A nemzet kulturális örökségének tárgyi hányadához szövegek is tartoznak. Ez még akkor is igaz, ha a tény nem mindenki számára nyilvánvaló. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy (például) a jáki templom, egy Munkácsy-festmény, Bartók Béla néhány kottalapja közös kincsünk, aminek megőrzéséért, népszerűsítéséért vagy (ha külföldre került) visszaszerzéséért minden áldozatot meg kell hoznunk. Nem bánunk ilyen gondosan szövegeinkkel. Még legnagyobb költőink, íróink, legismertebb népdalaink textusait is pontatlanul idézzük, sőt el is tulajdonítjuk, amikor idézőjel nélkül illesztjük mai írásainkba. Ellenpéldául, hogyan illő gondoznunk és közreadnunk értékes szövegeket, most az Argumentum kiadó asztalunkra tette a csíksomlyói passiójátékok kötetét.
     Hogy az 1721 és 1782 között színrevitt nagypénteki játékok ebbe a "nemzeti kincs" kategóriába tartoznak, ahhoz kétség aligha férhet. Talán az igazi kincsásásokat idéző történetük is segített ebben. A tudomány 1892 óta tudott róluk. Felfedezőjük, Fülöp Árpád 1897-ben Csíksomlyói nagypénteki misztériumok címen négyet adott közre (az 1751., 1752., 1759. és 1766. évit); az első világháborúig még kettő jelent meg nyomtatásban is (az 1758-as és az 1774-es) közülük. Mindez folyt tehát a magyar pozitivizmusnak azzal a patópálos kényelmességével, hogy az eredeti kéziratokhoz bármikor hozzáférhetni. Trianon után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott; ám a közlés folytatása akkor is elmaradt (néhány cikk jelent meg csupán), amikor a Székelyföld 1940 és 1944 között újra Magyarországhoz tartozott. Ma már tudjuk, hogy 1944-ben, a front közeledtekor a ferences atyák elrejtették a csíksomlyói kolostor könyvtárának legértékesebb darabjait, és a titkot sikerült olyan jól megőrizni, hogy csak 1980-ban és 1985-ben kerültek elő (előbb véletlenszerűen, majd tervszerűen keresve) a már-már elveszettnek hitt kéziratok. Igazi nyilvánosságot - érthető módon - azonban csupán 1989, a romániai forradalom után kaphattak. Így történhetett, hogy az 1980-as évek nagy színházi sikere, Balogh Elemér és Kerényi Imre Csíksomlyói passiója abból a négy nagypénteki játékból készült, amelyet még Fülöp Árpád publikált 1897-ben.
     A csíksomlyói iskola színjátszásának ma ismert 18. századi szövegkorpusza 98 drámát tartalmaz, ebből 67 magyar nyelvű, és ez utóbbiak közül 41 a passiójátékok száma. Tudományos feldolgozásuk, kritikai kiadásuk előkészítése már javában folyik (a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. századi folyamának 6. köteteként, a felekezetenként és ezen belül tanítórendenként szerkesztett sorozat ferences tomuszában fognak megjelenni), ám mindez természetesen éveket vesz igénybe. Ezért dicsérendő az Argumentum kiadó döntése, hogy az 1980 óta tartó iskoladráma-kutatás és kiadás reprezentánsainak közreműködésével addig is közreadja népszerű edíció formájában tizenkét, 1723 és 1777 közötti passiójáték szövegét. (Kilenc először itt jelent meg nyomtatásban.)
     A passió, Jézus Krisztus szenvedéstörténete a legkötöttebb történetek egyike. Ráadásul szent szöveg, amelynek fordulópontjai megváltoztathatatlanok. Ezért nem volt könnyű feladat a szövegeket író-összeállító tanárok számára, hogy ezen túlmenően némi változatosságot is biztosítsanak a messze földről nagypéntekre idesereglő búcsújárók érzelmi azonosulása és lelki épülése számára. Ezekhez a stációkhoz illeszthető passiójelenetekhez előtörténeteket fűztek az Ószövetség Genezis-könyvéből, Krisztus életéből, újszövetségi példabeszédeket jelenítettek meg, a középkori moralitásokból ismert allegorikus szereplőket léptettek föl, vidám vagy egyenesen trágár közjátékokkal (zömmel ördög-jelenetekkel) ellenpontozták a szenvedéstörténet emelkedettségét. Ilyenformán a csíksomlyói passiók egyrészt összegezői és folytatói lehettek a középkori ember hármas, a menny, a föld és a pokol színterű világszemléletének, de megfeleltek (az élet teljességének polifón ábrázolásával) a barokk világszínház követelményének. Még akkor is, ha a szegényes ferences színpad - akár a teremben, akár az iskolához toldott deszkaszínben, akár a Kis-Somlyó hegy kálvária-stációinál játszottak - sohasem közelíthette meg a gazdag pártfogók támogatta, nagy egyházi reprezentativitást felvonultató jezsuiták iskolaszínpadát. Az előadások létrehozóinak több, csak itt jellemző sajátosságot is figyelembe kellett venniük. Az 1510 körül faragott és már a 16. század végén csodatévőnek tartott Mária-szobor révén lett Csíksomlyó igazi búcsújáróhely. Ennek ideje pünkösdkor volt (és van) ugyan, ám a passiójátékra is hatott; 1730, a Mária-Társulat létrejötte óta szervezetten, és ez elsősorban Mária anyai fájdalmának megjelenítésében észlelhető. Krisztus és Mária búcsúja (a 41 szövegből) 15, Mária siralma 21 passióban szerepelt. A nép között élt, a hétköznapi szokásokat és életet kitűnően ismerő ferenceseknek nem futotta hivatásos zenészek szerződtetésére, ezért a zenei betétezést gyakran egyházi népénekek közös eléneklésével oldották meg. Fülöp Árpád a 41 passióban 117 jelenetet különböztetett meg (táblázatát a mostani utószó is közli: 670-671. old.), de közülük csak 28 tekinthető a szenvedéstörténet szűkebben vett jelenetezésének. A tollforgató tanárok tehát a sokféle szorítás közepette is jól dolgoztak, eleget tudtak tenni a változatosság követelményeinek. Egyrészt nőtt tekintélyük: a középkorias névtelenség helyébe egyre inkább a monogramm, majd - 1770 után - a teljes név kiírása lépett. Másrészt a saját életüket (is) viszontlátó székely hívők olyannyira átélték a látottakat, hogy bele-beleszóltak a cselekménybe, tetszésüket vagy nem-tetszésüket nyilvánították; 1739-ben pedig a teljes búcsút ígérő prológus szavait ("Keserves kínzását néki szemléljétek, / Sok kínjait lelketekbe berejtsétek...") szó szerint vették, elkergetve a Krisztust kínzó poroszlókat játszó diákokat - s ezzel vége is szakadt az azévi nagypénteki játéknak.
     A szövegek mostani jó válogatásának köszönhetően kirajzolódik előttünk a játékhagyomány fejlődése és kiteljesedése. Az 1723-as passió kimondottan kezdetlegesnek hat, ismeretlen írója a szótagszámmal és a 12 szótagszámú sorok rímekre kifuttatásával küszködött, de szerkeszteni nem tudott, hiszen megelégedett a 12 stáció lineáris sorrendjével. Negyven évvel később a tanár, Domokos Kázmér már több évtizedes mintákra és tradícióra mehetett vissza. Szinte virtuóz módon egy újszövetségi példázatot kapcsolt (a Máté-evangéliumban olvasható szőlőmunkások történetét) nagypéntekhez, és azt nemcsak a prológusban magyarázta meg, hanem igyekezett a parabolát következetesebben is érvényesíteni, mondván:
 

Együgyű munkánkot tovább magyarázni
Nem szükség, mert eztet előtökbe szedni
Részinként akarjuk, s ott ki-ki értheti,
És annak titkait jól észreveheti.

Mivel a példázat követése (a szőlősgazda maga az Atyaúristen, a termés elkergetett és megölt vizsgálói a próféták, a szőlő hasznától megfosztott fiú pedig Jézus) szokatlanabb, újszerű, intellektuálisabb feladatot jelentett a nézők számára is, a prológus tőlük szintén másféle jelenlétet igényel:
 

Midőn ezért néktek csak rövid summában
Krisztus szenvedésit ebben az órában
Előtökbe adjuk, említett példákban,
Kérlek, hogy legyetek csendes hallgatásban.

A tizenkettes sorok végén ugyan még négysarkú a vers és ragrímeket használ, de megüti szemünket a 2-3. idézett sor közötti áthajlás, amire a régi magyar irodalomban kevés példát találunk.
     A szöveggondozók (a kötet címlapján említetteken kívül Nemes Katalin, Nagy Júlia, Mezei Mariann, Somogyi Gréta, Medgyessy-Schmikli Norbert, Huszár Zsóka, Tömösvári Emese és Nagy Szilvia) igen alapos munkát végeztek. A passiókat mai helyesírással adják, ami nemcsak azért helyeselhető, mert nem mélyítenek szakadékot a 18. század nyelvállapota és az olvasó 21. százada közé (a betűhív közlés a tudományos kiadás feladata lesz), hanem alkalmat adott egyfajta finom szövegrestaurátori munkára is: a hiányzó részek pótlására (ezek szögletes zárójelben vannak), az olvashatatlan kéziratrészek jelölésére (kipontozással). Mivel az oktatás latin nyelven folyt, szükséges volt az ennek következtében óhatatlanul jelentkező latin szerepnevek, szerzői utasítások, idézetek stb. lefordítása és egységesítése. Az utóbbi a versek pontos strófabeosztását is jelentette; a szövegek egybemásolói ugyanis ezen a téren is számos hibát követtek el. Sikerült elkerülni a korszerűsítés mindenkori veszélyét; megmaradtak az eredeti szóalakok és fordulatok minden olyan helyen, ahol stílusértékük van. Ha hozzávesszük, hogy az idegen (zömmel persze latin), nyelvjárási és a nyelvünkből azóta kiavult szavak és kifejezések lapalji jegyzetben azonnal olvashatók - elmondható, hogy következetes szövegállapotú, jól olvasható és áttekinthető kötetet kaptunk. Bizonyítékul álljon itt Mária siratójának első versszaka, az 1743. április 12-én "az igen tekintélyes, tehetséges csíksomlyói diákok által" eljátszott passióból, törölve egyúttal a harmadik sor végén ottragadt, fölösleges vesszőt is:
 

Jaj, én édes fiam, hogy hagytál el engem,
Miért nem engeded meghalnia nekem,
Szomorú anyádnak, mivel már én lelkem
Elbágyadt, mert nagy az én keserűségem.

És hogy a másik regiszter is megszólaljon, ideiktatjuk az egyik ördög örvendezését, amikor Péter a hajnali kakasszó előtt háromszor elárulta mesterét:
 

Hej, duj, duj, ne búsulj, jaj, jaj, jaj, de még jaj,
Pokolba lesz kop, kop, kop, sup, sup, sup, jaj, jaj!
Németül lesz óvé, de magyarul óh, jaj,
Örökkön örökké csak jaj, jaj, jaj, jaj, jaj!

Abban, hogy olvasói lélekszínpadunkon hitelesen lepergethessük a hajdanvolt játékokat, sokat segít Pintér Márta Zsuzsanna szerényen "Utószó"-nak nevezett tanulmánya, amelyben a színháztörténet komplexitásával elemzi a színpadtechnikát, idézi fel a szerzők, másolók, játszók személyét, a használt kellékeket, a zene és a tánc szerepét. A szövegek utalásaiból dolgozva, mivel építészeti emlék, egykorú képzőművészeti ábrázolás vagy leírás nem őrizte meg a passiójátszás 18. századi korszakát. Legfeljebb az búsíthat-bosszanthat, hogy a kiadó figyelme az utószó megszerkesztésére és korrigálására már nem terjedt ki; az ügyetlen tördelést hibák "egészítik ki", az első passiókötet előkerülésének dátuma egyenesen csúfot űz a magyar helyesírás érvényes szabályaiból ("1980 augusztus 22-e").
     A csíksomlyói passiókról - tudományos feldolgozásuk tapasztalatai okán - várhatóan még sokszor és sokat fogunk hallani. Talán egyszer diákszínjátszóink is felfedezik elődeik játékszövegeit... Addig is örüljünk a szép kötetnek, amelynek sikere van. Magam hallottam egy könyvesboltban egy idősebb hölgytől a kérést: "Azt a könyvet kérem, amit a kirakatban láttam, és aminek az a szép, szomorú Jézuska van a tetején." (A borítót a Búsuló Krisztus, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum festett faszobra díszíti.)

("NAP, HOLD ÉS CSILLAGOK, VELEM ZOKOGJATOK!" CSÍKSOMLYÓI PASSIÓJÁTÉKOK A 18. SZÁZADBÓL. A kötetet szerkesztette Demeter Júlia, az utószót írta Pintér Márta Zsuzsanna, a drámák hatnyelvű címeit és szerzői utasításait fordította Kilián István, Bp., Argumentum 2003)