Mint az Inka utazás hőse, (a szerzőtől kapott titulus szerint: gentleman) Arnold Sobriewicz kétezer óta él könyvben - és a Prágai Tamás teremtette exquisit figura most, négy évvel később (elbeszélésből elbeszélésbe szállva) újabb kötetoldalakon hallat magáról. Különben a Sobriewicz-gyökér Inka utazás, melyet a Prágai-féle irodalmi biográfia regényként tart számon, ugyanúgy át- meg átfinomítja a műfaj ismérveit, ahogy az Ellenőrök a hatoson. Még azzal is, hogy hagyja Sobriewiczet: olykor hadd bújócskázzon az olvasóval. A folytonosan le- és feltűnő eminens írói alakmásra mi sem jellemzőbb, mint hogy karakterének egyik sajátos vonásáról az a történet árul el nem éppen keveset, amelyben a sobriewicz-i jegy: áttestált tulajdonság. "Én mostanában olyan megfoghatatlan erők jelenlétét érzem" - mondja a Ferenc nevű férfiú a Kilencvenkilencben; de Sobriewicz szájából is javában elhangozhatnék e vallomás.
     Ami azt illeti, a rejtélyes erők legcsodálatosabbikát talán maga az író fölözi le - vagy nem is titokzatos fluidumok, hanem a józan belátás fordítja őt a széppróza minden írástrükknél és divatmáznál ősibb és alapvetőbb összetevője, a sértetlen történet, a pallérozott mese felé? Ez persze az ironikus mozaikregény szapora műfaji kihágásaihoz mérve féken tartottabb zendülés, de mégiscsak az; valamiféle fintoros dac a minapi-mai sikk egymásba folyó különcségeivel szemben. No lám, ha prózát írni, mesélni is muszáj?
     Az már a soktehetségű szerző első prózakísérletéből kiderült: Prágai Tamás bizony jól érzi magát az érdekes történetek áramában. Az Ellenőrök a hatoson című kötetnek azonban nem a szövegmagból kicsírázó érdekesség az igazi termése. Furcsa bogokat csomózni a meseszálra, a puszta figyelemvonzás a meglepetéseken edzett olvasó előtt egyébként sem volna több kikalkulált leleménynél, ha a szereplők látszólag érthetetlen gesztusait és elhatározásait nem indokolná belülről az író. A fokról fokra kiteljesülő lélektani magyarázat (s vele a könyvbeli élet szinte minden egyes zegéből-zugából elővillódzó abszurditás) viszont hallatlanul leleplezővé, a hétköznapiság méltó fonákjává avatja a tizenhét történetet.
     Prágai Tamás hősei - a szivárvány-ember (az, mert legalább hétszínű) Sobriewiczet is beleértve - a lelkiélet labirintjaiból szívódnak föl egy-egy elbeszélésbe; vagy nem ismerik, vagy félreismerik magukat. A véletlen kecskében például a boldogságtól örömtelen és az örömtől boldogtalan Sobriewicz az ide-oda kedély közepette köddé válik- nyoma vész, mielőtt belső zavara tisztázódna. Ahogy a vidéki miliőből elpárálló Sobriewicz kámfort játszik a környezetével: az a misztikum földre szállása. Ha igaz, hogy Prágai szívesen viszi bele alakjait váratlan fordulatokba, igaz az is, hogy az éles kontúrú események kedvelője jobbára csak a szituációk megválasztásáról dönt: a tónusok finomabb visszaadása egy higgadt, tárgyilagos közvetítőre vall. Arról a szemléletről, amely szerint a dolgok egyszerre természetesek és képtelenek, eszünkbe juthatnak bizonyos nevek; inspiráló íróatyák, akár például Cortazar neve. A szemlélet tán kölcsönzött, ellenben a hozzátársuló módszer, amely nyilván itt is, mint a filmszerű fogalmazással élő Cortazarnál, az olvasó nyugtalanítását célozza, egyéni. Prágai Tamás egy nyugodt, de annál pazarabb esszétechnikát keresztez a törzsökös realizmus ábrázolóerejével: láttat, s közben magyaráz is. Vajon nem az esszékbe szokásosan belefoglalt értesültség, a műfajra jellemző (s egyben a próza eredeti formanyelvét föllazító) stílus mutatkozik meg, amikor a publikumot mintegy kézen fogva lendül neki egy bekezdésnek? "De térjünk csak vissza arra a pontra, hogy a szőlőhegyi ház előtt áll Sobriewicz, és letekint a vidékre - innen rugaszkodunk el, ide, a pince elé." (A véletlen kecske) És a Nyelvespusziban nem az ismeretterjesztő veszi át egy pillanatra a meseszövést? "Sétáikat, mert ezek a találkozások többnyire a szabadban történtek, távolságtartás és vonzalom érdes érintkezése jellemezte. De miért a ťszabadbanŤ? Ha ezekre a találkozásokra vetítem, a ťszabadŤ szó jelentése kétfelé válik, az egyik jelentés a természetben levőt, a másik a nem korlátozottat idézi meg..." S ki beszél így, ha nem az íróba oltott tudós? "Ezek a régi falak téglajegyek tömkelegét rejtik - betűket, amiket nem olvas soha senki, csak - legfeljebb - a fal elbontása után, amikor a téglák egyenként napvilágra kerülnek, és felületüket újból megtisztítja egy szorgalmas kéz. De ezek a jegyek már a fal emlékét őrzik és hiányát panaszolják. Ahány tégla - ahány nyomat ugyanazon jegyből -, annyi panaszkodó szólam." (A felemelkedés vágya)
     Elemezni, lehetőleg minél több apró árnyalatra fényt deríteni, megokolni, ami megokolható: az ember azt gondolná, hogy az epikai alapszöveg efféle leágazásai visszaigazíthatatlanul megtörik az egyébként csupa eleven mozgalom elbeszélések ritmusát. De nem - mert a kifutókkal tűzdelt, oldalazva haladó, többágú mondatépítés: ez maga a ritmus. És még egyszer: nem - mert Prágai ugyan gyakran aláveti tehetségét ennek a sajátjává előléptetett formának, annyiszor mégsem, hogy művészi vitalitásából ne futná egy-egy gyors tempójú, feszesen iramló novellára, amilyen például A röhögés. A kevés betűvel és beszédes elhallgatásokkal élő mű szinte Ôcbzódik a jelképekben; ám szimbólumteremtő bőségből is kikiált az a mozzanat, amelyben az író egy reszketeg kis figura nyüglődése fölé egy régi metszet Kossuth-ábrázolását emelve mutat rá két arc, két habitus élesen különböző kontrasztjára.
     A röhögésben a főszereplő a pusztulás eljövetele miatt cidrizik. A vég mint motívum a Hét évig anyatejben is benne van, csakhogy e szürreális mesévé lóduló történet, mely fényes és baljós, sima, örvényes és sokrétű, a megszűnést s a kezdetet egyaránt észrevéteti. A történések folyamán Sobriewicz különös játékba tévedvén mintegy kitörli magát az időből, hogy elölről kezdje életét. A tarka-barka, színes vagy színtelen, a lassú vagy szilaj tánc tehát nem áll le - a ringlispíl, a verkli, a sorskerék forog tovább. Forog Az üvegváros névtelen hősével is, ki személyében, ugye, maga a megtestesült eltökéltség. "Hiába hallatszik ide, a lépcsőfordulóba minden, az, hogy a vízvezeték-szerelő lánya személyiségi jogokról beszél, vagy hogy mind húzósabb a rétesliszt ára: neki az lett mondva, hogy csak menjen, menjen."
     A jelképes mélységekben szimatoló fiatalembernek valami azt súgja, hogy ősök és utódok, azaz mindnyájunk arca egy kis szelencébe van bezárva, "amíg jön valaki, aki kinyitja ezt a kis szelencét. Akkor az az egy arc megszabadul." Hogyan is lehetne másképp befejezni e történetet: a főhős egy üvegkalickában hever. S "álmában egy gyermeket lát, aki az ő arcát viseli, és elindul, hogy fölpattintson egy szelencét[...] és föl is pattintja majd azt a szelencét, egészen biztosan sikerül majd fölpattintania."
     A létfolytonosság hangoztatása mellett az Ellenőrök a hatoson másban is szakadatlan; visszaadja az írás jóféle, eleven aromáit. Tudvalevő, hogy az igazi próza képleteken nyugszik. A mesemondás, az elhallgatás, a késleltetés arányai, a kiemelés, ez mind, mind képlet és készültség kérdése. Amitől a képletekre ráakasztott anyag életre kel, ha életre kel, az a költészet. Hogy a művészien rögzített képekből, ízekből, hangulatokból, körülményekből telik-e arra az emberi esszenciára, amit a laborirodalom műborai olyannyira nélkülöznek, csak a Szentlélek a megmondhatója. Épkézláb irodalmat csinálni az intellektus sugarai nélkül bajosan lehet, de nem lehetséges a nélkül az esszencia nélkül sem, amelynek nedveit a primer tapasztalat termi. Szó sincs itt kétféle irányzatról - tessék csak szájra venni egy kis műbort, aztán inni a hegy levéből; tessék elolvasni az Ellenőrök a hatoson elbeszéléseit, s nyomban kiderül: a minőség egy és oszthatatlan. (Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2004)