Még negyedszázada sincs, hogy Roland Barthes, a zsebkönyvnyi terjedelmű Világoskamrájában, a Fotográfia lényegéről töprengett, tudniillik hogy a fényképnek ténymegállapító ereje van, s ami még ennél is fontosabb, fenomenológiai szempontból "a hitelesítő erő fölülmúlja az ábrázoló erőt". A filmről csak érintőlegesen szólt, noha a hetvenes-nyolcvanas években egyre nagyobb szerepet játszott mind a dokumentálás (értsd itt hitelesítés, megőrzés, beazonosítás), mind az ábrázolás terén. Ellenben ma, amikor szinte semmi rendkívüli vagy jelentéktelen esemény sem történhet meg a világban anélkül, hogy alig néhány óra leforgása után a hírcsatornák ne számolnának be róla egy rövid filmbejátszás erejéig, s ne kommentálnák a legkülönfélébb módon, olyan alapfogalmak jelentésén is el kell gondolkodnunk, mint a dokumentumfilm hitelesítő és ábrázoló ereje. Ugyanis az újabb és újabb szenzációra éhes nézőközönség, s a felfokozott érdeklődését kielégíteni vágyó fotográfusok által készített képek hírértéke és a képeket kommentáló szándéka (hogy az "avatatlan" néző mit is lásson, még inkább lásson meg a képek hátterében) jelentős mértékben eltávolodik egymástól. E távolságteremtés valódi indoka nem más, minthogy a képeket inkább csak bizonyítékként iparkodnak felhasználni egy sajátlagos politikai célból és elvárásból lefolytatott eljárás során, semmint magát a történteket igyekeznének hitelesíteni: hitelesen ábrázolni, ezáltal jelentőségét veszíti a képes híradás referenciája.
     A világot óránként bejáró képes híradásokat látva, a legritkább esetben beszélhetünk csak azok ábrázoló erejéről, mivel a hírműsorok felelős szerkesztői az életrekeltést a megjelenítéssel, az események közötti összefüggés meglátását a meghökkentéssel és zavarba ejtéssel cserélik föl, tegyük hozzá rögtön: szándékosan. Egy természeti katasztrófáról, katonai támadásról, valamely egyszerű hétköznapi eseményről forgatott filmen látható emberek arckifejezése, gesztikulációja, viselkedése többé sem nem a lelküket, sem nem az azonosságukat, sem nem az emberi méltóságukat vagy annak hiányát nem jelenítik meg. Az elénk tárt alakok pusztán csak olyan emberi lényeket láttatnak, akik külsődleges jegyeikkel: hihetetlen nyomorúságukkal, vérző testrészükkel, mérhetetlen fölindultságukkal próbálnak hatni együttérző szívünkre, vagyis emocionális állásfoglalásra motiválnak. Így aztán az a felemás helyzet áll elő, hogy a híradók számára készített dokumentumfilmek nem ábrázolnak, nem erősítik a hitelességet, mely elgondolkodtatna, hanem a minden áron való hatni akarás révén gyanakvásunkat erősítik, s primitív ösztönök és indulatok kimondására ösztökélnek. Más esetben azt tapasztaljuk, hogy minél tragikusabbnak szándékoznak láttatni egy eseményt, s e cél érdekében minél megdöbbentőbb, naturálisabb képeket mutatnak be róla, annál nagyobb a kísértés, hogy a lelkünkbe tanyát verő gyanakvás okán bagatellizáljuk, vagy ami ennél is rosszabb: elimináljuk a látottakat. A számunkra ellenőrizhetetlen "valamiként történés" és a fotográfus szándéka szerint láttatott történet közötti szakadék mélyülése, lelkünkben is egyfajta repedést, törést idéz elő: egyre kevésbé mutatunk hajlandóságot a valódi szolidaritásra, a figyelmünk és személyiségünk borzalmakhoz való odakölcsönzésére. A híradókban közzé tett film nemhogy közelebb vinne bennünket a valósághoz, inkább eltávolít tőle: ez a felemás helyzet jól mutatja a híradás zsákutcáját.
     Nagy kérdés persze, hogy lehet-e lesújtó vagy elmarasztaló ítéletet mondani a kétségeit és közönyét egyre nyilvánvalóbban megfogalmazó ember fölött, ha olykor brutális, máskor pedig szirupos történetek bemutatásával bombázzák, nap mint nap, együttérző szívét és lelkiismeretét, miközben kimondatlanul is lépten-nyomon rászedni akarják egy bizonyos érdeknek megfelelően? A hírcsatornák számbeli növekedésével, a képes híradások hihetetlen mértékű megsokszorozódásával egyetemben, a jelen történéseit bemutató képsorok leértékelődésének tanúi is vagyunk egyben. Viszont egyre nagyobb az igényünk az olyasfajta dokumentumfilmekre, melyek éppúgy visszavezetnek bennünket a fotográfia és filmezés kiindulási pontjaihoz, akárcsak a mese a szövegalkotáséhoz. Az a gyanúm, hogy a Gulyás-fivérek időben ismerték föl a filmezés hitelesítő erejének devalvációját, s a felelősségteljes közgondolkodás, eredményes öndefiniálás és hagyományőrzés ezzel együtt járó hanyatlását; dokumentumfilmjeikkel tudatosan igyekezték visszaperelni a fotográfia és film hitelesítő ereje mellett, a ténymegállapító szerepét is, hogy a közösségi emlékezet szerves működésének lendületet adjanak. Ebbéli törekvéseiknek egyik szegletköve: a széki mesemondó, Győri Klára önéletírását alapul vevő Kinő az ember a meséből című filmjük, mely egyfelől a közösségi és egyéni emlékezet működésének zavarát, disszonanciáját, egymás ellenében történő munkálkodását mutatja meg; másfelől egy letűnőben lévő világnak, egy páratlan folklórhagyománnyal rendelkező tájhazának állít emléket, szinte az utolsó pillanatokban, hogy tény- és tárgyszerűen hitelesítse évszázados létformáját.

A Gulyás testvérek dokumentumfilmjét, melyet a széki mesefáról: Győri Kláráról és a Kiszáradt az én örömem zöld fája címen napvilágot látott önéletírásáról készítettek, bátran nevezhetjük egyfajta kettős tükörnek, referenciáját tekintve viszont bonyolultan összetett tükörjátéknak.
     A világtól elzárt, pontosabban román falvak övezte, gazdasági értelemben szinte teljes mértékben önellátó, befelé gombolkozó, évszázados folklorisztikus hagyományaiból táplálkozó Szék, az egykori szabad királyi város mára falusias világáról nem is akármilyen átéléssel, aprólékos gondossággal, rendkívüli mesemondó és képteremtő erővel számot vető Kali néni, tükröt tart az általa gorcső alá vont közösség elé. Nem egyszerűen mesét mond, aminek hiányát oly sok haragosa veti a szemére, hanem a falu múltját és jelenét, változó gazdasági, szellemi és erkölcsi helyzetét, emberi viszonyait és méltósággal folytatott küzdelmeit teszi mérlegre; nem korlátozza vérbő történetét kizárólag a családjára és önmagára, amiként az egy nemzedékkel fiatalabb, előadásmódjában meg- hittebb, vallomásosabb történetmondó: Kocsis Rózsi teszi, hanem úgymond "szemérmetlenül kibeszéli" a falu életét és szokásait; nem fosztja meg magát attól az örömtől, hogy történetmondása a tréfás mesékből, a népköltészet és népdal erotikus és humoros hagyományából merítsen, épp ellenkezőleg, egyenesen követi a középkori vaskos tréfát és halált megvető életkedvet magába ötvöző Boccaccio és Chaucer meséket, nyomdokukban halad, amiért is súlyos és olykor igaztalan vádakat von magára, még a folkloristáktól és a hivatásos íróktól is.
     Lehet persze a kételyeknek és fenntartásoknak hangot adni azon eljárással szemben, ahogyan Kali néni kiragad bizonyos pillanatfelvételeket és képsorokat a falu vagy egy-egy család hétköznapi életéből; ahogyan a fél évszázadnál is hosszabb történeti időintervallumban fénybe állít vagy takarásban hagy eseményeket és személyeket, ahogyan kiszínez vagy retusál bizonyos tragédiákat és erényeket, életutakat és bűnöket. A tükör ugyanis, beállításánál, a vertikális tengely mentén történő elforgatásával, a fény beesési szögének megváltoztatásával fogva, bizonyos mértékben torzít, kisebb vagy nagyobb teret metsz ki, mint képkeret, a valóság egészéből, úgyhogy nem feltétlenül azt tárja elénk, amit és ahogyan látunk, szeretnénk látni, vagy láttatni óhajtunk. Lehet kifogásainkat, érveinket és ellenérveinket sorakoztatni azt illetően is, hogy vajon jó emlékezettel áldotta-e meg az Isten mesefánkat; hogy a valóságfaggatás és képzeletműködtetés aránya helyesen lett-e megválasztva, vagy sem ebben az önéletírásban; hogy egyfajta hiteles történet rajzolódik-e ki előttünk a faluközösségről, hagyományairól, szokásairól, avagy túlságosan is előtérbe nyomakszik a mesélő személyisége, s ha így is van, nem épp az én-központúságból fakadó líraiság ragadja-e magával figyelmünket.
      Csak egyetlen dolgot nem tehet, sem a történet olvasója, sem a film általi újraértelmezője, nem vonhatja kétségbe annak a sajátságos valóságláttatásnak: ábrázolásnak és tényrögzítésnek a művészi erejét, mellyel a néhány elemit végzett Kali néni egyenesen lenyűgözi, vagy éppen heves vitára serkenti közönségét. Mindkettőre akad ugyanis példa; s miként a Gulyás-fivérek filmjében megszólaló Nagy Olga is említi, a szenvedélyességet és sértegetést sem nélkülöző ítéletek is azt igazolják, hogy e nem mindennapi formátumú mesefa, elbeszélésével és személyével képes a leghevesebb viták kirobbantására is. Az eltérő szociális helyzetű rétegek napi létgondjairól, kenyérharcáról, megmaradásáról írott sorai; a gyermekszülésről és- nevelésről, a kincsesvárosi cselédkedésről és az állandó kísértés ellenére a lány becsületének megőrzéséről szőtt történetei; a házasságkötés és vagyonkuporgatás szokásáról, illetve az elhallgatni vágyott szerelmi tragédiákról és összeomlásokról szóló vallomásai; s az a sokfajta néphagyomány és tárgyi-szellemi kincs, mely a kötet lapjain számba vétetik, egy olyasfajta társadalmi freskót, vagy miként a folklorista mondja:"népi valóság freskót" vetítenek elénk, amely csak az igazán tehetséges írók és szociográfusok sajátja. Teljes joggal írja le Nagy Olga a maga véleményét felfedezettjéről egy helyütt, amikor a mesefa szó eredeti jelentésén töpreng: "A mesefa egyben a közösség nevelője is: amit felszívott a közösségtől, azt adja vissza, de mindig átszűrve a maga egyéniségén, mindig hozzáadva azt az utánozhatatlan és páratlan többletet, ami az egyéniségtől származik: a maga sajátos lelkiségét. Kali néni így lett negyvenhat év alatt nemzedékek nevelője." S ne feledjük, nőként talán jóval érzékenyebben, a pellengérre állítottal együttérzőbben válaszol azokra a súlyos vádakra, melyekkel némelyek Kali néni erkölcsét kikezdeni iparkodtak, s ezáltal végképp ellehetetleníteni szándékoztak őt, mint hiteles mesemondót. Nagy Olga érzékeli a szerelem, gyermek, öröm, méltóság, megbecsülés nélküli házasságban élő asszony védekezési és menekülési vágyát, ezért sem ítélkezik gyorsan, megfellebbezhetetlenül védence felett; vagyishát nemcsak folkloristaként áll pártfogoltja mellé, segít neki a tükröt helyes irányban és szögben tartani, sőt, bizonyos helyeken és helyzetekben retusálni a látott képet: ekként szolgálva a közös sikerüket.
     A Gulyás-fivérek a maguk olvasatában pontosan értelmezték, hogy egyfelől nem lehetséges a dokumentumfilm eszközeivel "visszaadni" a Kali néni által "írott" mű vallomásosságát; másfelől az emlékezet és mesélői tudat szűrőjén áteresztett költői leírások, meghitt és időnként meghökkentő vallomások, a mesélői személyiség nem is akármilyen szociális és morális tanulságok levonására alkalmas viták kiindulópontjai. Épp azért, hogy a művet kimozdítsák az alanyiság egyetlen nézőpontjából, s a kimondott és elhallgatott szavak ütközésének drámaisága révén felszítsák a vitát a faluközösség Kali nénivel egy idős és az egy-két emberöltővel fiatalabb nemzedék képviselőiben, olyan "játékteret" rendeznek be, amelynek paravánjai és tükrei több szinten képesek megeleveníteni a történetet.
     A széki tájról, a rurális környezetről, az ősi mesterségeknek helyt adó műhelyekről és mesterekről, a templomról és guzsalyasról, népi játékokról és egyéb szokásokról készített néma, vagy kommentár nélkül hagyott felvételek (melyek az írói leírásokkal azonos töltésű költői hátteret képeznek, mintegy keretet is adva a filmnek), azt az érzetet keltik a nézőben, mintha maga is részvevője lenne az eseményeknek, mintha egyszeriben belesodródott volna a történetbe. A filmkezdő ökrös szekér, mely az évszázados vendégmarasztaló sárban araszol terhével, összetett szimbólum: az emberpróbáló paraszti létforma; a régiek által kitaposott nyomokban járás és hagyományőrzés; s végül a lassú haladás és elmaradottság képi megelevenítése. S amiként az ökrös szekér járja a maga útját a gyéren termőföld és s falu között, a Birtalan napkor ünnepi viseletbe öltözött lakosok: a falu apraja és nagyja is akként járja a maga kálváriáját a templomdombra, ahol a közös tragédia: a tatárpusztítás és mészárlás emlékezetét és a túlélők reménységét megerősítő istentisztelet keretében tárul elénk a távoli és közeli múlt. Ez a fajta kezdés, a faluközösség egészére utalás, nagyobb távlatot és horizontot biztosít a filmnek, mint a narrátor saját múltjára való fókuszálása; s e párba állításban azt is sejteni engedik a filmkészítők, hogy a közösség és a történetmondása révén ismertté vált képviselője közötti viszony sebezhetőségéről, ellentmondásosságáról esik szó, hiszen a közösségi és egyéni emlékezet olykor mást és másképpen idéz föl a múltból, s bajosan eldönthető, hogy melyik emlékkép a hitelesebb, beszédesebb. Mi, olvasók és nézők egyaránt, akik a történeten kívül állunk, hajlamosak vagyunk hamarabb és feltétlenebbül hinni Kali néninek, a szóval és gesztusokkal varázslónak (ahogy Gulyásék oly finoman jelzik e "lélekvezető" szerepet a róla készített első kockákon), mint ellenfeleinek, mert a külső valóságból a belsőbe: a tudat és lélek "nem-valóságos" terébe avat be bennünket, ahol az ő törvényei szerint létezünk és mozgunk, jobbára akarata szerint.
     A filmes játéktér különböző színterein elhangzó monológok: a Nagy Olga-féle idézet citálások és kommentárok; az olykor idősebb, máskor fiatalabb székiek általi felolvasások és ítéletalkotások; a Kali néni általi történetmondások és magyarázkodások; a filmkészítők Kallós Zoltánnal, a református pappal és a púpos kis muzsikussal folytatott beszélgetése, mely egyfajta írói kibeszélésként magának a narratívának a részévé válik -, részben szándékos ütköztetésük, részben rejtett egymásra utalásuk révén hihetetlen feszültséget keltenek. E monológok egyszer kiragadnak a mocsár-létből, máskor pokoljárásra késztetnek; olykor megvilágítanak esendő cselekedeteket, és feloldozást is adnak, noha nem egy esetben bajos volna eldönteni, hogy ki kit oldhat föl súlyos kötéséből, olykor pedig számadásra késztetnek lelkiismeretünk megigazítása érdekében -; mindenesetre olyan drámai erővel rendelkeznek, hogy a néző nem térhet ki az állásfoglalás elől, emiatt kénytelen elgondolkozni az érvek és ellenérvek igazságtartalmán. Nem az igazságon, hiszen a jól megkomponált monológokkal mindvégig dinamikus mozgásban tartott, a vissza-visszatérő táncokkal egyfajta szédülés-örvénylés érzetét keltő "filmtörténetben" előre haladva, egyre inkább az a meggyőződése támad a nézőnek, hogy a Kali néni által leírt történetről és a mesefa személyéről lehetetlen megnyugtató, végső ítéletet mondani. A filmben megszólalók szájából elhangzó ítéletek egyfelől nagyon is sommásak, ahogy erre némelykor Nagy Olga, máskor a református lelkész hívja föl figyelmünket, másfelől feltűnően ellentmondásosak ahhoz, hogy bárki magáénak tudhassa, vallhassa az igazságot.
     Egyébként a film készítői nem is az igazság ki- vagy megmondásának szándékával fogtak hozzá munkájukhoz. Épp ellenkezőleg! Az emberek közötti ítélkezés nagyon is ellentmondásos, felelősségteljes, egyéni és közösségi sorsot meghatározó jellegét igyekeztek be- és megmutatni, mivel a tükrükben is nyilvánvalóvá válik, hogy a hamari és egyszerűsítő ítéletmondás kirekesztő és megsemmisítő, ezért morálisan tarthatatlan. Abban sem lehetünk bizonyosak (éberségünk és kétkedésünk lankadatlanságának fenntartásáról gondoskodnak Gulyásék), hogy nem az elfojthatatlan irigység és kicsinyes bosszúvágy munkálkodik-e a szigorú ítéletmondók némelyikében: az előttünk maszkjaikat csereberélő arcokon ugyanis hol tamáskodó pillantások, hol pedig dölyfös megvetések jelennek meg, ám a szégyenpír sem képes elfedni a képmutatást. Történetünk főhőse valóban érdekházasságot kötött (egyébként Kali néni józanító szavai szerint, a faluközösség utolsó fél évszázadában szinte valamennyi házasság ilyen volt); az osztályostársai nyomorúságos sorsából kiemelkedett mesefa, szerencsésnek éppen nem mondható párválasztásával, megalapozta biztonságos életét, míg pillanatnyi boldogságát, örömét jobbára csak másoknál és másban, a szeretőkkel ölelkezésben, a mesélésben és közszereplésben találta meg. Hogy voltak ezzel így mások is, csak hát jobbnak vélték hallgatni róla -, ez a falu titkát képezte, ezért sem vették jó néven, ha valaki szóvá teszi a takargatni szánt bűnöket.
     Olykor az a benyomásunk támad, hogy a filmesek nyomozóként erednek az egyes tanúvallomások és ítéletek nyomába, azt kutatva, vajon miféle belső, elhallgatni vágyott indok mondatta ki a Kali néni személyét pro vagy kontra érintő szavakat a megkérdezettek egy csoportjával. Esetleg a falu erkölcsi jó hírét veszélyeztető leírásokkal, mint például a széki cselédlányok hétköznapi életét, vagy a guzsalyasban lobbant szerelmek nemi nyomorúságát kendőzetlenül megmutató történetekkel szembeni harag? Netán a kiemelkedő képességekkel megáldott, tehetséges embert mindig és mindenütt övező kisszerűség és féltékenység párlódik le a kíméletlen ítéletekben? Ez is, az is természetesen. Máskor pedig, kívülállóként azt érzékeljük, hogy ügyesen, előre megfontolt logika szerint csalják tőrbe a széki vagy az egykori szülőfalu közösségéből elvándorolt embereket, mert szeretnék felszínre hozni a megvetésnek, az elutasításnak, a szégyenkezésnek és képmutatásnak a valódi okát, mely, azáltal, hogy nincs pontosan megnevezve, nyíltan kimondva, megmételyezi a faluközösség lelkületét, az egyes nemzedékek amúgy sem felhőtlen viszonyát. Azok, akik idővel elkerültek szülőhelyükről (képileg is jól elkülönülnek az otthon maradottaktól, hiszen nem a hagyományos széki viseletbe öltöztek), s nem érzik oly elementárisan szükségesnek az önös érdekből való összefogást, titoktartást, megértő hangnemben beszélnek Kali néni életéről és könyvéről, mivelhogy tehetségével nem csak őrizte, ápolta, gazdagította a hagyományt, de erős hitet is adott a fiatalabb nemzedékek számára egy kevésbé álságos, tilalmakkal korlátolt életvitel vállalhatóságára. Ez a képmutatást, haszonelvűséget, önzést leleplező magatartás szúrt szemet a többség esetében, emiatt rekesztik ki maguk közül azt a lényt, aki négy évtizeden át, a házában tartott táncmulatságok, mesemondások, éneklések révén igyekezett összehozni a falut. Nem utolsó sorban, a filmrendezők cinkosává is válunk, amikor szeretnénk leképezni - éppen az érvek és ellenérvek, a képmutató szemérmeskedések és kegyetlen ítéletek ütköztetése révén -, a falu szociális feszültségeit, azokat az évtizedes vagy százados gazdasági, családi ellentéteket, amelyek gyöngítik a falu védekező erejét, rontják a túlélési esélyeit, s árnyékot vetnek egy olyan kiemelkedő képviselőjére, aki hírnevének köszönhetően reflektorfénybe állítja a falut.
     A Gulyás-fivérek által életre keltett önéletírás és a faluközösség megszólaltatása számos tanulsággal jár a nézők számára. Az egyik olyan tanulság, melynek a filmkészítők nyomatékot kívánnak adni, nem más, minthogy a Kali nénivel közel egy idős és a fiatalabb nemzedék (illetve felfogásában és ítélkezésében ez utóbbihoz társuló elköltözöttek többsége), egészen másként értelmezi és értékeli Kali néni életét és mesefa-szerepét. Az ítélkezés nézőpont kérdése is tehát. Nyilván a megváltozott szociális és erkölcsi világrend tesz ilyen jelentős különbséget a nemzedékek mértékében és ítéletalkotásában; emellett óhatatlanul is sejthető a fiatalabbak részéről valamiféle idegenkedés a puritán életfelfogástól, mely - ha nem is nyílt támadás a vallással szemben - a "világiasodásra" törekvés előszele. A másik megszívlelendő tanulság pedig az lehet, hogy nem képzelhető el a faluközösség szerves egységben tartása és fejlődése úgy, hogy bizonyos külső veszélyeztetés vagy politikai nyomás idején, a vallási hagyományt és folklór egymással élesen szembe állítják a közösség tagjai, s némelyek hajlanak is arra, hogy a sajátlagos folklórt feláldozzák a vallásos hitéletért. S arra a tanulságra is intenek a filmrendezők, hogy akárcsak a más közösségekben nem kellően megbecsült, ám a világ szemében elismerésre méltó mesemondók esetében, így a Kali néniében is, a faluközösség egyfajta hálával tartozik a kiemelkedő teljesítményt nyújtó, s ennek révén a közösségnek hírnevet és dicsőséget szerző képviselőjének, s ha szükséges, kollektív önvizsgálatot kell tartania, hogy módosíthassa nem egészen árnyalt ítéletét, s méltányosságot gyakoroljon a kegyetlenül megbélyegzettel.
     Így fordulhat elő, hogy az idős asszony, aki nyíltan kimondja iszákos és jeges szívű férje iránti gyűlöletét, s azt a megrendítő vallomást, hogy semmiféle veszteséget nem érez halálával, nem feltétlenül az ítélkezés hevét váltja ki belőlünk, hanem kiben-kiben bizonyos fokú részvétet és együttérzést kelt. Az évtizedes szenvedések: a megannyi megalázó verés és nyílt színű megszégyenítés, a gyermektelenség és örömtelenség fájdalmával való szembesülés, a sorstársak hálátlanságával és ármánykodásával megbékülés, a pőrére vetkezés és ezzel járó bűnmegvallás, mind-mind egy emberi sorsot tárnak elénk, amely egyetlen sírkőtáblába vésett névben: Győri Klára örökítődik ránk.

Az utóbbi időben egyre többször kaptam magam azon, hogy valamelyik televíziós csatornán dokumentumfilmet nézek, nem ritkán nézek meg újra, másra lévén figyelmes és érzékeny, mint voltam a korábbi vetítéskor. A nagyközönség által kevéssé szeretett (és nyilván kevésbé is értett) műfaj azért is került hozzám közel, mert az elmúlt évtizedekben tapasztalt sok-sok történelmi tényhamisítás és politikai hazugság után, egyre inkább érdekel maga a múlt: kommentár nélkül. S ha nem is lehetek egészen biztos abban, hogy a dokumentumfilmesek nem szednek-e rá a "lakkozott" tanúságtevésekkel, a stúdióban végzett utólagos cenzúrázásokkal, a jobbak által rögzített történések képi látványa egyszerűen mindig lenyűgöz engem, a nagy álmodozót, álmomban örökké látványos filmeket rendezőt. Író és filmes, a belső látomásait, felködlő emlékképeit, sajátos és egyedül rá jellemző asszociációit valamiféle nyomatokban megörökítve, ekként válik egy alomból származóvá bensőmben.
     Ne kerteljek tovább, valójában Sára Sándor és a Gulyás-fivérek hatására kedveltem meg e műfajt, mert az egyes kimerevített képkockák, rövidebb-hosszabb ideig pergő képsorok, a közeli vagy kissé távolabbi történelemben felbukkanó ismeretlen és névtelen hős, elhíresült vagy hírhedtté vált személy hétköznapi életének olyan vetületét tárták elém, amelyik alkalmasabb a tényeken való töprengésre, a korábbi ítélet esetleges megváltoztatására, az önmagammal való szembesülésre, mint bárhány újraértelmezett párthatározat, poros kötetekből előbányászott statisztikai adat. A dokumentumfilm a száraz tényeknél alkalmasabb a mérlegelésre, ugyanis az operatőr optikája, egy láthatatlan ember személyes ki- és helytállásáról is vall, mivelhogy a tények sokaságából válogatása, a filmszalagra vett látvány képi ereje, a vágás és szerkesztés mikéntje: a krónikás hűségét és elkötelezettségét örökíti meg. Az operatőr, az elkészített végső változat vetítése kezdetétől, mint képpé vált gondolat és erkölcsi magatartás van jelen a filmen, s ha egyetlen hangos szó sem hangzik el tőle kommentárként, akkor is hallom történetmondását, látom a helyet, melyet alapállásának felvételére kijelölt, s ahonnét bárhová is eljut faggatottjai kedvéért, mindig visszatér, a létezés védelmében.
     A dokumentumfilm alkalmasabb az önismeret és szerepmeghatározás gyakorlására, mert a képi látványhoz - valamilyen mértékben és hőfokon - odakölcsönzöm személyiségemet: képzeletemmel és belső világommal együtt, mert felkelti bennem az érintettségem érzetét.