|
MÉHES
KÁROLY
Néma ház
Mindenképp el akarta mesélni Kacsáknénak
a mai nap szomorú felfedezését.
Szomorú?
Inkább tán
örülnie kellene.
Reggel, amikor
a tükörbe hajolva egy-egy görbe szögként meredő szőrszálat irtott ki az
álláról, ráismert arra, akit a tükörben látott. Mert nem ő volt az, özvegy
Bettelheim Gézáné, hanem a tulajdon apja. Úgy látszik, így nyolcvan felé
a nő teljesen megszűnik nőnek lenni, ábrázatát is elveszíti, férfivá válik
(ugyan mi mássá, nincs sok választék a nőn kívül), hát még örülhet, ha
az a férfi az apja. Egy pillanatra szeretettel nézte a felismert arcot,
apácskám, hát itt vagy... De aztán rögvest utána rájött, az apja idestova
harminc éve halott.
Mindezt el
akarta mesélni Kacsáknénak. Ebéd után szokott átsétálni a szomszéd sarokig.
Becsönget, és Kacsákné jó időben lejön a kiskapuhoz diskurálni kicsit,
néha-néha még a kerítés párkányára is leülnek. Rossz időben csak az első
emeleti ablakot nyitja ki, magára teríti a kabátját, és a két ablaktábla
közötti, huzatfogó párnacsíkra könyököl. Persze, egy ilyen beszélgetés
rövid. Jól vagy, Margitkám? Vagyogatok. Hát, te Icuskám? Á, ne is kérdezd...
Ennyi. De azért jól esik, ér annyit, mint bármelyik szívgyógyszer.
Becsönget
és semmi. Másodszor, harmadszor is nyomja a gombot, de az emeleti ablak
mögött senki nem húzza el a függönyt és tekeri a kilincset. Rögvest eszébe
jut, mint mondott egyszer Kacsákné (érdekes, magában mindig csak így nevezi).
Majd egy szép napon hiába csöngetsz, nem jövök, nem nyitok ablakot. Akkor
aztán tudhatod, hogy felfordultam. Így mondta, szeretett az efféle dolgokról
kissé könnyelműen beszélni a Kacsákné.
Visszament
a szemközti járdára, hogy jobban szemügyre vehesse a házat. De az első
emeleti ablak függönye rezzenetlenül, szürkén lógott a helyén. Összehúzta
magán a szinte bokáját verő, barna paplankabátot. Közben, jóformán automatikusan,
megint átvágott a keskeny úttesten, és újból ott állt a kapu előtt. Hosszú
mutatóujját a csengő gombjára helyezte, és nyomta, csak nyomta.
A háta mögött
ekkor egy autó fékezett. Megfordult. A bordó kombiból mellényes öltönyt,
nyakkendőt viselő, felzselézett frizurájú férfi ugrott ki. Hallotta, az
autóból zene szólt, szeretem a bőröd illatát, de aztán becsapódott az ajtó.
Közvetlenül odaállt, melléje, Bettelheim Gézánénak kicsit oldalt kellett
lépnie. Elnézést, mondta a férfi, és most ő dugta be a karját a kapu rácsai
között, és megnyomta a Kacsákné csengője feletti gombot, ami fekete volt.
Majd kihúzta a kezét, és álltak egymás mellett. A férfi lopva az öregasszonyra
sandított, aztán a fényes, fekete cipője orrát méregette.
A következő
pillanatban heves mozdulattal ismét benyúlt a csengőhöz, és az előbbinél
sokkal hosszabban, erőteljesebben nyomta. A szeme a házat fürkészte, őt
mintha a második emeleti ablakok izgatták volna.
A férfi az
órájára nézett, aranyóra volt, a szíja egészen apró láncszemekből összerakva.
Végül még
egy csengetésre szánta el magát. De aztán meg se várta, hogy történjék
valami, megfordult, a tekintete és az öregasszony tekintette épp csak találkozott,
inkább kétségbeesett volt, mint dühös. Kivágta a bordó autó ajtaját, hol
jár az eszem, csak a..., becsapta, és nagy gázadással, gumicsikordítással
távozott.
Az öregasszony
megint visszaállt a kapuba. Benyúlt a két vasrúd között. Megnyomta a Kacsákné
fehér színű csengőjét. Csönd volt. Aztán hosszú mutatóujja eggyel feljebb
vándorolt és megnyomta a fekete gombot is, amin nem volt semmiféle névfelirat.
És a következő
pillanatban eszébe jutott az apja, amint 1932. júniusában léniával a kezére
vert, mert a nyári szünetben azzal mulattatta magát, hogy a rossz fiúk
csapatával a Deák Ferenc utca összes apró kis házába becsöngetett egy porszagú,
fényes délutánon.
Ó, apácska... |
|