Éjjel, álmában levelet fogalmazott Krizsánnak. Krizsán, te pöcs, mert még fasznak se nevezlek. Hát mit képzelsz magadról, te állat, azt hiszed, hogy azért, mert magadat gallyra vágod a féktelen és felfuvalkodott önzéseddel, megteheted ugyanazt mással is. A picsába is, érző emberek élnek körülötted, nem robotok, akiket úgy toszogathatsz, ahogy kedved tartja. Vagy neked az kell, hogy egy frusztrált tahó mellett frusztrált alattvalók vegetáljanak, vagy mi a kurva élet? Túráztasd máson a kibaszott kisebbségi komplexusaidat, értve, és a szaros pénzedet meg dugd fel magadnak, kisköcsög, és élvezz el tőle.
     Mennyi idő volt? Öt óra öt perc. Szép. Nem tud aludni egy vadidegen arc miatt. Csak fényképen látta. Ha behunyja a szemét, folytatódik tovább a "levél", a tettlegességig. Mert nehogy aztán nagyon szét legyen verve a burád, késő lesz már, hogy kiüljön a D-betű a homlokodra, csávókám...
     Egy negyvenkilenc éves banki menedzser ez a Krizsán.
     Van neki egy felesége. Igen, tőle tudja, hogy a Krizsán nem jó ember. Illetve, csak semmi sommás megállapítás: ennek az asszonynak a számára nem megfelelő férj. És éppenséggel azért, mert túl jó akar lenni – minden egyébben. Az életben. Nem hiszi, hogy az élet csupán ennyi: feleség, gyerekek, család, barátok, munka, pihenés és csak utána megint a munka. És a fogcsikorgatós akarat senkit sem tesz tökéletessé.
     Mit akarok?, töprengett az ágyában fél hat előtt tíz perccel. Se megmutatni, se megmondani nem fogom. Pedig mennyire király lenne: felkutatni a Krizsánt, nem lenne nagy detektívmunka, és egy teljesen lehetetlen helyzetben, mondjuk odabent, a híres bankjában, a mahagóni íróasztalra tenyerelve, mondani bele a képébe. Részletesen, végigsorolni tételesen, amiről a felesége évek óta hallgat – ám elmondta egyvalakinek: neki. Semmi üvöltözés vagy hőbörgés, ó, nem. Szinte szenvtelenül, mint aki leltárt olvas fel: ezt és ezt művelted, meg ezt is, és nem egyszer, nem kétszer, ilyen vagy és olyan vagy... Nem szidná. Azt mondaná neki, Ó, mennyire sajnállak, Krizsán, hogy nem bírod látni ebben a nőben a finomat, a szépet, a jót, a végtelen lelket. Azt mondaná, Ó, egy csöppet sem sajnálom, Krizsán, hogy így áll a nagy fene helyzet, mert csakis így történhetett, hogy ez a finom és szép és jó lélek immár az enyém!
     Hát erről álmodozik? Álmodozik-e egyáltalán, vagy csak a lelkiismeret az, ami a paplan alatt is dolgozik, amiatt, hogy megint mást csinál, hogy olyasmiről hiszi el: az a dolga, amiről szinte semmit se tud, ha a holdba bámulva a holdkráterekről elmélkedne, se járhatnának messzebb a gondolatai.
     Nagy fasz vagyok, én magam, és megmarkolta a lába közét a paplan alatt. Önmegszólító levél, az kéne ide. Aludd ki magad, mert jön a reggel, nagyokos, ott állsz majd ennyi évesen, és ha kérdik, hogy mi a lópikula van, mit felelsz?, hogy valami Krizsán?, meg így meg úgy? Süllyedj el nagyon sürgősen az aluvás tetszhalálba, onnan még mindig van feltámadás, minden reggel kapsz egy sanszot, és azt se bánd, ha reggel, amikor a tükörbe pislogsz, hát ott ül a homlokodon a D-betű, hát persze, hogy döbbenet, ráadásul csak így ér valamit. Az a szegény asszony meg... Nála nagyobb ajándék úgysincs, elvégre, ő a te életed. 

Apránként megtudott még többet. Hogy mi minden és miért. A múlt DNS-fonálkái miképp csomózzák a jelent, szövik a sűrű hálót, amiben ugrálnak és tátognak a halak. És arra jött rá, hogy mégis csak az lenne a legjobb, mindenkinek, az asszonynak, neki és még a baromarcú Krizsánnak is, ha minden olyan lenne, mint régen. Vagyis olyasmi, mert olyan úgy se lesz, ahhoz az időt kellene visszafordítani, ahhoz az asszonynak és Krizsánnak megint ott kellene állni a tóparti vendéglő teraszán, az esküvői ebéd előtt (vagy immár után), mosolyogniuk egymásra, és arra gondolniuk, hogy mi leszünk a legboldogabbak ezen a földkerekségen. És akkor ő ezen a fényképen sehol se lenne az érett augusztusi délutánban. De nem ám. Még szellemalakban sem, aki súghatná a (fiatal)asszony fülecskéjébe, hogy vigyázzon drága, vigyázzon, ne hessegesse el magától a gondolatot, hogy esküvő ide vagy oda, még sincs minden tökéletesen a helyén, mert van itt valami, ami csak egy nagy adag néma hallgatásként létezik, és ez nem jó. Tudja azt maga az okos kis fejecskéjével, ne hagyja, hogy csupán két évtized után legyen benne bizonyos. Tessék erőfeszíteni, hogy jó legyen, érti. Attól még bármi lehet, attól még sok-sok év múltán akár mi ketten is... Ámbátor, kérdés, gondolhat-e efféléket, adhat-e ennyire bölcs tanácsot egy csupán álmodozásban erős, nőt sose érintett süvölvény gimnázista?

Nem csupán ábrándkergetés az élet. Ha szabadság, szerelem, e kettő a téma, akkor pláne nem. Romantikusan tekerintve szenvedni, amúgy, aszfalthoz ragadva brusztolni kell érte. Cselekedni. Mert csak is így lesz a mesének cselekménye. Az álom nem cselekvés, ezt ennyi idős fejjel végre belátta. No, persze titokban, s mint ilyen, ez tényleg a mese kategóriája, de a mese, a mese legalább biztosan úgy ér véget, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A meghalás még odább van, akkor marad a boldogan éltek.
     Elkészült hát a nagy furmánnyal, a drótpostafiókkal. A jooakaroo@freemail.hu-val, ahogy illő. És két nap, két éjjel megszületett a levél is. Nem az álombéli, a híres anyázó, hanem a férjédesgető, amilyet csak egy szerelmes szív tud írni, a feleségért, valaki más feleségéért epedő szív. Sugallva biztosítani ezt a fafejű, időközben elkujtorgott Krizsánt, hogy lenyugodhat, no para, mivel, amennyiben akarja..., már pedig, ha valaki, ő tudja, mi fán terem az akarat. Mellesleg, addig is jó kezekben van az asszonya, még ha ez nem is került kifejtésre.

És szólt az írás:
Ne hülyéskedj, Drága Barátom!
     Tudom, hogy nem szokásod a köznapi értelemben vett hülyéskedés, nem a mókázás, hanem a dolgok elhülyéskedése, és ezért tényleg komoly hangon mondtam az első mondatot. Ám megálljunk egy szóra, mielőtt még azt hiszed, feddések sora, fejedre olvasás, irgumburgumok sorjáznak majd alább. Ó, dehogy, egy pillanatig se gondold! Hangozzék bár patetikusan, amin az ember, ha egy filmben látja, szinte csak röhögni tud bosszúságában, de semmi más nem vezérel, mint hogy a békességet csepegtessek a szívekbe (hú, a kutyafáját, csak kimondtam...!).
     Hát jó, nincs mit kertelni, a folytatás így szól: ne hülyéskedj, Drága Barátom, ugye Te sem gondolod komolyan, ennek a házasságnak így kellene véget érnie, egyáltalán, hogy véget kellene érnie? Okai, papíron, és nyilván a gyakorlatban lehetnek tengernyien, a "felek" sorolhatnák napestig, de ér-e bármit is efféle enumeráció? Ha erősen koncentrálunk, könnyen kiderülhet, hogy valóban sérelmek sorozata az élet, és már bogozhatjuk is a kötelet, amivel fellógatjuk magunkat. Négy emberről van szó, tudod-e? Nem egyről (Te) és másik háromról (b. Nej és a srácok). Egy efféle formáció még névvel, köznévvel is bír, holott kíméletlenül személyes amúgy, úgy hívják: a család. Kettő adatik belőle az életben, az egyik, ahová beleszületünk, és a másik, amit magunk hozunk létre. Van egy családban családfő, ó, igen, hallom a hangod, Öregem, ahogy ezt máris felemlegeted. Bizony, hogy így van. De ki egy családfő? Aki megsértődik és odahagy mindent? Mert úgy érzi, öröknek hitt hatalma csorbult, kisemmiződött, elvei megbuktak (megbuktatták őket), és nem marad számára más, ha felemelt fővel akar tovább élni, mint a távozás? Családfő család nélkül, egyem a zúzádat, huszár ló nélkül: áll a puszta a mezőben, oszt szaladhat maga, gyalog a semmibe. Anélkül, hogy a végtelen bölcsesség forró olajában főve rikoltoznék, hadd mondjam még azt, hogy a büszkeség, még a józan büszkeség se erkölcsi kategória. Aminek keretei között Valami következik Valamiből. Nem ám. Itt csak egy törvény lehet: ami a szeretetből következik.
     Hogy az, mármint a szeretet, kihalt? Ezt feleled kapásból? Persze, ez a legegyszerűbb felelet. De, Te, az erős, a sikeres, az irigyelt férfiú, hunyd csak be egy pillanatra a szemed. Engedd meg a szívednek, hogy erre az icipici időre az agyad fölébe kerekedjék, és máris érezni fogod, mintha bekapcsoltak volna egy hősugárzót, hogy biza, a szeretet él, izzik, megkergeti a véredet a vágy, hogy a szép ne pusztán ködös emlék legyen a múltból, hanem e jelen pillanatban akart állapot. Most enyhén mellbe bokszollak és kedvesen haverkodva mondom: ha valamit tudsz, édes Öregem, az az akarás. Ugye? Nem olyan nehéz, mint félve sejted, mert ők hárman is akarnak – nos, különböző áttételeken át, de végül is azt lehet, azt kell mondanom, egyet akarnak: Téged. Ezt így hidd el, mert ez tuti. És a végére gorombább leszek: ha ez nem érdekel, ha ez hidegen hagy, ha nem látod az utat, ami nyitva áll előtted, csak a kanyarulatai miatt esetleg nem látsz el a legvégéig, akkor tényleg egy nagy fasz vagy, Öregem. És punktum.
     A Jóakaród.

Ezt írta a férjnek, fésületlenül, merészen bele a lecsóba, de leginkább úgy, ahogy még soha nem írt. Érzésekről nyilatkozva, olyan szavakban tapicskolva szügyig, amiket józan ésszel még a szájára sem vesz.
     Az asszony azt mondta, ilyesmit nem szabad. Aztán azt: a férje nem olyan, soha nem táncol vissza. Aztán azt: játszom a gondolattal.
     Ugyanazon a napon, amikor a levél elment, Krizsán messzire utazott, a világ (másik) végére, akár azt is ki lehetett volna jelenteni, menekül. Csakhogy ami (aki?) elöl menekült, az vele utazott; s bár nem jó, ha egy bizonyos időközön belül egynél többször hangzik el a "lelkiismeret" szó, itt most megint helye van.
     Éjjeli telefonálásukkor az asszony immár magát is vádolta. Nem tettem meg mindent, nem törtem magam, tán több édesgetésre vágyott, több felőlem érkező jelre, de én akkor már nem voltam képes rá. A saját lelkemmel voltam elfoglalva és főképpen veled. Ám emiatt nehogy egy percig is rossz érzésed legyen. Tudod, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, ilyen gyönyörűen. Ugye tudod?
     Hát persze, még szép, hogy tudta. Szelleme körbelengte a világot, és súgott, sugdosott mindenkinek a fülébe valamit. Csupa olyasmit, amitől neki a legjobb lett. A szíve édes csokoládé, s ha valaki a szájába vette és szopogatta, nagyon finom volt. Még akkor is, ha az így egyre csak fogyott, és ebben a végtelen szeretetben végül a másikba olvadt, s neki már nem volt többé saját szíve.

Amikor az első hírek érkeztek a távol-keleti üdülőhelyet sújtó földrengésről, majd az azt követő földcsuszamlásról és szökőárról, az áldozatok percenként növekvő számáról, egymás kezét fogva ültek a kanapén. A gyászhíreket közlő, világítóan kék szemű tévébemondó előtt bújva össze, mint a pap színe előtt, aki az ősi könyvekbe bele sem pislantva, mély hangon, felemelt karral teszi fel a kérdést egyként férfinek és nőnek: nyilatkozzál, ó, ember, szereted-e őt és akarod-e, hogy örökkön-örökké vele éljél, míg a halál el nem választ?