"Jó a világosság"

Reggelre hó hullt, de mire fölébredtünk, egy madársereg összejárta a kert
               rintetlen takaróját.
               Kimerült, kővé dermedt hitetlen harkályt, nemzetsége legfiatalabbját
               kísérték utolsó útjára.
               Az egresbokrokig vitték a fagyott tetemet, ott ér véget a kitaposott ösvény.
               Odaérvén, körbeállták az almafához közel eső, sűrű bokrot, majd csöndes
               várakozás következett,
végül a szenvtelen öregek kiterített szárnyakkal fölhelyezték a halottat a megfeketedett 
               tüskékre.
               Ragyogó feje, magányos napkorong, rőt fényt szór a kertre.
               És látja Isten, hogy jó a világosság.
 

"Egy harmadik"

Az Apa-forma a legfélelmetesebb mindig, menekülni kell a lobogó fátylú, fehéren izzó menyasszonnyal, ki a törvények tökéletes kertjéből, a halálra rémült állatokkal együtt.
               Mintha tűzvészt óvnánk a villámtól.
               Elfogadni aztán a szivárványos ígéreteket a nevetségesség maga.
               Tessék, kerüljön csak helyére a szóözön, térjen vissza a mélybe, ahonnan feltört,
és a magasba, ahonnan alázuhant.
               Az ember sohasem meztelen, és a nő a legkevésbé.
               A kettő között mindig van egy harmadik, kezdetben olyan öreg, mint a vastag
kérgű, bizonytalan nevű fa, leghátul a kertben, azután megszületik, legtisztább formaként, egyre csak közénk.
 

"Ismét elnémuló"

Az a sok utánajárás, az a töméntelen vesződség és lankadó reményű újrakezdés találni ismét valakit, aki szűzen ki is hordja a végre legjobb földbe hulló égi magot.
     Szövetségre lépni egy hűséges béranyával, aki testével testet ad a testetlennek, és nem adja fel időnek előtte.
     Nem öli kútba magát, ha hírbe hozzák, vagy nem bujdosik el a várakozó világ szeme elől, hogy amikor az idő beteljesedik, vízbe fojtsa, gödörbe vesse, esetleg kitegye az éjjel vadászó vadaknak az újszülött idegent, a tehetetlen, hosszú évekre ismét elnémuló Atya színe előtt.