Benedek Elek még bátran, az írói mesterség gyakorlásába vetett hit komolyságával, a hagyományos realista regénnyel szembeni gyanakvás nélkül, és az írói szerepvállalás, egyfajta küldetéstudat kikezdhetetlenségének tudatában írhatta önéletrajzi ihletésű műve: az Édes Anyaföldem! címe alá, hogy: regény. Irodalomtörténészként elhíresült fia, Benedek Marcell, a mű ezerkilencszázötvenkilences kiadásához írott Előszóban pedig, fontosnak tartja megemlíteni, hogy az "ifjúság örökszép himnuszának"¹ az alcíme: "Egy nép s ember története". Majd ekként folyatja: "Az önéletrajznak természettől fogva szerénytelen és szemérmetlen műfajában páratlan írás ez, nemcsak Arany János-i szemérmével és tartózkodásával, ami a személyes vallomásokat illeti, hanem azzal a szerénységgel is, amellyel írója a tenorista helyéről a kórusba húzódik vissza.² "
     Az avatatlan olvasó számára szinte észrevétlen módosítás történik: amikor a regény helyett az önéletrajzról, mint a "természettől fogva szerénytelen és szemérmetlen műfajról" értekezik Benedek Marcell. Ám a regény történetében valamelyest is járatos olvasó pontosan tudja, hogy közel egy emberöltővel a mű első megjelenése után íródott Előszó, egyértelművé teszi azt az irodalomtörténeti szemléletváltozást, írók és teoretikusok között lezajlott szenvedélyes, termékeny, s a regényírás elé új utakat, ösvényeket, kálváriadombokat kijelölő, az írót gőgös mindentudó isten létében megrendítő vitát, melynek szemtanúi lehetünk az európai, majd honi literatúrát tanulmányozva. Maga Benedek Elek világít rá a legérzékletesebben írói szándékára egy 1922. február elsején Sipos Domokosnak küldött levelében, igazolva előttünk, hogy a magántermészetű levél és bizalmas napló, egyfelől kiegészíti, értelmezi, árnyalja, átjárja az egész életművet, másfelől elengedhetetlenül és tagadhatatlanul a szerves részét képezi: hiszen mindkettő egy tőről fakad.
     "Ennek a könyvnek a főcíme: Édes Anyaföld! Az alcíme: Egy nép s egy ember története. Ezt a könyvet én a magyar nemzet életének legszomorúbb [...] napjaiban írtam az asztalfiának, s máig is csudálom, hogy a [...] fehérterror cenzúrája nyilvánosságra engedé. Ebben a könyvben az én székely népem s a magam, az úrrá nevelt székely fiú történetét írtam meg, a múlt század első felétől a nagy összeomlásig. Ez a könyv tehát s ennek minden fejezete történet, és nem tendenciás költemény. Minden széppel, minden jóval feldíszítem a népemet osztály és felekezeti különbség nélkül, ám hogy himnuszomnak hitele legyen, sem a nemességnek, sem a közrendnek hibáit nem rejtegetem. Ezzel a könyvvel két fő célt kívántam szolgálni: láttatni (magyar)országgal, mit vesztett abban a népben, melyet a váltakozó kormányok megdöbbentő egyértelműséggel, helyesebben: szűklátókörűséggel elhanyagoltak – ez az egyik; a másik fő cél: visszaterelni az édes anyaföld kebelére azokat, akik meggondolatlanul, hűtlenül elhagyták; akkor hagyták el, amikor ez az édesanya haldokolni látszott. Hát ez a könyv nem jöhet át a határon, s gondoltam egyet: újraírogatom egyes részeit, szétosztogatom az újságok között".³
     El- és újraolvasva a lírai hangvételű, a székely s rajta keresztül az egész magyarság identitás és -értéktudatát felvázoló, a társadalmi és történelmi nyomorúságot szenvedélyes átéltséggel megelevenítő, a be nem fejezett egyetemi vizsgákról szóló mellébeszélés szégyenbélyegétől szinte neurotikus módon szenvedő író könyvét, cseppet sem szűnik kétkedésünk a kötet műfaját illetően. Miért is? Az önéletrajz és a regény rokonságáról sokan és sokat írtak, kiváltképpen is a tizenkilencedik században magának rangot kivívó fejlődésregény kapcsán; a napló és a regény közelségéről, sőt, átjárhatóságáról épp a huszadik század elején kezdtek töprengeni, mikor is egyre nagyobb szerepet játszik a fiktív napló és a naplóregény. De megnő a jelentősége a visszaemlékezéseknek és vallomásoknak is, hiszen egyre több kiemelkedő képességű és fontos posztot betöltő egyén: államférfi és hadvezér, hivatalnok és sportoló kezd írni a történelmi eseményekről, s azokban betöltött szerepét felnagyítani vagy éppen jelentéktelennek beállítani igyekszik. Benedek Elek, mint akit nem igazán érintettek meg az európai kísérletezések és poétikai viták, nem habozik e nehezen meghatározható műfajok sajátos vonásait összeötvözni, s egyetlen közös nevező: a regény címszó alá hozni.
     A gyermekének mesét mondó édesapa meggyőződéséről írja az író egy helyütt a könyv elején: "Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább űzi-fűzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomorú történetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak – rege. Így mondja: rege. Így, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta így a regények címlapján: őneki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben könny gyűl szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is".⁴ Benedek Elek ekként igazolja vissza a régiek hitét és gondolkodását, mely szerint a regény, a mese, voltaképpen egyet jelent a kitalálttal, a nem igazzal, a nem valóságossal, vagyis egy kicsit a füllentéssel és megszépítéssel hozható összefüggésbe, még ha megtévesztésig hasonlít is a valósághoz, az igazsághoz: annak csak a látszatát kelti. S legyen bármilyen tragikus a végkimenetele, szomorú a benne leírt történet, "hamar megvigasztalódunk", hiszen csak rege, amit olvastunk. A Benedek Huszároktól mesemondói mesterséget elleső, a valamennyi regény mélyén búvópatakként csörgedező mesét felszínre hozó, a kalandos és érzelmes történetet már-már romantikusok fortélyaival tablószerűvé méretűvé szövő író, aki hangsúlyozta, hogy nem óhajt "tendenciás költeményt" írni, maga is hajlik arra, hogy ebben az önéletrajzi műben, néhány kivételes nyelvi és képi erővel rendelkező kortársához: Szomory Dezsőhöz, Krúdy Gyulához és Szép Ernőhöz hasonlóan, a bensőség világát megjelenítve, a lelkesültség határait kitágítsa, s a szív húrjain beszéljen5; egy senki máséval össze nem téveszthető fantázia világot teremtsen, egybeötvözze a múlékony hangulatot és a pillanatnyi valóságot megörökítő krokit. Vagyishogy a levélben említett történet, a hagyományos regény alapját adó "sztori", mégis csak háttérbe szorul, s nagyon is szembeötlővé válik a "tendenciás költemény" hely- és térfoglalása.
     De azért sem csökkenek kételyeink a műfajt illetően, mert az Édes Anyaföldem! kötet vége felé, Benedek efféle meghökkentő fogással igyekszik elbizonytalanítani a hagyományos regényen felnőtt olvasót: "Most, ha regényen korrajzot írnék, költött históriákkal, anekdotákkal tarkítottat, félbeszakítanám József pályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. [...] De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a címében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, de többé is..."⁶ Hogy valóban csupán csak ennyi "hamisság" volna tetten érhető, aligha hisszük, mivel a címlapon jelzett regény megjelölést épp ebben a pillanatban vonta vissza a szerző, a szemünk láttára, s nem kínált számunkra semmiféle fogódzót, hiába is várnánk effélét tőle. Ahelyett, hogy a segítségünkre sietne, folyton a tapasztalt mesemondó bravúrjaival kápráztatja el olvasóját. Ha kell, felcsigázza bágyatag érdeklődésünket;⁷ ha úgy látja jónak, egy kis epizódot sző amúgy is színes előadásába, majd kézen fogja a rengetegben mellékösvényre tévedt hallgatót;⁸ ha időszerűnek gondolja, nem habozik megmagyarázni hősei közérzetének és története hangvételének vidámmá válását;⁹ ha írói tapasztalata azt súgja, nem árt valami érdekességgel megfűszerezni mondandóját, visszanyúl egy réges-régi legendához, melyet a szóbeszéd hitelesít;¹⁰  s tanúi lehetünk, attól sem riad vissza, hogy a hatás kedvéért személyes legyen.¹¹ Éppen ezek a mesemondói fogások, írói műhelytitkok erősítik a mű "regényes" karakterét, a történetközpontúságot, az epizódok ikrásításával való életteljességre törekvést, a valóság és fikció hitelesítésének szándékát, a lírai leírás és drámai hangvétel váltogatását, s nem utolsó sorban a distanciateremtést a mesemondói-én és az elbeszélt esemény között. Az emlékezet színpadán "hősnek" választott egyén és a jellem-, illetve szellemfejlődését meghatározó közösség történelmi felelősségének klasszikus írói fogásokkal történő "ábrázolása", kitágítja az önéletrajz határait. Az emlékező író szüntelenül elhagyja a saját történetét, s hol egy tisztességben megőszült lelkipásztor esetén¹², hol egy mesébe illően szép tündérkisasszony szívszorító történetén¹³, hol egy rokonfiú korai s megrendítő halálán keresztül¹⁴ árnyalja a meseszövést. Az egyes epizódok a történelmi és egyéni tragédiák tárházát gazdagítják, vagy ablakot nyitnak a székelyek és csángók évszázados földdel, természeti csapásokkal, betegségekkel, más etnikumhoz vagy felekezethez tartozókkal folytatott küzdelmire. Valóban nem egy emberé e történet, hanem többeké, sőt, az egész székelységé, az egész magyarságé.
     Hivatásos mesemondók sajátja az a képesség, hogy az egyik alkalommal a negédesség, az érzelgősség, a modorosság határát súrolva meséli el szerelme nyiladozását, kollégiumi szenvedéseit, barátai tragikus halálát, ám éppen a hamvas tisztaság, a gyermeki ártatlanság, a kendőzetlen őszinteség az, ami kétséget kizáró fedezetet nyújt a zavarbaejtő mondatoknak, melyek egyértelműen az olvasó szívének megnyerésére irányulnak. Másik alkalommal pedig, az élettörténete elbeszéléséhez kezdő Benedek Elek, szinte a szenvtelenség álarca mögé bújva szólítja meg az "öreg" íróasztalát, mint hűséges, sokat látott és sok történet mondásához segítséget nyújtó, hosszas töprengéseket és vajúdásokat megélt bizalmas társat,¹⁵ akinek a család történetét igazoló juharfáról értekezik; s akinek története vége felé közelítve élete nagy fordulatát, a Székelyföldről "világhódító útjára" induló diák zarándoklatát és kálváriáját meséli el.¹⁶
     Kiváltképpen akkor nem szűnnek műfaji kétségeink Benedek könyvét illetően, ha felidézzük az önéletírás egyik avatott szakértőjének, Szávai Jánosnak a műfaj lényegét érintő egyik meghatározását: "Az önéletrajz műfaját legelsősorban témája határozza meg: egy kialakult jellemű és világnézetű ember visszatekint múltjára, s leírja azt a fejlődési folyamatot, amely idáig vezetett. Tegyük mindjárt hozzá, hogy nem szükséges sem a teljességre, sem a kronológia pontos betartására ügyelnie: a lényeg fejlődésének érzékeltetése és megértetése".¹⁷ E néhány kritériumnak kétséget kizáróan meg is felel Benedek Elek műve. Valójában elmondható, hogy a könyvben a hétköznapinak aligha mondható életével számot vető író tekint vissza tekintélyes múltjára, s fejezetről fejezetre adja hiteles rajzát a kisbaconi rokonok és az udvarhelyi vaskalapos tanárok között eltöltött évtizedeknek, s lelki-szellemi fejlődésének, a legációba járástól a női szalonban való magakelletésig, s végezetül egészen a Pestre kerüléséig. A negyedik fejezetben (melynek alcíme: Ebben az író feleleveníteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kisgyermekkorában látta), a Csíkországgal határos szülőfaluját, a dédapák ültette gyümölcsöskerteket, az évszázados és napi küzdelemnek egyaránt méltóságot kölcsönző földbirtokokat, a falusi gazdák hierarchiájában elfoglalt helyet pontosan tükröző portákat, s a Csíkorra vezető ösvények, fenyvesek, tisztások misztikus-mesei világát, a közös kaszálás és szénagyűjtés, a "kakaslábon forgó palotákat" és az erdő esti csöndjében, a tűz mellett elmondott meséket olyan elementáris erejű költői képzelettel, markáns és impresszionisztikus ecsetvonásokkal, a szülőföld iránti megszállott szeretettel varázsolja elénk, hogy folkloristák és kulturális antropológusok is nyugodtan hasznosíthatják e leírásokat. Benedek Elek elbűvölő virtuozitása, megtörhetetlen mesemondói lendülete, káprázatos képírói tehetsége arról győzi meg olvasóját, hogy vérbeli mesemondóval van dolga; s az ő példája bizonyítja, hogy a sokáig alábecsült szóbeliség, mintegy kiapadhatatlan kútforrása a hagyományos regényírásnak.
     A Sipos Domokosnak írott levélben megvallott szándék más egyébről is tanúskodik, minthogy önmagáról, s néhány elhíresült vagy szomorú véget ért társáról megemlékezzen a szívhez szóló könyvében. Nevezetesen a trianoni nemzet- és sorstragédia bekövetkeztét előidéző politikusi és értelmiségi elit szűklátókörűségét igyekszik leleplezni; a "kálváriás sorsot"¹⁸ megélőket: a székelyföldről hűtlenül elvándorlókat, a történelmi és születési determináltságtól menekülőket szeretné jobb belátásra bírni, s az olvasók lelkiismeretét, méltóságvágyát, önbecsülését, szolidaritását, a Kárpátok karéjában együtt élőkkel való összetartozásának tudatát iparkodik felébreszteni. Ezért vesz a kezébe ecsetet, s kezdi el epikusi nyugalommal megörökíteni a tájat. Az idilli: a valóságosan is elvesztett gyerekkori paradicsomot megelevenítő képek, és a Krúdy-hangulatú leírások¹⁹ után (melyek egyszerre keltenek gyermeki örömérzetet a tudat mély tárnáiból felszínre hozott emlékképek őrzőjében, sóvárgást a Kárpátok gerincei és havasai után ácsingózókban, oldhatatlan keserűséget és csillapíthatatlan dühöt azokban, akik a veszteséget pontosan felmérni iparkodnak), a falu határát életében először átlépő kisdiák "gyönyörű álomnak tetsző" utazását, a szélrózsa minden irányából az udvarhelyi kollégiumba igyekvő diákok Réka-királynő erdejében tartott seregszemléjét tárja elénk. Egy önéletrajzi indíttatású regényben, egy regényes korrajzban, de még egy visszaemlékezésben is felesleges, unalmasnak tűnő felsorolás: az ősi kollégiumba évszázadok óta különböző tájakról érkező diákok kínosan pontos lajstromba szedése. Ám az írói szándék szerint kiváltságos értelmet kap ez a történelmi visszatekintés: "Nektek unalmas ez a sok falu- és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar nagy, talán hosszú ideig tartó per előtt áll: talán javára válik népemnek ez a kis kultúrhistória."²⁰
     A lajstromkészítés nem is szolgál másra, mint a történelmi Magyarországról, a régi világról még tanúságot tenni tudók emlékezetének mozgósítására, hogy a dokumentumértékű és -erejű felsorolás egyértelműen jelezze és őrizze mindannak a létét, tényszerűségét, amit a későbbi jövőben, az esetleg megnyert pert követően, vissza kell szolgáltatni, állítani eredeti állapotába, s amiért bocsánatot kell kérni a kisemmizett magyarságtól. Benedek Elek, noha, finoman szólva, nem rokonszenvezett a trianoni tragédiát követően létrehozott hatalommal, mégis bízott a valamikori történelmi igazságszolgáltatásban és kárpótlásban. Ezért a közeli és távoli múltról való tanúságtevésért, a szociografikusan majdnem teljes korképfestésért, kárfelmérést- és mentésért, a kisebbségi létről szóló hiteles és megrázó tudósítások írásáért, a folklór színes és eleven hagyományai által a jövő nemzedékének neveléséért utazik vissza Székelyföldre, hogy hitet és lelket verjen az elcsatolt területeken élő írókba, művészekbe és szellememberekbe, s hogy személyes állásfoglalásával és helytállásával példát mutasson a fiatalabb nemzedékek képviselőinek, mint például a székelység későbbi nagy "mesemondójának": Wass Albertnak is. S mindazoknak, akiknek tudniuk kell, hogy kik is voltak a múltban s minap a nemzet árulói, mint a lesötétített hintóban fiával utazó Bach-huszár, aki a Váradi Jóskát bitófára juttatta (s hogy szemernyi kétsége se legyen egyetlen olvasónak sem afelől, ugyan kit tart hazaárulónak az író, nyomban meg is fogalmazza máig érvényesnek tűnő definícióját)²¹, s kik a "nép igaz barátai", mint a "görbe országból görbe országba" szakadt sánta Zathureczky László.

Az ezerkilencszáz húszas-harmincas években, a hagyományos regény sokat emlegetett válságának következtében, az egyik lehetséges kiútnak a napló- és önéletírás, a vallomás, a memoár és a levélregény, illetve ezek valamifajta nemes ötvözete kínálkozott. Az effajta szenvedélyes hangvételű, benső világot faggató és önostorozó, számvetésre törekvő és tényekkel vívódó írói megnyilvánulás, nem egészen csak az egyéni alkotói válságra, irodalmi okokra vezethető vissza, hanem az első világháború és az azt követő történelmi-, területi- és etnikai változások, a személyi és közösségi bűnöket, s az értük való felelősséget felvetni vágyó erőfeszítések számlájára is írható. Benedek Elek, aki ekkorra már egyfelől el- és közismert író és népmesegyűjtő, sikeres újságszerkesztő és irodalomszervező, másfelől bukott és kiábrándult országgyűlési képviselő, s bizonyos szélsőséges politikai körök örökös céltáblája, saját emberi és írói tekintélyét is latba veti, hogy temperálja azt a sokkot, melyet az ezer éves nemzet feldarabolása okozott a magyarság gondolat- és lelki világában, s felrázza az apátiába süllyedt szellemembereket. Noha némelyek magyar földön és az elszakadt országrészben is szívesen vennék, ha elhallgatna, másnak adná át a stafétabotot, ám ő, a rá jellemző kitartással és erkölcsi nemességgel vallja: "hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az írásaidra, lám, élek és írok, ha az asztalfiának is".²²
     Benedek Elekben feltámad az Ady-féle dac, mert hiszen tudja, hogy küldetése van, elszántabban és éberebben kell állni a strázsán, mint valaha, s ettől az értékőrző szereptől semmiféle politikai támadás, alantas szándék, kicsinyes irigység nem tántoríthatja el. A fájdalom tompításához és a kötelességtudat ébresztéséhez a múltba fordul segítségért, nem a mítoszteremtés vágyával, nem egyfajta elveszett paradicsom visszaállításának igényével, nem az évszázadok óta együtt élő népek békéjét megmérgező nacionalizmus felszításának szándékával, hanem a tanúságtétel elemi erejével idézi meg a székelyudvarhelyi református kollégiumban évtizedek alatt felcseperedő kisdiák szenvedésekkel és bajtársak tragikus elvesztésével terhes tanulóéveit, s ugyanakkor az idegen ajkú és idegen szellemű Pestről hazafelé igyekvő, beérkezett író e korszakról szívében és irkáiban rögzített jegyzeteit. A két világ: a székelyföld és Pest között áthidalhatatlan szakadék tátong. A hegyvidék és fenyvesek között kanyargó utakon barangolások, a völgyekben megbúvó falvak protestáns közösségében töltött legátusi szolgálatok üdítő és epikus áradással előadott élményét, minél távolabbra kerül a szülőföldtől, annál inkább bizonyos előítéletek és kíméletlen vádak, elnagyoltnak meghagyott jellemek és kerekké nem formálódó sorsok, töredékes rajzolatok és primér megnyilvánulások váltják fel. Valljuk meg bátran, a Duna-parti városban időzésétől fogva, egyre hézagosabb, elnagyoltabb, "őszintétlenebb" és egyenetlenebb lesz a történetmondás; mintha a kötet végére elfáradt volna a szerző, vagy az aktuális politikai csatározások kedvét szegték, s miközben az "utálatos" Pestre készülődik vissza a tékozló fiú, az Erdővidékre vetve egy utolsó szempillantást, efféle szent fogadalmat tesz: "Tied a szívem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!" Nem egészen hagyománytalan ez a berzenkedés a nyelvében és mentalitásában idegennek, szellemében és erkölcseiben züllöttnek érzett székesfővárostól, emlékezetes, hogy már Csokonai egy 1795-ös versében, A pesti dicsőségben ekként panaszkodik:
 

Inkább laknám Moldvában, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe

Benedek Elek e könyvében nem törekszik sem a magán- és közéleti történések teljességének bemutatására, sem a kronológia pontos betartására, sem pedig a sokat vitatott őszinteség egy bizonyos fokának átlépésére. Nyilván megvan az oka ennek a szűkszavúságnak és fókuszáltságnak. Egyfelől a fia által is említett Arany-féle szerénység és szemérmesség készteti önmegtartóztatásra, s inkább a székelyföld plasztikus leírásával, a történelmi-paraszti hagyományok életre keltésével jellemzi saját lelkivilágát és gondolkodói természetét, mintsem a kortárs naplóírókra jellemző filozófiai-teológiai mélységű létfaggatást és analitikusokéval versengő szorongásfelmérést végezzen. Nem volna tisztességes azt állítani Benedek Elekről, hogy hiányzik belőle a rousseau-i magányos töprengésre való képesség; ellenben bizton kijelenthető, hogy sem a gide-i celebrális hajlandóságot, sem a kafkai önmarcangolást nem tartja a maga számára üdvözítőnek, mivel az irodalomról, az írói magatartásról egyfajta konzervativizmussal gondolkozik, még ha avíttnak is tűnik alapállása. Megható tisztelettel emlékezik vissza a Sándor utcában korrektúrázó és folyóiratot szerkesztő Gyulai Pálra, akinek úgy lép be a szobájába, ahogy szentélybe szokás: áhítattal, félszegséggel, szemérmetességgel, lábujjhegyen. Ennek az alázatnak, szolgálni tudásnak se híre, se hamva abban az időben, hogy e mű íródik; mindent a kiadók pénzéhsége, a politikusok korruptsága és az olvasók igénytelensége határoz meg, nem véletlenül kell Benedek Eleknek a gyermekek felé fordulnia, ha írói szándékait valóra akarja váltani.
     De éppily megható és elgondolkoztató az a fajta igyekezet is, mellyel évtizedek múltán megrajzolni iparkodik az apa képét,²³ mert nem is olyan könnyen múlik a szégyenérzet, hogy a tanulmányaiért évenként egy darab földet feláldozó embert, kicsinyes hiúsága és írói nagyravágyása folytán rászedte. Ám, hogy mégsem veszett ki egészen a morális tartás az egykori székelyudvarhelyi diákból, akinek családi gyökere és igyekezete, kollégiumi kínjai és vaskalapos tanárokban való csalódásai oly sok elemben hasonlítanak a debreceni Kollégiumban tudást és emberséget kereső Nyilas Misiéhez, mi sem bizonyítja jobban, minthogy iszonyatos küzdelmek árán, de visszaszerezte az elkótyavetyélt családi birtokot.²⁴ Az egész művön keresztül tapintható, hogy a legkülönbözőbb fortélyok révén igyekszik csökkenteni a szorgalmas munkálkodásban és földgyűjtésben, rendíthetetlen protestáns erkölcsében és hitében méltóságát meglelő apával szembeni adósságot és az elkövetett diákkori őszintétlenség kínzó fájdalmát, és olybá tűnik, hogy utólag: a siker tudatában felmentést is ad a maga számára és önigazolást gyárt a bűn enyhítésére. E kései vallomást felhasználja arra is, hogy a szellemi tájhazához: az Erdővidékhez és családi birtokhoz kötődése révén megalapozza az olvasóközönségében a székelység "örökös bajvívó küzdelmeit"²⁵ őrző múltjához kötődés tudatát és a kilátástalannak tűnő jövője ellenére is a szülőföldön maradás gondolatát, a később Wass Albert által megfogalmazott: "élni, ahogy lehet" lelki parancsát. Elsősorban is a fiatalabb nemzedékhez tartozó olvasókban, az egykori Cimbora hűséges olvasóiban és társszerzőiben bizakodik, no és persze az utókorban, amelyiknek nagyobb rálátása kínálkozik mind a székelység történetére, mind a mesemondó sorsának alakulására.
 

Jegyzetek

1 Benedek Elek: Édes Anyaföldem! Szépirodalmi, Bp. 1959. 7.
2 Uo.
3 Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925, Kritérion Kiadó, Bukarest, 1979. 36-37
4 Benedek Elek ÉA. 79.
5 "Mind kacagtak, édesanyám, a tanító bácsi, Anikó, de az én kicsi szívem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könnycsepp, hirtelen, váratlan gyúlt világosság buksi fejecskémben." 71.
6 Uo 277.
7 "De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kíváncsi vagy, nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német forintból megélhetett egy ember?" 51.
8 "Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, amely évszázadok óta porladozó ősök porából sarjadozik, s nemzedékről nemzedékre száll. [...] Íme, visszatérek édesapámhoz." 78.
9 "De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokat szenvedett emberek ma mind oly vidámkedvűek? Megmagyarázom négy számjeggyel: 1867." [...]. 119-120.
10 "Mondják, hajdan e borvíz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után húzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borvíz forrása mellett, iszunk belőle." 204.
11 "Ilonát a titokban elsírt könnyek sírba sorvasztották. Ilona megérdemel tőlem egy könnyet. Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szívemben a szerelem első virágát. A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érem az illatát. Aludjál csöndesen, Ilona." 238-239.
12 "De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kíváncsi vagy, nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonka mester nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még taníttatta is két fiát az udvarhelyi kollégiumban" 51.
13 "Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Őrá a sor csak ezután kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, míg, Márikát kiviszik a temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika" 215.
14 "Én tudom, mi az: amikor az ifjú lelke válságba sodródik, s a mi leszt végiggondolni nem tudja, nem meri [...] Benkő Ádámnak meg kellet halnia" 190.
15 "Tefeletted, öreg íróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel [...] lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsű, széles koronájú juharfa, melynek francia magját ennek előtte száz esztendővel István nagyapó ülteté." 28.
16 "Most pedig, türelmes íróasztalom, minekelőtte világhódító útjára indul a székely fiú, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, aki mindennapos tanúja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kínjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak [...] hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyű, oly könnyű szívvel vált meg e földtől?" 256.
17 Szávai János: Az önéletírás, Gondolat, Bp. 1978. 76-77.
18 Ahogy Bertha Zoltán nevezi Nyírő József és szereplői sorsát a Nyírő József revidius kritikájában. In: Bertha Zoltán: Sorstükör, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001.
19 "A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Úgy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szíve is megfiatalodjon" BE ÉA 121.
20 BE ÉA 116.
21 "Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára megtagadja a hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit, s az ellenséghez pártol. Látja sírni, szenvedni a véréből való vért, a húsból való húst, a csontjából való csontot, s szíve nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének". 123.
22 BE ÉA 52.
23 "... édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a pirinkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben, s karomat kajába öltve feltámogattam a garádicson a verandára, s karosszékbe ültetém." 84.
24 "Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és »jövevény« nemzetségek közt úgy elaprózódott, hogy húsz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amíg a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg háromszoros-négyszeres áron visszahódítottam. Igazabban: könyvíró tollammal visszaírtam."
25 Bertha Zoltán im. 471.