Új Forrás - 2003. 7.szám
JÁNOSI ZOLTÁN Csoóri Sándor hermeneutikai forradalmaGörömbei András monográfiájának margójára 1. Görömbei András Csoóri Sándor-könyvének az olvasását,
amely a szerző többi irodalomtudományi munkájához hasonló alapossággal és
átfogó közelítési rendszerrel ad összegzést az 1945 utáni évtizedekben
kibontakozott irodalmunk egyik legizgalmasabb alkotójáról, a kötet végén,
Csoóri Sándornak a könyv végére illesztett életrajzával és az ezt követő, az
író munkáit felsoroló bibliográfiával ajánlatos kezdeni. Ez a curriculum
vitae és az életmű-lajstrom, valamint ezek után a kötetnyitó írás (Kicsoda Csoóri Sándor?) néhány lapban
is kristályosan tesznek tanúságot az írónak az "irodalminál" jóval teljesebb
emberi életművéről. S világítanak rá annak a széleskörű szempontrendszernek
az indokoltságára is, amivel a Debrecenben élő irodalomtörténész (a Hitel folyóiratnál Csoóri Sándor
főszerkesztő-helyettese) az alkotó szépirodalmi munkásságát értelmezi. Csoóri
Sándor teljes szellemi tevékenysége ugyanis olyan, a világháború, különösen
az 1956-os forradalom utáni magyarság tudatát és történelemértékelését
befolyásoló jelentős erő, amely jóval túlnő az irodalmi szerepeken. Éppen
ezért árad túl életpálya-megközelítése is az irodalomértelmezés szokványos
kompetenciáin: az irodalmi életmű elemzéséhez, elhelyezéséhez tágabb
szemlélet, az életkör nagyobb rádiuszainak figyelembe vétele is
megkerülhetetlen. Görömbei András pályakép-szintézisének egyik alapvető
erénye, hogy az írót körülvevő világ paramétereit és ezek elmozdulásait egy
átfogóbb értelmezői koordinátarendszerbe vonva teljes irodalomtörténeti
térben gondolkodik, amitől nem idegen sem a szélesebb értelemben vett
történelemnek, sem Kárpát-medencei alakulásának érzékeny figyelése a művek
esztétikuma körül. A megalkotott szöveg, az írót sodró és az író által
alakított világ, a közép-európai és a magyar sors, a kultúra és a személyes
életút egységében, szerteágazó összefüggéseivel együtt, azt láttatja meg, ami
a szerző szépírói életművében e teljesebb emberi jelenlétből alakul át,
transzponálódik irodalommá. A külső és belső, a szövegeken kívüli és a
szövegekből meglátható élettartalmak egymásba vetülő analízisében, e két
szféra között fegyelmezett arányt tartva, könyve annak is példája, hogy -
egymástól elidegeníthetetlenül -, mindkét dimenzió a másikat is értelmezi. Az
írói pálya alakulását, fordulatait, műfaji-szemléleti sokrétűségét a
monográfiaírói gondolkodás homlokterébe helyezve a könyv szerzője
egyértelművé teszi az író és önmaga közös hermeneutikai álláspontjait is,
amelyek - ugyan kimondatlanul - a könyv minden pontján határozottan közlik:
az írótól rögzített s irodalommá alakuló szöveg a lét (beleértve a fogalomba
a közvetlen történelmi feltételeket is) teljesebb organikusságának
függvényében fogalmazódik meg, és abban is folytatódik tovább. Így lesz ez a kötet nemcsak a Csoóriról szóló könyvek,
tanulmányok tapasztalatait, ítéleteit is magába szervesítő, azokat el-, illetve
újrarendező, azokkal (így például Bata Imre, Gyurkó László, Huszár Tibor,
Illés László írásaival) polemizáló szuverén összegzés, hanem az író életét
meghatározó-keretező történelmi korszakok arculatának a máig ívelő
tanulságokkal bíró, elemző tükröződése is. A könyv az értelmezői feldolgozás
módszere révén így szinte megkettőzi a Csoóri-életmű üzeneteit, s nem csupán
az elmúlt évtizedeket segít érzékenyebben elemezni, hanem a jelenünket is.
Irodalomtörténeti és -elméleti hozadékai mellett e munka legtanulságosabb
rétege ezért annak - az európai történelembe, a magyarországi sorsba,
magyarságismeretbe, szociológiai összefüggésekbe egyaránt bevilágító -
esszékben, tanulmányokban, versekben s más műfajokban kifejezésre juttatott,
s a munkásság tematikai térképét meghatározó Csoóri-gondolatkörnek a
tudatosítása, amely a magyarság mai helyzetéhez vezető útját, e folyamat főbb
állomásait (a korábbi történelem, az első világháború, a békeszerződések, a
két világháború közötti idők, az új világégés, a Rákosi- és a Kádár-kor, a
rendszerváltozás és a jelen) e népesség "emberi állapotának" alakító
vektorait és ezek változásait az európai történelem és kultúra kohéziós
rendjében egy írói életmű keretei között mutatja be. Görömbei András csaknem húsz egységben (fejezetben,
műelemzésben) tárja fel az olvasónak a sokféle emberi-alkotói-közéleti
szerepben megnyilatkozó s magát számos műfajban (vers, szociográfia, útirajz,
karcolat, gyermekvers, filmforgatókönyv, novella, esszé, kisregény, napló,
tanulmány, interjú, előadás, beszéd) próbára tevő írói-emberi pálya
alakulástörténetét s fontosabb modulációinak kulcshelyeit. A könyvet a kezébe
fogó érdeklődő tetszés szerint választhatja meg tehát, hogy a lírikus Csoóri
Sándort (Költői útkeresések, A költői
pálya fordulata, Költői hangváltás a kilencvenes években), A szociográfiától a filmig jutó
prózaírót, a Nemzeti önismeret,
történelmi tudat, helyzettudat újragondolóját, A kisebbségi magyarságért cselekvő értelmiségit, az esszék
szerzőjét (A Csoóri-esszé, Ars poetica
az esszékben, Az esszéíró új helyzetben) vagy az író gondolkodói
rokonságát, illetve a szorosabb műértelmezéseket (köztük a Tudósítás a toronyból, a Kubai napló, az Iszapeső átfogóbb analíziseit) akarja-e először mélységeiben
megismerni. Avagy lineáris olvasat során, közvetlenül az egymásra épülő
vállalásaiban kiteljesedő teljes emberi utat. E jegyzet keretei között most
aligha van szükség az egyes részfejezeteket is árnyaltabban bemutató
elemzésre. Hiszen a korábbi, Csoóri Sándor munkáit átfogóbb igénnyel
feldolgozó könyvek után (Kiss Ferenc: Csoóri
Sándor, 1990, Tanulmányok Csoóri
Sándorról, 1999, Vasy Géza: A
nemzet rebellise) az első, teljes eddigi Csoóri-munkásságot áttekintő
szintézis minden részfejezetében Görömbei András korábbi monográfiáihoz (Sinka István, 1977, Sütő András, 1986, Nagy László költészete, 1992)
hasonlóan összetetten látó, poétikai, történelmi, kultúrtörténeti
szempontokat egyesítő munkát lapozhat fel az olvasó. Olyan pályaértelmezést,
amely a címlapjára emelt: "Életműve
nemzeti kultúránk eszméltető értéke" mondat emblematikus szavait
széleskörűen és több műfaj felől indokolja meg. Ezért is helyezhető most az optika a magyar líra
legújabb kori fejlődéstörténete szempontjából is alighanem a legnagyobb izgalmakat
rejtő fejezetre. Arra, amelyik A népi
kultúra új megvilágításban címmel (s a kötet másutt elhelyezkedő,
ugyanezt a témát érintő értékpontjaival együtt) Csoóri Sándor és az archaikus
és folklórszövegek, valamint a magyar líratörténet - s a világirodalom, az
egyetemes kultúra - viszonyát (Illyés Gyula, Németh László és Nagy László e
tematikájú írásaira emlékeztető) gazdag komplexumban s önmaga adott körű
szándékain is túlmutató, új összefüggéseket nyitó erővel értelmezi. Görömbei
Andrásnak a Csoóri Sándor életművébe kapcsolódó erővonalakon túl egyébként is
széles kultúrtörténeti mezők felől megalapozott, e témát kifejtő összegzése
(amit különösen Sinka-könyvének, Nagy László-monográfiájának vonatkozó
fejezetei, valamint a "bartókiság" fogalmát érintő Németh László- és
Illyés-értelmezései készítenek elő), az újraolvasott Csoóri-esszék és versek
- a világirodalom több új jelenségének és elméleti tézisének felhajtóerőin -
egyenesen kényszerítő erejűek is a monográfia e rétegébe foglalt állítások, elvek
és irányok továbbgondolására. Egy ilyen jellegű értelmezés pedig Csoóri
Sándort a magyarországi hermeneutikai szemlélet jelentős megújítójaként
tűnteti fel. Az írónak a népköltészet, a folklór és az ezek
üzeneteiben kreatívan elmélyülő irodalom szféráira vonatkozó, a pálya vonalában
mind markánsabban egyetemes elméleti összefüggésekbe kerülő s az ezredvégi
emberi lét problémái fölé az életmű menetében legyezőszerűen kitáruló
gondolatívei nemcsak az egész Csoóri-esztétika átvilágításában kulcsfontosságúak,
hanem hasonló, katalizáló szerepet töltenek be a magyar líra "bartóki
útjának" és egyetemes kapcsolódási pontjainak újraértelmezésében is. Az
irodalomtörténetben visszafelé, az előzményekre mutatva ezek mintegy újra
aktualizálják, azaz a jelenkor irodalmi horizontjaiban is újra mozgásba
hozzák, s ezzel egyértelműen rehabilitálják - Németh László, Illyés Gyula,
sőt Gulyás Pál (már a harmincas évektől hangoztatni kezdett) erre a
kérdéskörre vonatkozó egyes nézeteit is.1 Az írónak az ebben a
szellemi koncepcióban született meghatározó írásai (Szántottam gyöpöt, 1966, Egykor
elindula tizenkét kőműves, 1969, Élni
az idő közepén, 1971, Csipkekoronák,
1972, A népköltészet és Petőfi,
1973, Szélfújás, avagy homok a szájban,
1974, Tenger és diólevél, 1977, Egy csokonais pillanat, 1979), illetve
az e témakörrel érintkező, a kortárs költőkről, de elsősorban Nagy Lászlóról
írt fontosabb munkái (A Zöld Angyal,
1966, Darázskirály, 1968, "Elérte a láng a képzeletet", 1975, Nagy László földi vonulása, 1975, Nagy László fordításai a rádióban,
1980, Nagy László háza, 1984 -85, Nagy László újra Debrecenben, 1985) a
világirodalom-fogalomnak a magyar és a nyugati hagyományokhoz képest
módosult, azt nem kizárólag az iparilag fejlett világ kultúrszféráihoz
igazító, hanem egy teljesebb és összetettebb emberi univerzum irányába
előretekintő, kitágító átalakítását, vagyis az irodalomról való gondolkodás a
létezőnél szélesebb, valóban komolyan vett globális látásmódjának eszméjét
már a hatvanas évek közepétől félreérthetetlenül sugározzák szét a magyar
irodalmi tudatban. Az archaikus eredetű kultúra és az irodalom korszerű
kapcsolatáról valló töprengések e kiemelkedő értékű hazai dokumentumsorát
legalább három szinten szükséges értelmezni, mint olyan tudatosító és úttörő
szellemi teljesítményt, amely a magyar kultúrában egyetemes szinten képezi
elő a - különösen a kilencvenes évektől megerősödő - posztmodern útkeresés
Jausstól, John Barthtól, Carlos Rincóntól, Desiderio Navarrotól, Randall
Stevensontól, Douwe Fokkemától2 és másoktól is
hangoztatott számos meglátását. Vagyis látszólagos (a hazai kultúrában a
valódi világirodalmi mozgásokhoz képest gyakran sajnos egyoldalúan megítélt)
"konzervativizmusuk", "anakronizmusuk" ellenére ezeknek az írásoknak a főbb,
lényeghordozó ágai a posztmodern kornak az archaikus impulzusokat
karakteresen magukba oldó, a mából nézve már nyilvánvalóan erős
irodalmi-kulturális áramlataiba torkollanak. Az említett Csoóri-írások közül
az 1977-es Tenger és diólevél rendkívül
sokféle tapasztalatból és felismerésből föllobbant tüneményszerű szintézise
mutatja fel legkoncentráltabban ennek az egyetemes kultúra mezőibe kapcsolódó
folklór-és archaikum-felfogásnak és a vele érintkező irodalomértelmezésnek a
legmaradandóbb értékeit. Ez az írás olyan intenzív gondolati és példatárat
jelenít meg, és foglal egységbe, amely több mint egy évszázad kulturális
mozgásainak s kapukat feszegető költészeti és elméleti eredményeinek az
erővonalait vonzza magához. Ezen kívül átvilágítja, új kontextusokba helyezi
és átemeli őket a hazai dimenziók közül a világirodalom terepeire is. Az első elemzendő szint - a Csoóri fogalomkitágító
tevékenységére elemi körzetében rámutató s a másik két áttörési szintet is
alapjaiban meghatározó - történeti és ezzel együtt nemzeti irodalomtörténeti
vonatkozáskör. Ennek kontextusában Csoóri a nemzeti irodalmon belül
radikálisan áttöri az archaikum és folklór s az irodalom viszonya
felfogásának ásatag gondolatokkal terhelt szellemi gátjait, s megtisztítja
azt az évtizedeken át rárakódott anakronisztikus és az egész rendszert egy
idejétmúlt, a 19. századi szellemiségbe visszahúzó értelmezésmód (gyakran
kívülről s tudatosan újra és újra ráhelyezett) koloncaitól, az időben konzervatívvá
nehezedett elméletek maradványaitól. Ezzel egyszersmind alkalmassá teszi e
viszonyt a legkorszerűbb esztétikai tartalmak hordozására. A második nagyító
alá helyezendő szint annak a módszernek (eljárásrendnek) a síkja, amivel
Csoóri Sándor a hagyományhoz nyúl. Ez ugyanis olyan, a maga belső kifejlődési
periódusában s máig vezetően aktuális, újszerű hermeneutikai gesztus, ami
számos vonásában egybevág Gadamer és Jauss irodalomról való gondolkodásának
szintén ebben az idősávban kibomló képleteivel. Sőt, a hagyományhoz való
viszonyában a magyar irodalomszemléletben, a maga esszéisztikus módján, már a
hatvanas évektől mintegy "megelőlegezi" azokat. Csoórinak már önmagában az a
szellemi gesztusa, ahogyan egyáltalán az évezredekből előcsillanó
hagyományhoz közeledik, a posztmodern kornak erre a kulturális jelenségre
vonatkozó elméleti igényével egybecsengő értelmezői szándékot mutat. Az ember
történetének ez a periódusa fedezi fel ugyanis igazán, hogy "a tekintély azon
formája, amely elengedhetetlen gazdagságként áll a megértés eseményének
hátterében, a hagyomány"3. Azt is ez a kor érzékeli igazán mélyen, hogy a rá
irányuló fölemelés, újraértelmezés nélkül a hagyomány csak üres mező, hogy "a
tradíció mindig a felhasználással, az aktivizálással, azaz a jelenné tétellel
válik tradícióvá, enélkül holt emlék lenne". A korszerű hermeneutika
küldetését az újabb irodalomelmélet a hagyománykezelés összefüggésében szinte
pontosan abban a cselekvéssorban jelöli meg, amit a jelölt vonatkozásban
Csoóri Sándor a magyar kultúrában végez: "A megértés feladata ezért az, hogy
hagyományt élesszen fel, és hagyományt találjon, sőt az, hogy hagyományt
teremtsen."4 Ez a korszerű európai irodalomelméleti hálózatba
történő, javarészt belső gondolati erőfeszítésekből született "bekapcsolódás"
természetesen nem a külső, posztmodern esztétika vagy filozófia hatására
született meg Csoóri Sándor elemzéseiben. Hanem elsősorban annak
eredményeképpen, hogy az író - benne lélegezve a teljesebb korban s egyetemes
kitekintéssel rendelkezve a világ kulturális jelenségeiről is - "a perem"
kultúrájának gondolkodójaként keresett válaszokat a magyar irodalom egyik
erős tendenciájának újabb hermeneutikai beméréséhez. A harmadik, a vizsgálat
megkerülhetetlen tárgyául kijelölendő szint ezért az, a felsorolt
Csoóri-írásokban karakteresen feltűnő, antropológiai vonásokat is hordozó
globális kitekintésű szintézis, amit felismeréseinek lényegeként korábbi
tapasztalataiból vonatkoztat el az író, és az "új egyetemesség" fogalmával
nevez meg. A három gondolatkör analízise most csupán vázlatszerűen
kísérelhető meg. Csoórinak az archaikus és a népi kultúra új
megszólaltatásával, kapcsolatos irodalomtörténeti föllépése a legerőteljesebb
rezonáló viszonyban áll azzal a Gadamertől az újabb esztétika egyik
alapköveként hangsúlyozott általánosabb elméleti felismerésével, hogy "ha a
befogadó nem kész arra, hogy »csupa füllé« váljon, semmilyen költői szöveg
nem szólal meg"5. Itt csak a jelzésére van mód annak a hermeneutikai
áttörésnek, amit Csoóri Sándor a posztmodern kor ilyen irányú teoretikai
meglátásainak kialakulásával paralel módon a magyar kultúrában e látásmód
tartalmainak felismertetésében, s ezzel egy újfajta irodalmi gondolkodás
elfogadtatásában megtesz. Már az archaikumra irányulásának és a belőle merítő
irodalom újragondolásának az író tudatában hatalmas időbeli pólusok közt
átszikrázó, átfogó akarata fölé címkéül illeszthető Paul Ricoeur mondata:
"Minden hermeneutika végső céljainak egyike a kulturális távolság ellenében
folytatott küzdelem."6 E "kulturális távolságok" bemérésében, legyőzésében és
újraolvasásában értékelődik fel igencsak jelentősen a posztmodern elméletben
a hagyomány szerepe. A posztmodern korszak veszi élesebben észre, hogy "a
hagyomány és értelmezés igen szorosan összetartozó két jelenség."7 A posztmodern
hermeneutika - különösen Gadamer és Jauss többszörös rámutatásai nyomán - a
múlt vagy a régmúlt szövegeire tekintésben kiemelkedő szempontként
hangsúlyozza azt is, hogy a hagyományos olvasatoknak a csupán "önigazoló"8, azaz "üres
beszédet" (Lacan)9 eredményező dialógusa helyett, amely valójában nem
értelmezni, hanem igazolni, azonosítani próbálja a korábbi olvasatokat, ma
már a világ változásaihoz illeszkedő, "telített beszédként"10 megjelenő, új horizontokat kell adnia. Ennek az új látószögnek az
egyetemes és a magyar művészet új fejleményein történő kinyílásáról vallja a
maga úttörésének (horizont-konstruálódásának) előzményeként képszerűen Csoóri
Sándor: hogy "A népi kultúrához is a modern művészetek, közelebbről a modern
kultúra gólyalábain állva jutottam el."11 Számára a modern
művészet hasonló szellemi mechanizmus aktiválódása során járult hozzá, és
adott impulzusszerűen erős indukciókat a népköltészet újraértelmezéséhez,
mint amiben Riffaterre jelöli meg (a korszerű intertextualitás oldaláról) egy
véget nem érő, s folyton megújuló hermeneutika dinamizmusát. "Későbbi
olvasmányok, gyarapodott műveltség segít felismerni egy először csak
önmagában, saját határai között olvasott szövegben például idézeteket,
utalásokat, melyek mindaddig láthatatlanok voltak."12 Csoóri a népdalokban, balladákban, a teljesebb archaikus karakterű
kultúrában és a belőlük táplálkozó újabb irodalomban fedezi fel először
ezeket a "mindaddig láthatatlan" (azaz a szimbolizmus, a szürrealizmus, a
groteszk, a létfilozófiai igényű képi tömörítés és korszerű asszociativitás
előképeiként értelmezhető) "idézeteket, utalásokat". S átütő jelentőséggel
ismeri fel azt is, hogy a modern költészet (García Lorca, Nicolas Guillén,
Saint-John Perse, József Attila és Juhász Ferenc, Nagy László s mások)
folklór-integrációjának megértéséhez a 20. század utolsó harmadában már nem
elegendő az irodalomelméletben erről a kapcsolatról mindaddig leképeződött,
"a korábbi szövegekből ismert elvárás- és játékszabály-horizont"13, s ezért, emiatt kérdez rá újra Petőfiékre, majd a teljes integráló
folyamatra is. Csoóri esszéinek ez a folyamatosan kiteljesedő belső
áramlata a Jauss és W. D. Stempel nyomán "paradigmatikus izotópiának"
nevezett, a hagyományos, "a szöveget megelőző", azaz a "szintagmatikus,
immanens elváráshorizontot" egy "rendszerjavító", "horizontváltoztató"14 olvasattal folyamatos, csaknem negyven éve tartó erőfeszítéssel újítja
meg. Már a Szántottam gyöpöt című,
1966-os írásában ekként jelöli meg szemléletének stratégiális irányát, egyben
szellemiségét mozgató mély alapelvét: "A célja az, hogy a népköltészetet ne
csak azzal a tekintettel vegyük szemügyre, amivel százhúsz esztendővel
ezelőtt Petőfi vehette, vagy amivel a nyomában haladók, de nézzük meg saját
szemünkkel is, melyet a 20. század legkülönfélébb sugárzású lámpái edzettek
meg."15 Erre a témakörre vonatkozó egész tevékenysége így
eleven bizonysága az új hermeneutika által elméleti síkon is tudatosított
felismerésnek, hogy "a szerző, mű és közönség háromszögében utóbbi nem csupán
passzív alkotórész, hanem maga is történelemalkotó energia."16 Csoóri a magyar kultúrában - az egyetemes értékfeltáró
szemléletújításokkal összhangban - azt a gadameri értelemben elgondolt
"tolmács-szerepet" vállalja tehát magára (az egész új hermeneutikai rendszer
kristályosodási pillanataival egyidőben), illetve jeleníti meg (újra)értelmező
"közbeszólóként", aki "a tolmács ősfunkciójára" utalva vissza "a különböző
nyelveket beszélők között áll, és így az elválasztottak között közbeszólása
(Dazwischenreden) révén teremt kapcsolatot [...] s erre akkor is szükség van,
amikor egyazon nyelven beszélők között lépnek fel zavarok a megértésben [...]
Azt, ami - érthetetlenné téve egy szöveget - idegenül hat, az interpretálónak
kell megszüntetnie. Az interpretáló közbeszól, ha a szöveg (a beszéd) nem
képes betölteni a rendeltetését, azt, hogy hallják és megértsék."17 A népdalról, a népballadáról, Petőfiről, József Attiláról, a teljes
folyamat átrendezéséről tanúskodó és világirodalmi kapcsolódási pontokra
reflektorozó írásaival mint "interpretáló" egyedülálló munkát végzett el,
hogy a meglévőnél korszerűbb igényű "horizontösszeolvadás" a magyar
irodalomelméletben ezeken a szellemi terepeken is megtörténjen, vagyis
irodalomtörténetünk jelölt ágának valódi megújítójaként, azt újfajta
"dialógus-viszonyba" helyezőjeként lépett fel.18 A posztmodern teoretikusoknak az európai
irodalomtörténeti gondolkodás számára a "horizontváltás" (-egybeolvadás), az
új olvasás, az új befogadás szempontjaiból új íveket és távlatokat adó
felismeréseire "perem-európaiként"19, belső
szükségszerűségekből rezonáló, a korral együtt lélegző, de a direkt elméleti
hatásoktól mindvégig tartózkodó Csoóri Sándor mint a hagyományról történő
"másképpen" gondolkodás - a folklór alapú líra összefüggésében - egyik
legjelentősebb magyarországi előfutára, közelebbről nézve legalább négy rétegében
töri át a (archaikus
kultúra) "- líra viszonyának hazai sztereotípiáit. S ezzel nemcsak az
irodalomelmélet, hanem az eleven költészet számára is erős impulzusokat ad.
(Az esszé műfaja pedig, amiben mindezt elmondja, korántsem gátja, hanem
éppenséggel egyik legalkalmasabb terepe a múlt és a jelen között effajta
hidat képező gondolatok sűrítésének. E műfaj, ahogyan Hartman mondja,
"pontosan annak a kereszteződésében áll, amit továbbvitelre érdemes múltként
és nyitva hagyandó jövőként érzékelünk"20.) Az áttörési rétegek közül az első és az alapvető, hogy
magukat - a magyar hagyományban leginkább meghatározónak tartott -
folklorisztikus alapokat, vagyis a balladákat és a népdalokat veszi elő újra,
s helyezi bele egy új vizsgálat homlokterébe (Szántottam gyöpöt, 1966, Egykor
elindula tizenkét kőműves, 1969, Tenger
és diólevél, 1977). Ezzel magának a "bázisnak" a nagyszabású korrekcióját
végzi el. A "bázisban", vagyis a hivatkozások alapkoordinátái között mutat fel
máig kiaknázatlan rétegeket, tudatosítja az irodalom és az archaikus (népi)
kultúra viszonyának mind elméleti feltártságában, mind irodalmi
lehetőségeiben megjelölt befejezetlenségét, lezáratlanságát. Ezzel egyidejűen
mutat rá egyetemes összefüggéseikre és a világirodalom korszerű áramaiban
való helyükre is. Elemzéseinek figyelemre méltó része, hogy - a konzervatív
elemzői hagyományokat tagadó, romboló hermeneutikai gesztusa következtében -
olyan vonásaikat is napvilágra hozza, amelyek a posztmodern kor kardinális
felismeréseiként (vagy újrafelfedezéseiként) jelentős szerepet kaptak a kor
irodalmának formálásában is. A balladák és népdalok parazsas mélységeiről
csak illusztratív szándékkal kiemelt néhány megjegyzése is a posztmodern
irodalomteoretikában gyakran hivatkozott, sőt az irányzat egyik meghatározó
előzményének tekintett21 Nietzsche egyes saroktételeinek "népi" metszésű
"létfilozófiai" előzményeit idézi fel. Nietzschét a posztmodern gondolkodás többek között
azért nevezi egyik legkarizmatikusabb szellemi elődjének, mert (Bókay Antal
összegzésében) "olyan műveiben, mint például a Vidám tudomány (1881-82) és az Imígyen szóla Zarathustra (1882-1884) a morál korábbi lényegét,
az isteni eredetű, nemzetállamok által felkarolt vitathatatlan etikát kérdőjelezte
meg. Istent kiszorította az emberi élet köréből, és lehetségesnek tartotta,
hogy az ember túllépjen a jó és a rossz cselekedeteit szabályozó korlátain."22 A Nietzsche filozófiai-gondolkodói újszerűségét a posztmodern felől
illusztráló gondolathalmaznak Csoóri Sándor (kimondatlanul is) nyilvánvaló és
pontos tudati párhuzamaként nevezi meg a magyar népballadák létértelmező
elveinek néhány vonását. Egyik legvillanóbb, effajta összefüggés megvonására
alkalmas analízise Nietzschének e posztmodern elvek közt sokszorosan
hivatkozott, az isten halálára és az ember egyedüllétére vonatkozó fölvetését
évszázadokkal korábbról tükrözi vissza. Az író ma már definíciószerűen
közismert balladaelemző soraiból nehéz volna mást kiolvasni, mint ami a
Nietzsche-gondolatoknak is legbelső felismeréseit vagy sejtéseit képezi. "A
balladák vallásos korban születnek. A Föld fölé, mint valami hatalmas
bazilikakupola feszül a menny. Az Isten hűbérura még a legutolsó fűszálnak
is. Mit vesz tudomásul ebből a ballada? Szinte semmit! Legnagyobb részük azt
sugallja, hogy »egyedül vagyunk könyörtelenül«, hogy az ember magára
hagyottságában maga dönt sorsa felől. [...] Sem ima, se fohász, se liliomokhoz
való dörgölődzés a balladákban! Helyettük szenvedés van és átok. Vérré váló
törülközők s víg halotti ágyak."23 S a népdalokról is ezzel
a világképpel szimultán szemléletről valló, hasonló megállapításokat tesz. "A
legkristályosabb darabokban a létezésnek kiszolgáltatott ember homloka villan
elénk."24 Amit tehát Jauss - a Száz év magányról szólva - a posztmodern kor írói szemlélete
egyik nagy tapasztalatának nevez, vagyis azt az egész korélményt magnetizáló
erővel magába sűrítő tényt, hogy García Márquez tollán ugyan "az
időtapasztalat Macondóban Kopernikusz előtti, de annak tudatában, hogy a
falut nem óvó kozmosz öleli körül, hanem az ellenséges természet zárja
magába"25 Csoóri "immanens", a megöregedő és
válaszképtelen magyar elváráshorizontokat áttörő hermeneutikai olvasatában
elevenen és századok óta sugározzák föl a népballadák, népdalok. S az ember
etikai helyzetének, döntéseinek tradicionális mérlegeit felborogató
szempontokat is számos helyen jeleníti meg folklór-analíziseiben. A
transzcendens vagy egyéb eredetű morál megingására, a "jó és rossz
cselekedeteket" elhatároló mentális biztonság megrendülésére többek közt
ekként szólnak a több évszázaddal Nietzsche megszületése előtti balladai
példák: "Költészetünkben - áttételesen: lelki magatartásunkban - az eszmékhez
s az emberi méltósághoz való örökös ragaszkodás a lélek bizonyos fokú lezártságára
utal. Mondhatnánk: bezártságára. Klasszikus balladáink elrúgják magukat ettől
az egyértelmű lezártságtól. Pontosan éreztetik, hogy a cselekvés sosem
egyértelmű, hisz már a kibontakozás pillanatában felidézi a tisztátalanság
helyzetét is. Cselekedni bűn - nem cselekedni szintén - ez a kiindulásuk."26 Az "isteni eredetű" világkép krízise mellett a "nemzetállamok által
felkarolt vitathatatlan etika" problematikusságára is több esetben utal a
szerző az archaikus eredetű szövegeket vizsgáló tanulmányaiban.27 A bázis-átértelmezése után (részben párhuzamosan azzal)
három - különböző időperiódushoz tartozó - teoretikai zárógyűrűt tör át
erőteljesen a folklórról és irodalomról valló Csoóri Sándor - belső felhajtóerejében
a Koselleck-megalapozta "az elvárás és tapasztalat aszimmetriájával"28 szinkron - új hermeneutikai közelítése. Az első a népi verbális
szöveghagyomány műköltői hasznosításának a - még Gyulai, Petőfi, Arany,
Erdélyi János s Toldy Ferenc nevéhez köthető, de számos vonásában és
területen máig élő29 -, a maga jelenében még termékeny, de az időben mind
konzervatívabbá, majd anakronisztikussá váló, a magyar kultúrában akár
primernek is nevezhető felfogás-változata. Ennek a "Toldy-féle irodalomtörténeti
konstrukciónak", a "múlt-integráló népi-nemzeti kánonnak" "középponti elve a
nemzeti szellem (jellem) tökéletesedését szolgáló szépség, amely leginkább a
költői felelősségvállalás közösségi értékétől válik függővé."30 A koncepció a maga idejében természetesen semmiben sem volt kisebb
értékű a 19. századi más európai irodalomkutatókéinál, akik - ahogy Jauss
jegyzi meg róluk nem kevés iróniával - "legfőbb céluknak azt tekintették,
hogy a költői műalkotások történetén belül megmutassák a nemzet önmagára
találását."31 S ha - Humboldt alapján rekonstruálva a múltat - e
periódusban "minden ténynek láthatatlan alkotórésze" "a nemzeti sajátosság
eszméje"32, akkor az ilyen irányú modulációkat maga folklór és
költői integrációja sem kerülhette ki. E felfogás tehát a múlt értékeire, a
folklór-tradíciókra is a maga nemzeti körbe zárt eszmei és esztétikai
érdekeiből tekint, szituáltsága és elváráshorizontja is az ezt a helyzetet
megkonstruáló történeti-kulturális paraméterekből származik. "Greguss és mások a »saját« ízlésük vályogvetőjébe
gyömöszölték be a népballadákat." "Arany, Erdélyi János, Greguss, Gyulai Pál,
Kriza és a többiek" "a műfajt nem a nép, de egy kijegecesedett nemzeti
irodalom szellemisége felől közelítették meg. Ahelyett, hogy idomultak volna
barbárabb, ősibb természetéhez, a maguk romantikus vagy realista ízléséhez
idomították"33- mutat rá határozottan a korabeli folklórszemléleti
korlátokra Csoóri. A nagy példa és előd, Petőfi költészetének és a
népköltészet viszonyának redukált természetét és ebből eredő meghatározó
vonásait is e zártabb, behatároltabb normatíva következményeként értelmezi.
"Petőfi népisége elsősorban politikai és erkölcsi természetű volt."34 A népköltészetből kivonható és megújítható esztétikai erők korabeli
szűkösségének okát - Petőfiék korán is túlmutatva - pedig a korban élő
irányzatok, szemléletformák szintén egyfajta szellemi izolációt teremtő
hatásának fogja föl. "Petőfi, Arany s Erdélyi József költészetében diadalra
jut ugyan a népies költészet elve, de a főszólamot hitelesítő hangok szinte
egyáltalán nem szólaltak meg".35 Ezért az e típusú
népköltészet-átemelést (az írótól "klasszikusnak", "romantikusnak",
"realistának" nevezett költői módszerek természetének megfelelően) - szemben
a későbbi, a József Attila-i "teremtő" asszociavitással - elsősorban az
"élményelbeszélés", "az esemény vagy hangulatsor" "röppályája", illetve
"lázgörbéje" uralja.36 Ebben az újragondoló-kritikai rátekintésben az új
hermeneutikával azonos irányba néző elvekben pedig nagyon hamar egyértelművé
válik, hogy a "régi és új horizontja már nem a kulturális tradíció
kontinuitásában olvadnak össze, hanem időbeli távolságuk folytán elemelkednek
egymástól, hogy ez épp a kölcsönös idegenséget hozza napvilágra."37 S miközben a szerző természetesen elismeri az első
komolyabb folklór-integráló lépések értékeit is38, az ízlésbeli (esztétikai) "szemellenzők" s a csupán egy irányba
koncentráló eszmei korlátok felismerése mellett a továbbfejlődéshez szükséges
források, társtudományi állapotok szűkösségére, fogyatékosságaira is
rámutat. "Mit tudhatott a múlt század az egész népi kultúráról mint zárt és
szerves egységről? Édeskeveset. S az az édeskevés is csonka volt."39 Különösen József Attila gazdag és a tudományok fejlődése következtében
is rendkívül szélesre nyílt forrástárához képest határozza meg pontosan a
Petőfi által látható hagyomány vékonyságát. Ez egyszerre emeli ki újra
Petőfi nagyszerűségét, de tudatosítja egyben a korból átlátható
folklórrétegek jóval szűkebb arányait is. (Fogalmazása az esszényelvnek megfelelően
itt is metaforikus, de egyértelműen utal a folyamat lényegére.) "Amíg Petőfi
egy-két határrészét bolyongta csak be a népköltészetnek - az új stílusú
népdalok és balladák haragoszöld ösvényeit - addig József Attila már az egész
határt bejárta."40 Csoóri Sándor bekezdései határozottan bírálják,
méghozzá a világirodalomba történő lehetséges kapcsolódások látókörzetéből, a
folklóralkalmazásoknak a nemzeti szempontok egyoldalú képviselete miatti
beszűkítését is. Ezeket a gondolatait azért kell külön hangsúlyozni, mert
arról vallanak érzékletesen, hogy a költő Csoóri Sándor verseinek egy
rétegében megmutatkozó, a nemzet mai létkérdéseit a reformkorhoz képest
jócskán átalakult történelmi keretek között feszegető szellemi tapasztalat
semmiképpen sem gátja az irodalmi történések időszerű megítéléseinek az
esszéista Csoóri Sándor írásaiban. A balladákban az író olyan "esztétikai
mélyrétegre" mutat rá, "ahol népballadáink nemcsak a drámai műfajokkal, de a
világirodalom minden jelentős alkotásával közeli rokonságot tartanak"41. Ezt a balladai mélyréteget értelmezve érinti mélyen a nemzeti elvek és
az irodalom (az adott korszakon jóval túlmutató) a magyar kultúrában
sajátosan megképződött kapcsolatát. "A belőlük kiszabadítható szellemiség itt
mutat más irányba, mint amerre nemzeti irodalmunk jelzőtáblái mutatnak. Nem
arról van szó, hogy irodalmunk vakon fut el a kazaltűzként föllángoló végső
kérdések mellett. Inkább arról, hogy a száz változatban előtörő lenni vagy
nem lenni kérdéseit mindig a nemzeti lenni vagy nem lenni kérdéseinek a
magaslatáról válaszolja meg. S ez, a romantika által kiművelt érzékenység
folyton fölállítja a maga időzített csapdáit."42 Ennek a nemzeti szerepet - ugyan sok elemében a történelmi helyzeteink
kényszere miatt - túlhangsúlyozó elvnek a bírálata és újragondolása azért
különösen fontos, mert a századfordulótól ürügyként szolgált - az
avantgárdtól a marxizmuson át egyes, már a posztmodernben megképződött
felfogásokig - az ebből a szűkebb értékkörből már régen kiszabadult
folklórbeépítő poétikai folyamatnak az egyfajta "konzervatív népiség",
poétikai maradiság keretei közé történő bezárására. (Egyszersmind esztétikai
megbélyegzésére, sőt kiszorítására is az ezredvég aktuális irodalmából.) Csoóri Sándor azon az állapoton kíván túllépni, amit
(ha némiképp sarkítottan, mert nem veszi figyelembe Illyés verseit, Tamási
prózáját, Erdélyi villanásait) önmaga így jellemez: "A két háború közt
kibontakozó népi irodalmunk - a sinkai hang kivételével - kizárólag ehhez a
Petőfi által kijelölt politikai és erkölcsi népiséghez állt közelebb, mint a
népköltészet egészéhez. Mint az egész esztétikai megragadásához."43 A nemzeti gondolkodás mindent átizzító fájdalmas kényszerével szemben az
egy "másfajta gondolkodás sűrűségéből" éppen azért idézi meg Kemény
Zsigmondot, mert az erdélyi író a népi szövegekből azt hallotta meg , "hogy
mennyire más a népballadáinkat - főleg az ószékely népballadákat -
előreröpítő végzet, mint amihez a nemzeti önismeret, a nemzeti irodalom
szolgáltat előjeleket44" García Lorca lírájának népköltészeti húrjaiból is
ezért idézi meg a nemzeti, a történelmi koherenciák fölött hangzó
egyetemesebb akkordokat a költői progresszió főbb hordozóiként. "Műveit nem
népképviseleti eszmék, nem történelmi fájdalmak ragadják magasba, mint a mi költőinkét,
hanem valamiféle közös érzékenységből fakadó önkívület."45 Gondolatainak természetesen nem a népköltészet-elsajátító folyamatban
lévő nemzeti vonások megbélyegzése a célja, csupán az irodalomra ható
egyoldalúságainak feloldása.46 A bázis elvégzett
korrekcióján túl elemzései a nemzet fölötti régiók és a "bartóki" esztétikum
irányában tárják ki jóval szélesebbre a folklór, az archaikum és az
irodalomértelmezés új kapuit. Olyan szférák felé, amerre a konzervatív
értetlenséget már Németh László és Illyés esszéi jelzéserővel repedeztették
meg. Az új kulturális program e vázolása közben a nemzet fogalmát és helyi
értékét is a globalitás új, a népnemzeti rögzítettségeket a 21. század felé
kioldó koordinátarendszerébe helyezi. (S ennek mércéi közt jeleníti meg újra
a nemzeti népi kultúra minél mélyebb megismerésének s megértésének igényét
is. "Minél tüzetesebben megismerjük saját népi kultúránkat, annál
nyitottabbak maradhatunk másokéhoz."47) A magyar jelenségek - különösen József Attila
költészetén illusztrált - sorozatos világirodalmi egybekapcsolásaival és
perspektíváival e sokáig mostoha sorsú hagyományértelmezést Csoóri Sándor
nagyszabásúan mozdítja ki abból - a lényegében a két világháború közötti
"népi" irodalomhoz kapcsolt, tehát korlátozott - jelentéskörből is, ami a
folklórra alapozó irodalom második zárógyűrűjét képezi. Ez elsősorban a
"népi" irodalomhoz, különösen a lírához integrálható
archaikus-folklorisztikus kódokat és a velük együtt megjelenő eszmei
szemléletformákat egy alapjaiban hátrafelé néző, a modernséggel (s
természetesen a posztmodernnel is) szemben álló, az akut időből egyre inkább
kisodródó ízlésnormához köti. Csoóri új hermeneutikai gesztusa lényege
szerint azon - a ma már jól felismert szerepen - mozdul radikálisan tovább,
amelyen át a két világháború közötti népi mozgalom, sok elemében a folklórban
rejlő kultúrára is alapozva "megváltoztatta, kitágította a magyar kultúra
nemzetközi összefüggésrendszerét, azokra a hasonlóságokra irányítva a
figyelmet, amelyek a magyar kultúrát a kisebb közép-európai népekéhez teszik
hasonlóvá"48. Ennek az "interkulturális dialogicitásnak"49 a csupán Európa szűkebb körzetére vonatkozó s lényegében már Németh
László által körbeírt igényét (s kisebb részt tényét) egy globális nézőpont
felől meghaladva Csoóri Sándor kronológiai fejlődésében és aktuális
kiterjedésében is egyfajta - már a húszas-harmincas évektől induló -
multikulturális dialogicitás organikusságában mutatja meg az archaikumra,
folklórra is alapozó magyar líra újabb kapcsolatait és értékeit. Elsősorban
azzal, hogy József Attila kísérleteit szisztematikusan állítja be - már nem
is csak a korabeli világlíra -, hanem az egyetemes művészet analóg szellemi
térhálózatába. A hetedik, a Bánat, a Medvetánc, az Áradat, a
Regös ének, A kanász, a Klárisok
szerzőjének egyetemesbe kapcsolásával egyidejűen rombolja le a jobbára
"munkásköltői" minősítés és a leegyszerűsített, a "népi vonásokat is
felmutató", "a falu világát is értelmező" alkotókép konzervatív-egyoldalú
vonásait. "Ennek az új egyetemességeszménynek a gondolati s érzelmi
megfogalmazói közül mi hanyagul ki-kihagyjuk József Attilát - figyelmeztet -.
Világirodalmi jelentőségét jobbára csak abban látjuk, hogy a munkásosztályt ő
képviselte először történelmien a költészetben... Pedig ha az olyan összegzők
névsorát kezdjük sorolni, mint Picasso, Brančusi, Henry Moore, Saint-John
Perse - vagy másféle indokok alapján Malraux - József Attila kihagyhatatlan a
felsorolásból" - hangsúlyozza Csoóri Sándornak a maga korában a teljes
irodalompolitikával feleselő üzenetét Görömbei András monográfiája is.50 Az új egyetemesség kialakulásához a világkultúra síkján
hozzákapcsolt József Attila-képpel a magyar tudományosságban az író azon a
szinten is erőteljes koncepcionális kiigazítást végez, hogy - miképp életműve
elemzésében Görömbei András N. Horváth Bélával egyetértően írja - "Bartók és
József Attila, illetve József Attila és a folklór kapcsolatát gazdagon
föltárta már a szakirodalom, de ez utóbbival kapcsolatban éppen a
világirodalom legkorszerűbb törekvéseivel való párhuzama maradt háttérben."51 Csoórinak a József Attiláról való teljesebb gondolkodást bátran
megérintő korrekciója ezt a világirodalmi jelentőséget az archaikum és a
modernség egyetemes színvonalú egybekapcsoltságának szintjén ismerteti fel a
költő műveiben.52 "Mindenség-élményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso
fétis-élményének. [...] És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú
alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila
versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő
forrászaját."53 A József Attila-értelmezés után a folyamat evolúcióját
az író gondolatai - Csanádi Imre, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc
lírájára vonatkoztatva - már az "új egyetemesség" színvonalán és esztétikai
mércéje szerint értelmezik tovább. Az "új egyetemesség" poétikai és világképi
értékeinek alapvető tartalmait elsősorban Nagy László költészete köré építve
mutatja fel.54 A Nagy László-életmű mély értelmezését
nagymonográfiában elvégző Görömbei András a zámolyi író munkásságát elemző
könyvében újra megerősíti. "Csoóri Sándor nemzedéktársai közül Bartók és
József Attila ösztönzését leggazdagabban, legtöbb önálló eredménnyel Nagy
László költészete fejlesztette tovább. Népiség és modernség bartóki jellegű találkozása
a kortárs irodalomban az ő életművében a legteljesebb. Csoóri Sándor bartóki
ösztönzésű új egyetemességkoncepciójához a kortársak közül az ő költészete
adta a legtöbb érvet."55 Az "új egyetemességet" Csoóri Sándor a "bartóki
modell" fogalommal jórészt szinonim értelemben használja. A "bartóki
modellnél" ez azért nyitottabb kategória mégis, mert kikerüli a
"bartókiság"-hoz kapcsolódó sokféle értelmezés sokszor egymásnak feszülő,
zavaró interferenciáit, s noha a szinonimitás nagymértékben indokolt,
elhárítja azt a - különböző vádakat előidézni képes - veszélyt is, hogy
nemzeti vonást kísérel meg rásugározni a világirodalomra. Az e struktúrában
értelmezett "bartóki modell" viszont új felismerések és poétikai kapcsolatok
esélyeit hordozza magában. Mint a korszerű kulturális univerzum, illetve egy
újraértelmezett világirodalom felé táguló meglátássor, Csoóri Sándornak ez az
áttörése az utóbbi évtizedben a Latin-Amerikára (mint az egész mozgalom ma
egyik legfajsúlyosabbnak vélt szülőhelyére) koncentráló posztmodern teoretika
felől nyer kiemelt igazolást. Átütő szerepű és ma is aktuális, a magyar
hagyományokból táplálkozva is globálisan új karakterű koncepcionális minősége
hirtelen e (nem várt) kulturális irányból kap egyetemes megértést, új
összefüggéseket láttató, a korábbiak jó részét pedig (Németh László, Illyés)
a világkultúra szintjén igazoló esztétikai szerepdimenziókat. Az archaikumnak
a dél-amerikai kontinensrészen megképződő, a posztmodern művészetbe belépő
kódjait a "perem" világainak elismerése mellett az újabb teoretika már
egyértelmű meggyőződéssel fogadja el a teljes mozgalom számottevő alakító
erőtartományaként. Carlos Rincón - a magyar kultúrában Csoóri Sándornak ezt a
kulturális kört érintő tevékenységére is önkéntelenül s igazoló érvénnyel
rávallóan - "a posztmodern periferikus centrumáról" beszélve (Szirák Péter
összegzésében) azt mondja el, hogy "Latin-Amerikában az »egyidejű
egyidejűtlenségek« (a fennmaradt archaikus regiszterek, az ellentmondásos
európai modernitás) közepette az írók elsajátítják és megváltoztatják a
modernitás narratív diskurzusának a szabályait és konvencióit, miközben
összekapcsolják, elvegyítik egymással az elitirodalom, a még eleven népi
kultúra, valamint a tömegkultúra diskurzusát."56 Ez a Magyarországhoz hasonlóan ott is mélyről - a történelmi kontextusok
törésvonalain, a kettős dimenziójú kulturális lét, a "peremhelyzet" és a
túlélő archaikus kódok vektorain - fölfakadó eljárásmód pedig a posztmodern
irodalmi formációk létrehozásában mind felismertebb jelentőséggel kap
(helyenként meghatározó) szerepet az ezredvég sokrétű, nagy szellemi
mozgalmának irodalomelméletében. Nem kisebb jelentőségű szerzők fogalmaztak
meg az utóbbi évtizedben ezt igazoló elveket, mint a latin-amerikaiakon kívül
Jauss, John Barth vagy Fokkema.57. Ezek tanulságai elől
pedig a magyar irodalomtudomány sem térhet ki immár, bármiképp vélekedjen is
az esszéíró Csoóri Sándor munkásságának egyéb tartalmairól vagy az alkotó
költészetéről. Csoóri Sándor koncepciója a magyar líra
folklór-elsajátításáról napjainkban már mint ilyen jelentőségű vonásokat is
hordozó esztétikai normatíva feszül neki a folklórra és annak előzményeire
(az archaikus és a primitív tudatra) alapozó irodalmat az utóbbi
negyedszázadban itthon körbefogó, részben marxista, részben (belső)
posztmodern indíttatású (harmadik) zárógyűrűnek. Hiszen a posztmodern
esztétika és filozófia elismert gondolkodóinak a Csoóriéval több elemében
analóg megnyilatkozásai ma már a világirodalom síkján igazolják vissza, hogy
a mai művészet korántsem zárja ki, hanem éppen hogy különös jelentőséggel
hívja ki a "peremkultúrák" s a bennük megőrzött vagy megképződött - többek
között - archaikus és folklórelemek irodalmi identitásait. Azok a gondolatok,
amiket az író még a hetvenes évek közepén, a kulturális "peremlét"
korszerűségbe nyíló esélyeiként fogalmazott meg58, sokszorosan köszönnek vissza ma már az újabb posztmodern teoretikából
is. Az "új egyetemesség" eszméjének és esztétikájának az író által elvégzett
körülhatárolása - mint átgondolandó entitás - ezért egyike ma
irodalomtudományunk egyik legsürgetőbb kihívásának. Görömbei András könyvének tudatosító ereje az életműnek
itt vázolt vonatkozásában is kiáltóan időszerű tehát. De nem csupán ezért,
hanem elsősorban a teljes emberi és alkotói pályát sokrétűen az olvasók elé
táró, a teljesebb lét átfogásának irodalomtörténészi igényéről le nem mondó
szemlélete miatt nevezhető monográfiája az új évezredbeli magyar
irodalomkutatás egyik nagy űrét kitöltő s ebben a formájában már régen
kimondásra váró eredményének. (Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony, 2003.) Jegyzetek 1 A témára vonatkozó kiterjedt és szerteágazó
utalásrendszert a kiemelt írók életművében (a teljesség igénye nélkül) az
alábbi írások tartalmazzák: Németh László: Tejtestvérek (1932), Összehasonlító
népköltészettan (1933), Egy
folyóirat terve (1933), Görögök
vagy a halott hagyomány (1934), Ágak
és gyökerek (1939), Most,
punte, silta (1940), Bartók és a
tizenkilencedik századi zene (1954),Tolsztoj
inasaként (1954, 1956), Magyar
műhely (1956), A magyar vers útja
(1957), Az én cseh utam (1959),
Tolsztoj emlékbeszéd (1960).
Illyés Gyula: Egy szerzői esten
(1932), Magyarok (1933), A franciák sajátja (1942), Helyünk a világirodalomban (1963), Bartók és a költők (1963), Az Iszony francia kiadásának előszava (1963), A világosság szürrealistája (1968), Magyar irodalom - világirodalom (1969), A "Sorsproblémák"-ról (1971), A
lángelme neveltetése (1977), Költészet
és nemzet (1978), Szellem és
erőszak (1978). Gulyás Pál: Út a Kalevalához, Válasz, 1937. április. 3-27. 2 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség (1993), 104., John Barth: Az újrafeltöltődés irodalma. A
posztmodern szépprózája. (Magyarul:
Nagyvilág, 1982. 4.) 56., Carlos Rincón: Borges és García Márquez, avagy a posztmodern periferikus centruma
(1991), 86., Randall Stevenson: A
posztmodern és a kortárs angol regény (1991), 76., Fokkemáról vö.: Carlos
Rincón i. m. 87. Valamennyi írás: In: A
magyar irodalmi posztmodernség. Szerkesztette: Szirák Péter. Debrecen,
2001. Desiderio Navarro: Európa-központúság
- anti Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben.
(1982) Helikon, 1999. 386. 3 Bókay Antal: Irodalomtudomány
a modern és a posztmodern korban. Budapest, 1997. 318. "Mindig és mindenki
benne áll a hagyományban, függetlenül attól, hogy ezt mennyire vallja be. A
tradíció nem olyan, mint a kabátunk, hanem olyan, mint a bőrünk, tudhatunk
róla, de kibújni nem tudunk belőle. A hagyomány ráadásul »megszólít
bennünket«, ránk kényszeríti önmagát. Minden történetiség mélyén valójában a
hagyomány érvényesülése áll." 318. 4 Uo. 5 Hans-Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció In: Bevezetés
az irodalomelméletbe. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Dobos István.
Debrecen, 1999. 239. 6 Paul Ricoeur: Mi
a szöveg? In: Olvasáselméletek I.
Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 2001.37. 7 Bókay Antal: uo. 8 Manfred Frank:
A nyelv uralhatóságának határai. A beszélgetés mint a neostrukturalizmus és a
hermeneutika különbségének színtere. 265. "Minden beszéd válaszra vár,
[...] e megválaszolásra irányulás híján minden beszéd üres marad [...]a partner
[...] készséges felelgetése annak lehet a jele, hogy hangvisszaverő falként
viselkedik, amikor is a hang nem válaszként, hanem pusztán mint visszhang tér
vissza a beszélő füléhez." Uo. In: Bevezetés
az irodalomelméletbe. 9 Uo.: "Az üres beszéd [...] az öntükröző, spekuláris
magánbeszéd dialektikája értelmében veszi át magába a másiknak a válaszát." 10 Uo. 269. 11 Csoóri Sándor: Tenger
és diólevél. In: Cs. S.: Tenger és
diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. II. kötet.
Budapest, 1994. 694. 12 Michael Riffaterre: Az intertextus nyoma. In: Olvasáselméletek
I. Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 2001. 324. 13 Hans-Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. In: Bevezetés az irodalomelméletbe. 14 Uo. 15 Csoóri Sándor: Szántottam
gyöpöt. In: i.m. 642. 16 Hans-Robert Jauss: i. m.: 167. 17 Hans-Georg Gadamer: i. m.: 234. 18 Ha, mint Jauss írja, "az irodalomtörténet megújítása
megköveteli, hogy leromboljuk a történeti objektivizmus előítéleteit, és a
hagyományos esztétikát egy befogadási és hatásesztétikára alapozzuk."
Hans-Robert Jauss: I. m.: 168. 19 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 755 20 Geoffrey H. Hartman: Az irodalmi kommentár mint irodalom. In: Bevezetés az irodalomelméletbe. 21 "A posztmodern bölcseleti kánon"-ban "a legtöbbet
idézett, meghatározó hagyomány tekintetében pedig nyilvánvalóan Nietzsche
öröksége játssza a központi szerepet." (Szirák Péter) "Joggal állíthatjuk,
hogy a filozófiai poszmodern Nietzsche életművében jött létre." (Gianni
Vattimo) In: Szirák Péter: A magyar
irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 17. Vö. továbbá: Bókay Antal:
i. m.: 265-269. 22 Bókay Antal: i.m.: 123. " Az az örökség, amelyik
többek között kétségbe vonta a szubjektumnak mint eredetnek a mítoszát,
feltételezte a személyiségnek a nyelv általi konstituálódását, nyelvhasználat
és hatalom összefüggését, amelyik metafizikakritikájával megingatta az
episztémé transzcendentális tekintélyének elvét, amelyik elvetette a
totalitás eszméjét, valamint bevezette az interszubjektív viszonyokon alapuló
perspektivikus igazság-fogalmat" - foglalja össze Szirák Péter is. I.m.: 17. 23 Csoóri Sándor:
Egykor elindula tizenkét kőműves. In: i. m.: 667. 24 "Mi ez, ha nem az a kristályosan szemünkbe szikrázó
pokol, melyet a modern lélektan ambivalenciának nevez? Magyarul az ellentétes
érzelmek egyidejű jelenlétének, gyötrelmes csapdájának..." Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 703. 25 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. Visszapillantás egy vitatott korküszöbre.
In: A magyar irodalmi posztmodernség. 108. 26 Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőműves. In:
i.m.: 666. 27 Vö.: uo. 665-666.,661., 663. 28 Reinhart Koselleck: Vergangene Zukunft - Zur
Semantik geschlichlicher Zeiten. (Frankfurt, 1979.) című művéből (349) Jauss
a fogalmat "a történeti antropológia fundamentális kategóriájaként" idézi.
In: Az irodalmi posztmodernség. 102. 29 "A pozitivista irodalomtudomány jellemző
interpretációs technikája ma is gyakori módszer. Találkozunk vele az iskolai
tankönyvekben és a tudományos irodalomtörténet-írásban egyaránt." Bókay
Antal: i. m: 104. 30 Szirák Péter: A
regionalitás és a posztmodern kánon a 20. századi magyar irodalomban. In:
Nemzetiségi magyar irodalmak az
ezredvégen. Szerkesztette: Görömbei András. Debrecen, 2000. 32-33. 31 Hans-Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. In: i.
m.: 163. 32 Uo. 166. Jauss az effajta továbbélő hagyomány
bírálatához idézi Wilhelm von Humboldt gondolatát. 33 Csoóri Sándor: Egykor
elindula tizenkét kőműves. In: i. m.: 661-662. 34 Csoóri Sándor: Tenger
és diólevél. In: i. m.: 727. A jelenséget elméleti vonatkozásban Bókay
Antal részletesen értelmezi.Vö.: Bókay Antal: i. m.: 102-107. 35 Csoóri Sándor: Egykor
elindula tizenkét kőműves. In.: i. m.: 661. 36 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i.m.: 713-714. 37 Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 101. 38 "A kor népies realizmusa még felszínes formájában is
merész, forradalmi realizmus volt a megelőző, vértelen pásztori idillekhez
képest." Csoóri Sándor: Szántottam
gyöpöt. In: i.m.: 648. 39 Csoóri Sándor:
Tenger és diólevél. In: i. m.: 760. 40 Uo. 727. 41 Csoóri Sándor: Egykor
elindula tizenkét kőműves. In.: i. m.: 665. 42 Uo. 666. 43 Csoóri Sándor: Tenger
és diólevél. In: i. m.: 728. 44 Csoóri Sándor: Egykor
elindula tizenkét kőműves. In.: i. m: 663. 45 Uo. 661. 46 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. 744. és Egykor
elindula tizenkét kőműves. 666. In: i. m. 47 Csoóri Sándor: Tenger
és diólevél. In.: i. m.:755 48 Szegedy-Maszák Mihály: Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban
című tanulmányából Szirák Péter idézi a gondolatot. In: Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a
20. századi magyar irodalomban. In: Nemzetiségi
magyar irodalmak az ezredvégen. 35. 49. Vö.: Szirák Péter i. m. 54. 50 Görömbei András: Csoóri
Sándor. Pozsony, 2003. 174. Az idézet forrása: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél című írása. In:
i.m.: 726. 51 Görömbei András: Csoóri
Sándor. 2003. 174. (N. Horváth Béla hivatkozott műve: "Egy, ki márványból rak falut..." József
Attila és a folklór. Szekszárd, 1992. 258.) 52 Vö.: Görömbei András i. m.: 106. 53 Csoóri Sándor: Tenger
és diólevél. In.: i.m: 727. 54. Vö.: Szélfúvás
avagy homok a szájban. In.: i.m.: 689 és többek között A Zöld Angyal, a Nagy László földi vonulása, az "Elérte a láng a képzeletet" című tanulmányok. 55 Görömbei András i. m.: 185. 56 Szirák Péter: A
magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: A magyar irodalmi posztmodernség. 32-33. 57 Lásd a 2. számú jegyzet részletezőbb anyagát. 58 Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 755. |