Katoblépász

Csörtet a lények vadonában.
Csontjai: érccső meg acél,
s útra-lököttek robajával
fut, lohol, mert vonzza a cél.

Földre mered melléből szeme,
bendőjén habzik a szája,
nem tudja, mi volt a neve,
törtet, mert valami várja.

S hol földet ér metál patája,
nyomában vész, tűzár támad.
Mért nézne ő oldalt vagy hátra?
Így vágtat az ember-állat.

Mindegy: könyv, moslék vagy torta vár-
ja. Fölzabálja. Fellöki,
elgázolja, ki elébe áll -
hadd legyen legelső, aki

helybe ér. S hogy hova, nem kérdi.
Rúgtat, fújtat mosolytalan,
derű nem fogta s nem éri,
mert gonddal fut, balgán rohan;

(hisz ő nem sínen-dróton sikló
Láncos Koca, ki éjszaka
hideg fényt meg jég-szikrát hint-szór)
mert vonzza a cél jószaga.

Nem hallja azt, ha káromolják,
hogy lógó fejű, szívtelen.
Nem fél, hogy netán láncrafogják,
s útja-vége majd sírverem.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Szagot fogva betör egy házba,
szobáról szobára rohan,
míg hoppá! Egy fal útját állja,
s ekkor megtorpan morcosan.

S a tükör elé rogyva látja
önmagát s mellén a szemét,
egy lényt, kinek hasán a szája,
s teste merő mocsok, szemét -

Egy miccre rá eloszlik képe.
És fegyver csörren az üres
tér mögül. Majd tiszta felszinére
a tükörnek átról ügyes

naphal sirül, és rögtön kicsap.
A mélyből tompa robbanás.
Ettől a tükörlap meghasad,
és áttör onnan a bagázs,

özönöl fegyverben, csörömpöl,
árad, ami eddig túl volt.
A hasszájú hátrálva bömböl.
Mostja támad rá a múltból.

                    2003. október. 15.