A görög és latin nyelvű színházi szakszókincs magyarításának az igénye már a 16. században, az első magyar drámaszövegek megszületésekor jelentkezik. Minden - teljes egészében fennmaradt - 16. századi szövegünknél látszik az a törekvés, hogy a szövegek megfeleljenek az általánosan elvárt európai normáknak: legyen a szabályoknak megfelelő címük, műfaj-megjelölésük (Tragoedia magyar nyelven az Sophoclesnak Elektrájából, Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról, Szép magyar comoedia stb.), prológusuk, epilogusuk, argumentumuk (ha csak 1-2 mondatos is), a jeleneteket elkülönítő belső tagolásuk, s ezeket magyar nyelvű terminus technicus jelölje. Jól megfigyelhető ez már Péternél is, aki a görög eredetiből készített magyarításában (1558) lehetőleg mindenre keres magyar megfelelőt: nála a tragédia szereplői "Az játékba szóló személyek", a dráma argumentuma (rövid tartalmi kivonata) pedig "Summa", tehát summázat. A "dráma" kifejezésre, vagyis a műnem egészére is Bornemisza Péter használ először magyar nyelvű terminust: eszerint az általa elkészített darab "játék", vagyis a Szenci Molnár Albert-féle szótár latin megfelelőjére visszakövetkeztetve "ludus". A szöveg szerepnevekből, párbeszédekből és szerzői utasításokból áll, vagyis a "Játéknak módja szerint rendeltetett".¹
     A "játék" kifejezés szerepel a legkorábbi magyar nyelvű szótárban, az 1585-ben, Lyonban megjelentetett 10 nyelvű Calepinus-ban is². Mivel nálunk nincsenek hivatásos színtársulatok (ellentétben a korabeli Itáliával vagy Angliával), a szótárba felvett színházi szakszókincs alig 20 szóból áll. Ezen a szűk körön belül nagyon gazdag a játékkal, játszással kapcsolatos szavak anyaga, pl. ludibrum - "iáték, tsufság", ludicer - "iatekos, ala való", ludificatus - "meg iaczottatot, tsufoltatot, gunyoltatot". A hozzájuk társuló negatív hangulat azt bizonyítja, hogy a prédikátorok (köztük Bornemisza Péter) által sokat kárhoztatott vásári mulattatás, vásári szórakoztatás köréből vette a meghatározásokat a szótár ismeretlen magyar szerkesztője. Drámaelméleti szempontból a legérdekesebb meghatározás a tragédiára vonatkozik: tragoedia - "Fő embereknek veszedelmes esetekről valo iatek, tragoedia." Ennél jóval részletesebb Szenczi Molnár Albert 1604-ben megjelent latin-magyar szótárának definíciója: "Fabula, vagy Szerzetes jatec, Fő személyek dolgairul, kinec nagy fris pompas az elei, de az vége szomoru és rettenetes." A "szerzetes" itt a "fikciós, kitalált" megfelelője, s a dráma fiktív voltára utal. A meghatározás alapja egy Donatus nevű IV. századi grammatikus Terentius-kommentárja, a humanista drámaelméletek (pl. Giulio Cesare Scaligero 1561-es Poetices libri septem című munkája) is az ő tömör (de Arisztotelészhez képest nagyon is leszűkítő) definícióit veszik át. Törekszik a magyarításra Balassi is a Szép magyar comoedia (1589) előszavában "Ez comedia miről vagyon annak az summája", és a szereplők megnevezésében: "Ez comédiában szóló beszélő személeknek nevek". A szereplőket "közbeszólók"-nak nevezi a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról című szöveg, tükörfordítással adva vissza a latin "interlocutores" kifejezést A színdarab bemutatására is van már magyar szavunk: Szegedi Lőrinc Theophania című (1575) darabjának előszavában az ágál kifejezést használja: "a mi gyülekezetünk comoediát akar ágálni". A Történeti Etimológiai Szótár szerint ez a legkorábbi előfordulása a szónak, amely a latin "agere" ("tesz, csinál, cselekszik") magyar változata, s amelyet itt "előad, eljátszik" jelentésben használ a szerző. 
     A 17. században az egyik legérdekesebb magyar terminus technicus az ismeretlen szerzőtől való "Comico-Tragoedia azaz, rész szerént víg, rész szerént szomorú história" megnevezése. Ebben már ott van a "vígjáték" és a "szomorújáték" csírája, bár mindkettő csak a 18. század végén válik általánossá (de nem kizárólagossá). Ez a definíció egyezik azzal az általános vélekedéssel, hogy a comico-tragédiának - az egyes elemek időbeli elhelyezkedése szerint - az eleje vidám, a vége pedig szomorú. Ezt erősíti meg a darab 18. századi kéziratos változatának címe is: "Ama hajdanában Frissen élő de Már Most Pokolban Kínlódó Dusgazdag' Historiája".
     1685-ből való az első kísérlet a magyar nyelvű színházi szókincs együttes bemutatására. Jan Comenius Orbis Sensualium Pictus című enciklopédiájának háromnyelvű, lőcsei kiadása egy 17. századi színpadképet is közöl ( egy a bibliai Tékozló fiúról szóló dráma színpadképét), a hozzá tartozó leírással. Eszerint tehát a színjáték "komédiás (nézni való) játék", a színház pedig "játék-néző hely". Ugyanígy nevezi a színházat a Calepinus-féle szótár is: theatrum - "Iatek niző epület, hely" formában. Ez a meghatározás kétszáz évig él és későbbi szótárakban is megmarad, mint ahogy a scena - "leuel zen" fordítása is. A scena előzményéül szolgáló görög kifejezésnek, a szkéné-nek az eredeti jelentése is "sátor, sátortető, bódé," ezt követi a magyar fordítás is, hiszen a "levél szín" az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerint "lombos ágakkal fedett ideiglenes favázas szín" lehetett.³ Pálóczi Horváth Ádám így magyarázza ezt a jelentést 1787-ben: "Szokott nevezett ez a Szin a magyaroknál, olly épületért, mellynek tsak fedele és oldalai vagynak. Ezért nevezhetem a' jádzó helyet jádzó-Szinnek is, a Jádzó-tér pedig legszorosabban a játékok el-rekesztett helyét [vagyis a színpadot] határozza meg."⁴ A színművek lehetnek "öröm-játékok és szomorú-játékok", a példaként szereplő újszövetségi dráma műfaji neve "historia" vagyis történet, példabeszéd. A szereplők "jádzó személlyek", akik jelmezben vannak "más ruhában fel-öltöztetvén". "A nézők közzül a' leg-főjebbek, ülnek a' főhelen; a' köznép áll a' közönséges helen, és tapsol kezeivel hogyha valami néki tetzik." A "spectatorum" fordítása: "nézők" már teljesen elfogadott, meggyökerezett szónak tűnik, akárcsak a plaudit, plaudite -"tapsol", "tapsoljatok" fordítása is.
     A 17. századból még alig több mint tucatnyi magyar nyelvű drámaszöveget ismerünk, a 18. századból azonban már több mint 250-et. Ezek döntő többsége az iskolai színjátszás keretei között került színpadra, s 1749-től kezdve már rendszeresen ki is nyomtatták őket. A színjátszás magyarrá válása magával hozta a terminus technicusok lefordításának igényét is, részben felhasználva, részben azonban túlhaladva a 16-17. századi magyar szókincset.
     A "dráma" megnevezése továbbra is "játék", az 1780-as évektől pedig "mese-játék" (valószínűleg Barczafalvi Szabó Dávid leleményeként, a színjátékok fiktív voltát hangsúlyozva) vagy teátrumi játék⁵.  A magyar nyelvű hivatásos színjátszás megindulása után feltűnik már a "színjáték" elnevezés is (1792-ben), de még nem lesz általános, együtt él a mesejáték, nézőjáték, szemjáték kifejezéssel.⁶ Jellemző, hogy a Nemzeti Színházi Zsebkönyv még az 1842. évben is magyarázni kényszerül a dráma fogalmát: "a' dráma alatt, minden a' szavaló színészethez tartozó n.m. szomorú-víg-színjáték 's a' t. értetik"⁷.
     A magyar nyelvű drámák, drámafordítások sokszínűsége, műfaji változatossága megkívánta az egyes műfajok árnyalt megnevezését is. Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű, már csak azért sem, mert a reneszánsz és a klasszicista drámaelméletek ezekre a műfajokra latin nyelven sem tudtak mindenki által elfogadott meghatározást találni. A tragédia lefordítása volt az egyszerűbb: a Kodrus (Andreas Friz magyarra fordított darabja, Kolozsvár, 1756), vagy a megvakított, fiaitól megfosztott Sedecziás (Kunits Ferenc, 1753) témája valóban "keserves játék" vagy "szomorújáték" volt.
     A komédia magyar elnevezése már bonyolultabb, hiszen kétféle értelmezésben használták: "színház", "színjáték" értelemben (éppen ezért a komédiás-színész, a komédiázik-színészkedik szóhasználat is megmarad máig), és a Scaliger-féle jelentésben is: Eszerint a vígjátékok szereplői csak egyszerű, alacsony társadalmi rangú személyek lehetnek, akik köznapi stílusban, szólásokkal, közmondásokkal fűszerezetten, prózai formában adják elő történetüket, amely jól végződik, s "melyben bizonyos személyek, ez világon mindenféle rendeknek erkölcsököt, szokásokot, mint egy tükörben elő mutattyák" (Szenczi Molnár Albert szótára, 1604). Ez utóbbit a 18. század közepétől már "víg játék"-nak, illetve "víg szabású játék"-nak nevezik magyarul.
     Nehezen gyömöszölhetőek viszont bele ebbe a két kategóriába a tanulságos és jól végződő bibliai történetek, a győztes csatákról vagy királyi esküvőkről szóló történelmi drámák vagy a szentek életéből vett (de nem a mártírhalálukról szóló) épületes történetek. Ezért lesz az Egyiptomi Józsefről szóló darab "tréfás játék", a Tamerlánes tatár fejedelemről szóló történelmi dráma "mulató-játék"⁸ a Szent Ambrus püspökről szóló dráma pedig "szomorú szabású, Víg kimenetelű Játék".⁹
     Ami a színjáték részeit illeti, az actus (felvonás) és a scena (jelenet) magyarítására a 1710-es évekből vannak az első kísérletek, amikor is az erdélyi jezsuita kollégiumokban már magyar nyelvű színlapokat ("drámaprogramokat") készítenek az előadásokhoz, hogy a latinul nem tudó nézők is követhessék a darabok cselekményét. A kényszerű szeretet című kolozsvári darabot például Elöl-Járo Beszédre, Részekre, Ki-menetelekre és Utolsó Beszédre (epilogusra) osztja fel az ismeretlen szerzője, vagy a kiadó, Tótfalusi Kis Miklós.¹⁰  1729-ben már "ki-menetel" a scena fordítása, de ez igazából csak akkor terjed el, amikor Faludi Ferenc is "Végezésnek" illetve "Kimenetelnek" nevezi a Caesar Aegyptus Földén Alexandriában című darabja (1749) részeit. Mindkét szó tartalmilag tökéletesen lefedi a kifejezések színházi jelentőségét: amikor minden szereplő távozik a színpadról, akkor ér véget, akkor "végeződik" egy nagyobb egység, amikor pedig egy-egy szereplő "kimegy" a színpadról, akkor van vége a kisebb egységeknek. Dugonics András a "ki-menetel" helyett a "ki-nyílást" használja, a sárospataki református iskoladrámákban "fordulás" a jelenetek neve (Pl. Garas István: Embert utáló Timon Ácháb István: Didónak Aeneásszal esett története).¹¹ Egy ismeretlen jezsuita pedig "öt ábrázolás"-ban fordította le Holberg Erasmus Montanus című darabját.¹² Bessenyei György a Filozófusban "játéknak" illetve "jelenésnek" nevezi vígjátéka részeit, de a német drámafordítások megszaporodásának köszönhetően az 1770-es évek végére kialakult a mai szóhasználat is: az Aufzug mintájára alkotott tükörszó, a Fel-vonás¹³ és a "jelenés"-ből képzett "jelenet" hamarosan kizárólagossá válik.
     Az interludiumok magyar neve köz-beszéd,¹⁴ később közjáték lesz. A korábban használatos "producáltatott" helyett az 1760-as évektől válik általánossá az "eljátszatott". A "dramatizál" magyarítása a "Játékul felteszi"¹⁵, "játék-rámára" készíti.¹⁶
     A hivatásos színjátszás megindulása után sürgetővé vált a színház mint intézmény különböző elemeinek pontos magyar megnevezése is. Az iskolai színjátszásból hiányzó fogalmak (bérlet, páholy, jegy stb.), és az addig csak latinul használt jelmez, díszlet, függöny pótlása mellett a korábbi szakkifejezéseket is igyekeztek véglegesíteni vagy lecserélni.
     A jezsuita és a piarista iskolai színjátszásban elinduló magyarítási törekvések szinte teljesen érintetlenül hagyták az erdélyi ferences színjátszást. A csíksomlyói drámaszövegek érdekes jellemzője, hogy míg a szövegek döntő többségükben magyarul íródnak (a ránk maradt 89 szövegből 64 magyar illetve magyar-latin), műfaji elnevezésük latin maradt, egészen a 18. század végéig. Csak 1780-ban írják le magyarul a Jeroboám című dráma műfajaként: "szomorújáték". 
     Ilyen nagy mennyiségű szöveg esetében azonban a latin megnevezések is rendkívül fontos forrásai a 18. századi drámapoétikai kutatásoknak. Ugyan a ferences drámaszerző tanárok elméleti felkészültségéről, drámaelméleti tudásáról nincsenek információink (ellentétben pl. a jezsuitákkal), de az általános műfajelméleti alapelveket, tendenciákat szembesíteni lehet a ferences gyakorlattal, hiszen egyedülállóan sok szöveget ismerünk. Ellenőrizhető, hogy a darabok címében vagy prológusában használt műfaj-megjelölés hogyan viszonyul a darab tartalmához, és összhangban van-e a században szokásos európai normákkal, műfaj-értelmezésekkel. Igaz, hogy itt is vannak módszertani nehézségek, mivel a drámaszövegek többségét utólag másolták egybe, és - jól láthatóan - az 1720-1730 közötti daraboknál eleve csak utólag (1774-ben) írták a szöveg fölé a címet és a műfajt.
     A kettő legtöbbször egybe esik: mindössze 4 olyan szövegünk van, amelynek semmiféle címe sincs (ezek különálló kis füzetekben maradtak ránk, s kettő közülük az elején csonka), és 9 olyan, amelynek részletes címe van, de a cím nem tartalmaz semmilyen műfaj-megjelölést. Van köztük passiójáték (Triumphus filii David Jesu a Nazareth...1729) történelmi dráma (Zápolya János és Bebek Imre...1780) és moralitás is (Coelestis mortalium medicus, 1731). A 89 szövegből tehát 76-nak olyan címe van, amely egyúttal a darab műfaját is jelzi.
     A csíksomlyói szövegek 3 kötetben és mintegy 20 különálló kis füzetben maradtak fenn.¹⁷ A legjelentősebb kötetet 1774-ben, nagyrészt passiójátékokból másolták össze (Liber exhibens Actiones parascevicas - 48 szöveg), a másik két kötet 1776-ból való (Actiones Comicae - 7 szöveg, Actiones Tragicae - 6 szöveg). A mindhárom megnevezésben szereplő actio "cselekedetet", "téteményt" jelent (már a Calepinus szótár is így fordítja).¹⁸ Itt "játék" értelemben használják¹⁹, s erre a prológusok és az epilógusok visszatérő fordulatai közt is bőven találunk bizonyítékot: "ez a mi kis játékunk", "erről lészen nagyobb részen játékunk rendi", "egy néhány játékunkban", "már vége játékunknak kegyelmes vendégek", "véget vetünk már játékunknak" stb.
     Ez a címadás nagyon erősen utal arra, hogy a csíksomlyói darabok színjáték-szövegek, egyetlen funkciójuk az előadásban való létezés. Ezzel is magyarázható, hogy kinyomtatásukra, olvasmányként való megjelenésükre kísérletet sem tettek, sőt összegyűjtésükre és lemásolásukra is csak a rend előljáróinak határozott utasítására került sor, miután egy részük már elkallódott vagy elveszett. A darabok igazából szövegkönyvek: az egymás mellé lejegyzett jelenetek zökkenői, időbeli- vagy helyszín- változásai csak az előadás során, a színpadon válnak érthető, lineáris cselekménnyé, kiegészítve színház-szemiotikai elemekkel, színészi gesztusokkal. Sajnos a szerzői instrukció nagyon kevés (ezek is latin nyelvűek, de ez - az évszázados európai hagyományoknak megfelelően - a jezsuita és a piarista daraboknál is így volt), képi ábrázolás pedig semmilyen formában nem maradt fenn a színpadi megjelenítésről, így az előadások valós menetéről szinte semmit sem tudhatunk ma már. Annyi bizonyosnak látszik, hogy ez a színjáték-típus nagyon erős közreműködést várt el a nézőktől: a szövegbe beillesztett énekeket pl. a szereplőkkel együtt énekelték. A nézők számára az előadás nem elsősorban színházi, hanem vallásos esemény: ugyanolyan aktív befogadást igényel, mint a misén való részvétel, de sokkal érzékletesebb, hatásosabb és átélhetőbb számukra ez a fajta színházi "szertartás". A szertartás, rítus jelleget erősíti az évről évre való ismétlődés és a játékok meghatározott kerete is(pl. a templomból a játék helyére való közös kivonulás, a résztvevők köszöntése, a szöveget keretező hosszú prológus és epilógus, az elköszönés gesztusai stb.) Ennél pontosabb műfaj-megnevezésre a ferences szerzőknek nem is lenne módjuk: a Csíksomlyón bemutatott darabok jelentős része ugyanis (pl. a 39 passió ) misztériumjáték - tehát nem írható le saját koruk drámaelméleteinek tragédia és komédia meghatározásával, csak a középkori műfaji kategóriákkal. Univerzális látásmódjuk nem tűr szabályokat: témájuk többezer évet is átfoghat (a világ teremtésétől az utolsó ítéletig), stílusukban pedig egyszerre van jelen a magasztos és a profán, a tragikus és a mulatságos. A középkori mintájú passiókat, mártírdámákat, moralitásokat azonban nagyon erősen átszínezi a barokk világkép, az allegorikus látásmód is. A töredezettségnek megfelelően a misztériumjátékok szerkezete nem a 3 vagy 5 felvonásos mintát követi - legtöbbjük 12-15 scenából (jelenetből) áll. A történeti drámákat azonban Csíksomlyón is a szokásos módon felvonásokra és jelenetekre osztják, sőt, a Jeroboám-ban már a felvonások neve is magyar, a dráma ugyanis 4 végezés-ből áll.
     Az "actio" meghatározás több mint 40 darab címében szerepel, közülük nyolcnak semmilyen más címe sincs, csak ez: van köztük passió (1722, 1725, 1732, 1744, 1763), ószövetségi példázat (1779), mártírdráma (1779) is. A többi darabnál az előadási alkalom megnevezése is ott van a címben: "actio parascevica" - nagypénteki játék (más formája szerint, "actio pro die parasceves" - "játék nagypéntek napjára"), illetve "actio pentecostalis" - pünkösdi játék. A színháztörténeti szempontból fontos információ nem jelent egyúttal konkrét műfaji eligazítást. A 25 darab többsége passiójáték ugyan, de van közte allegória, hitvitázó dráma, sőt egy anya és apagyilkos leányról szóló tragédia is, amelyet szintén nagypénteken adtak elő, 1778-ban. Nem rika a teljesebb cím sem: pl. "Actio parascevica exhibens acerbissimam Christi Dni passionem" - vagyis "Húsvéti játék, amely Krisztus urunk legkeserűbb passióját foglalja magába".
     A darabok másik csoportjában az "actio" mellett konkrét műfajra való utalás van. 3 színjáték pl. az "actio tragica" - "tragikus játék" címet viseli. Ezek egy része bűnös ifjakat mutat be, akik allegorikus alakok (Világ, Test, Ördög) kísértéseinek engedve rossz útra térnek, s elkárhoznak vagy csodás módon megjavulnak, de a bibliai Acháb királyról és gonosz feleségéről, Jezabelről szóló darab is (1776) "actio tragica".
     Ha passiójáték kapja ezt a címet, akkor hozzáteszik az előadási alkalomra utaló kiegészítést is: pl Actio tragedico-parascevica (vagy még pontosabban "Actio tragedico-parascevica repraesentatione passionis Christi").
     A "passio" megnevezés (annak ellenére, hogy 39 csiksomlyói darab tartalmazza Krisztus szenvedéstörténetét), mindössze 4 szöveg címében szerepel önállóan (1751: Vindicata Christi dolorosa, Passio per Titum Vespasianum Caesarem Romanum...,1759: Passio Domini Nostri Jesu Christi, 1767: Inductio de Passione Christi.)
     A legkorábbi passiójáték (1721) címe: Processio parascevica in qua describitur passio Christi - "húsvéti körmenet, amelyben Krisztus passiója ábrázoltatik". Az első két jelenetet "feretrum"-nak nevezi a szerző , a passió jeleneteit pedig "statio"-nak. Mivel a "feretrum" azt a saroglyát, fából készült hordozóeszközt jelöli, amelyen a körmenetekben a szobrokat vitték, lehet, hogy az előadás módja is a körmeneti szokásokat követte valamilyen módon.
     Van a passiójátékok címei között "Via crucis" (ez valóban egy szabadtéren előadott keresztút volt, 15 stációban), "Dialogus sacer" ( a darab az angyali üdvözlet "szent beszélgetés"-ével indul), és "Concitabulum" (prédikáció) is Jézus elvesztéséről.
     A középkori elnevezés, a "misztérium" mindössze az 1736-os passió címében szerepel: Misterium Passionis Dominicae - "feketevasárnapi misztérium". A címadást valószínűleg az indokolta, hogy kivételes módon a Szentlélek is megjelenik a darabban.
     Nem hiányzik azonban Csíksomlyón a komédia, a tragikomédia és a komédia műfaja sem. Ez utóbbiból egy külön kis füzetben maradt fönn egy farsangi vígjáték (cím és évszám nélkül), amelynek az epilogusa így mentegeti a műfajt: "szükséges némelykor még a bőlts férfinak is tréfás bolondságot, játékokot indítani[...] a fáratt elméket vidámíttani". Az Actiones comicae című kötetben (teljes címe magyarul: "Komikus színjátékok, amelyek a bűnöket kárhoztatják és az erények gyakorlására biztatnak") egy német jezsuita szerző, Jacob Masenius vígjátékának (Rusticus imperans, 1780) magyar fordítása és egy jól végződő történelmi dráma (Zápolya János és Bebek Imre, 1780) olvasható (ez utóbbit nevezhetnék tragédiának is, mivel királyok, hadvezérek szerepelnek benne, s a 18. századi elméletek szerint "tökéletes tragédia lehet az is, amelynek sem szomorú kimenetele nincs, sem egy magas rangú személyt nem sújt szükségszerűen[...]végzettel"²⁰). Masenius (1606-1681) szerint a humor 3 dologból fakadhat: a szereplők fizikai megjelenéséből (kövérség, törpeség stb.), életkorából (öregség, gyermekség), és a szereplők foglalkozásából (paraszt, inas, uzsorás stb.) illetve tulajdonságaiból (részeges, hencegő stb). A komédia maga is 3 féle lehet, lélektani, cselekményes, és a kettő keveréke. Ebben a darabjában a részeges parasztból lesz - három napra - király az uralkodó tréfájából, hogy aztán visszakerüljön a sárba, ahonnan fölemelték. A kötetben két tragico-comoedia is olvasható: az egyik Szent Vitusról, a Diocletianus alatt megölt mártírról szól (1774), a másik pedig Sennacherib asszír királyról (1773). Nehéz magyarázatot találni a címükre és a kötetben való szerepeltetésükre is, bár az igazság szempontjából mindkettő jól végződik: a mártír felmagasztosul, a gőgös zsarnok pedig elbukik. A tragikomédiának a szerencsés végződésen túl, a másik leggyakrabban hangoztatott jellemzője az alacsonyabb rangú és az előkelő szereplők keveredése, együttes szerepeltetése - itt azonban ennek sincs jelentősége, hiszen mindkét darab magas udvari körökben játszódik. Egy harmadik darab is ugyanezt a címet viseli: a Tragico-comedia seu actio figurifica egy allegóriát jelöl, amely Androphilusról (Krisztus), Andropaterről (Atyaisten) és Antropusról (Ember) szól, Androphilust végül megfeszítik, de a keresztfán a megváltást, a küldetés teljesítését hangsúlyozza - semmi más nem indokolhatja ezt a műfajnevet, csak ez az optimista befejezés. A 17. században több olyan jezsuita passiót találunk, amelyet, a megváltás ténye (a "jó befejezés") miatt comoediának neveznek, s ez a szemlélet nem volt ismeretlen Csíksomlyón sem. Az actio figurifica, scena figurifica elnevezés a jelképes értelmezésre utal.
     Ezzel együtt a komédia definícióját egyértelműen "vígjáték" értelemben használják. Ezt bizonyítja, hogy a prológusokban mindig az épülésre szolgáló, tanító jellegű, komoly hangvételű színjáték ellenpárjaként jelenik meg a komédia, s a drámaírók (rosszallóan) korholják a komédiák iránti közönségigényt: "tudom, jöttetek volt komédiát látni". "Aztot nem mondhattya közűlletek senki, somjóra járok komédia látni, mert nem olyan nap ez, hogy itten nevetni akarnak, hol Krisztus ma akart meghalni." A számtalan hasonló idézetből is kiderül, hogy a "komédia" nem általában színjátékot jelent (erre használják az "actio"-t), hanem egyértelműen vígjátékot és egyértelműen érték-szempontokat kötnek hozzá: a komédia értéktelenebb, a közönségízlést kiszolgáló műfaj, amelytől a szerzők többsége elhatárolja magát. Ez a vélekedés az 1770-es évekre megváltozik
     A "tragoedia" műfajnév 6 darab címében szerepel, ezek mind fiktív, költött történetet dolgoznak fel, tehát nem a Bibliából veszik a témájukat. A tragédiákban sem a darab kimenetele, cselekménye, a szereplők társadalmi rangja a döntő. Ami közös bennük, az a nevelő, jobbító szándék, a moralizálás, a példaadás és a komoly, emelkedett stílus. A tanító jelleg minden egyes darabon érezhető.
     Mindezek alapján jól látható, hogy a műfajelméleti szempontok helyett elsősorban az előadási alkalom (nagypéntek, pünkösd, szentek ünnepnapjai vagy világi alkalmak, pl. a farsang) és az ehhez kapcsolódó hagyomány a meghatározó. A középkori eredetű műfajokra nem akarnak (és nem is tudnak) magyar műfajneveket találni, a sokszor nehézkes, túlbonyolított címek azonban jelzik a pontosságra, a műfaj minél teljesebb leírására való törekvést is, főként az újabb, 1760 utáni daraboknál. Csíksomlyó tehát nemcsak színjátszási gyakorlatában, hanem az ehhez kapcsolódó drámapoétikai törekvésekben is eltér a magyarországi helyzettől. Ez a helyzet csak 1780-ban változott meg, az új törekvéseket azonban félbeszakította a csíksomlyói színjátszás megszűnése 1784-ben. A magyar nyelvű színházi szakszókincs kialakítása ekkor már egyébként sem csak az iskolai színjátszás keretei között zajlik. Ezt a feladatot átveszi a magyar nyelvű sajtó és a nyelvújítók lelkes csapata.
 

Jegyzetek

1 A 16-17. századi szövegek lelőhelye: Régi Magyar Drámai Emlékek (Szerk. Kardos Tibor-Dömötör Tekla) Bp. 1960. I.-II, és Magyar drámák XVI-XVIII. század (Szerk. Nagy Péter) Bp. 1983.
2 Ambrosii Calepini Dictionarium decem linguarum (s.a.r. Melich János) Bp. 1912. 
3 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (Szerk. Szabó T. Attila) VII. 1131.
4 Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára, II. Bp. 1909. 490.
5 Színházi Hírek 1780-1803. (Szerk. Wellmann Nóra), Bp. 1982. 230.
6 Sándor István: Sokféle, 1807. 255. 
7 Theátrumi könyvecske, Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában, (Szerk. Egyed Emese), Kolozsvár, 2002. 21.
8 Jezsuita iskoladrámák II. (Szerk. Varga Imre) Bp.1995. 931., 1060. 
9 Jezsuita iskoladrámák. II. 943.
10 Jezsuita iskoladrámák, II. 946.
11 Protestáns iskoladrámák I. (Szerk. Varga Imre) Bp. 1989.
12 Jezsuita iskoladrámák II. 820.
13 Sándor István: G. svédi grófné című darabjának címében jelenik meg először ("Juhászi játék egy felvonásban", 1778).TESz 1. 883.
14 Piarista iskoladrámák I. (S.a.r.Demeter Júlia-Kilián István-Kiss Katalin-Pintér Márta Zsuzsanna ) Bp. 2002. 121.
15 Jezsuita iskoladrámák, I. 909. 
16 Színházi hírek, 101. 
17 Az anyag teljes leírása: A magyarországi katolikus tanintézmények színjátszásának forrásai és irodalma 1800-ig (Szerk. Varga Imre, kiad. Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna, Varga Imre), Bp. 1992. és Muckenhaupt Erzsébet: A csíksomlyói ferences könyvtár kincsei, Bp-Kolozsvár, é. n.
18 Pápai Páriz Ferenc szótára még két meghatározást hoz az "actio" mellett: "actio fabulae - komédiás játék", "actio comica - komédiai játszás, öltözés, maga viselés".
19 A teljes ferences anyagban mindössze egyszer tűnik fel a "dráma" kifejezés: Angster Jeromos szombathelyi tanár nevezi így latin nyelvű pásztorjátékát 1775-ben: "drama officioso-bucolicum" (A magyarországi katolikus tanintézmények...89.)
20 Franz Lang: Dissertatio de Actione scenica, München, 1727. 93.