A Csíksomlyói Ferences Rendház könyvtárának egyik legértékesebb darabja a Liber exhibens Actiones Parascevicas...című kéziratos kötet, amelybe általában cím nélkül, egymás után másolták be a csíksomlyói diákok a drámákat. Az 1734-ben előadott nagypénteki játék a 927-960. lapokon található. Szövege kiadatlan, először a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század sorozat Ferences iskoladrámák kötetében jelenik majd meg, kritikai kiadásban.
     A dráma szerzőjét nem ismerjük. Az 1734-es évben Donát László Bálint volt a nagypénteki játékot előadó tanár, ezért feltételezett szerzőként őt jelöltük meg. Donát László Csíkszentkirályon született 1706-ban. 1725. augusztus 23-án lépett a ferences rendbe és vette fel a Bálint szerzetesi nevet. Sokfelé tanított, végigjárta Erdély szinte valamennyi ferences rendházát. Hosszas betegség után Désen hunyt el, 1774. január 15-én. 
     A legtöbb csíksomlyói darab Jézus élettörténetéből a szenvedéstörténetet mutatja be részletesen, Jézus fellépésétől (azaz a gyógyító és tanító tevékenységétől) kezdve keresztre feszítéséig. Az 1734-es dráma eltér e hagyománytól, s a szenvedéstörténetből jóval kevesebbet visz színre: lényegében csak Jézus gyógyító tevékenységére és a főpapok tanácskozására tér ki, hiányoznak a történet olyan ismert elemei, mint Júdás árulása, az utolsó vacsora, Jézus elfogatása és a keresztrefeszítés is. Ugyanakkor a darab, az idősíkokat, sőt az ó- és újszövetségi történeteket is keverve, többször felvillantja a kereszten szenvedő Krisztus képét és részletezi szenvedéseit. A szenvedés e képeit nem drámai történéseken, hanem vers- és énekbetéteken keresztül ismerjük meg, s a szöveg jelentős részét a bűnbánat fontosságának hangsúlyozása és a bűnbánatra való felszólítás teszi ki. A sok kevésbé drámai, mert nem eljátszott, hanem csupán elénekelt részlet a keresztúton elhangzó declamatiokra emlékeztet, amelyeket ma inkább szavalatként, énekként vagy szavalókórusként jellemeznénk. A bűnbánatot hangsúlyozza a Prologus és az Epilogus is, ugyancsak a szenvedésre hívja fel a figyelmet a két allegorikus szereplő, a Fájdalom (Dolor) és a Szeretet (Amor), így a dráma középpontjában a kétszer is felhangzó "Non est Dolor, sicut dolor, que ego excrucior" gondolat áll. (Ez az ismétlődő sor minden bizonnyal énekkezdetet jelöl.) E latin sor magyarul is elhangzik a műben, ezt választottuk a darab címéül: Nincsen fájdalom, mint az én fájdalmam... A címválasztással is jelezni akartuk, hogy a dráma fővonulata a középkori hagyományú allegorikus moralitás.
     A kevésbé drámai részletek ellensúlyozására cselekményes történéseket is illesztett a drámába a szerző. Az egyes ószövetségi történetek sajátos összetartozásából kiinduló zsidó bibliamagyarázatok hatására a korai kereszténység az Ó- és az Újszövetség között keresett sajátos kapcsolatokat, párhuzamokat. E szemlélet lényege, hogy az ószövetségi történések Krisztus élettörténetének előképei, az Ószövetség tehát Krisztus (majdani) beteljesítő szerepét hangsúlyozza, mint ahogy az Újszövetség minden története szoros kapcsolatban van a krisztusi tanítással. Így kerültek a drámába az ószövetségi Józsefről és testvéreiről, Jóbról, továbbá az újszövetségi irgalmas szamaritánusról szóló jelenetek. A dráma előtt latin nyelvű mottó hív fel Krisztus követésére, a mű témáját pedig Jeremiás siralmaiban jelöli meg: "Hol van a bölcs ember, aki ezt megérti? Akihez az Úr szája szólhat, és így tudtul adhatja: Miért hever romokban az ország, s miért ég ki, mint a sivatag, ahol senki se jár." Jeremiást - önmegtagadó élete és az Isten szolgálatában eltűrt szenvedései alapján - a keresztény hagyomány Krisztus egyik előképének tekinti. Hasonló funkciója van a dráma gondolatmenetében a Jób-előképnek is. József eladatásának történetében az ártatlan József és ennek következtében apja, Jákob szenvedései szolgálnak a krisztusi szenvedés előképéül. A krisztusi tanoknak élés, a felebaráti szeretet példája az irgalmas szamaritánus újszövetségi parabolája. Ezek mind az értelmet nyert szenvedést bizonyítják.

Az alábbiakban röviden ismertetjük a mű szerkezetét és tartalmát:
Scena 1. Jób és hét fia örvendeznek a nekik juttatott isteni áldásokon.
Scena 2. Krisztus követe említi Pilátus ítéletét, bemutatja a keresztet, melynek feliratát is közli a nézőkkel, majd a színre lépő Krisztus figyelmeztet az ember kötelességeire. Ezután jelenik meg gyermekeivel Jób, és áldozatot mutat be Krisztusnak. Erre föl egy, a Jób hűségét kétlő ördög engedélyt kér, hogy Jóbot próbára tehesse. A Sátán és Krisztus fogadást kötnek Jóbra.
Scena 3. Krisztus ismét megjelenik, és vállalt szenvedéséről beszél, majd Jákob fordul hozzá áldásért. Jákob fia, József elbeszéli nagy jövőre utaló álmát. Visszatérünk Jób történetéhez: Jób sorozatos csapásokról értesül, majd az ördög is beszámol Krisztusnak Jób megpróbáltatásairól. Krisztus Jóbnak is elismétli: Nincsen ez világon hasonló fájdalom, / Mint az én fájdalmam, emberért próbálom.
Scena 4. Józsefet eladják féltékeny testvérei, Jákobnak pedig azt mondják, vadállat falta fel.
Scena 5. Krisztus saját szenvedéseiről és az emberi nem hálátlanságáról beszél. Ezután két lator megtámad egy Jeruzsálemből Jerikóba tartó utast, akit, miután több arra haladó is sorsára hagy, az irgalmas szamaritánus ment meg a haláltól. Ezt követően a krisztusi szenvedésről szól Dávid, Krisztus őse, aki személyében és szövegében is összekapcsolja az Ó- és Újszövetséget.
Scena 6. A fürdőnél a gyógyulást váró vakokat, bénákat, egyéb betegeket egy Angyal, majd maga Krisztus vigasztalja. A nem igaz vallást tévők (a hamis zsidó és a langyos keresztény) kételkednek Krisztusban, ezért feljelentik: a főpapok döntenek Krisztus elfogásáról. A scena végén rövid jelenetben Krisztus Pilátus előtt áll.
Scena 7. Az isteni szeretetet képviselő Amor és a bűnbánó embert képviselő Dolor dialógusa két részből áll. Az elsőben Amor Krisztusként, Dolor emberként beszél, a második rész a fokozatosságot, a folyamatszerűséget jelöli meg címében, s itt a szenvedéstörténet Dolor kérdéseiből és Amor válaszaiból bomlik ki. Ezután ének következik.
Scena 8. A halálra figyelmeztető Mors és Judicium helyezi a földi életet a Pokol, a Menny és az Örökkévalóság kontextusába.
Az epilógus a régi szent atyák szenvedéseit emeli ki (ezt példázta Jób és József története). A zárlatban nagy hangsúllyal jelenik meg "a sok inségektől" gyötört somlyói iskola és a közönsége, akik "nem komédia látni" gyűltek össze, nem szórakozásra, hanem bűnbánatra.