Új Forrás - 2003. 7.szám
NÉMETH ZOLTÁN A női líra mint játék
Farkas Wellmann Éva:
Itten ma donna választ Valószínűleg eldönthetetlen a kérdés, hogy a szöveg fölé
írt név befolyásolja-e, és ha igen, hogyan, milyen irányba tereli az értelmezés
menetét. Vajon része-e a szövegnek a szerzőinek állított név, vagy működését
más törvények irányítják? Minden bizonnyal beleszól olvasásunkba, ha olyan
szerző szövegével találkozunk, akinek már olvastuk műveit, vagy az olvasás
idején az éppen aktuális kánon része. Farkas Wellmann Éva első kötete címe által irányítja a
szerzői névre a figyelmet. Az "Itten ma donna választ" címadó kijelentés
minimálisan kétirányú olvasásra hív fel, viszont mindkét olvasás valamiképpen
a nőiség témakörét mozgósítja a lehetséges jelentések megkonstruálásához, s
ezáltal a szerző nevére és nemére viszi át a jelentések terhét. A "ma donna"
kifejezés olasz eredetű, szó szerinti jelentése "az én asszonyom",
tartalmilag inkább Miasszonyunk: a keresztény mitológia Madonnájára utal,
azaz Máriára a gyermek Jézussal. A keresztény művészet egyik legnagyobb
tematikájának beemelése azonban a címadó mondatban nem a megszokott vallásos
jelentéseket mozgósítja, nem a szende, szűzies, önmagát a gyermeknek
alárendelő nő képe jelenik meg, hanem az első szótag leválasztásával és
időhatározóvá tételével a "donna" válik a jelentések centrumává, vagyis az
"úrnő". Az úrnő, a donna jelentése egyértelműen a hatalom
képzetével telítődik, amelyet a címadó mondat állítmánya erősít meg: az, aki
"választ", a hatalom birtokába helyezi magát. De ugyan kit választ ki ilyen
magabiztossággal a cím? Az önmagának megfelelő olvasót, esetleg a férfit? A
szövegbe bevitt férfit, vagy a szövegen kívül maradt férfiolvasót? Az itt és
ma az olvasás mindenkori jelen idejére utalhat, az "Itten ma donna választ"
tehát azt sugallja, hogy maga a szöveg, illetve lírai alanya választja ki,
adja meg a jelentéseket, s az olvasó az, aki alárendelt helyzetében kénytelen
azonosulni az így kijelölt értelemkonstrukciókkal, kénytelen alávetni magát a
szöveg intencióinak? Ez a felfogás meglehetősen távol áll az "itt és ma"
uralkodó értelmezésteóriáktól, amelyek nem annyira a szöveg, mint inkább az
olvasó hatalmára figyelmeztetnek, s amelyek szerint éppen a szöveg van
kiszolgáltatva az olvasói értelemalkotás folyamatainak, csak az olvasó teheti
élővé a szöveget. A címbe írt "donna" és "madonna" a szerzői névre,
pontosabban a névbe foglalt nemre irányítja a figyelmet. Költőnő, nőköltő
szólal meg itt, figyelmeztet, olyan verseket tartalmaz a kötet, amely a nem
kérdéseit járja körül. Kérdéssé az válik, hogy a biológiai és/vagy társadalmi
nem kérdései mentén is olvasandó szövegek olyan tapasztalat közvetítésével
kecsegtetnek-e, amely egyedi és egyéni, vagy ellenkezőleg: valamilyen szerep
újraírása-e a cél. "Csak semmi vershelyzet" - ezzel a provokatív mondattal
kezdődik a kötet. "Alapállás a csend, s a versem átás/ most szón, beszéden,
mik olykor lemértek." A hitelüket vesztett szavak az irodalmiságot mint
kommunikációs csődöt tematizálják. Ha a vers nem képes olyan szavakat
tartalmazni, amelyek jelentenek is valamit, akkor a kommunikáció csődjének
lesz a lenyomata. Elgondolkodtató kérdés, hogy milyen szerepet szánunk a
versnek, mit várunk el tőle. Egy élettelen forma, amely generációk kezén vándorolt
hozzánk, és mi nem vagyunk képesek megszabadulni tőle? A vers mint megszokás
funkcionál, és mivel már többszázezer sor íródott meg, nem is várható, hogy
valamilyen radikális fordulat következzen be vers és élethelyzet
viszonylataiban? Farkas Wellmann Éva szövege mintha azt sugallná, hogy a vers
mint forma valamilyen szükséges, alig elviselhető kényszer, amelynek mégis
minduntalan meg kell adnia magát: "Nem lényeg már, mit vélek." A vers önmagát generáló műfaji és kommunikációs zárvány,
paleontológiai lelet, kötelező gyakorlat, borostyánkőbe merevedett érték,
amely kizár "minden drámaibb körülményt": "S nem katasztrófa." A meglepő mégis az, hogy Farkas Wellmann Éva a
legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítja a "vershelyzet" irányában, sőt mintha
elébe is menne a versszerűség elvárásainak azzal, hogy az egyik leginkább
bevett formát, a szonettet használja fel céljaira. Sőt, nemcsak a forma
kopottas vagy inkább patinás, a téma is közkedvelt: férfi és nő homályos
lelki csatáinak történetszemcséi, pszichodarabkái hullanak ki a szavak közül. A megmentő bosszúja címet viselő második szonett már
nyilvánvalóvá teszi, hogy a kötet verseiben a költő az elmondhatóságproblematikát
mint alapvető szövegélményt köti össze a férfi és nő közti csaták,
léthelyzetek kimondhatatlanságának problematikájával: Veszély (volt, nem
volt) - témából kihagyva. Ebből a szempontból a magyar irodalomból főleg Ady
Léda-verseivel létesítenek intertextuális viszonyt a Farkas Wellmann
Éva-szövegek, de a száz évvel későbbi díszletek és a női nézőpont mellé az
utóbbi évtizedek nyelvi tapasztalata is társul: a versekben megszólaló alany
által közvetített jelentések folytonos elbizonytalanítása visszahat, s
forrása lesz a női nézőpontok sokszínűségének, folytonos újraszituálásának
éppúgy, mint a nemek közt lejátszódó lelki etűdök többértelműségének. A Tanul(t)ság,
rációval annak a nőnek-egyetemista lánynak a képzelgéseibe invitál, aki
intellektuálisan kíván alkalmazkodni az előadóhoz: könyveket búj, "hogy mi a
szürreál, meg hogy Sidney ki...", míg végül a tudományos nyelv regisztere
keveredik a vágy nyelvével: "S én is csak arra gondoltam, hogy este/ tévét,
rációt vele kapcsolni ki." A Szertartásokban
talán egy szakítás utáni spleen, a testetlen szomorúság képeit variálja,
miközben a vers utolsó mondata kétféleképpen értelmeződik, s ezáltal a szöveg
visszaolvasására hív fel: Míg belénklépnek
(kétszer) a patakok, Az utolsó sorban felbukkanó szoba képe, összhangban a
szonett előző soraival utalhat a szakítás után szituációra: a megsebzett lány
képtelen elaludni. Másrészt viszont a "belénklépnek" kifejezés a szerelmi
aktus lehetőségét is beleírja a szövegbe, s így - ironikus módon, a
visszájáról - az utolsó sor a szerelmi szertartás erejével int búcsút az
előző kapcsolatnak, annak a másik, elmaradt szeretkezésnek. A Szavak helyett című
vers azért fontos az értelmezés szempontjából, mert nyilvánvalóvá teszi azt a
dichotómiát, amely az egész köteten végighúzódik. Tapasztalat és szerep
kettőséről van szó, s a probléma magából a nőiség témájából eredeztethető. A
feminista elméletek szerint minimálisan kétféle nem létezik: a biológiai és a
társadalmi. A biológiai nem a tapasztalással hozható összefüggésbe, hiszen a
női test eltérő természetéből következően másfajta tapasztalatokat tesz
lehetővé egy nő számára, mint egy férfi teste. A társadalmi nem viszont
azoknak a hatalmi mechanizmusoknak az összessége, amely minden kultúrában
kitermeli "a" nőt és férfit, azt, hogy milyen szerepeket kell nőinek vagy
nőiesnek, s milyeneket férfinek vagy férfiasnak tartani. Vagyis míg az előző
inkább a tapasztalattal, az utóbbi a szereppel hozható összefüggésbe. Farkas Wellmann Éva verseit is áthatja ez a kettősség,
legjobb verseiben azt tapasztalja meg, milyen szerepek állnak a rendelkezésére
a férfi-női kapcsolatok, etűdök egymásutánja során. Bátran cserélgeti a női
szerepeket, amelyek leginkább nyelvi problémaként jelennek meg, az
elmondhatóság határán egyensúlyoznak: "soha nem látott helyek s út után/
letérve és [...] szerep híján s bután". Mi marad szerep híján, ez a kérdés, s a
Pont, ami még nem című vers meg is
adja rá a választ: "Ebből sok minden nem lesz, ennyit írtál." Az identitás
kérdését tehát az írás, a nyelv terepére helyezi át, s megpróbál nem tudomást
venni a biológiai nemről, a szereplírát a nyelv identitástermelő gépezetébe
helyezi át. Míg a kötet kezdeti verseiben inkább az
elégikus-önreflexív hang uralkodik, a hierarchiának alávetett nő hangja
szólal meg, s az alávetettségből próbál úgy kiszólni - ironikus és önironikus
regisztereken -, hogy felnyithassa a bezáruló társadalmi struktúrákat, addig
a kötet második részének több verse eltér ettől a narrációtól. Az Ezért fordulok Önhöz, a (Per)(o)ráció, a Válasz Donkihótnak vagy az Elcsukló
ritmus, Máriához lírai alanyai egy élő irodalmi hagyományba helyezik
magukat, s Máriaként vagy éppen Madame Bovaryként szólalnak meg. Az újraírás
aktusában az is megfigyelhető, hogy a lírai alany hangja is megváltozik:
sokkal öntudatosabb, mondhatni elutasító lesz a férfiminőségek irányában. Míg
a Szavak helyett című versben a
lírai alany arra gondol a férfi kapcsán, hogy "Aligha látom még, de mégis,
újból:/ szeretném tudni, hogy még visszanézett", s az Üresjáratokban kijelenti, hogy "még mindig érted fáradok", addig
a (Per)(o)ráció magabiztosan
szarkasztikus: Az lenne még csak lesülés,
barátom, A női hang megtalált magabiztossága azonban a kötet
címét is magában foglaló versben önmaga ellen fordul. A magabiztosság
retorikájával szembesülhet az olvasó: "csak nyald lihegve visszám" (34.), "ó,
lennék égi kurva" (35.), "Melletted volna hetven,// s te csak alternatíva."
(35.). A Válasz Donkihótnak problémája
többszörös: egyrészt a kötet retorikailag egyik legjobban megalkotott
szövege, amely nem annyira esztétikai összetettségével hat, hanem inkább a
(női) költői szerep radikális újragondolásával. Másrészt viszont a nőiség és
az agresszió összekapcsolása nem végiggondolt, hiszen az a női alany, aki
megszólal ebben a versben, tulajdonképpen a férfivágyak centrumában
helyezhető el. Azaz nagyon is patriarchális szemléletnek lesz a
megvalósítója: a nő mint "kurva", aki hetven szeretőt tart - a férfivágyak
netovábbja, a szexista szemléletnek önmagát abszolút módon alárendelő alannyá
válik. Azaz a Válasz Donkihótnak
radikalitása nagyon is megkérdőjelezhető a kötetben addig felépített női
identitások fényében. Tulajdonképpen logikus tehát, hogy a kötet fülszövege
is erre az egy versre összpontosítja a figyelmet: a patriarchális nézőpont
nagyszerűen foglalhat benne helyet. Míg Farkas Wellmann Éva a kötet más
verseiben fokozatosan sajátítja el, játssza ki és fordítja visszájára a "női
líra" fogásait, s így a feminin minőség újraértését, játékba hozását
meglehetősen sikeresen hajtja végre, addig a Válasz Donkihótnak című versben olyan női lírai én szólal meg,
akire már régen várt a hímköltő: merész, visszafeleselő, szeretőket tartó,
bővérű, aki el is hiszi, hogy "itten ma donna választ". Az Elcsukló
ritmus, Máriának versben aztán maga a költő adja meg a választ erre a
kérdésként is érthető kijelentésre: mindig a Másik választ, önmagunk másika,
s a vágy tárgya így voltaképpen visszahat önmagára. Ez a Másik nevezhető akár
Úrnak, akár nőnek, férfinek vagy olvasónak: átka folyton eltéríti attól, aki
lenni szeretne. Talán Pilinszky
Harmadnapon című versének ritmusára íródott: De rábocsátott az
Úr az asszonyok átkát - Farkas Wellmann Éva kötetének versei a női líra jelentéslehetőségeinek
felhasználásával szervezik önmagukat. Sylvia Plathtól Adrianne Richig sok
jelentős életmű bontakozott már ki ebből a késztetésből. Bár az Itten ma donna választ nyelvjátékai
nem mindig szeretnének tudomást venni a női líra eddigi eredményeiről,
valószínűleg kikerülhetetlen lesz annak tudatosítása, hogy ez a
továbbgonolásra érdemes líra hová szeretné helyezni önmagát. (Erdélyi Híradó Kiadó - Fiatal Írók
Szövetsége, Kolozsvár - Budapest, 2002) |