval is, hanem
legalább oly mértékben kíváncsi a hitében és magabiztosságában megingatott
személyiség részint a túlélési mintákra (a múltból), valamint az életét
meghatározó s nem egyszer a távolabbi múltban gyökerező történeti események
okának és következményeinek írói és történetírói magyarázatára. E téren
aligha gyökeresen más az 1848/49 után útját (té)veszteni érzett magyarság
reakciója, mint a későbbi koroké, s a forradalom/szabadságharc leverése
indította meg a bűnbak-keresési hullámot, amely az árulást helyezte az
események okainak központjába, nem kevésbé a hibásan számító politizálást/politikát,
a nemzeti önkép új vonásait fölrajzolva. Kemény Zsigmond röpiratainak oknyomozása,
majd Arany János elbeszélő költeményének, A nagyidai cigányoknak
felemás fogadtatása, Vajda János írásai, illetőleg A délibábok hőse
Arany Lászlótól azt a vonulatot képviselik, amely sosem tett szert
népszerűségre, az olvasóközönség inkább Jókai első nagy korszakának regényeiből
akarta volna kihallani a maga történetét. Mindazonáltal nem bizonyosan
célszerű egy korszerűbben gondolkodó Kemény Zsigmondot az ábrándozó, a
nemzeti nagyelbeszélést (ki)szolgáló-alakító Jókaival összehasonlítani,
szinte kizárólag a regények egy részét forgatva.
Nem teszi
ezt Hites Sándor sem, aki meglehetős óvatossággal csupán Kemény Zord
időjét elemzi, elsősorban annak „politikai példázat”-ként történő (és
történeti) olvasására adván példát. Aligha cselekedhet másként, hiszen
– bár a röpiratokról esik szó – nem a politikus író dolgozatának tárgya,
hanem a regény, amint politikaként fungál, illetőleg az, hogy a regény
hatástörténetében motivikus érvényességgel bukkannak föl a példázatként
minősülés esettanulmányai. Annyit kiegészítésül hozzáfűznék, hogy a politikus
Kemény arcképe csak azután lenne „megfesthető”, ha a maga korában hatásos
újságcikkeit nemcsak részlegesen ismernénk (ugyanígy Jókai politikai pályájának
számos epizódja mindaddig földerítetlen marad, amíg részint a kritikai
kiadás erősen válogatott újságcikk-anyagára hagyatkozunk, részint nem valósul
meg szerkesztői munkásságának és vicclapjainak kimerítő sajtó- és politikatörténeti
elemzése). A Zord idő a magyar történelem egyik válságperiódusában
játszódik: az állásfoglalás indoklása a szövetséges-keresés/találás folyamatában,
továbbá az országért harcoló osztrák és török közötti lehetőségek kifürkészése,
mindezek egy lehetséges(?) reálpolitikában összegzése a Zord idő
írásakor, később sem veszítette el időszerűségét, lényegében Magyarország
függetlensége volt a Zord időben színre állított történelmi játszma
tétje, ekörül nyilatkoznak meg a Kemény által regénybe írt történelmi és
nem történelmi szereplők. Ezzel párhuzamosan a Kemény-kutatók egy része
(Hites idézi Barta Jánost, Sőtér Istvánt és Szegedy-Maszák Mihályt) olyan
„jövő-perspektívába” állítja az írót, mely szerint „a politikatörténet
mellett Kemény művészete az irodalomtörténetre is prognosztizáló erővel
bírt”. A lábjegyzetben idézett megnyilatkozások mellett szívesen láttam
volna a főszövegben Hites véleményét e kérdésről. Mert a magam részéről
nem egészen pontosan tudom, miféle (európai) regénytörténeti előzmény lenne
a Kemény-regény, mivel az efféle utalások, mint amelyeket az alábbiakban
Hitestől átveszek, nemcsak Keményre vonatkoztathatók, hanem a prognózist
tekintve A jövő század regénye Jókaijára is, az elbizonytalanított,
többszörözött narrációt tekintve több olyan Jókai-regényre, amelyeket az
Öreg Jókai nem vén Jókai című könyvemben (2003) bemutattam. Ám jobb
lesz, ha Hites szövegéhez térek vissza: „A történelmi regény egyik legutóbbi
monográfusa éppen a prófétikusság vagy prognosztikusság működésében látja
a hagyományos műfaji repertoár és a posztmodernnek nevezett történelmi
regény alapvető különbségét: mondván, az előbbiektől eltérően az utóbbiakban
nem a történelmi igazság feltárása, hanem lehetséges különböző változatainak
(„alternate histories”) felsorakoztatása számít mérvadónak. A Zord idő
ezzel szemben arra hívhatja föl a figyelmet, hogy nem posztmodern fejlemény
az a felismerés, hogy bármely történeti helyzetben számos divergáló lehetőség
rejtőzik a megvalósultakon túl.” Egy másik, sokat mondó megállapítás: „Az
olvasástörténet maga is egyfajta történelem.”
„A Zord
idő nyitott szerkezete a megjelenített történelem lezárhatatlanságát
az olvasás(történet) lezárhatatlanságára terjeszti ki.” Korántsem vitatnám
Hites elemzésének és levont tanulságainak jogosultságát, ám éppen az ő
példái a Kemény-regény időszerűsítő magyarázataira erősítenek meg abban,
hogy a posztmodern olvasásmód, olvasói magatartás az, amely posztmodern
„vonásokat” keres és talál olyan regényekben, amelyekben realista és romantikus
elemek (a couleur locale érvényesülése, jellemzési sémák stb.) egyként
lelhetők. Hites úgy véli, hogy „Sőtér és nemzedéke” Kemény-értelmezésébe
egy „informális poszt-’56-os diskurzus” játszik bele, Bényei Péter szerint
Kemény történelmi regényeinek alapvonása, „hogy azok képesek megfelelni
mind a korfestő, mind a példázatos jelentésképzés elvárásainak”, Fehér
M. István „a rendszerváltás kontextusában, Szegedy-Maszák Mihály pedig
Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozására nézve értelmezi
a röpiratokat”. Nem ellenkezésképpen, a magam Jókai kutatásainak egy tanulságával
hozakodnék szerénytelenül elő: a Tégy jót cselekményében a kortársi politika
negativitásának szatirizáló (az egyik szereplő részéről tragizáló) rajza
a képviselőknek, pártoknak mainapság sem finomabb eszközökkel való kölcsönös
mocskolódására emlékeztet; mégis úgy vélem, némi egyszerűsítés volna eltekinteni
attól az időbeli eltéréstől, amely a Tégy jót megjelentetése és a jelenkori
amerikai vagy ennél közelebbi politikai élet között fennáll. Ennél lényegesen
megnyugtatóbb, ahogy Hites lezárja Kemény hatástörténetének bemutatását:
„Ha a Zord idő története (1541) és létrejöttének eseménye (1857-1862)
közti feszültség sokáig képes volt kiváltani aktualizáló megértést, akkor
ez arra is mutathat, hogy a történelem óhatatlanul szert tesz példázatos
erőre. A regény utóélete olyan hosszú távú struktúra, amelynek állandóságán
pontosan a változás iránti érzék mutatkozik meg, fölmutatva egy olyan antropológiai
szükségletet, amelyik még a példázatosság kudarcában is az önmegértéshez
keres példázatot.”
A tanulmánykötet
következő részeiben a történeti regény hagyományaira, a Keményt megelőző
törekvésekre összpontosít Hites, hangsúlyosan szerepeltetve Jósika Miklóst
és Walter Scottot. Jósika szerepeltetésének csak örülni lehet, jóllehet
ügyében, kanonikus helyének átrendeződésében nemigen várható perújrafelvétel.
Kezdeményezőként, az 1830-as-1840-es esztendők (ekkor azért kevésbé) szerzőjeként
„eredeti” regények olvasásához szoktatta a közönséget, a magyar regénytörténetben
is igen erős kanonikus pozícióba került: a máig pótolhatatlan monográfia
szerzője, György Lajos a magyar regény előtörténetét ott zárja, ahol az
Abafi megjelenésekor Szontágh Gusztáv kritikustársait kalapjuk levételére
szólítja föl. Ennek a gesztusnak az kölcsönöz különleges jelentőséget,
hogy az olvasott kritikus mondatával egy műfaj (az eredetinek minősülő
magyar történeti regény) belép s a remélt olvasókat is belépteti az európai
irodalmi kontextusba, kis túlzással élve a műfaj alapító atyja, Walter
Scott mellé, aki viszont a metrical romance felől érkezett (igaz, Byron
sikere Scott számára kétségessé tette nehezen kivívott irodalmi helyét,
így váltania kellett, s a verses forma meghódítása után sikerrel kísérletezett
a próza formával; míg Jósika értekező prózája és történeti regénye egy
másik alakzat kísérletét hívta elő, a kortársi, jelenkori regényét, hogy
mindkettővel azért reagáljon a Goethe nyomán népszerűvé lett Bildungsromanra,
nevelési-nevelődési regényre). Hites, miközben továbbviszi a magyar kritikai/irodalomtörténeti
hagyományt, Jósika ügyében inkább Zsigmond Ferenc és Ferenczi Zoltán komparatisztikáját,
mint Dézsi Lajos biografizmusát, valójában a jelen regénykritikájának kérdéseit
teszi föl: a népszerűsödő pszeudohistorikus epikai forma múltértelmezését
valamint Jósika és Scott előzményként tárgyalhatóságát pedzegeti.
Hiányérzetem
abból fakad, hogy Scott és Jósika összeolvasása és Scott magyar befogadástörténete
(ennek filológiája Elek Oszkár, Ferenczi Zoltán és Zsigmond Ferenc alapozó
munkáját tekintve jól ki van dolgozva, magam is igyekeztem e téren) mellett
hiányzik egy „közbülső” tényező emlegetése, nevezetesen Bécs esetleges
közvetítő szerepének mérlegelése. Nemcsak azért, mert némi önlegendásító
adatok szerint Jósika Bécsben döbbent rá arra, hogy fel kell hagynia a
színműírással (azért az 1840-es esztendőkben visszatérni szeretett volna
a színpadhoz, minimális közönségsikerrel), és a prózai epikában próbát
tenni (erre húsz esztendőt kellett várni), hanem azért, mert az ausztriai
Scott-befogadás aligha lehetett számára teljesen ismeretlen; Bécs egyébként
az európai irodalomba való kitörés egyik színhelye, állomása lehetett.
Tudjuk, hogy Bécs (irodalmi) folyóiratai, a Bécsben is működő német-magyar
szerzők közvetítései fölkínálták a magyar irodalom számára a lehetőséget
a nem magyar nyelvterületen való érvényesülésre: Gaál György, Mailáth János,
Mednyánszky Alajos a bécsi irodalmi élet résztvevői, miközben magyar szempontjaik,
fordításaik révén Kisfaludy Károlytól és Sándortól kezdve német nyelven
szólaltatták meg a magyar irodalmat. És megfordítva: a magyar folyóiratokban,
almanachokban megjelentek Bécs szerzői. Caroline Pichler, a bécsi szellemi
életet szalonjában reprezentáltató írónő emlékezéseiben szól arról, hogy
már 1814-ben olvasta Byront és Scottot (elbeszélő költeményeiket), az 1823/
1824-es Bécs ostroma (Die Belagerung von Wien) Walter Scott történeti regényeinek
visszhangja, a hazafias téma kidolgozására a Scott-regények ösztönözték.
Később – emlékezik Pichler asszony – Hammer úr révén és mások által jutott
az Ivanhoe-hoz és a Wawerley-hez, melyekben nagy élvezetet
talált. Nemcsak a múlt idők és viszonyok ábrázolásának hűsége és valódisága,
mellyel visszavarázsolt az író az elmúlt időkbe, hanem a jellemek és a
lelki állapotok mély pszichológiai igazsága és a természet leírása is hatott
rá, nem is szólva a feszültségekről, a gyakran meglepő feloldásáról az
eseményeknek, melyek valódi drámát érzékeltettek, olykor színpadias effektusokkal,
mindenekelőtt kiemelendő azonban a nemes kedély, a szerző tisztán emberi
(rein menschliche) érzelemvilága. Itt csak emlékeztetni kívánok arra, hogy
éppen Jósika „romantikája” integrálja a weimari klasszika „tisztán emberi”-jét,
Eötvös József meg kifejezetten kapcsolódik Kazinczyhoz (miközben a francia
romantika regényírásának eljárásait érvényesíti): egyszóval a Monarchia-irodalom
a klasszika és a romantika konfrontációjakor a komplementaritásról sem
feledkezik meg. S amikor a magam részéről, összhangban az addigi kutatással,
az Abafi szövegi előzményeit kerestem a magyar Scott-fordításban (Ivanhoe),
a történetírásban és a regényelméletben (Bajza), akkor a goethei előszövegről
sem feledkeztem meg. Annyit tennék még hozzá, hogy a Bajza-Toldy-levelezésben
már korábban fölmerül Scott neve, a Scott-fordítás kísérlete, Bajza 1823-ban
írja Toldynak egy levelében: „Hogy tehát te Otellót, Schiller munkájit,
Walter Scott románjait stb. fordítani igyekszel, a feltétel nagy hálát
érdemel a hazától.” S ebben nem utolsósorban az minősíthető figyelemre
méltónak, hogy a romantika szellemében Shakespeare és Scott, valamint a
romantikussá olvasott Schiller átültetése egyenlő súllyal számít érdemnek,
továbbá az, hogy színdarab és regény a fordítás „tárgya” (s nem a líra
vagy az eposz!). Hogy Thaisz András (Endre) miért az Ivanhoe-t választotta,
arról megoszlanak a vélemények, mást gondolt erről Fenyő István, mást Hites
Sándor, aki az én tétova fölvetésemet sem fogadja el. Az sem kétségen kívüli,
korainak nevezhető-e az első magyar Ivanhoe-fordítás – vagy sem.
A lengyel változat szintén 1829-es, ellenben a német 1820-as, talán az
első Scott-regény, amely németül látott napvilágot.
A német Wawerley
1821-es, a Kenilworth 1821-1823-as. Mindenesetre megfontolandó Hites
állítása, miszerint Thaisz előszavát veszi alapul, amelyben a „nemzeti
irodalom szolgálata” lenne a cél a fordítással. Csakhogy a Bácsmegyey (Kazinczy
adaptálása) 18. század végi megjelenése óta ez az érv sűrűn kerül elő,
följebb idéztem Bajzát erre vonatkozólag. Nyomósabb érvnek tetszik, hogy
Thaisznak „olyan műre esett a választása, amelyik leginkább magát a nemzet
mibenlétét értelmezi, mégpedig úgy, hogy az angol történelmet afféle herderi
»nyelvregényként« viszi színre.” Az afféle beiktatása gyöngíti a gondolatmenetet,
s számomra kérdéses, hogy a Kazinczytól, majd a „triásztól” több ízben
bírált Thaisz a 21. századi értelmező tudatosságával rendelkezne. Thaiszról
nem tudunk nagyon sokat: de egyrészt azt igen, hogy a hungarus tudatú Rumy
és Ján Kollár, valamint Bajzáék elmarasztalták, másrészt azt, hogy a Tudományos
Gyűjteményben szokatlanul elismerő szavakat írt le Kollár nemzeti eposz
célzatú Slávy dcerájáról (A szlávság, a dicsőség, a hírnév leányáról),
továbbá népdalokat szállított Kollár majdan megjelenendő szlovák népdalgyűjteménye
számára. Mindez nem cáfolja (de nem is erősíti) Hites feltételezését, hiszen
még az sem egészen bizonyos, hogy Thaisz választotta ki a fordítandó Scott-regényt,
netán a kiadó, vagy a kiadó egyik súgójára (vajon kire?) hallgatott. Hogy
nem tekinthetünk el teljesen a magyar Scott-befogadás német közvetítői
tényezőjétől, aligha vonható egészen kétségbe. Ennek a nem túlságosan jelentős
adaléknak előhozásával pusztán a filológiai kérdések megoldatlanságát szerettem
volna bemutatni, igaz, a megoldást vagy az átvilágítást nem ettől a kötettől
várom/vártam. Annyit azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy a befogadástörténet
nem pusztán azért iktatható be az összehasonlító irodalomtudományba, mivel
az átadó és befogadó viszonylatában a szövegköziség egy jellegzetes esetét
prezentálja, hanem talán inkább azért, mivel ez a viszony mindenekelőtt
az irodalomközi (regionális, európai, szubregionális) kontextusban igazolódhat,
ha nem kizárólag két irodalom/szerző/mű kapcsolatának feltárására szorítkozunk.
Azaz, ha határozottabb mozdulatokkal tesszük zárójelbe a pozitivista forrás-
és hatáskutatást. Az előbbiekben részben ezért hívtam föl a figyelmet a
német (nyelvű) közvetítésre, részben azért, mivel a reformkorban sokan
olvasták németül (kevesebben franciául) az angol nyelvű (szak)irodalmat.
Így eleve három irodalom rendszerében helyeződik el a kapcsolattörténeti
tényező. Az irodalom- és nyelvköziség mellett a tudományköziség alakulástörténete
sem hanyagolható el. Ez Hites Sándor kötetében összefügg egyfelől a történeti
regények (epikai) hitelességének kérdésével (és e vizsgálatra Kemény Zsigmond
regényei jobb példák, mint Jósikáéi), részint a szakszerűség kritériumának
változó értelmezésével, amellyel a kötet befejező értekezése foglalkozik
(kissé sommásan). Amenynyiben a történetírás elbeszélésként aposztrofálódik,
a regényírók egy része krónikaként nevezi meg munkáját (20. századi példa
Ivo Andrićé, Travniki krónika), azaz regény és történet-írói műfaj
összeírásában mutatkozik érdekeltnek. Csakhogy a szakmaiság, a 18. századtól
igényként fölmerülő pragmatikus, oknyomozó, „historista”, majd pozitivista
történetírás olykor a történeti regény alternatívájaként lép föl, aktánsai
pedig azzal az igénnyel, hogy elbírálhassák, mennyiben felel meg egy történeti
regény a történeti hűség kritériumának (amelyet szintén ők határoznak meg).
Aligha hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar történetírás Pray Györgytől
és Engel János Keresztélytől kezdődően egyre magasabb színvonalon művelte
műfajait, Szalay László meg Horváth Mihály „szakmaiságát” nemigen lehet
kétségbe vonni. Csupán a párhuzam kedvéért: a szerte Európában joggal nagyra
tartott cseh történész, František Palacký egyszerre volt harcos reprezentánsa
a cseh nemzeti történetírásnak, a királynéudvari és zöldhegyi kéziratra,
mint hamisítványra épülő legendásítás nemzeti pátoszának, a cseh nemzeti
politikának, előbb az ausztroszláv irányzaténak, később a cseh (szuverén)
politikai értelmező, a múlt történeti emlékeit földolgozó történész egyben
a cseh nemzeti önkép kialakítója volt, megalapozván a cseh küldetéssel
kapcsolatos téziseket, amelyek a cseh nemzeti mozgalom ideológiáját szervezték.
Hites Sándor
előbb nem „professzionális” történészeknek történeti nézeteit vázolja föl,
a regényíró Jósikáét, az irodalomtörténész Toldy Ferencét, a költő/fordító/kritikus
Szász Károlyét, és e nézetekben keresi nemcsak az időszerűsítés mozzanatait,
hanem a hozzáértés, a köztudalom meg a dilettantizmus „nyomait”. Persze,
Horváth Mihálytól (és más történészektől) bőséggel lehet idézni olyan passzusokat,
amelyek tanúsítják, hogy a történetírás alárendelhető/alárendelendő a „nemzeti
érzelemnek”. A Hites által megjelenített források viszonylag kevés adatot
tartalmaznak a hozzáértés, a „szakmaiság” helyzetéről a 19. században,
jóllehet a történészek között nemcsak Thaly Kálmánt lehetne ideidézni,
hanem Marczali Henriket, valamint a Századok számos szerzőjét is.
A továbbélő, tudományos színezetű romantikával szemben a pozitivista, faktografikus,
mindenképpen szakmaibb történetírás is hallatta hangját. S ha a kötet utolsó
lapján Szekfű Gyula A száműzött Rákóczija (1913) említtetik, mint
amely mű „hitelesnek minősülő források alapján demitologizálta a nemzeti
bálványt”, akkor ezt annyival egészíteném ki, hogy mindehhez hozzájárult
Thaly hamisítványainak leleplezése, az a folyamat, ami elvezetett Riedl
Frigyes (1913) és Tolnai Vilmos (1914) nem kevésbé demitologizáló tanulmányaihoz.
Itt a történeti kutatás találkozott a „stilisztikai”-„retorikai” elemzéssel,
illetőleg a szó szoros értelmében vett filológiával, a két, pozitivizmuson
nevelkedett tudós lényegében a hitelesség, a szakmaiság és a hozzáértés
problémakörében nyilvánított, nem csekély vihart kiváltott, véleményt,
akár Szekfű Gyula. Hites Sándor értekezésében – sajnálatos módon – inkább
általában európai tendenciaként bukkan föl az, ami a „nyugati” és a „kelet-közép-európai”
viszonyok között számottévő eltérés: „Míg a 18-19. század fordulóján a
történész olyan figura, aki a zsarnoksággal szegül szembe, későbbi tekintélye
már abból táplálkozott, hogy a hivatásosok egy csoportjához tartozott,
amely csoport felügyeleti tagjai képzését, elismeri tagságukat.” Kár, hogy
nem tudjuk meg: hol? Például Magyarországon a hivatásos történetíró Engel
János Keresztély az Udvar alkalmazottja, majd Horvát István egyetemi tanár,
méghozzá azon az egyetemen, amelyen előbb a horvát Matija Petar Katančić
volt történész, azaz Pesten. Illik-e rájuk a jellemzés? Vagy itt „nyugati”,
elsősorban angol és francia példákra utal a szerző? S a lengyel eset? Igaz
ugyan, hogy a külső ellenség, a zsarnokságot megtestesítő Poroszország
és Oroszország ellen történészek is felemelik szavukat, ám emigrációs tevékenységük
révén a „képlet” bonyolultabb, mint az Hites fejlődéstörténeti modelljéből
kitetszene. Palacký a cseh arisztokrácia támogatását élvezte, ausztroszlávizmusa
nem volt ellentétes ama elképzelésével, miszerint a cseh történelem lényege
a csehek és a németek örök harca, amely egyben a demokratikus és a nem
demokratikus elvek (és gyakorlat) küzdelme. Palacký szemlélete továbbélt
a 20. század cseh történeti regényírásában, elsősorban Alois Jirásek műveiben,
mint ahogy a 19. század nagy magyar történeti teljesítményeire, azok értelmezési
stratégiáira épít például Herczeg Ferenc vagy Surányi Miklós.
A fiatal irodalomtörténetről
szólva, alaposabban végigolvasva Hites Sándor tanulmánykötetét, olyan problémákra
ütköztem, amelyek részint idősebb pályatársak könyveiben is fölbukkannak.
Az azonban kétségtelen, hogy a fiatal irodalomtörténészeket lényegesen
kevésbé jellemzi a sorok közé becsempészett titkos üzenet, ez inkább az
idősebb generáció beszédmódjának karakteres vonása. Ellenben az átideologizáltság
és a túlretorizáltság mindenféle alakzataira érzékenyen reagálnak, és nem
feltétlenül helyeslik a szövegből kibeszélő irodalomtörténész-narrátor
eljárásait. Hites Sándor például megértéssel kommentálja Kemény Zsigmond
vélt vagy valódi üzenetének időszerűsítését, maga azonban tartózkodik efféle
értelmező(?) gesztusoktól, és megkísérel egyensúlyozni a történő meg a
történeti olvasás között. Az azonban feltűnő, hogy az elméleti megközelítések
némileg egyoldalúak, s alá vannak rendelve a leginkább az angol nyelvű
szakirodalom előfeltételezéseinek. Továbbá: a világ- vagy európai irodalmi
kitekintések meglehetősen szűkszavúek, megmaradnak a kétoldalú kapcsolatoknál.
Ugyanakkor a filológiai vizsgálódástól nem retten Hites Sándor vissza,
noha nem ártott volna az érveléshez több 19. századi anyagot, adatot összeszedni,
jobban használni az egykorú folyóiuratok, újságok közleményeit.
Az irodalomtörténet
és a vele rokonított, a vele rokonuló diszciplinák kutatása sikeresnek
ígérkezik, ehhez azonban mind az elméleti, mind a történeti forrásokat
nem ártana bővíteni, nagyobb szövegkorpuszok alapján levonni irányzatpoétikai
és retorikai következtetéseket. Nemigen kerülhető meg az angol irodalom
mellett a francia meg a német tanulmányozása, ha bárki a 19. század magyar
prózai epikájában szeretne elmélyedni. S az is kívánatos volna, ha a párhuzamok,
a „kontroll” kedvéért (ha másért nem), a szomszédos irodalmak „fejlődési
sorai” szintén megjelennének a kutatásban.
A mai történeti
regény iránt föltámadt olvasói és értelmezési érdeklődés fényében Hites
Sándor kutatásai Kemény Zsigmond és Jósika Miklós, valamint a 19. század
magyar történetírás-elméleti és regényítészeti (Jósika) körében jól alapozzák
meg a hatástörténeti jellegű irodalomtörténeti folyamat szélesebb körű
bemutatását, csakhogy mai irodalmi törekvések többszörösen újraolvasott,
szétírt múltról nyilatkozhatnak, a rekonstrukciós cselekvés többnyire dekonstrukciósba
csap át. Miközben a jelenkori irodalom integrálja a közelebbi és távolabbi
múltét, ezt esztétikai és (irodalom)történeti tapasztalatai birtokában
teszi, amelybe feltehetőleg régebbi és újabb, hol termékeny, hol (el)riasztó
irodalomtörténeti értelmezési kísérletek is beiktatódnak. A jelenkori író,
magyarázó többet is tud, kevesebbet is tud, mint hajdani társa, a mai valószínűleg
tudatosságban igyekszik felülmúlni elődjeit. Abban ugyanis, hogy kevésbé
bízva a nyelvben, olykor nem hagyja szóhoz jutni a nyelvet, konstruál és
spekulál, szüntelenül jelen kíván lenni, miközben én-osztódásról, az én
elbizonytalanodásáról/elbizonytalanításáról töpreng, a jelentéseket állandó
elhalasztódottságukban képes csak (amennyire) érzékelni. S bár nem egyszer
elhiszi a „szerző halálát”, ezt inkább más szerzőkre véli érvényesnek vagy
találónak, netán a múltbeliekre (valóságosan és átvitt értelemben), önmagára
azonban (általában) még akkor sem, ha úgy tesz, mintha szétosztódna, „felszívódna”
szövegében. Szerencsére Hites Sándor töprengtető, ám „érthető” prózát ír,
nem terheli meg szövegét a ma divatos „manierista” effektusokkal. Eleget
tesz a kétségbe vonhatóság feltételének, ezért kötete tudományosnak minősíthető.
Akadnak jobban és kevésbé kidolgozott fejezetei, mindenképpen felismerhető
kritikai hanggal próbálkozik. Óvatosabb állásfoglalásai ellenére nézetei
markánsan fogalmazódnak meg, vitahelyzetet hoznak létre, és ennek révén
erőteljesen segítik az irodalomtörténetben (is) olyannyira szükséges párbeszéd
megteremtődését.
Felhasznált szakirodalom
Hites Sándor: A múltnak
kútja. Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből. Bp., 2004.
Horváth János: A magyar
irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1980. 2.
Manfred Frank: A stílus
filozófiája. Vál. és ford. Weiss János. Bp., 2001.
Faragó Kornélia: Kultúrák
és narratívák. Újvidék, 2005.
Szilágyi Zsófia: A
féllábú ólomkatona. Pozsony 2005.
Dobos István: Az én
színrevitele. Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban.. Bp. 2005.
Kulcsár Szabó Ernő: Szöveg,
medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben.
Bp., 2004.
Herbert Grabes: Einführung
in die Literatur und Kunst der Moderne und Postmoderne. Tübingen und
Basel, 2004.
Narrative and Culture.
The Uses of Storytelling in the Sciences, Philosophy and Literature.
Ed. by Christopher Nash. London-New York 1994.
Kulcsár-Szabó Zoltán:
Az olvasás lehetőségei. Bp., 1997.
Böhm Gábor: Irodalom,
filozófia, nyelv(használat). In: Sensus füzetek. Sorozatszerk., Kálmán
C. György, Orbán Jolán. Pécs, 1998.
György Lajos: A magyar
regény előzményei. Bp., 1941.
Caroline Pichler: Denkwürwigkeiten
aus meinem Leben. Wien, 1844.
Gertraud Marinelli-König:
Oberungarn (Slowakei) in den Wiener Zeitschriften des Vormärz. Wien
2004. |
|