|
PAPP
ENDRE
A folytathatóság
stílusa
Pécsi Györgyi: Kányádi
Sándor
A 20. század második felének legjelentősebb
erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló
értéke - nem kevesebbet állít Kányádi Sándor verseiről 2003-ban megjelent
kismonográfiájában Pécsi Györgyi. A rendkívüli minőséget hirdető ítélet
a költő alakját és művét azonban úgy láttatja, hogy az nem csupán a kortárs
magyar irodalom hivatalos értékrendjével szemben mutat fel alternatív mintákat,
hanem a nyugati világ - a múlt században akár szélsőséges formát is öltő,
a tradicionális vallásos vagy metafizikus világképből, illetve a felvilágosodás
fejlődéshitéből kiábránduló - általánossá váló szkepszisével dacolva tulajdonít
neki modell értéket. Kányádiból a könyvben ellenpélda lesz: a napjaink
művelődésében magát otthontalannak érző Pécsi Györgyi emberi hőse, a tagadással
szakító ellenmítosz megvalósítója. Idegenség a kultúrában - a modernséggel
egyidős (s minden bizonnyal még régebbi) probléma. A világ racionalizálhatatlansága,
komfort nélkülisége, a létezés fenyegetővé válása és megválthatatlannak
érzése, célnélkülisége, az általános létbizonytalanság eluralkodása, az
egyén elmagányosodása és eljelentéktelenedése: mind-mind életünkre, gondolkodásunkra
nehezedő gondok. Kányádi Sándor művészetéről viszont mindezeknek éppen
ellentmondó tulajdonságok derülnek ki a könyvben. Ars poeticája éppúgy
tartalmazza a költő közösségi elkötelezettségének a tudatát, mint a morális
felelősségérzet vállalását. Erkölcsnek, esztétikumnak és az emberi egzisztenciának
az egységben látása az etikai világrend megőrzött hitében, az egyetemes
létbizalom töretlen képviseletében kap biztos fogódzót. Az ember egzisztenciális
és ontológiai hazatalálásának elemi vágya vezérli - írja róla monográfusa.
"Sziklaszilárd" fundamentumait is leleplezi. Ezek a közösséghez tartozás,
az erkölcsi felelősség, a világban való otthon-lét és a létezés transzcendens
irányultságának axiómái. Az értéktudat méltósága és önérzete, a szó és
a tett egysége jellemzi.
Igen, így
képzelte el a múltban a magyar irodalomoktatás mondjuk Petőfi Sándort vagy
Arany Jánost. Ekképpen akarta látni Zrínyit és Berzsenyit, azt gondolta,
hogy a kétségeken túl ezek azok az értékek, melyekhez Vörösmarty és Ady
mindvégig ragaszkodott. József Attila inkább a halált választotta, sugalmazta,
semmint hogy nélkülük éljen, és folytathatnánk a sort. Ha valóban folytatnánk,
akkor kirajzolódna az a romantikában, majd a nemzeti klasszicizmus ideájában
megfogant, később megerősödött lelki-szellemi vonulat, melyet a patrióta
lelkület, a nemzeti büszkeség mindmáig irodalmunk kiemelkedő főcsapásának
akar hinni. A költő általa mindig a magyarság reprezentánsa, egy nemzet
szellemének legszebb kifejezője. Teljesítménye, mi több: élete nemcsak
az övé, mindig szolgálatot is teljesít, és küldetéssel bír. Jelképes példája
időről időre a napnál világosabbá teszi olvasója számára az emberi élet
eredendő értelmességét, segít visszatalálni közösségi családmelegéhez,
azonosságot s vele öntudatot ad. Röviden: világot teremt. Olyan értékekhez
vezérel tehát vissza, melyek talán már a török dúlás óta gyakorta hiányoztak
e nép mindennapi életstratégiájából.
Már most "A
mi volt előbb, Pécsi Györgyi értelmezői invenciója, avagy Kányádi Sándor
szinte mitologikus teljességű költészetének az interpretációt döntően kondicionáló
ereje?" kérdésre alighanem az a helyes válasz, hogy legelőbb eme nemes,
több évszázados irodalmi hagyomány létezik, s belőle indázik ki a két hajtás:
lírikus és értő kutatója. S jól sejti e kritika olvasója, hogy bizony a
mindezek mögött álló - és még mindig nem végső - eredethez való ragaszkodás
irányítja az ezeket a sorokat billentyűző ujjakat is: a nemzeti kultúrának
mint az emberi művelődés természetes lehetőségének és hordozójának egységes
és egymásra épülő kontinuus folyamatához való ragaszkodás felismert szabadsága.
Mert hát, persze, még véletlenül sem véletlen, hogy a könyv borítóján a
"stílust teremtett, a folytathatóság stílusát" idézet szerepel "védjegyként",
szellemi sorvezetőként. A mindenkori teremtő aktivitás sohasem nélkülözheti
a múlt tapasztalatát, hiszen nélküle nem is létezhetne. Mindenki egy folytonosan
történő hagyomány részese, jól tudja ezt Kányádi is, ezért joggal írhatja
róla a kötet szerzője, miszerint poézisének az az egyik meghatározó jelentősége,
hogy önálló karaktert létrehozva írja újra a hagyományt.
Ismeretes
azonban, hogy forgalomban van a nemzeti művelődés felfogásának és magyarázatának
egy másik módja is. Ez a - jelek szerint elmaradhatatlanul mindenkor megjelenő
- kulturális krízisérzékelés és észkritika eredményeit értékállításában
felettébb komolyan veszi. Az így kirajzolódó kép aztán a válságoktól szabdalt,
széttartó erővonalak mentén elváló művelődést látó, az összeegyeztethetetlen
minőségeket közös vonatkozási rendben tartani képtelen, a differenciákat,
a diszjunkciókat az ontológiai igazság légüres fogalmi kategóriájának helyébe
illesztő felfogást mutat. A metafizika - s mindez hozzá kötődő elképzelés,
azaz az európai keresztény múlt értékképzetei, s mára már a modernség is
mindenestől - halott, mondják. Ellenkultúra volt ez még mondjuk húsz évvel
ezelőtt - ma már, legalább is a magyar irodalomban, uralkodó eszme, kánonfa.
Nos ebben a kontextusban érthető meg a monográfus hiányérzete, s ekképpen
kap mély gondolati tartalmat "az önként vállalt provincializmus", ez a
kissé kihívó, ám frappáns (ön)azonosító definíció.
Ma már elcsépelt
magyarázat, hogy a modernség áramlatától hol elváló, hol ahhoz ragaszkodó,
máskor éppen azt visszafelé előző korunkban az információs robbanással
valójában eltűntek a pontosan megjelölhető szellemi vagy kulturális gócpontok.
Az ismeretekhez globálisan és késedelem nélkül hozzáférhetünk, az internet
vagy a média segítségével feloldódnak a földrajzi vagy éppen a művelődésbeli
határok, nem sok értelme van már centrumról és perifériáról beszélni -
legfeljebb az információcserét lehetővé tevő eszközök hozzáférhetősége
kapcsán lehet erről szó. Temesi Ferenc szokta volt hangoztatni: a posztmodern
érában mindenki provinciális, egytől egyig a világfaluban élünk. Ezzel
talán el is intézhetnénk a provincialitás kérdését. Csakhogy: a Kányádi-féle
vállalás a szűkebb szociokulturális miliőben sajátos jelentést kap! Egy
olyan művelődési gyakorlatban, ahol az értékőrzés és az önazonosság közösségi
meghatározását ab ovo gyanú és előítélet kíséri, ott a fenti felvetés jelentése
újabb árnyaltot kap. A 20. század tragikus magyar históriája, továbbá a
megkésett közép-európai történelmi fejlődés tetézve a kádárizmus (nota
bene a ceauşescui despotizmus) lélekromboló hatásával nehezen leküzdhető
nehézségeket állít minden olyan törekvés útjába, amely a nemzeti múlt organikus
teljességében látja ösztönző forrását. Egy erősen sérült hagyomány újraépítéséről
van szó. Nem könnyű olyan légkörben mondjuk a táj, a kultúra és az ember
egységéről beszélni - ahogyan a lírikus teszi -, ahol jobbára a mucsaiság
és a fasizmus - az önjelölt szellemi "elit" a külvilág felé hermetikusan
zárt érdekcsoportjai által felkínált - megbélyegző alternatívái közül választhat
az ebbe az irányba tekingető gondolkodó. Kányádinál, írja Pécsi Györgyi,
bizonyos alapvető emberi értékek nem kérdőjelezhetők meg. Számára a lét
mitologikusan teljes, visszahozza és megerősíti a kereszténység közösséget
éltető szimbólumait, költészetének a nemzetiségi lét meghatározó vonása.
Ezek a kulturális, tehát erkölcsi és magatartásbeli minták itt és most
a magyar irodalomban (s persze nem csak ott) folytonosan ki vannak téve,
a szakmai természetű kritikán túl, az érzelmi, az ideológiai és a politikai
ellenvéleményeknek és az őket visszaszorítani kívánó stratégiai célú gyakorlati
szándékoknak.
De ássunk
még mélyebbre! A filozófiai gondolkodás kezdetén a másodlagos eszköznek
tekintett írással szemben a beszélés és a hallás elsőbbségét emelték ki
az első bölcselők. Ebben a felfogásban az igazság a logosz és a foné egységét
jelentette, azt a belső szubsztanciát, amely elválik a külsődlegestől,
a tapasztalatitól, a világitól. A belső hang, a monológ volt a nyelvi igazság
hordozója, a kapcsolat a transzcendenssel, míg hozzá képest az írás csak
többé-kevésbé képes korrekten leképezni a szellemi tartalmat, az élő eleven
gondolatot halott szöveggé váltja át. Mennyire érdekes, hogy Kányádi Sándor
"ellen-költőszerepet" ölt magára, a "népszolgálatot" vállalja az alkotói
öndokumentációval szemben, s mindezt a leírás kárára az élőbeszéd előtérbe
állításával teszi! A közvetlen hatás ambicionálása immár irodalom inneni,
illetve irodalmon túli területekre kalauzol bennünket. "A poézisnek van
akkora ereje, ha igazán poézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni",
mondja a költő, ám ebben az összefüggésben mintha a közvetítőrendszereknek
kiszolgáltatott, mediatizált irodalmisággal szembeni bizalmatlanság fogalmazódna
meg. Érdemes arra a sajátosságra odafigyelni, hogy Kányádi mennyire másként
viszonyul a válságérzékeléshez, mint mondjuk a múlt század egyik legnehezebben
feldolgozható gondolati kihívását képviselő Derrida-féle disszemináció.
Az írás azáltal értékelődik fel mint univerzális fontosságú kulturális
kód, állítja emez, hogy a nyelv és a szellem eredet nélküliségét, a differenciát
szemlélteti, a dekonstrukció pedig ennek a felismerésnek a birtokában a
logosz törlését viszi végbe, megszüntetve ezáltal az igazság kimondására
törő ész jelentésfixáló középpontját. A létező naiv elképzelése a Lét birtoklásáról
odavész. Az erdélyi poéta válaszai szöges ellentétben állnak a fenti eszmefuttatás
végső következtetéseivel. Azt hiszem, Kányádinál a bizalmatlanság nem magával
az Írással mint lételméleti fogalommal szemben jelentkezik, hanem sokkal
inkább a kultúrával szembeni elégedetlenség arculatát mutatja. A kiüresedés,
az univerzális bizonytalanság jeleit mutató művelődési gyakorlattól elváló
megoldást keres, s találja meg azt a tradicionális vallásos metafizikában
és a hagyományaiban magára ismerő anyanyelvi közösségnek az isteni eredettől
el nem szakadó célképzetében. Nála éppen a nyelv metafizikai jelentősége
erősödik meg, a nyelvet a Logosszal hozza összefüggésbe, melyhez hozzátársítja
a mindennapi élet erkölcsi parancsát: a kultúravédelmet és önmegőrzést.
Ekképpen lehet a költőnél az anyanyelv valóságos és metafizikai otthon,
továbbá a nemzettudat elszakíthatatlan hordozója.
A könyv határozottan
azt a benyomást erősítette meg bennem, hogy az irodalomtörténész és a messzemenőkig
elismert korszakos alakja szorosan összetartoznak, vagyis a bemutatás módszere
szinte feltételezi az értékállítás minőségét. Pécsi Györgyi munkája kifejezetten
pedagógiai és akadémiai célokat követ - s azokat következetesen meg is
valósítja. Használható kézikönyvet ad a magyartanár és a bölcsész hallgató
kezébe, illetve elhelyezi Kányádi Sándort a "magyar irodalom" monumentális
"egyetemességében". Önállóan értelmezhető, egységes alkotói szubjektumot
állít elénk szisztematikus feldolgozásban. Az életpálya kronologikus felvázolása
párban jár a "költői egyedfejlődés", valamint a háború utáni magyar irodalom
alakulástörténetének leírásával. A kutató szemléletét az okszerű egymásra
következés és a fejlődéselv alkalmazása jellemzi. A históriai viszonyok,
a művelődéstörténeti alakulástörténet, a szellemi-irodalmi változások,
a személyes sors és a művészi tevékenység szinte feltételezettségi kapcsolatban
van a kötetben. Kányádi Sándor a népköltészet, a 19. századi mintákon át
- a romániai magyar literatúra formálódásával párhuzamosan - jut el a felismert
disszonanciákon át egy a hagyományt és a korszerűt szintetizálni képes
ontológiai mélységű sorsköltészetté. Ahogyan Pécsi Györgyi írja: "Kányádi
Sándor költészete [...] mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését:
a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson,
Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig,
egészen a posztmodern szövegirodalomig." Nos azon túl, hogy kétséges, beszélhetünk-e
ilyesfajta "fejlődésről" literatúránkban, az effajta bemutatás rejtve hagyja
a hagyománytörténet tagoltságát és a benne megfigyelhető párhuzamosságokat.
A (kor)stílusok és szellemtörténeti epizódok fenti őrségváltásának felfogása
azonban beszédesen árulkodik azokról a szemléleti keretekről, melyek között
Kányádi lírája a klasszikus értékek közé emelkedik. Ugyanis a minőség "titka"
itt éppen a hagyomány lépcsőfokainak "végigjárásában", a magyar irodalom
égbe törő épületének "megmászásában", majd újabb szint emelésében rejlik.
Ez az a bizonyos sokat emlegetett organikusság és szintetizáló-képesség,
melyre a legsikerültebb Kányádi-versek - a Fától fáig, a Fekete-piros,
a Krónikás ének, a Halottak napja Bécsben, a Sörény és
koponya stb. - is kitűnő példák.
Pécsi Györgyi
monográfiájának kétségkívüli érdeme, hogy úgy értékállításai tudatosítják
azt az értelmezői környezetet is, ahol pozitív minősítései szüntelenül
konfrontálódnak egy - oly sokak által minduntalan elkendőzni akart - világnézeti,
lét- és kultúraszemléleti vitában, mely mindennapi jelenünk. Kányádi Sándor
értékőrző költészete azonban azt bizonyítja, hogy az irodalmi érték elválaszthatatlan
egy nemzeti közösség kulturális emlékezetét éltető és önképét erősítő nyelvi
tehetségtől. Az irodalom közösségi "hasznossága" és szükségszerűsége újabb
támaszra lelt általa. (Kalligram Kiadó, Pozsony 2003) |
|