Mintha Epikurosz valamelyik fegyelmezett és hűséges tanítványa a kései avantgárd tapasztalatával beszélne hozzánk. Így szólít meg Fojtatás című kötetében Deák László, s épp a megszólítás tónusa az, amely azonnal elragadja a hallgatót. A versek lírai hőse nyilvános elmélkedésre bízza magát, semmi Titok, Észak-fok, idegenség, ez a beszéd sokkal korábbi és sokkal későbbi egyszerre. Sokkal korábbi, mert a mesterség klasszikus kedélye járja át, az örömetika - akármilyen elkopott, elroncsolt vagy felrúgott formáiban is -, és sokkal későbbi, mert már mindennemű lázadásokon, történelmi és esztétikai forradalmakon túl vagyunk.
     Deák megtanult berendezkedni a modernitás utáni érdektelenségben. Igaz, azon az áron, hogy bár nem szűkszavú, nem szűkös szavú költő - ritkán ír. Vele egyenrangú pályatársai a berendezkedésnek termékenyebb változatait választják: maszkok, szerepek seregletébe rejtőznek, magán-mitológiákat teremtenek s tartanak életben, lírai naplót vezetnek. Deák ezeket a költői magatartásokat, bármilyen színvonalasak is - már amikor azok -, a menekülés álcáinak tartja. Jellemző című versében, az Öregfiú nótájában így szól:
 

Egyik barát a másik után
kaparja be magát a föld alá.
És lám, néhányan sután fenn vagyunk.
Értem ezt és nagyon megértem azt.
Akárhogy, ettől se tisztul az agyunk,
egyre csak mímeljük a nagy kamaszt.

Az ironikus-önironikus diskurzust odahagyva a költő a közbűnökkel szemben a magánerkölcsbe visszahúzódott létezésmód világvégi, de pompás nyomait kutatja Goethe, Arany, Kálnoky s más tűnt mesterek nyomában ("Kik mindent tudtak, végül emberek lesznek az elzárt hegyi faluban"), vagy az emlegetett barátokat őrizgeti, akiknek emlékére nem búcsúversek születnek, hiszen ők a versben megmaradnak, "csak" a világ távozik. A versbe fojtott fájdalom így lesz folytatás.
     A legszemélyesebb kín, a társ elvesztése ebben a közegben válhat - nyersen fogalmazva - a költészet tárgyává. Mintha a kötet egésze azért állt volna össze, hogy elbeszélhető legyen, mi történt 1999. december 24. és 27. között - ahogy a vers címe, a magyar líra egyik legszebb siratójának címe is tudósít róla. Nem, nem karácsonyt említ a költő, annál tárgyiasabb a beszámoló néhány nap foglalatosságairól, amelyek közé - történetesen - bekerültek nemcsak az ünnepi munkálatok, hanem a halál körüli tennivalók is. "Nem készülök el, nem készülök el" - halljuk a háziasszony örökös, mosolyogtató aggodalmát, minden jeles nap oly ismerős szófordulatát, amely egy pillanat alatt a halálra sohasem fölkészült ember kétségbeesésére vált. Ilyen egyszerű - hát hiszen épp ez a döbbenetes, hogy ilyen egyszerű.
     S persze ez az állítás megfordítva is igaz: ahogyan A hetedik napon című darabban a készülő húsleves kellékei, a hozzájuk rendelt mozdulatok, s persze az ízek, illatok, a konyhai létezés egész orgiája oly magától értetődően képviseli a teremtés csodáját... Az utolsó négy sor tanítani valóan társítja azután e gyönyörű kettős képzethez a hozzá törvényszerűen kapcsolódó átbillenést a nemlétbe, mintegy visszavezetve a magányossá lett ember hétköznapi élményét a gyászmunkához:
 

Fél nyolc. A leves tükrébe már
zöldségek záporoznak alá
s gyöngyözve fődögél tovább,
az illatos és néma végkifejletig.

A debreceni pályatárs, Aczél Géza receptversei jutnak az ember eszébe - hogy a későavantgárd hagyományok egy másik epikureusát említsem, akinek legutóbbi kötete (ablak; szakács) hasonló reveláció, mint Deák László Fojtatása. Vajon hányszor kell lenyűgöző életműveket fölfedezni ahhoz, hogy valóban birtokoljuk őket?
 

* (Elhangzott 2004. június 1-én, az Év Könyve díjainak átadásán.)