A német nyelvű szépirodalom és irodalomtörténet sok tekintetben hasonló kérdésekkel szembesíti olvasóját, mint a magyar. A párhuzamoknak csak az egyik aspektusa a sokat emlegetett közép-európaiság, amely a mai napig poétikai kihívást intéz nem egy irodalmárhoz (gondoljunk csak Mészöly Miklós egyes prózai műveire, Tőzsér Árpád Mittel Árminjára vagy Fried István tanulmányaira). Egy másik érdekes párhuzam lehet a több ország - egy nyelv mátrixából adódó irodalomtörténeti problémahalmaz. Ez azonban nemcsak a magyar vagy a német irodalom sajátja, hanem például a francia, a spanyol, arab vagy akár a svéd irodalomé is, vagyis nem specifikusan magyar, hanem általános kérdésről van szó. A nemzeti nyelv vagy az államhatárok vonala relevánsabb-e az irodalomtörténet számára, tehetjük fel a kérdést. A nyelv belső logikája válik-e inkább az esztétikai jelentés feltételévé, vagy az állam társadalmi-kulturális-mentális tapasztalata? Ha pedig ezt az általános irodalomtörténeti problémát az egyén, az alkotó szintjén szemléljük, a kérdés úgy vetődik fel, hogy vajon melyik terminus a helyesebb: arab író, franciaországi arab író, arab nyelven alkotó francia író. Magyarul: magyar író, szlovákiai magyar író vagy magyar nyelven alkotó szlovák író-e inkább Grendel Lajos? Még mielőtt ez utóbbi lehetőséget teljesen elvetnénk, hadd utaljunk Grendel a szlovák irodalomban elfoglalt helyére (a szlovák posztmodern egyik atyja, a szlovák PEN Klub volt elnöke), illetve arra, hogy a finn irodalomban például - tudomásom szerint így oldották meg a kérdést: finn írók, de svéd nyelven alkotnak. Annak kérdése, hogy van-e értelme valakit szlovákiai magyar írónak vagy költőnek tartani, ha szövegeiben nyoma sincs a kisebbségi problematikának vagy a szlovákiai magyar valóságnak (gondoljunk csak Csehy Zoltán vagy Mizser Attila verseire), megint csak elgondolkodtató. A magyar író - talán egyesek szerint - steril terminusánál pedig lehet, hogy sokal relevánsabb mondjuk Sütő András esetében az erdélyi vagy romániai magyar író megjelölés. Ráadásul olyan poétikai pozíciót is lehet találni, amely még a nyelv által történő meghatározottságokat is megbillentheti: Talamon Alfonz esetében sokkal relevánsabb Kafka, Faulkner vagy a noveau roman (Robbe-Grillett) emlegetése, mint a magyar irodalom kontextusáé - vagyis ebben az esetben maguk a pozicionáló jelzők vesztik el értelmüket, s az irodalomtörténet helyébe az intertextualitás nyelven túli szövegkategóriái lépnek...
     Az irodalomtörténeti kategorizáció (talán nem merészség kijelenteni, hogy kategorizáció nélkül nincs irodalomtörténet) műveletei valójában az olvasások és nézőpontok önreflexiójának kérdését veti fel legradikálisabban. A nyelv primátusát valló értelmezések természetszerűleg válnak a nyelv által megalapozott felfogás híveivé, míg a szövegben a sajátos mentalitás és specifikus tapasztalat kifejeződését kereső olvasatok logikusan építik fel anekik leginkább megfelelő irodalomtörténetet. A két felfogás közti szakadék részleges áthidalása (hogy ez szükséges-e, nem tudom) az irodalomtörténeti konstrukciónak a temporalitás felől való szemlélése által valósítható meg. Vagyis irodalomtörténeti koncepciók vetélkedése és érvényessége az idő kontextusában nyeri el jelentését. Míg a francia irodalomban a nagy egységes francia irodalom elnyomó képzete ellen nyerték el önállóságukat az egyes, területileg szeparált régiók, így nyilvánítva ki önállóságukat és fontosságukat (például a kanadai francia irodalom), addig a magyar irodalomban ellentétes tendencia körvonalazható. Míg a negyvenes évek végétől a politikai viszonyok miatt (a határok átjárhatatlansága) szinte nem is nyílt másra lehetőség, mint specifikus szlovákai magyar, jugoszláviai magyar stb. irodalom kialakítására, addig a kilencvenes évektől megnyíló határok nyomán már sokkal természetesebben találják meg poétikai szövetségesüket a határon túli irodalmak a magyarországival. A határon túli irodalmak - ellentétben a kanadai franciával - úgy akarnak egyenrangúvá válni a magyarországival, hogy részt akarnak benne venni, fel akarnak oldódni az egységes magyar irodalom verziójában. (Ez a szlovákiai magyar irodalomban már a nyolcvanas évek elejétől evidens törekvés, amelyet az Iródia nemzedéke tett a mai napig visszafordíthatatlanná.) Vagyis az irodalomtörténetnek talán figyelembe kell vennie a koronként eltérő irányú irodalmi folyamatokat is, hogy állást foglalhasson ebben kérdésben.
     Az osztrák irodalom helyzetében hasonló kérdéseket észlel Bombitz Attila is, aki kötetében termékeny játékot létesít a specifikus osztrák irodalom és az oszthatatlan német nyelvű irodalom felfogásaiból következő, eltérő szempontrendszerek között. Vállalt módszere ennek ellenére nem tűnik ellentmondásosnak, sőt, olyan megoldásként fogható fel, amely a temporalitás már felvázolt áthidaló megoldása mellett szintén érvényes olvasáslehetőséget biztosít, jelen esetben az osztrák/német irodalom esetében. Ez az olvasáslehetőség abból indul ki, hogy léteznek olyan, közös témák, modellek, amelyek az "osztrák" regények egy bizonyos csoprtjára jellemzőek, mélystruktúráikban kimutathatók. Bombitz az "utolsó világok" koncepciójában találja meg azt a közös fonalat, amelynek segítségével végigvezeti olvasóját a tanulmánykötetbe sorolt regényeken. Ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy az "osztrák" jelzőt ne egy részirodalom egészére terjessze ki, tehát nem tart specifikusnak olyan alkotásokat, amelyek nem azok, másrészt pedig módot ad a poétikai jegyek által történő elkülönítésre is. Az "utolsó világok" koncepciója bizonyos osztrák szerzők bizonyos regényeit fűzi össze, míg más osztrák szerzők művei, vagy az elemzett osztrák szerzők más művei egészen eltérő poétikai térben értelmezhetők. Erre Bombitz is utal, amikor a nyolcvanas években lényeges osztrák prózaírókról - pontosabban Josef Winkler Anyanyelv, Elfriede Jelinek A zongoratanárnő, Thomas Bernhard Régi Mesterek, Peter Handke Az ismétlés, Christoph Ransmayr Az utolsó világ stb. című regényeiről - szólva a következőket állapítja meg: "Összességükben is teljes mértékű pluralitást teljesítenek be e művek, ahol nézőpontok, beszédmódok, témák és formák olyan mennyiségi értelemben vett gazdagságot jelentenek, hogy az általuk meghatározott művek már semmiféle közös kalap alá nem vonhatók. [...] Legfeljebb egymás közti virtuális dialógusok tételezhetők - ami már a korábbi állapotokat is sokkal inkább jellemzi -, a művek és szerzői poétikák abszolút autonómiájára helyezve a hangsúlyt." (30.)
     Amíg Bombitz kijelentései az általa kidolgozott módszer logikájából következnek, addig nem is ellentmondásosak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni viszont azt a tényt, hogy szerzőnk nem akar vitát generálni azokkal a teoretikusokkal, akik a bombitzi módszer ellenében mégiscsak a specifikus osztrák olvasat lehetőségét tartják fenn (gondolok Wendelin Schmitt-Dengler téziseire (42-43.), a Weiss-utalásra (40.) stb.). Ezek a kijelentések legtöbbször reflektálatlanul szerepelnek a tanulmánykötetben, s Bombitz teoretikus toleranciájára következtethetünk belőlük. Éles vita helyett inkáb koncepciók variációira láthatunk rá tehát, s ez még akkor is így van, ha virtuálisan lefolytatunk mondjuk egy Bombitz - Schmitt-Dengler vitát, a kötet eltérő koncepcióit ütköztetve.
     Bombitz több helyütt is hangsúlyozza ugyanis, hogy az "osztrák regénykurzus" általa kiemelt szerzői esetében az "osztrák irodalom" mint elméleti mátrix nem tűnik túlzottan kifizetődőnek: "Ez az osztrák irodalom elméletileg nem éppen releváns létmódjából következik. És abból a nem titkolt meggyőződésből, miszerint az általam válaszott (reprezentáns) osztrák szerzők teljesen egyénre szabott, egyszemélyes nyelvi világokat alkotnak egész életművükön keresztül, amiért is közös nevezőre hozásuk némileg erőltetett, nem igazán kongeniális rendszeralkotás, különösen ha meggondoljuk, hogy az öt szerző mindegyike [Ingeborg Bachmann, Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse, Christoph Ransmayr - N.Z. megj.] - akár az Ausztria-perifériát, akár az Európa-centrumot hangsúlyozva -, többet él-élt hazáján kívül." (11.) Bombitz ezt a véleményét nemcsak a tárgyalt szerzők, hanem azok kritikai fogadtatása kapcsán még erőteljesebben is megfogalmazza: "Amit tehát az 'osztrák' ontológiai irodalomtudomány identitásjegyek gyűjtögetésén és mátrixálásával, a "van-e olyan, hogy osztrák irodalom" szinte már unalomig hajszolt önvizsgálódásán ért és véghez visz, az poétikatörténetileg az európai irodalom integrálhatóságának előfeltétele. Döntő jelentőségű annak a kérdése, hogy ki milyen hagyomány alapján olvas (tehát lehet osztrák irodalmat csak és kizárólag osztrák szemszögből olvasni, különösen a nagy német irodalommal szembeni, belső-osztrák nézőpontból), ugyanez azonban, mivel az irodalom kiléphet szűk patriarkális kereteiből, és meghatározhatóvá lehet akár saját határán, sőt saját nyelvén túl is, anomáliákhoz vagy leegyszerűsítésekhez vezethet." (70-71.)
     Olvasatok kavalkádjában lehetetlenség olyan értelmezői helyet találni, amely ne lenne problematikus. Annak a törekvésnek a nyelvi megvalósulását lehetne inkább szem előtt tartani, hogy mi a konkrét olvasás tétje, s mennyire képes a saját teoretikus előfeltevésrendszerein belül retorikai hatalommal felruháznia kijelentéseit. Bombitz Attila tanulmánykötetének több helye ennek a kimunkálásán, az olvasás tétjét érintő kérdésfeltevéseknek az ellenőrzéséről tanúskodik. Azaz: nagyon szimpatikus az a tudatosság, amellyel megteremti a maga számára a poétikus olvasat lehetőségét az osztrakizáló olvasatok anomáliáival szemben, másik oldalról viszont igyekszik megvédeni az elemzett szövegek osztrákságát is, szerencsére csak a megtalált "utolsó világok" poétikai együttolvasásai során. Bombitz akkor van leginkább elemében, amikor nem akarja bizonyítani az elemzett szövegek mélyebb összefüggéseit, hanem önmagukban megálló esztétikai objektumként szemléli prózatárgyait.
     Bombitz a nyelv és világ határfeszültségei felől szemléli a válaszott regények episztemológiai kérdéseit. Ingeborg Bachmann kapcsán a nyelv "legitim megnevező funkciója" (92.), illetve annak lehetetlensége válik a régi és új világ közti határvonallá. Bernhard jellegzetes, monomániás nyelvének kaotikus mozgásai a világ tényállásainak kioltását vonják maguk után. Handke idegen nyelv és ősnyelv közötti oszcillálásba írja bele a maga világait, míg Menasse "az úgyneveztt valóságos világ hiányzó rendjét ellensúlyozza" (178.) a nyelv megállíthatatlan, fiktív "öninterpretációs allűrjeivel" (179.). Ransmayr metamorfikus beszédmódjából pedig azt a következtetést vonja le Bombitz, hogy az "olyan regényvilágot teremt, amely nem előre meghatározott törvényszerűségek alapján konstruálódik" (204.), azaz nyelv és világ "egzisztenciális határszituációit" (205.) kényszeríti ki.
     Bombitz olvasása minduntalan mozgásban tartja az elemzett szövegek kritikusainak interpretációs stratégiáit is. Az olvasás befejezhetetlenségét, a megállíthatatlan újraértelmezéseket az interpretáció intertextuális mozgásai tartják életben. Az értelmezés egy pontján pedig - szakszöveg lévén - kíméletlenül őszinte vallomással találkozik a Bombitz-szöveg olvasója: "Időnként az olvasó <torkig kell, hogy legyen> Bernharddal. Abbahagyja a közepén, elhallgattatja a könyvet, nem veszi elő hónapokig vagy évekig." (105.) Ez a kiszólás szintén élet és nyelv feszültségeire reflektál. Hiszen az olvasó minden szöveg mindenkori utolsó világa. (Kalligram, Pozsony, 2001)