|
SÜTŐ
CSABA
ANDRÁS
"A nirvána se itt közel"
Deák László: fojtatás
"Én is öröktől
ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltam,
míg nem javultam és
romoltam,
tanulni sem kell,
tudjuk ezt rég:
eltünni és feküdni
holtan."
Bárha biztatóan telnek, azért szorulnak
napjaink. Meg- és elszorulnak, szelíd bogot vetnek nyakunk köré és a tehetetlen,
társtalan tanácstalanság lábra kap; felül és mélyen az arcunkba néz. A
gyász közelít ez égi romok alján; leírhatatlan a veszteség és csak nyomaiban
mérhető...
De hallga
csak! A kopasz énekes kezdi rá, meg(rag)adja a hangot, és - noha se felelet,
se feloldozás nincs - az emberi lélek húrjaiba kap. (Kopasz, s nyilván
nem fiatal, s énekel, mert mást ezek ellenére sem tehet.) Ahhoz told hozzá,
amit úgyis elveszítünk valamennyien; az életet toldja meg, ezt idézi agyakból,
mozaikkockák roncsolt és javított képeivel, jelenlévő múlttal, sebesen
közelítő jövővel, sántító, bicegő jelenünkkel: sebeket osztunk, sebeket
kapunk; lassan vérzik ki szikár testünk, s akkor egyszerre "nincs többé
semmi ránc / megfordulnak kőangyalok / nézzük egymás homlokát".
A borítóra írt cím. Nézzük, nézzük alaposan;
ez is, mint minden: végigpásztázható. Az íráskép a folyamatos fenyegetettség
érzetét kelti, a grafikus jelek ilyetén tipográfiai megjelenítése egyszerre
vonzó és riasztó. A írott kis betűk látványa köznapivá, mondhatni profánná
tenné a képet, ha az a j történetesen ott nem lenne. De ott van; s most
egyáltalán nem helyesírási pontatlanságra kell gondolnunk. A tabusértést
megszokja az ember, ráadásul a beszédhang szempontjából teljesen mindegy,
hogy melyikkel jelöljük azt. A szavak jelentése közötti különbség, s ennek
funkciója, a két eltérő alak kölcsönös egymásra utaltsága is feloldható
talán.
A színösszeállítással
már érdekesebb irányba terelhetjük figyelmünket; vörös folyamba ékelődött,
vagy onnan kiemelt, oda betoldott, ott váltakozó j-ly egy olyan relációt
feltételez, mely a kötet megértési paramétereit is kijelöli. A vitalitást
jelképező vörösből szinte kiugrik ez a fekete, komor j, ugyanakkor, a betűk
kötöttsége okán elválaszthatatlan szegmensként jelenlétét még (hang)súlyosabbá
teszi.
S még egy
észrevétel, mely az írott f és j hasonlóságára utal. Ezek mintha egymás
tükörképei lennének; egy fejtetőre állított f kvázi kitesz egy j-t, s ez
hozzávetőlegesen fordítva is igaz. E feltevés gyenge pontja a pont lenne;
s szükségszerűképp az. Ám ha a cím grafikus folytonosságát az élet metaforájaként
értelmezzük, feltéve, hogy az f a kezdőpont (születés), akkor a szóalak
belsejében lévő j értelmezése lehetővé válik. Az ékezet - a betű testéből
válva - az a nézőpont lehet, amely a magát kívülről szemlélő embert idézi
fel. Elszakadva magunktól és ahhoz mégis hozzáláncolva; ha ehhez még hozzátesszük
a szemantikai többletet, azt a tényt, hogy a folytatást sokkalta többen
vélik ismerni, mint a fojtatást, akkor olyan egzisztenciális, felold(oz)hatatlan
problémakörhöz érkezhetünk el, amiből módunk kitörni nincs ugyan, ám feltehetünk
néhány igencsak fontos kérdést, melyeket a szerző is megfogalmazott a cím
ilyetén alakításával.
A kötet verseit
olvasva véleményünk alapjaiban változik majd meg; a folyamatos folytatódásokat,
újrakezdéseket, visszaemlékezéseket olvasva rá kell ébrednünk, hogy a fojtást,
a fojtatást valamennyien ismerjük, átéljük, még akkor is, ha nem vesszük
észre, ha nem is sejtjük jelentését, jelenlétét, szorító-marasztaló invitálását
érezhetjük, amint kiveti ránk is adóját: az ember múlandóságának megmásíthatatlan,
kitörölhetetlen tényét.
A kopasz énekes
invokációját a Regeneratív versei követik. A veszteségek, az elszenvedett
sérelmek orvoslása lehetetlen. Inkább egy olyan törekvéssel találkozhatunk
itt, mely a túlélés módozatait, a következményeket hivatott megmutatni;
a nap nap utáni túlélés mozzanatai ezek. Véglegessé, ugyanakkor szemléletessé
teszi azt is, amit már nem lehet: "Nem leszek kavicsod, hogy játszhass.
Szemed már hófe- / hér a vágytól, de csitt! Isten veled. Nem követlek s
ne / kövess. Lehettünk volna, igen, egymás árnyéka, közös / láncon gyályarabok,
lehettünk volna áramütött tetemek. / De így, már neved sincs." (Váltóláz)
A versek mögött
megbúvó félelem a lírai én pozíciója által válik olyan tényezővé, ami ezt
a penetráns félelmet egyrészt hitelessé teszi, másrészt nem kis mértékben
fel is oldja. A szorongás sok helyütt szecessziós borúval társulva elegyül
a reménykedéssel: "s a félelem lappasztó nedve / bamba álmok kénporával
elegyül". A versforma igazodik a tartalomhoz; e ciklus formái sokszor deformáltak,
roncsoltak. Tátongó, (újra)feltépett sebeknek tűnnek ezek, s a lüktető
ritmust Deák gyakran akasztja meg. Hozzátoldásai, rögzítései, pontosításai
lehetővé teszik a mélyebb megértést; s noha a versek mögött semmiféle bonyolult
filozófiai perspektíva nem bontakozik ki, az erős gondolatiság a kötet
egyik fontos szervező eleme lesz. A megbékélésre vágyódó tudat azonban
egyelőre kénytelen-kelletlen megelégszik a lezárhatatlanság faggatásával.
Nem is tehet másképp, s azt kell mondjam, hogy mást sem tehet. Egyfajta
csapdahelyzet ez, mely felborítja; tagadja és egyben elfogadja, együtt
él a halállal: a halálon innen és azon túl. Ezért a töredékek, ezért a
disszonáns rendszer, mely kimondásra és tagadásra egyaránt kényszerít,
s végső soron ezért a társak (Kormos István, Parancs János idézése), s
ezért a Kosztolányira rímelő textusok felvetése, alkalmazása.
A verszárlatok
disszonanciáját néhol az is fokozza, hogy a központozás szinte teljesen
háttérbe szorul. Az egyes strófákat sokhelyütt csak egyszerű csillag választja
el, a prózaversekben a szabadabb ritmushoz megfelelően igazodnak a soráthajlások.
A folytonos újrakezdést érzékelteti velünk a sorok közben megkezdett újabb
sorral (az írásjel itt is elmaradhat): "Italféleséget és hangyatojást meg
/ ráklábat Téglával verték agyon / Rádióújságot kétféle napilapot / Hirtelen
kibújik belőlünk a hüllő / Cigarettára gyújtott Már elmúlt kilenc".
A fojtatás
versei ezt a lázas, néhol rezignált, máskor szinte extatikus állapotot
viszik tovább. "S a homokba fulladva megalvad , / ha engem érckarmával
összeszaggat / száz rám uszított pettyes párducod".
A tömörség
szintén rendező elvként tűnik fel; a Négy sor, Nyolc sor, Tizenkét sor
epigrammatikus tömörséggel beszél: "Jöjjetek régi betlehemesek." Kijelentő
módban. "Ügyetlen, naiv, fázó gyerekek. / Minden szálláson énekeljetek.
/ De csendesen, csak csendesen." (Négy sor). A Nyolc sor az
élet-halál viszonylatot summázza: "Így is, úgy is lehet minden, / de nem
lehet így is - úgy is. / Így: minden, úgy meg semmi. / Vagy semmi így,
úgy a minden. / Nem lény az ki nem úgy termett, / s ki nem hal, halhatatlan.
/ Mert meghalni kell így is-úgy is, / ha élni, élni akárhogyan."
A tömörség
mellett a fojtódás prózaverseiben megfigyelhető a gondolatok sorjázása;
a lazán egymáshoz fűzött gondolatok azonban szigorú rendet alkotnak; kíméletlen
pontossággal járják körül tárgyukat: "Megszokott órában a megszokott, eszegető
társaságot. / Azt a szennyes, unott mohóságot. Ha repült a savanyú- / zöld
tövek felett ő, a változatlan elv, törvénynek tudója. / Kiben nyoma sincs
léha derűnek. Mi-mibe kerül: ő jól / tudja. Csak az ostobák hihetik, hogy
bármi ingyenes vagy / pénzért való. / Óh, nagyon is drágán fizetünk, talán
szemünk világá- / val. Vagy mozsárba kelletik vetni agyvelőnket s zúzni-
/ csapni, amíg meghalunk. (Elém)
A címadó versben
majd visszatér a csillagokkal tagolt fragmentumforma, a veszteséget rögzítendő.
Előtte azonban még döbbenetes, szinte a krónikás pontosságával értesülünk
az 1999. december 24-27. közötti időszak történéseiről, a társ elvesztéséről;
kíméletlen az őszinteség és a fájdalom eleven: "A nővér hazavitette velem
az értékeket, / mondván, nem vállalhatnak felelősséget."
De akkor kicsoda,
ki? Kik s miért vállalják a felelősséget, s megadják-e, ha van felelet
egyáltalán? Innen mozdul hát tovább a címadó versben a lírai én: "Nézek
valamit televízión / A cigarettát elnyomtam / Balkézről iratok és irónok
/ Jobbkézről a puszta semmi / Szombat / Valamelyest távolodom / Ha befészkelek
a vesztő jelenbe" és nincs pont sehol, csak a nagybetűk a maguk kiességükben,
el- és félbehagyva, mint egy derékba tört, megrogyasztott élet, ahonnan
talpra állni mindennapos küzdelem. Mert küzdeni és győzni kell, a halál
ténye (és jelene) felett, akkor is, ha kavarog és elhomályosul a kép: "Kiejted
kézből a telefont / Sört töltesz a hamutartóba / Kávéba nyomod a cigarettád
/ A polcról minden fűszert leversz / Értetlenül néznek a tieid / Már aki
megmaradt neked."
Az Új bőr
versein ez a keserű melankólia érződik. Deák megrázó magányát tárja
elénk, olyan egyszerű esemény apropóján, mint a vasárnapi főzés (A hetedik
napon), vagy egy dalt aktualizál: "Hullik a hó, tűnik lábnyom. / Tél
utána tavaszt várom. / Virulást a nyugováson, / Kis Karácsony, Nagy Karácsony."
Közben summáz,
megszólítja a holtakat, végigtekint eddigi életén (Négy szerelem),
ám az emlék kitörölhetetlen, s a seb örök: "Én, ha nem nézem is, / mindig
látom őt elevenen, / és bár semmit se tesz, jajdulok, / ahogy csak élő
jajdulhat fel / annak forró közelétől, / aki már régen halott." (Otthon)
Az új bőr
tehát, ha rejt és óv is, eleven sebet takar. Parttalan, lüktető varrá terebélyesül,
talánnyá, melyet kimondani nem, csak érezni lehet: eltéveszt- hetetlenül.
Mondhatnánk, feszegethetnénk, hogy következik mindebből a folytatás. Nem
tesszük. Ellenben a fojtatás folytatódik, arcunkra lassú árnyékokat terel,
s félnünk is jó lesz bizonyosan: "Nem árnyak ők, nem fantomok. / Valóak,
ha én való vagyok. / És adósaim egy földi fintorral. / Én meg végleg adósuk
maradok." (Ti sem felejtenétek) (Nap Kiadó, Bp. 2003) |
|