Mi a maradandóság – nagyobb léptékben a halhatatlanság – mértéke? Mire és ki(k)re terjed ki egy közösség figyelme történelmi visszatekintés közben? Megítélhetjük-e közelmúltunkat, s hitelesen tehetjük-e? Vagy dokumentáljunk, s hagyjuk a távlatos jövendőre a konklúziókat? S van-e némi aggodalom azokban, akiknek élete (életműve) azonossá vált egy – hirtelen jött változásban – megroggyant, de mégis csak létezett korszakkal? Volt-e annyi "érdeme" egy emberöltőnek, hogy számot tarthasson az emlékezetünkre, s akiknek ebben főszerep jutott (kiosztott vagy vállalt, rászakadt vagy kiküzdött), kifelejthetők-e a történelmi sodrásokból, akár megúszták, akár elmerültek benne?
     Az emberi élet nemcsak megismételhetetlen, de megmásíthatatlan is. Ugyanakkor manipulálható, átértelmezhető, le- vagy túlértékelhető. Kortársakat különösen fenyegető indulatok ezek. Mégis: a régészet tárgyilagos feltárási szándékai sem tagadhatók meg modernnek nevezett tudományosságunktól. Lehet, hogy a háttérben más tervek is meglapulnak, de a korrektség elvárható, a föllelhető dokumentumteljesség érintetlen közzététele vállalható és végigjárható út. A "lehántolások" és "rárakódások" nem történeti és nem tudományos kategóriák, s nem róhatók fel a kutatónak. Ő csak a maga dolgát tegye!
     Gál Istvánt uralkodók, politikusok, pápák nagy, negyedszázados "uralmának" időbeli hasonlósága teszi – különösen egy városban: Tatabányán – érdekessé ahhoz, hogy megfontoljuk: nyomot hagyott-e ez a nagy lehetőség (1953-1979 között) a hely történetére, esetleg a határokon túl is (országos, netán "internacionális" távlatokban). A lépték (26 évi vezetői, hatalmi helyzet) ritkaság (bár nem párját ritkító), s azok közé sorolandó a tatabányai bányaigazgató, akik e hosszú időben egyeduralkodóként is befolyásolhatták egy város, egy ágazat közös fejlődését. Meghatározó személyiség, netán ezen belül is despota volt-e; s töretlen ívű pályát futott-e be a város egén, vagy fényét változtató izzása emberi és tiszteletre méltó maradt-e? A határadatok jelképesek: Sztálin halálának évében kerül a tatabányai vállalat élére, és 1979-ben, az eocén-program indítását követő – még felívelni látszó – szakaszban ér véget váratlan halálával a befejezhetetlen munka...

A pályaívet gyakori ellentmondások rajzolják szabálytalanra. A kezdet is szokatlan, egy elmarasztaló, az akkori bányavezetés felelősségét túlhangsúlyozó jelentésével áll összefüggésben: Gál a minisztérium egyik ellenőreként még pártérdeket szolgál, torzítva a termelés gondjainak valós okait. Ám róla is elmarasztaló jelentés készül a sztahanovista mozgalom elhanyagolása és illetlen jellemzése miatt. A fővárosból hirtelen a vidéki bányaigazgatói székben találja magát, s a változást újabb fordulattal árnyalja, amikor a minisztérium illetéktelenségéről kezd beszélni – immár abba az irányba visszamutatva, ahonnan érkezett. Bátorság vagy botorság volt-e – különösen a maga idejében –, nem kapunk választ. Csak az tűnik fel, hogy nincs komoly következménye, s hogy egy későbbi tekintély kezdeti hang- és hangsúlyváltása érhető tetten a magatartásban.
     Kortünet csak a fordulatban van: Sztálin halála megtöri a magyarországi folyamatok egyre keményedő gerincvonalát. És érzékelhető valami korok feletti emberi gesztus is ebben a változásban: ambíciók és lehetőségek kötéltáncára késztető éveket kell túlélni – egy normalizálódó jövőbe vetett erős hittel. Ez a hit állhat szemben azzal a fanatizmussal, ami egy tehetséges és törekvő nemzedéket késztetett kitérőkre, kompromisszumokra – roszszabb esetben igazságtalanságokra, megfontolásos tévedésekre, sőt tudatos bűnökre is. Ennek a kornak még nagyon kevés jó, teljes portréját rajzoltuk meg, a jéghegy csúcsa is jobbára ködben úszik előttünk. Gál István pedig – ezt látnunk kell – a jéghegy vízfelszínéhez talán igen, de a csúcshoz már nem sorolható személyiség volt. Lehetett a csúcs támaszkodási pontja, egyben forgató nyomatéka a felszín alatti hatalmas tömeghez. Ravasz Éva könyve segít-e közelebb jutni a kérdés megválaszolásához: ki volt, mi volt Gál István?

A háborús munkatábort is megjárt, tanult fiatalember minisztériumi előéletét már érintettük. A város, ahová érkezik, maga az anakronizmus. Két történelmi (fél)vármegye kényszerházasságának szülötte, elsőbbségi jogát erőszakkal vette el a határvárossá züllesztett Esztergomtól-Komáromtól, maga is összevont, -eszkábált, strukturálatlan, "közművesítetlen", sőt közműveletlen tákolmány. Egyszerre jellemzi a fölényes gőg és a szegényes önbizalomhiány (vádolják ilyesmikkel Gál Istvánt is, perlekedik ilyen erőkkel ő is). Őslakossága elnémított parasztság, új hősei (vezetői szerint) "sokat ivó" bányászok. Tatabányát hetilapjának öncélúan egyoldalú címe zárta skatulyába: "Harc a szénért".
     Egy karakteres személyiség az 1950-es évek Nagy Imre-i levegővételében sem lehetett meg kapcsolatrendszer, felsőbb szintű háttér nélkül. Gálnak erős vonása ebben a portréban, hogy közérzet- és ellátásjavító (szociális) intézkedések köthetők a nevéhez. Van ellentételezés, vezetői elvárás: a termelés ésszerűtlenségének hatékony módosítása, mely ekkor még – feltételek híján – csorbát szenved. (A "Nevelj új bányászt" mozgalom és irreális öntudatelvárás keveréke – 1500-ból 300 megmaradt bányászt eredményez – hamis politikai szlogenné satnyult.) Mint ahogy az önmagát folyton cáfoló, önkritizáló, át- meg átgyúrt ideológia kreatív indulatai sem a lényeg, hanem a gyorsan átfesthető felszín plakátarcú társadalmát mázolták át ünnepről ünnepre, 3 éves tervről 5 éves tervekre. Voltak-e tényleges érvek a jelszavak mögött, ha a versenytáblákra jobbakat nem tudtak írni? Ha ott dicsértek és megaláztak egyszerre? S ha nem tehették nyíltan, tették-e másutt, a nyilvánosság mélyebb rétegeiben? S milyen eredménnyel?
     Ravasz Éva oknyomozó, dokumentumokat (tény)közlő alapossága fehér foltokat hagy a portré grafikáján. Nem a kutató hibája: a tények feltárhatatlan, verbálisan terjesztett mozgására épülő társadalom tömeges szlogenjeivel szemben a dokumentumok szegényessége okozza hiányérzetünket.

Pedig ismerjük a 20. század első felének gyakorlatát; tudjuk, hogy a kapitalista tulajdonosok és bányaigazgatók kreativitása, fejlesztő, pártoló tevékenysége meghatározó lehetett egy település fejlődésére (Tatabánya esetében is). Gál érzékelhetően követőjük volt ebben a szándékban. Közintézményekben szegény megyeközpontját nem hagyta muníció nélkül (állami, központi költségvetési keretekből elnyúló folyamat lett volna): ezért alig tudunk olyan "felépítményt" említeni a városban, amely ne az ő kezenyomát viselné. Szociális, egészségügyi bőkezűségénél csak a lakásépítési lendülete volt nagyobb. Támogatta a kultúra, a sport, de még az egyház intézményeit is. A portré vonásait rajzoló tények és közeli tanúk bizonyítékai szerint mindezt bányászaiért, 14 ezer ember jobb létéért – önzetlenül tette.
     Támadói ezért kerültek ki éppen a hatalom ellenpólusáról: a pártbizottság épületéből vagy a megyei tanácsi pozíciók székeiből. Közismert közhelyeket idézhetünk: a mindennapi "operatív feladatokkal" terhelt vezető az irodák adminisztratív (bürokratikus) gondolkodású hatalmával szemben "kétfrontos harc"-ra kényszerült. Ha valahol, akkor itt kereshetjük minden ellentmondás gyökerét. Gált "fentről" védik, de a fegyelmiktől, a felelősségrevonásoktól meg nem védik, legyen szó a munkáslakások, vagy az üdülők emberibb léptékű építkezéseiről. A portrék kusza vonásai így barázdálnak tovább karakteresnek rajzolt arcéleket.
     A háttér erejében bízó bátorság volt-e, ha merészen átlépett megengedett bérhatárokat, megfizetve az igényes munkák fentről talán fel sem ismert értékeit? Vagy a következetesség diadala volt minden "veszélyes" döntés keresztülverekedése? S önpusztítás-e, ha szembefordulva a mérnöktársadalom "tapasztalt" gárdájával, fiatalokra támaszkodik az új vezető? Mondhatnánk: régi, bevált taktikák ezek nehéz időkben, már királyaink idejéből is nagy hagyományai maradtak fenn...

Az első, a székből is csaknem kivető robbanás (1956) és a hatalomba visszakapaszkodók kötélhúzása olyan homályos vonásokat rajzol a portrén az utókornak, amilyen ebből az előéletből természetesen következik.
     Gál szereplőként ebben a korban nyomtalanul tünékeny. Ugyanakkor – még távollétében is – tényező marad, s amint a konszolidációs (helyi) hatalmi harc kiújul és kiéleződik, ismét a helyén van. Nem kétséges, hogy ott is akar maradni. Az 1956 decemberében a munkástanácsban még leszavazott igazgató 1957 januárjában visszatér, és teljhatalma tudatában hoz távlatos döntéseket. Nyilvánvaló: nála itt kevesebben vannak tudatában a háttérben már kialakult és működő (kar)hatalom (illetve politikai) legitimáló erőszakszervezet fölényével. Az utolsó demokratikus kísérlet és a cinikusan végrehajtott hatalom-visszavétel rendelkező nyugalmát úgy éli át ingani látszó, de meg nem döntött székében, ahogy nála természetesebben talán egyetlen helyi vezető sem, miközben hetekre kivonul ebből a politikai játszmából – helyben legalább is láthatatlanná válik. Talán ezért érezzük úgy, hogy az életműnek ez a rövid szakasza a legmeghatározóbb a portré újabb vonásainak megrajzolásában. A folytatás – a későbbi sikeresség – alapja ez a visszatérés, -térítés. Ismét hivatkozunk rá: a csaknem teljes forrástalanság állapotában éljük meg (a kutatóval) ezt a megerősödést. A kor fő jellemzője ismét az íratlanság, a szóbeliség elsöprő ereje; az átörökölt, kissé átkoreografált módszer az eltüntetés, az áttűnés, a késleltetés, az elhallgatással életben tartó halogatás... Jellemzően nincs a kutató kezében más dokumentum, mint a következmények sora: Gál túlél, marad a bányavállalat élén, az ellenállás elmorzsolódik, miközben változatlanul "élvezi" a helyi hatalom szembenállását.

Az új korszak dinamizmusa szinte azonnal új szerepkörre készteti. Ahogy elnézően fogalmaznak róla: a "jó értelemben vállalkozó" szerepkör tipikus figurájává válhat (engedik válni). Nélkülözhetetlen innovátor, új utakat kereső menedzser (bár ezt a fogalmat még senki sem ismeri és használja), aki elsősorban a gazdaságban gondolkodik, szakmaisága legendássá fejlődik, politikai vitákban ritkán hallatja hangját, ideológiai állásfoglalásairól sincs dokumentálható adat. Ugyanakkor meg kell erősítenie a "kapcsolatrendszert", hogy céljait ne keresztezhessék ismét kicsinyes érdekek, helyi vagy személyes megfontolások.
     Így maradhatott egész életműve, vezetői tevékenysége tatabányai kötődésű, miközben soha nem telepedik le családjával a városban, mindössze szolgálati lakhellyel rendelkezik, de munkamániásan a hétvégék jó részét is itt tölti, s addig építi (össze) a várost, amíg végső nyughelyét is itt találja meg 1979-ben...
     A szén és a bányásztársadalom az életút két (de elválaszthatatlan) támaszkodási pontja. A doktori címig vezető önképzés, a mindig fiatalító (fiatalokra támaszkodó) fejlesztő stratégia egy jellegzetes magyar tabló egyik kulcsfigurájává emeli. Ők a menedzserek, a vállalkozásokkal előremenekülő, a politika elsődlegességét (óvatosan, de következetesen) megkérdőjelező "elit" – ám érezzük közben, hogy mindezek mögött a politika engedélye, bátorítása van. Ez a tabló máig letisztítatlan (Lengyel László tett erre csak kísérletet 1996-os könyvében A rendszerváltó elit tündöklése és bukása címmel). A hatvanas-hetvenes évek kulcsszereplőit azonban nem lehet csak a kádári időkkel azonosítani és magyarázni, hiszen jó részük a rákosista korszakból érkezett (Gál is), és tagadhatatlanul élvezték mindkét korszak védelmét, ha ez a védelem nem is volt számukra garancia a jogfolytonossághoz (talán a budapesti biztonság feladásának elvetése a Tatabányára költözéssel is ezzel magyarázható). Ellentmondásos korszak ellentmondásos utakat eredményez. Gál az egyik legpregnánsabb példa arra, hogy egy nemzedék hosszan elnyújtott, még a félfeudális-félkapitalista korszakból örökölt munkamániássága kap az új ideológiától védelmet (a legdurvábbtól a legpuhább diktatúráig) – érthető megfontolások alapján. Mindezért persze szakmai kompromisszumokra, az önfeladás határáig terjedő megfontolásokra kényszerítheti (hite szerint) pártkatonáit. Gál esetében: egyet nem értve egyetértést tanúsítani az energiaszektor átalakításával, a széntermelés visszafogásával – a leépítés lassításának reményében. És a lehető legbátrabban kihasználni az olajárrobbanás brutális tényeit a hibázás kockázatáig – megintcsak a szakma még el nem vesztett csatáinak reményében (látva a háború elveszítését?). Bonyolult folyamatokban mélyre látni a hiányos dokumentumok közvetítésével aligha lehetséges.

Drámaiság a tragikum kerülgetésével – ezt látszik megmutatni ez a portrékötet. A kutató meg akarja tenni azt, amit választott "hőse" nem tehetett meg: semlegesnek maradni. Mert ő nem kényszerül nyilatkozattételre, nincs szüksége arra, hogy magyarázatok mögé rejtse taktikai megfontolásait. Ravasz Éva a tényekből kibontott – némi szimpátiával kezelt – kép fehér foltjait akarta-e befoltozni, amikor tanulmánya végeztével feldolgozta a kortársakkal készített interjúit, és vázlatokként elhelyezte azokat a hiányos portré mellé? Nem veszélytelen a vállalkozás. Számon kérhető rajta a megkérdezetlenek névsora, az interjúk közti minőségi különbség az elemző szándéktól a semmitmondásig terjedően... De jól érzékelhetően megtalálható ebben a beszélgetéssorban a kulcskérdések makacs ismétlődése, az elbizonytalanító ködfoltok körüljárásával a közelítés, a megértés reménye. Az sem kérdéses: maga a kutató is személyesen ismert kortársát akarja – utólag?, visszaigazolva? – érteni, az utókorra hagyni, mielőtt a kép sok kis dirib-darabja a "gyártás pillanatában elkallódni látszik".
     Jól teszi, hogy nem érdekli ezek után más szempont. Az sem, hogy eljött-e már az idő egy történelmi bukás fejedelmeinek és katonáinak megörökítéséhez. A még fellelhető tények mozaikjait rakja egymás mellé. Sok hasonlóra lesz szüksége egy késő kutató nemzedéknek ahhoz, hogy távlatosabb időkben kibonthassák egy (elő- és utóéletével) fél évszázadnyi történelem összefüggéseit. Ebben pedig szerepet játszanak bizonyára a lehetséges és tehetséges város- és régióépítők ugyanúgy, mint a rájuk testált vagy nekik átjátszott folyamatok. Ravasz Éva interjúi fogalmazták tovább ezeket a kérdéseket igazán: tisztázandó kérdés lesz egyszer, hogy az egygenerációs hatalomgyakorlás (-féltés, -mentés) sokszor ellentmondásos szereplői főszereplők voltak-e régióik, városaik, gazdaságuk és ágazataik történéseiben a még nagyobb koncentrációk mindennapjaiban? Vagy epizodisták maradtak, ha a politikai lépcsősorra hágást kevésbé tartották fontosnak a szakmai előrejutás kapaszkodóival szemben? Egyszerre voltak-e sokfélék, vagy egyenruhába bújtatott hadsereget alkottak? S kiből lett aztán Muszáj-Herkules, s kit szórt be hamujával ez a kíméletlen történelem?
     Az interjúk alanyai elsősorban bánya- és pártmunkástársak. Nem lennénk igazságosak, ha ezt minősítésnek szánnák, annál is inkább, mert – ha elválaszthatatlan volt is gyakorta e két kategória, itt, utókorként nyilatkozó kortársak – jól elkülönítve értékelik a szakember és a pártpolitikába kényszerült kommunista értékeit. Mindannyian emberi oldaláról közelítenek meg egy nehezen hozzáférhető, "tartózkodó, távolságtartó, humortalan, kedélytelen, tekintélyes és magányos" (Bán János) "munkamániást" (többek). A legvisszafogottabb nyilatkozó (érthetően) a feleség, aki a két végletben fogalmazza meg a maga vonzalmát: férje a (minisztériumban nyíltan soha ki nem mondott) zsidótlanítás miatt lett tatabányai, és "Élete a magyar bányászaté volt" (sírfelirat). A legmélyebb elemzésre Antalóczy Albert vállalkozott, aki érzékelte és kimondta, hogy nem ugyanaz az ember élt 26 évig Tatabányán; változott, emberi teljesítménye éppen abban mérhető, hogy szakmaközpontú, ugyanakkor a nyomorúságra érzékeny vezető volt, aki tévedett is, hibázott is. Budapesten fenntartott lakása is a kor állandó problémáival magyarázható: félelem a bukás utáni presztízsvesztéstől, a hatalomvesztéssel járó megaláztatástól. Egy igénytelen korban, a párthűség és a politikai érdem hullámverésében a kompromiszszumkészség kétes értékei voltak a meghatározóak, és ez mindenki mozgásterét behatárolta. Antalóczy ítélete a 21. század szemléletét tükrözi: egy szakmai vezető "a társadalmi berendezkedés ellentmondásainak rabjaként" szolgál szakmán kívüli (egészségügyi, szociális, sport stb.) célokat, amelyek a rá bízott gazdaságot teszik versenyképtelenné. Az igazi kérdés ezért talán így hangzik: tisztában volt-e ezzel a hatalommal rendelkező, e hatalmat széles körben gyakorló, de azt teherként cipelő vezető?
     Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, a többi emlékező egy-egy darabot illesztett a már ismert mozaikhoz. Ezek szólnak a munkásaiért kiálló, rájuk figyelő mozgalmi emberről (Fekete János, Simon Kálmán, Sztraka János, Veszprémi István), miközben Antalóczy velük is vitázik, amikor azt mondja: a felkarolt tehetségek (fiatalok) végrehajtó szerepet kaptak, döntési helyzetbe már nem kerültek Gál mellett. Nem szándékunk senki igazságát erősíteni, csupán a megítélés, az emlékek eltéréseire hívjuk fel a figyelmet.
     Szó esik a szakmát előtérbe helyezve a nehéz politikai döntést is vállaló bátor vezetőről (Simon Kálmán: a szovjet geológia és technológia kudarca után képes volt a szovjet bányagépimport visszaszorítására), mint ahogy fontos kérdése a kornak, hogy a "Bemegyek a Gálhoz", "Majd a Gál elintézi" demokráciát degradáló "jelenségek" a személyiségéből fakadtak-e, vagy a környezet rájátszása, túlzásai voltak (Kiss Imréné). Kopátsy Sándor kelti fel a kutató érdeklődését egy mindig érzékeny kérdés iránt: szerepet játszhatott-e Gál zsidó származása védettségében, kapcsolatrendszerében, sikerességében? De Kopátsyn kívül minden megkérdezett kitérő választ ad, vagy nem tapasztalt ilyen előnyöket.
     Személyiségét, tehetségét annál többen tartják karrierje alapjának, de ugyancsak feltűnően kerülik a barátságra irányuló kérdéseket. Gál személyes konfliktusairól sem szívesen vallanak (Kiss István például érintettsége miatt nehezen tud távolságtartóan nyilatkozni). Mégis elsősorban pozitív az élő kortársak összhangzása, s ennek hitelességét a kutató is erősíti személyes észrevételeivel, kiegészítéseivel, többször hosszasan fejtegetve, előkészítve kérdéseit.
     A szakértelem kérdése (Gál eredetileg nem a bányászat területén szerzett diplomát) lehetett a legfájóbb konfliktust okozó sérelme Gál Istvánnak, s erre csak a menedzser szemléletű, a szakmai kérdéseket a szakma képviselőire bízó kiváló vezető sablonjával válaszol a megkérdezettek nagy többsége. A kor tipikus konfliktusa ez is, s a mégoly sokoldalú tehetségeket is beárnyékolta kinevezett "szakemberek" károkozó regnálása.
     De portrétöredékek értékes mozaikjait lelheti majd fel az utókor a nagypolitika olyan kortársairól, akik Gál életében fontos szerepet játszottak. A szakmában Ajtay Zoltán, Czottner Sándor miniszter és Kapolyi László, az eocén-program egyik felelős kormánytagja bukkan fel gyakori és meghatározó személyként, de politikusként az ötvenes évek Vas Zoltánja és Gerő Ernője legalább annyi tanulsággal szolgál a Gál Istvánok életútjának keresztezésében, mint a hatvanas évek Fock Jenője... S még a többségében tisztelettel emlegetett megyei pártkarrier, Havasi Ferenc életútja is tartogatott néhány meglepetést (ellentmondást) a sokszínű megközelítésben.
     Ravasz Éva – változó értékű és mélységű – interjúi nélkül szegényebb képet kaptunk volna Gál Istvánról is, koráról is. Megmentésük ezért indokolt és helyes döntés volt.

A két nagy fejezet (az életút feltérképezése és az interjúk) mentesítik a kutatót az egyoldalúság veszélyétől. Az első részben fejezetekre osztott pálya történeti mérföldkövei adottak voltak. A nagy korszakok a nekirugaszkodások egymástól jól elhatárolható emberi változásait is, a folyamatosságot is illusztrálják. Amolyan "fejlődésregény" tanúi lehetünk. Mégis sok kérdés újrafogalmazódik bennünk: emberi portré, személyesség kerekedik-e ki a könyvből, van-e fény-árnyék játéka a plaszticitásnak? A levéltári és sajtódokumentumok kiegészítették, teljessé tették-e a képet egy agyonellenőrzött és -hallgatott korból? Vagy éppen a személytelenség, a besorozottak egyenruhájából kell-e tovább vetkőztetni a beöltöztetett embert? S számon kérhető-e ez mástól, mint az adott kortól? Néhány emberi, vagy inkább vezetői habitus karakteresen megragadható a hézagosság ellenére: a sokat emlegetett munka- és városépítő mánia, a realitásérzék, a makacsság, a tudásba vetett bizalom, a mindenki vezetője mentalitás... 

Diktatórikus korokban a legnehezebb választ adni az olyan kérdésre, hogy kinek mennyi a szerepe mindabban, ami történt, de még inkább abban, ami nem történt, ám történhetett volna, miközben elmaradt, eltorzult, megrekedt. A döcögés, a kerülőút is folyamat. S mert a legfelsőbbek törekvései, döntései a meghatározók, kibúvókra és mentségekre is szolgálhatnak. Az önmagukat megnevező korok szürke eminenciásait segíthetik felismerni a hasonló dokumentumgyűjtemények.
     Gál István túlélte a neve. Lakóteleppel tiszteli ma is a városa, ahol élt, de nem lakott, ahol dolgozott, és ahol eltemették. Egy szürkefedelű, keménytáblás könyvben (Ölveczky Gábor puritán telitalálata) összegyűjtötték őt az utókornak. Nekünk, kortársaknak sem tanulság nélküli a kutató lehető legnagyobb teljességre törekvése... (Tatabánya, 2004)