Alagútban
 

Mászom vakondként előre a napok ködalagútjában,
melynek átmérője egyre szűkül:
már-már testemmel érintkezik,
s kétséges, kijutok-e valaha.
Beomlások nehezítik vánszorgásomat:
tíz körömmel kell kaparnom a tornyosuló ködhányásokat.
A fény csak játszik velem, incseleg,
mintha dróton rángatnák:
amint a közelébe férkőzöm, messze fut.
Odafönn vonatok acélbikái öklelik a levegőt,
de lehet, hogy csak tenger hánytorog
a napsugarak kényszerzubbonyában,
vagy rakétákkal lövöldöznek az emberek egymásra.
Álmomban legtöbbször medencében úszom,
mintha szabad volnék,
s krokodil kapkod a lábam után.
Alvó képzeletem síkjára
nem ereszkednek már ejtőernyős bohócok,
se virágzó bokrok leheleténél melegedő mezők,
csak mammutgépek, csak sötét viperafelhők.