Hecatelegium
 

A révész
 

Charónnak hívnak s méltán ladikolsz a halálig,
          pénzéhes révész, mennyit akarsz, ha zsarolsz?
Júnót sem vinnéd a folyón át, csak ha fizetne.
          Vénasszonygöncét tépve lihegsz: "hol a pénz?
Perkáld már le csoroszlya, te redvedező rinya rögvest,
          mert a folyóba vetem összeaszott csöcseid!"
Oly zavaros mocsarak rémítő, ritka lidérce,
          ingadozó ladikod merre sodorja a szél?
Korrupt, vén bakkecske, tanárok legfeketébbje,
          húszezret nyújtok s doktori címre kevés?
Büszke professzor vagy? Frászt! Pénztáros, s nem utolsó!
          Agglőcsű zsaroló, szellemi kurvapecér!
Hetven vagy most s hétéves voltál, amikor még
          olvastál könyvet, most csak a pénzt akarod.
Chárón, barmok közt császár bármely idióta,
          rozzant elmeladik eszmeganajt fuvaroz.
Nincs bölcsebb nálad, csupa homlok vagy, csupa lényeg,
          létesszencia, fény, antropomorf Jupiter.
Pompás oltárodra teszik le a pénzt a kliensek,
           s tömjént égetvén űzik a szarszagot el.
Fél akadémia fúr-farag-ácsol tág palotádban,
           kertjeiden szánt-vet rendre a majdani bölcs.
Önként szárad a tinta a szűk tartóba azonnal,
           próbáld csak tollad dugni belé, te zseni!
Egy könyvet firkáltál össze, de kínos az is, jaj!
          Tollat fogsz újfent? Elmenekült a papír!
Chárón, átevezel, jöjjön bármekkora hullám,
          túlsó parton vagy, bármit igér a vihar.
 
 

Murmellius ellen
 

Mormota sem durmol jobban, mint hogyha lefekszel,
          horkantásodtól szinte kigyullad a lég.
Úgy horkolsz, mint poccadt Aetna lyukában a láva,
          hogyha dühödve bugyog s nyal föl a kráterekig.
Mulciber Achilleus pajzsát míg megkalapálta,
          nem karcolta ilyen zaj meg a fellegeket.
Hét szőrös küklopsz sem aludt így részeg örömben,
          bárha a légdörgés jött fölül és alul is.
Kezdetben mint egy kisgyermek, csak gügyörészel,
          s orrpolipod nyolc-tíz lába kavarja legünk.
Később sípolsz is, halkan s ütemes lihegéssel:
          így színlel bordély legközepén a ribanc.
Fölriadok vélvén, a pokol száz kénköve fortyog,
          s kádfürdőbe citált bűneimért Lucifer.
Szent Ágoston sem horkolt így unva a zsoltárt,
          és Cicero sem amíg rótta kuszált sorait.
Demosthenes cifra beszédén senki se horkolt,
          senki se horkolt így százkezü mondatain.
Hajnali utca, alig vonszolgatom álmom előbbre,
          míg te, te benn durmolsz paplanos ágyad ölén.
 
 

Strabóhoz
 

Caystrusi hatvan hattyú híg ürüléke a könyved,
          melyet a phoebusi fény illatözönbe borít.
Vár Helicon - liheged, s caplatsz föl a csúcsra veszettül,
          vasvillával ütött alfeled éneke zeng.
Cinna, Catullus, Calvus, Maro, Battiades vagy,
          és minden kritikus: emberevő Buziris.
Eljön Hercules is! - zenged, s Múzsák öle hergel,
          habzó szád nyálát issza repedve a föld.
Castaliát kortyolsz éjjel: még megfosat egyszer!
          S csíkba folyatva mutat útat a Múzsa felé.
Sapphót kísérted, tán itt-ott célba taszajtgat,
          bárha a szőrös vers férfiszagát kerüli
Roppant versbe szeded születésed, apádat, anyádat:
          fél csöpp sperma elég, és a családfa virul.
Mint huppant ki a kész csodagyermek az anyja öléből,
          mint sírt fölpoccadt hexametert, a mohó!
Nincs ihlet? Helytörténetnek mondod a semmit,
          sok fiktív rokonod tetteiről recitálsz,
félben a versed, a szótárad fél, félben a sorsod,
          félig fél művész, féleszü vagy, ne tagadd!
Szép a jövő, ha terólad szól, s a neved ragyogón zeng
         majdani fóliánsok jókora lapjairól!
Példa leszel: verset sose írjon senki hasonlót!
         Pantheonunkba miképp jött e derék dromedár?
Itt van, benn van, s innen már kivezetni ki tudja?
         Mert aki célba liheg, mindig a célban időz.
Önnön művednek kulcsárja te légy: sziveket nyiss,
          szabd ki határaidat, s bástyafaladra ügyelj!
Gúzsba kötött Múzsák sírnak tömlöcbe vetetten,
          korbács sújt rájuk, hogyha a versed apad.
Caystrumi hatvan hattyú híg ürüléke a versed,
          s elgondolt szobrod árnya maradsz te, Strabo.
 
 

Krónikás
 

Szemben az ellenség, kürt kurjant, vad lobogó leng,
          vérszínű zászlók sátra borítja egünk.
Ám a mi harcunkhoz páncélt nem is ölt fel a testünk,
          s öltözetünk, ami van, végül a földre kerül.
Semmi vezényszó nincs, csak az izmok közt szaladó tűz,
          lantszó, bor, fürdés, nárdus, olaj, fecsegés.
Ellenfélválasztás, csók, lengő lándzsák, busa combok,
          s nem vagy gyáva, ha most látni a hátadat is!
Sőt, csak a hátsó szándékot koszorúzza Venus meg,
          hátra ha nem húzódsz, semmibe vész a dühöd.
Meggörbült dárdák, kókadt kosszarvak unalma,
          vége a párbajnak: híre se, hamva se lesz.
Nincs itt agg Tacitus, nincs krónika, semmi bejegyzés,
          hősi eposz se recseg, Minciades se farag.
Nincsen Livius itt, Catilinát zengeni konzul,
          én írom meg csak, mekkora nagy csata volt!
 
 

A konstantinápolyi Hamman,
avagy egy arab költő verse
 

Egy arabus költőt fordítok végre latinra,
          pajzán dalnok volt: Ibn Hani al-Hakami.
Tarka medence sötét végén ülök, én, a poéta,
          nézem az angyalokat fürdeni meztelenül.
Hány viruló homlok, hány orsós comb ragyogása,
          mint a virág, kibomol vetve ruháit a test.
Mint érett datolyák, gyülekeznek a berberek össze,
          ott meg a szír fickó pálmafa teste virul,
Sarkuk akár a retek, pajkos szemük isteni csillag,
          hogyha tükörképük visszakacsintja a víz.
Jobbra Jemenből jött gyönyörűség áll a sarokban,
          testét másolván csillog a barna olaj,
friss, ragyogó zsuzsubét sejtek lankadni ölében,
          s úgy fognám a farát, mint a Koránt az imám.
Tharmada küldte emezt, túlérett bakfüge már csak,
          dögkeselyűk, hollók unt csemegéje csupán.
Nyíló rózsa Valid, de a szirma igen kivirágzott,
          s félő, hogy mihamar trágyakupacra vetik.
Tundzsa szülötte siet, rőt őzgida, oly kecsesen jár,
          Mablabiját fényét hozza szemében amaz.
S jő a velencei nagykövetünk perverz unokája,
          egy liliomfejben rejtve szemérme alant.
Karkh küldötte siet, belevágna a léha kalandba,
          sőt, a keresztényt is vonzza a kurta gyönyör.
Jahjá éjenként testem rojtosra facsarja,
          napszálltáig nincs semmi gyönyörre erőm,
Mért nézek mégis, kérded sóvárgón ennyi virágot?
          Szép emlékkép lesz, hogyha az aggkor elér,
Hogyha fogam kipotyog, hajam ősz lesz, s üszkös a lábam,
          szirmonként szagolom újraidézve a bájt!