Új Forrás - 2003. 7.szám

FRIED ISTVÁN

 

Irodalmi körkép Erdélyből

 

 

"Caeiro-ba beletettem minden drámai elszemélytelenedésre való képességemet, Ricardo Reisbe belevittem minden tudati fegyelmemet, felkékesítettem a hozzá méltó zeneiséggel, Álvaro de Camposba belehelyeztem minden olyan érzelmet, amelyet nem tartok elfogadhatatlannak, sem magamban, sem az életben. Gondolja el, kedves Casais Monteiro-m, hogy a megjelentetés során mindegyikre rá fog telepedni a mihaszna és semmitmondó Fernando Pessoa!"

(Pessoa 1935. január 13-i leveléből)

 

"Talán verseiben túl sok az idegen virág,

szó, izgága illat, szeme szomorú jerikói

ha visszapillant, mint a mór egy

portugál szonettben, és megérti végül -"

(Kovács András Ferenc)

 

 

Balázs Imre József verseitől Visky András pünkösdi homiliájáig terjedően rajzolódik ki a 2001-es esztendő erdélyi irodalmi termésének reprezentatív (önprezentációs-önreprezentációs?) válogatása, amelyet Fekete Vince szerkesztésében Erdélyi szép szó 2001 címmel jelentetett meg a Hargita Kiadóhivatal és a Pro-Print Könyvkiadó 1000 példányban, Csíkszeredán 2002-ben. A bejelentés azt is szeretné tudatosítani, hogy egy sorozat egy darabját kapta meg az érdeklődő olvasó, s azt is, hogy akik hiányoznak a kötetből (így Szilágyi István, Mózes Attila, Sütő András, Gáll Attila, Farkas Wellmann Endre, Létay Lajos például), vagy nem rendelkeztek olyan irodalmi anyaggal, amit a szerkesztő rendelkezésére tudtak-akartak volna bocsátani, vagy valamely más, a szerkesztőn kívüli ok késztette őket arra, hogy ezúttal távol maradjanak az impozáns seregszemlétől. Olyan jellegűtől, amely az egyes szerzők önértékén kívül feltehetőleg megbízható és informatív ismereteket közöl arról, hogy miféle irányokban, stílusel­képzelésekben, műfaji változatokban, nyelvbéli kísérletekben, nyelv- és költészetelméleti megfontolásokban látszik, írható le Erdély mai írásbelisége, illetőleg amely sugallja, miféle kapcsolódási pontokat keres és talál ez az irodalom; másfelől tekintve: miféle magyar és világirodalmi perspektívából lehet, érdemes, "kifizetődő" (azaz produktív) olvasni ezt az irodalmat. Ez az antológia erre kiváló lehetőségeket kínál, hiszen - mint följebb említettem - egyrészről reprezentatív, vélhetőleg az egyes szerzőknek 2001-ben szerzett "legjobb" darabjai sorakoznak egymásután, másrészről önreprezentációs, azaz mindez nem a szerzők ellenében, hanem akaratuk szerint történik, vélhetőleg vagy ők válogattak, vagy tudomásul vették a válogatást, méghozzá "jóváhagyólag". A közel háromszáz lapos kötet arról tanúskodik, hogy Erdélyben nem szűnt meg írók-költők örömmel üdvözölhető alkotókedve, jóllehet nem feltétlenül az idill, a felhőtlen kedély irányítja az alkotók tollát, írógépét, számítógépét. Inkább az a szándék olvasható ki több írásból, hogy a játékos-verses forma nem egyszer szorongást leplez, a múltba visszatekintő elbeszélés a kibeszéletlen, mert egykor kibeszélhetetlen történeteket jeleníti meg, továbbá, s talán itt érzékelhető a legalaposabban megfontolandó törekvés, Erdély irodalmi tájként (Literaturlandschaftként) fölfogását újra kell gondolni, át kell szerkeszteni, a beváltnak látszó, hajdan "funkcionáló" fogalomrendszert, kisebbségi magán-mítoszokat esztétikailag szükséges (újra-)értelmezni. Ezt a gondolatot folytatva úgy is írhatnók: még a "hagyományos", tehát a nem kísérleti, nem újító lelkesültségtől áthatott, nem dekonstruáló, a szó pozitív értelmében destruáló beszéd szerint megformált művek sem csupán újra-mondások, s amennyiben mégis annak hatnak, a korábbi ön-mitizáló attitűdtől való kisebb-nagyobb mértékű elmozdulás, a legalább tematikailag "intencionált" különbözni akarás nevezhető meg jellemző tulajdonságként. Annyi bizonyosnak tetszik, hogy a korábban némileg sematikussá egyszerűsödött "erdélyiség" helyébe olyan, a regionalitást alapjában átértelmező írói magatartás és beszédmód lépett (a kötet legjobbnak vélt írásaiban), amelynek során egyfelől összhangba kerül a regionális irodalomtudatban és a regionális írásbeliségben a világirodalmi mozgásokra reflektáló, így az irodalomközi történéseket új kánon formálására késztető - korszerű - nyelv- és költészetszemlélet (az egy - költői - nyelven belül létrehozott dialogicitás érvényesítése), másfelől ebben a szüntelenül alakuló, "levés"-ben lévő, dekonstruktív eljárásait irónikus rekonstruktív alakzatokkal egyensúlyban tartó folyamatban önnön "erdélyiség"-ét az európai irodalmakkal kapcsolatos viszonyrendszerébe helyezi el. Minek következtében nem a magára hagyottság, nem az elárvultság parciálissá szegényített, érzelmesre színezett témája gondolódik el, hanem a 20. századi ember kozmikus, "egzisztenciális" magára hagyottsága, "gond"-ja, szorongása, valamint az olyan irodalmi, műbeli önértelmezés, amely önnön regionalitását az európai irodalmak szerves részeként képes felfogni. Az első megközelítésben azok a versek, elbeszélések, regényrészletek (hiszen ezekből áll össze a kötet) járnak jól, amelyek kilépnek csupán erdélyi meghatározottságukból, és szövegközi utalásaikkal egy nemzetközi irodalmi (irodalomközi) együttest céloznak meg, mintegy hirdetvén, hogy a világirodalmi, a világkultúrát illető véleményalkotás joga az erdélyi szerzőt is megilleti. Csakhogy önmagukban a divatossá vált "intertextuális" eljárások legföljebb a szerző műveltségéről, érdeklődéséről árulkodnak, messze nem a megismert anyag újra-értelmezéséről, nem arról, hogy gyümölcsöző párbeszéd jött volna létre az ön-emancipáló és a megcélzott, távolabbi, "világirodalmi" beszéd között. Inkább arra érdemes talán jobban odafigyelni, hogy miként teremtik meg a világirodalmi mozgások a maguk változatát az Erdélyi szép szó 2001 több művének tanúsága szerint, sőt, nem egy alkotás értelmezhető a magam olvasása szerint olyképpen, hogy az irodalomközi folyamatot a maga átstrukturált regionalitása szerint gazdagítja; konkrétabban: a "kulturális szomszédság" nem földrajzi "ihletettsé­gű", a regionalitás tudata nem elhasználódott, nem egyszer kiüresedett emblémák ("híd-szerep") szerint fogalmazódik írásművé, hanem - természetesen nem önkényesen, hanem a hatástörténeti tényezők számba vételével - az Erdélyi szép szó 2001 több szerzője szuverén módon keresi önmagát a más költészetekben, a más (költői) világokban, a másban-másikban:

 

Ennél többről is lenne szó,

valamiről, mi tán lehetne,

s a világot, ezt a ronda hüllőt,

beterelné a verskeretbe.

                                                                              (Orbán János Dénes)

 

És ugyanazokat a festőket rendeltem

a falak alá most is, mint mindig,

hogy vásznukra ismét a házamat fessék -

hogy ha mégis kint akarok lenni,

ki se kelljen mozdulnom innen.

                                                  (Lövétei Lázár László)

 

Miképp az Isten is teremt,

Se fent, se lent, se kint, se bent -

Akárha kósza pille, toll

volnál te mindenütt sehol.

                                                  (Lázáry René Sándor)

 

Nem szeretnék abba hibába esni, hogy a nem találomra, hanem hosszadalmas keresés után az összefüggéseiből kiemelt versrészleteket úgy lehessen olvasni, mintha az eddig elmondottak illusztrációi lennének. Pontosabban szólva, nem elsősorban illusztrációi, inkább megfordítva, efféle "versmondatok" nyomán támadtak följebb lejegyzett gondolataim. Talán a legnagyobb erővel és (rossz szóval) a legpéldázatosabban ilyen és ehhez igencsak hasonló részletek, versek olvastán véltem úgy, hogy ez a típusú líra nem egyszerűen reflektál arra a költészetfelfogásra, amely egyfelől ragaszkodik az örökségként vállalt versszerűséghez, a szigorúan megszerkesztett formához, a nem teljesen hagyományos, de a külső formát szem előtt tartva az olykor széttöredezett, töredékszerű dalhoz, lírához, másfelől az európai mitologémák közül az egyik legfontosabbnak, a keresésnek és ezzel összefüggésben az úton levésnek befejezhetetlenségét tematizálja. És ezen keresztül olyan nyitott alakzat létesítésében mutatkozik érdekeltnek, amely részint a regionalitásban rejlő esélyeiről nem kíván lemondani, részint ezt a regionalitást világmodellként látszik képesnek elfogadtatni. Nem a történetibe vagy a pszeudo-történetibe rögzített időből fakad kapcsolatlehetősége a mitológiaival, a jelenkorival (Balzac óta tudható, hogy a jelenkor eseménysorozata is történelem, ironikusabban: egy drogéria nagysága és hanyatlása lehet rájátszás a római birodalomról írt történeti könyvre). Az idő- és térbeli meghatározottság mellé vagy elé sorolható a nyelvbéli, bár az ebből a kötetből, ám mindenekelőtt évek óta számos folyóiratból ismerős költészet-konstrukció, a Lázáry René Sándoré, eligazít a térben és időben, de a nyelvi imitáció nem feltétlenül felel meg ennek az eligazításnak, nem egyszer "önálló" életre kel, mint a "mór egy portugál szonettben". Nem ennyire komolytalanul: csak a lírai ént költő/költészet-teremtéssel álcázó versben nyilvánvaló az imitált nyelv ideje, más esetben a nyelv megteremti a maga idejét és terét, nem minden esetben kijelölhető és megnevezhető mintákra játszik rá, hanem költészettörténésekre. S ez ismét visszavezet a regionalitás problémájához, amely nem kizárólag és talán nem is mindenekfölött a nemzeti kisebbségiként (nem bizonyosan: helyesen) számon tartott irodalom sajátosságaként könyvelhető el. Egy olasz szerző tanulmányából idézek, kissé szabadon, a lényeget tekintve igen híven. A mai Európa alapjában a mintegy 330 (!) regionális kultúra évszázados kapcsolatainak eredménye, ugyanis az Atlanti-óceán és az Ural között ennyi található. A művelődéstörténet igazolja az olasz szerző megjegyzésének igazát.

Csakhogy további kérdés: valamennyi regionálisnak nevezett kultúra érdemes-e az őrzésre. Az olasz szerző feltétlen igennel válaszol, a regionális identitások (meg)óvása az interkulturális művelődési elképzelések igénye és követelménye, a mai nagyobb egységekként számon tartott régiókban ott rejtőznek a valóban évszázadok alatt kialakult - mondjuk most így - szubrégiók identitásai. Mindezek a kapcsolatok és átszövődések sűrű hálózatát hozták létre, amely viszont az egység sokféleségének és a sokféleség egységének Európáját jellemzi. Visszatérve a látszólag megszakított gondolatmenethez, egy újabb szemponttal rétegezném a mondottakat. Ezek az úgynevezett kultúra-átszövődések egyben azt eredményezték, hogy a különféle nyelvi kultúrák az egyik politikailag határolt országban az ún. többségi, egy másikban a kisebbségi "szerepbe", "léthelyzetbe" kerülnek, s így a nyelvi egység ellenére különféle "kulturális szomszédságbeli" tapasztalatokra építenek, a kulturális (és ezzel szoros összefüggésben, ezt meghatározó módon és/vagy ettől függően: a nyelvi) kölcsönhatások, a kölcsönhatások tagadása másféle, más intenzitású, más hangsúly-eloszlásokat eredményező (kulturális) magatartásformákat, nyelvi cselekvésformákat segítenek létrejönni, vagy gátolják azok létrejöttét. A régiók és a szub-régiók természetszerűleg lényegi kapcsolatokat, lényegi ellentéteket rejtenek vagy tesznek nyilvánvalóvá, a kulturális szomszédság a régiókra tagolódó Európában (és a világban) olykor csupán utópikus elgondolás, remélt tudós-köztársaság, az összehasonlító irodalomkutatás "rendteremtő" igyekezetének, elképzelésének alakzata. Mindezt elismerve, éppen az Erdélyi szép szó 2001 kötetet végigolvasva állítható, hogy a regionalitás "élménye" egymástól eltérő kérdésföltevésekben és kijelentésekben artikulálódik. S a kötet nem egy szerzője tán módosult hangnemben, mégis mindenekelőtt a tematikai korszerűség révén kapcsolódik (nem bizonyosan az irodalomközi folyamat újabb szakaszához, inkább) az európai és a szűkebb térségbeli történésekhez, fenntartván a költői jogot ahhoz, hogy a kortárs eseményekről irodalmi véleményt, verses hozzászólást alkosson. Az úgynevezett politikai költészet (Goethe óta) sokféleképpen kárhoztatott, de néhányféleképpen indokolt - például szatirizáló - változata önmagában nem feltétlenül a publicisztikusabb verses megszólalás lehetőségének vagy lehetetlenségének bizonyítéka. A napjaink inkább bonyolított, mint bonyolult történéseinek értelmezése messze nem bizonyosan avittabb költői magatartással feleltethető meg. Még akkor sem, ha a játékosabb-kísérletibb poézis az első pillanatban mintha közelebb lépne a világirodalmi köl-tészetformálódásokhoz. Az bizonyára igaz, hogy egy szabad(abb?) politikai légkörben jóval kevésbé visszhangzik a költői szó, mint akkortájt, mikor a politikai cselekvések akadályoztatásakor szinte a költői szó maradt egyedül a tiltakozásra, a felhívásra, a sérelmek kimondására (vö. Reményik Sándor önértelmezésével). Fölöslegessé azonban ekkor sem válik, részint azért, mert a politika önnön, legfeljebb részleges igazságának vagy "pártos" elkötelezettségének foglya maradhat (nem feltétlenül marad, de - ismétlem - maradhat!), részint azért, mivel az úgynevezett politikai költészetnek sem kell a publicisztika alacsonyabb (költői) szintjén megrekednie, emblémák, jelképek, előítéletek, viszo­nyulások, talmi értékek átértékelésére éppen úgy képessé lehet, az önreflexió éppen úgy lehet sajátja, s az észrevétlenül maradó didakszis nem bizonyosan csupán etikai, nem egyszer nyelvi-esztétikai értéket is közvetíthet. Ebből a szempontból igen tanulságos Lászlóffy Aladár pályája és a kötetben közölt néhány verse. Aligha vitatható, hogy költőnk nem ismer formai-verselésbeli nehézséget, a nyelvi megformálásnak számára nem látszanak megoldhatatlan problémái. Az utóbbi időkben egyre nagyobb kedvvel pásztázza végig a magyar történelmet, a magyar és a világirodalmat, napjainknak a szűkebb és a tágabb hazát, létét illető eseményeket, miközben virtuóz nyelvkezelésével olyan szellemes fordulatokkal kápráztatja el olvasóit, hogy nyelvi játékainak káprázatos sorát alig győzik követni. S ami a versformálás reflexivitását illetően előny, a helyenként túl-játszott nyelvi bravúr következtében talán az átlagosnál nehezebben követhetővé, olvashatóvá válik. Ami a szkepszis rejtőzködő iróniáját verssé segíti, az olykor eltereli a figyelmet az iróniától, s az irónia elfedettségéhez járul, azaz éppen ott szenved kárt, ahol a költői megnyilatkozás a nyelvi játékok révén a legerőteljesebb lehetne. A Hidak a Dunán euro-szkepszise olyan költészettörténésbe vezet, amely meglehetősen ironikusan viszonyul a századfordulós "osztrákmagyar", nosztalgikus képzethez, miközben ismétlésekkel artikulált variációs technikájával a távolit és közelit, az időbelit és térbelit rendeli egymás mellé. A hét szótagú sorok egymásutánja, az asszonáncokat a tiszta rímekkel váltogató sorpárok olyan vers létrejöttét segítik, amely egyben ennek a költészetnek további lehetőségeit (is) sejteti. Ahogy A menet jelzi, miként olvasható egymásra távolabbi és közeli múlt, és miként járulhat hozzá egy groteszk történelemlátás a költői nyelvújítás sikerességéhez: "előttünk kis Bakony-polcok/pannonhalmozzák a dolgot. [...] Csákot nyitráltunk a Vágra, / Kőszegig hátrálva ruszkit / s pasát, s jó pár Malinovszkit, / kiknek Bécsben vízum kellett, / felfogtunk, kitárván mellet..." Itt és másutt az "egyidejűtlen egyidejűség" a metafora szintjére kerül, miközben a vers beszélője borotvaélen táncol, az említett publicisztikus és az elidegenítő-ironikus megszólalás között. Éppen ezért nem annyira a versmenet, inkább a zárlat bizonytalaníthatja el a Lászlóffy-versek oly lelkes olvasóját, mint már több évtizede én volnék. A menet záró kérdése: "Fogoly Kárpátházy Szentek, / na most haza mit üzentek?..." még némileg visszafogja a túl könnyűnek ígérkező "költői", "kiszólásos" kiegyenlítő törekvést, az Esti ima azonban némileg semlegesíti, ugyancsak záró kérdésével, a nem kevés távolságtartással előadottakat, a váratlan fölbukkanó egyes szám első személy olyan hangsúlyos jelenlétet feltételez, amely nem teljesen következik a legföljebb általános alanyig eljutó előzményekből: "Mikor virrad reánk olyan kor, / mely meglep végre vigaszommal?" A történelemtől visszaperelt, újraírt verses magyar (nézőpontú) történelem korántsem tűnik időszerűtlen vállalkozásnak. Éppen ellenkezőleg: a prózában megjelenő ál-történelmi és ál-cselekményes változattal tarthat rokonságot sikerültebb darabjaiban, egy panaszosan passzív, kevéssé önreflexív lírát hozhat létre gyengébben sikerült darabjaiban.

Az utóbbira példa Ferencz Imre vitathatatlanul valós (ám nem feltétlenül a publicisztikával érintkező versbeszéd keretében megoldandó) fölvetése, amely sokat ígérő címe (Számvetés) ellenére a privatizálás szűkösebb keretein belül marad. Aligha kételkedhetünk abban, hogy az idézendő versszakban körülírt, inkább nyersebben kijelentett kérdéssel az illetékes hatóságoknak foglalkozniok kell, s abban sem, hogy érkezhet verses "megjegyzés", "hozzászólás", csakhogy ez utóbbi hatástörténetével kevéssé számolhat beszélője, hiszen újságcikkek, miniszteri szintű tárgyalások, parlamenti interpellációk, állandó magyar értekezletek bizonyára hatásosabban és eredményesebben foglalkozhatnak a költő személyes sorsát meghatározó problémakörrel. Minek következtében igazságtalan túl-szigorúsággal vélem kijelenteni azt, hogy a versrészletnek feltétlenül van dokumentatív értéke, ám mintha kevésbé lenne lírai-költői hitelű fedezete. A Számvetés hiába látszik rájátszani Kosztolányi egzisztenciális szorongására (vö. Számadás szonettciklus), az olvasó szemében megjelenhet a Kosztolányi igényelte éles fényű részvét, ám a vers nem lesz (ismételek) egzisztenciális értelemben vett párbeszéddé:

 

Évek óta lejárt az útlevelem

a schengeni egyezmény számomra

nem oszt nem szoroz

teljesen mindegy

hogy a határok átjárhatók

vagy átjárhatatlanok

a vízumkényszer nem kényszerít

s nem kötelez semmire

 

Anélkül, hogy kétségbe vonnám az efféle versek "jogát" a megjelenésre, annyit megkockáztatnék, hogy az ilyen beszéd legfeljebb egyetlen irányba nyit, aligha késztet arra, hogy több lehetséges jelentéssel lássuk el, inkább az egyetértő tudomásulvétel lehet a vers befogadásának módja. S bár nem méltányos, ha e helyt Szőcs Gézának egykori és a jelen kötetben közölt lírájával szembesítem a Ferencz Imréét, az azonban feltehetőleg megkoc­káztatható, hogy Szőcs versei jóval inkább ösztönzik az értelmezőt a műhöz rendelt, olykor több szinten érvényesülő, másfelől a nyelvjátékok tarka szövevényében megnyilatkozó jelentések kuszaságukban is rendszer­szerűséget imitáló értelmezési lehetőségeinek egymással történő szembesí­tésére, és ezen keresztül a különféle olvasatok egymással egyenrangú esélyeinek "kinyerésére". Szőcsnek ál-történelmi, helyenként allegorizáló, helyenként a jelenkor botránykrónikájára rájátszó "nyelvkezelése" nem pusztán "idő­szembesítésé"-vel rétegzi egymásra a "jelentéseket", hanem ál-történelmi keretbe foglalja, s vetíti ki nagyobb távlatba a vissza-visszatérő egzisztenciális "gond"-ot, miközben helyi és világszerű nem egymást kizáró ellentétként, hanem egymás változataként gondolódik el, mint fölcserélhetőség, egymáson áttetszés. Az előadásba zárt parciális és egész-szerű Szőcsnél műfajok és nyelvek egész sorának artikulálódását segíti, míg Ferencz Imre idézett versében (nemcsak a versrészletben) a szöveg megmarad a maga egyszeriségében. Hangsúlyozni szeretném, hogy az "áttétel", a közvetítő medium teherként súlyosodhat a versre, a lírára, ez azonban nem mentesíti a 20-21. század poétáját attól, hogy versébe belekomponálja a többféleképpen értelmezhetőséget, vagy attól, hogy egy összetettebb (nem feltétlenül bonyolultabb, nehezebben áttekinthető) versbeszéddel hívja föl magára a figyelmet. Szőcs Géza e kötetben lelhető verse nem azért erőteljesebb és meggyőzőbb hozzájárulás a magyar 20-21. századi irodalomhoz a Ferencz Imréénél, mert szövegközi és nyelvjátékok révén problematizálja a magyar történelem- és személyiségfelfogásokat, hanem azért, mert ebben a problematizáló eljárásban dialogikus viszonyt alakít ki a hagyománytörténés egyéb tényezőivel, "aktánsai"-val, s így akképpen lép egy költészettörténeti kontextusba, hogy egyben szüntelenül teremti is ezt a kontextust.

Méltán keltett figyelmet első kötetével László Noémi, (túlérett) versdallamai szinte csupán önmagukért, önmaguk létrehozásáért látszottak verssé lenni. Ez a legjobb darabjaiban a diszkurzív versalkotást tagadó, a "mindenekfölött zenét" megvalósító, a szavak asszociációs képességére rájátszó alakzat nem teljesen rokontalanul (olykor a fiatal Hajnal Annára emlékeztető módon, máskor a Dsida-verszenét megidézve) olyan költői személyiséget ígér(t), aki a maga "kisvilágát" éppen a formális logika ballasztjaitól tudja megszabadítani, hogy a vers ne lehessen más mint önmaga, sem nem vallomás, sem nem kinyilatkoztatás, sem nem időszerű­ség, sem nem időtlenség. A kötetben közölt négy vers nem változtat azon a többnyire kedvező összképen, amelyet az eddig kiadott László Noémi-kötetek kirajzoltak, de nem szüntették meg annak lehetőségét sem, hogy az ilyenfajta, dalszerűen énekversek egyike-másika ne hasson a kötetekben vagy a folyóiratokban fölös ráadásnak. A közölt négy vers még az elbizonytalanodás gesztusait is oly szoros formában, oly fegyelmezetten szervezi a versbe, hogy a külső és a belső forma között elmosódik az esetlegesen igényelt feszültség: mintha a versek statikája erőteljesebben lenne érzékelhető, mint a versek dinamikája. A Mintha el kiválóan jelzi ennek a költészetnek mellőzhetetlen erényeit és talán felróható esetlegességét:

 

Ma jégeső ver, holnap összeéget

ha hozzá túl közel jutok - a Nap.

Már szemhunyás se kell, ismét egy évet

magam mögött hagyok, és hamarabb

felejtem el a fogyó holdakat,

a tengerhez igyekvő zöld vizet,

és elhiszem, hogy semmit sem hiszek,

és belátom, hogy aki tud, az téved,

mégis folyton rettegve tartalak

karomban, mintha elveszítenélek.

 

Egy lehetséges értelmezés szerint a vers erénye a késleltetés mesteri alkalmazása, az utolsó két sorig nem tetszik ki, hogy valójában szerelmes verset olvashatunk. Csak a vers végigolvasása világítja meg az addig enigmatikus címet, az aggódás körülírásaként értelmezhető kifejeződése (ezt is a vers végén tudjuk meg) célirányosan mutat előre, s a személyiség tétova keresése a bizonyosság és a bizonytalanság között csak annyira egzisztenciális fenyegetettség, amilyen mértékben az utolsó sorban fölsejlik az elveszthetőség esélye. Ilyenmódon semmi fölöslegesség, semmi túldíszítettség, semmi "kitérés" nincs a versben, a monotóniát elkerülendő ott lelhető föl az áthajlás, ahol "szerephez" kell jutnia, ott vált a vers a rímfajtán, ahol váltania kell. Akár tökéletes kompozícióról is érdemes volna értekezni, egy gyönyörű mesterségét (vö. Nemes Nagy Ágnes) kérlelhetetlen biztonsággal tudó költőnőről, aki nem hibázik, még véletlenül sem tér le a maga kijelölte útról. S mindez a nem eléggé dicsérhető erény fordulhat önmaga ellen, a kiszámítottság nem minden esetben üdvözlendő költői magatartás-változatot sugall, a (látszólag) tökéletes külső forma elvonhatja a figyelmet a versbe rejtett gondolatiságtól (amely nem feltétlenül azonos az értelmi tényezők uralkodóvá válásával, viszont a gondolatiság "zeneisége", ismerős e "tétel" már Verlaine-től is, legföljebb a romantikus retorizáltság ellen hat, a pointe, a csattanó, a hangzatos verszárlat ellen szól a francia költő): ilyeténképpen a "pointe"-ig kihegyezett előadás némileg éppen a zeneiséget gyöngítheti, szinte epigrammatikus csattanóval fejezi be a verset, kevésbé csengeti ki a dallamot.

Lászlóffy Csabának e kötetben közölt versei újabb változatai annak a felfogásnak, amely a közéletiség és az egyetemességre tártság között kísérli meg a közvetítést, a verset szinte úgy adva elő, mint különféle megszólalások kiegyenlítésének kísérletét. A lírikusként és prózaíróként egyként neves szerzőnek talán túl határozott az elképzelése a versbe fogott tárgyról, ezért alaposan körülbástyázza a kultúra különféle területeiről vett utalásokkal, emlékeztetőkkel, nem egyszer adatokkal. többnyire a mű világszerűségének hangsúlyozására törekszik, így az egyedi (vagy egyes) esetben nem annyira a különöset, mint inkább az általánosat próbálja kitüntetett szerephez juttatni. Mindenesetre nem akármilyen pozitívum (A Purgatórium árában például), hogy sorstörténetét a szó legtágabb értel­mében vett világkultúra kontextusába helyezi, a személyes eképpen lehet történelmi, s a történelmi személyesen átélt gondolat, esemény. Igazi eseménynek a létezés tetszik, amely nem szorítható időhatárok közé, mivelhogy előzményei és következményei vannak. Ennélfogva sem kezdete, sem vége nem jelölhető ki pontosan. A versre alkalmazva: az első sor ennek az időbeli meghatározhatatlanságnak kurta mondatban történő megállapítása: "Mintha egy mélyről jött áramlás volna csak". Ám a mondat olyan értelemben hiányos, hogy nincs, mire vonatkozna, nem hozható ide "vonatkoztatási pontként" a vers címe, s a következő mondatban, amely szónoki kérdés, azaz megválaszolhatatlan és így megválaszolatlan (a szónoki ezúttal a magasfokú retorizáltságra vonatkoztatható), az egyes szám harmadik és a többes szám első személy között vibráló gondolat nem könnyíti meg a felütés értelmezését. Ráadásul "mintha" az ott fölbukkanó feltételes mód eleve kételyt vagy tétovaságot jelezne. A versegész aztán ezt a kételyt és tétovaságot próbálja tág keretek közé helyezni, hogy legalább az értelmezhetőség síkjára kerüljön. De e történelmi képek legföljebb a szemé­lyesség, az individuális szubjektummá lét alakulástörténetének egy-egy fázisát vannak hivatva érzékeltetni, így az első sorban hangsúlyos áramlás (amely bizonyára tart valahonnan valahová) éppen a majdnem tetszőlegesen kiválasztott történelmi színekben (mégis) különféle irányokba tör, múltnak és legalábbis 20. századinak vagy jelenkorinak egymásra játszatását segítve. A zárójelezés, a kérdő- és a felkiáltójelek, a gondolatjelek közé tett kitérések egy töredezett monológot feltételeznek. S bár a néven nevezett történeti-irodalomtörténeti személyiségek "mintha" kiszámítottan pontos információkkal szolgálnának, az európai kultúra jelentős személyi­ségeit hívják elő, a címmel jelölt (A Purgatórium ára írom le emlékeztetőül) a dantei utalás ellenére nyitva hagyja: vajon a bibliai-teológiai vagy az irodalmi jelentés-tulajdonítás vihet-e közelebb a vers értéséhez. A versbeli történelem azonban nemcsak a névvel megnevezhető, hanem a vizualitással jellemezhető is, egy földrajzi név "ambivalenciája" viszont természet és történelem viszonyát rendezheti át. A versben az "És hát Versailles!"-felkiáltás egyfelől a kurzivált végzetesre nyit, másfelől ennek ellentétére, a francia kertre, amely jól ápoltságával, megfegyelmezettségével, "rend"-jével mindannak ellentéte, amelyet a(z erdélyi) magyar látogató élhet meg jelenlétekor. A túlélés depoétizáltsága ébreszt a "való"-ra, a történelmi korrespondenciák és diskrepanciák között tántorgó személyiség nem áltathatja önmagát a jövő ígéretével. A záró sorok: "A jövendőbeli / Európa a szabadság illúziója, persze..." Innen legalább kétfelé gondolhatunk. Először az ausztriai szlovénség reprezentatív szerzőjének, Florjan Lipušnak egy mondatát írnám ide. Egy beszélgetés során érintette a kisebbségi irodalmi elkötelezettség problémakörét. "Hogy szlovénül írok és ennél a nyelvnél maradok, szövegeimet eléggé elkötelezetté teszi, és eléggé politikaivá" ("S tem, da pišem slovensko in vztrajam pri tem jeziku [...] je moja literatura dovolj angažirovana, dovolj politična"). Az ausztriai szlovén és az erdélyi magyar költő megnyilatkozásai akképpen dialogizáltathatók, hogy nem feltétlenül kell ismételgetni a nemzeti-nyelvi elkötelezettséget ahhoz, hogy a nemzeti-nyelvi elkötelezettség látható legyen, továbbá: az irodalomközi folyamatban való részvétel eleve önnön költői világának kontextusba helyeződését igényli, így annak tudatosítását, miféle pozí­cionáltságból történik meg a "hozzájárulás". Lászlóffy Csaba (miként Lászlóffy Aladár) e kötetben közölt és másutt olvasott versei ott és akkor meggyőzőek, ahol és amikor az egyedi, a különös és az általános egymást kölcsönösen feltételező viszonyba kerülnek. Azaz amikor a versszöveg készsége a párbeszédre a versnyelv természeteként könyvelhető el.

 

És mit tehetnek

velem ők, ha nem tanulom meg az ócskavas-

és autótemetők tízparancsolatát - ha nem

találják nálam, csak szellemem és nyelvem

több ezer éves mentelmi jogát?...

 

Lászlóffy Csaba költői világa bőségesen tartalmaz máshonnan idehasonított mozzanatokat, idézeteket. A vers tétje: milyen mértékben sikerül beilleszteni a "hozott anyag"-ot a versbe. Másként kifejtve: a saját és az "idegen" találkoztatásakor születik-e új minőség? Avagy: megőrzi-e idegenségét a kívülről idegondolt, netán a versbe léptetés törést idéz-e elő, kimozdítja-e állandósultságából a saját versvilágot, megmarad-e a felszínen? Ezen a téren olykor problematikussá lehet a Lászlóffy Csaba-vers...

S ez átvezet Bogdán Lászlónak ezúttal egyetlen - bár terjedelemsebb szöveget adó - versközléséhez, emellett még egy Bogdán-szöveg, egy elbeszélés is olvasható a kötetben. Bogdánról tudnivaló, hogy az európai kulturális hagyomány szüntelen átértelmezője, Átiratok múzeuma beszédes címmel látta el versbéli művelődéstörténetét, szellemi önarcképét, "nevelődési regény"-ét prezentálva, hogyan gondolja olvashatónak-olvasandónak Európa "bábeli könyvtár"-át. Ez viszont azt tételezteti, hogy a mintául vett szöveg Borgesre vezethető vissza, akinek Bogdánnál (és Orbán János Dénesnél) aligha akad szorgalmasabb olvasója a magyar nyelvterületen (legalábbis a költők között). Az ebben a könyvben közölt két szöveg, a verses és a prózai, két, egymástól távolabb elhelyezhető magatartást reprezentál, a verses: irodalom/művelődéstörténeti vízió, Kavafisz-változat, a prózai textus: emlék-felidézés a nagy terror korszakáról, benne a személyes sors, az élhetőség emlékével. Ugyanakkor a korábbi fejtegetésekre visszautalva a Kavafisz-életrajz epizódjának rekonstruálásakor a személyes sors, a jelenkori történet áthallásaira lehetnénk figyelmesek, vagy pedig a történeti tapasztalat késztet arra, hogy efféle áthallásokat regisztráljunk. Kavafisz álma Borgesről egy anakronisztikus felfogásból következő szövegközi játékkal igazolható, míg a vers zárása Florjan Lipuš kijelentésének igazát támaszthatja alá:

 

Körötte sivatag. Minden ég az átkos,

szúró napsütésben. Itt vár a végeken.

Itt történt élete. Szenvedélyes, álmos

szemekből itt üzent szellem és szerelem.

Ragyogásban éled, verseiben él a város.

 

Hogy a Kavafisz Borgesről álmodik versszövegben a szellem és szerelem József Attila Ars poeticáját vonja-e be a játékba, természetesen kérdéses lehet, ám a földrajzi terek kontaminálódása a térbeliséget a konkrétságból az elvontság, az általánosíthatóság szférájába emeli, a "végeken" eléggé kézzelfogható ahhoz, hogy a centrumtól elválasztható legyen, s eléggé sokértelmű, hogy Alexandriától Sepsiszentgyörgyig számos fikcionált helyet jelöljön meg színtereül. Ugyanakkor a kötetcím és e vers fölé írt cím oxymoronja megnyugtató és nyugtalanító (egyszerre), hiszen az átirat aktivitása a múzeum megrögzítő, végérvényesítő jellegével állítható szembe. Hogy itt Goethének az állandóság a változásban, vagy Goethétől függetlenül a változás az állandóságban (világ)képzete munkál-e, töprengésre adhat alkalmat. A magam részéről egyrészt: nagyívű vállalkozásként, újra-kanonizáló tevékenységként, másrészt: a saját és idegen egymásra olvasásaként (mint az önmegismerés aktusa) tartom nyilván. Olyan költői tevékenység bontakozik ki, amelynek során megteremtődik egy még ily módon soha meg nem írt világirodalom-történet, amely Babits európai irodalomtörténet-olvasókönyvétől annyiban tér el, hogy egy költői életmű előszövegeit nevezi meg, ilyeténképpen nem bizonyosan kanonizált szerzők üzengetnek egymásnak át téren és időn, hanem egyetlen nyelvi univerzumba sorolódnak összefüggéseik feltárulása révén egymásra olvasott szövegek. Aligha tagadható, hogy mily termékenynek bizonyulhat egy ilyen típusú felül-írás/újraolvasás, "mögékérdezés", kulturális szomszédságok fölfedezése. Csakhogy itt is, ekkor is, mint minden ilyen esetben, fölmerülhet: vajon nem válik-e az egymásra olvasás előbb-utóbb tétnélkülivé, hiszen előre megjósolható a végeredmény? Továbbá: külsőleges hasonlóságok, távoli és nem kellőképpen, szövegszerűen argumentált egybevetések nem fedik-e el a fontosabb, rejtettebb, ám dialógusba vonható találkozási/találkoztatási lehetőségeket? Vagy: a műveltségi anyag (méghozzá imponáló mennyiségű és minőségű) nem teszi-e túlzsúfolttá a művet? Ennek következtében felborul a kívánatosnak tetsző(?) egyensúly: a műveltségi anyag uralma alá hajtja a versszerűséget, annak helyébe lép, azt szűkebb területre szorítja. Illetőleg: a különös ellenőrizetlen autonómiára tesz szert, és háttérbe szorítja az egyedit, ritkább esetben: az egyedi teszi ezt a különössel. Minek következtében éppen az irodalomközi folyamatba lépés kérdőjeleződik meg, olyan szöveg jön létre, amelyben az előszöveg beillesztése a saját szövegbe látványosan történik meg, de nem szolgálja az önmegismerést, nem gazdagítja a szövegvilágot.

Bogdán László gazdag és rétegzett életműve aligha intézhető el ily rövidre záró megjegyzésekkel, mivel éppen az Átiratok múzeuma igazolta kivételes nyelvi gazdagságát, imitáló képességét és irodalomból építkező irodalmát. Ugyanakkor időnként önállósodni látszik a szöveg, kiszabadul az ilyenkor igencsak szükséges szembesülések "kényszere" alól, és nem egy differenciált és differenciáló költőiség szolgálatában kezd el beszélni. Majdnem azt írtam, hogy az "empirikus" költői én hallatja hangját, amely domináns, nem egy a szólamok közül, jóllehet a Bogdán művelte költészet egyik érdekessége a szólamok egyenrangúsága, az ugyanis, hogy a versbeli beszélő szólama nem nyomja el a többit, s így a szövegegész szert tehet az átiratokkal érzékeltetett polifóniára.

Más kérdés, hogy ez talán mintha kevésbé állna a kötetben közölt novellára, amely ugyan az idősíkok egymásra "vágásával", mnemotechnikájával jelzi, hogy a szerzőtől nem idegen egy modernebb szerkesztettségű próza, ám itt az emlékidézés, az átélt beszéd formájában előadott múlt-megjelenítés ugyan nem illeszti vissza egy lineáris történetbe az emlékeket, de a novellát mégis inkább a "látomásosan" dokumentatív értékű, a közeli múlt "realitásá"-t anti-realista elemekkel megjelenített művek sorában láttatja. Nagy általánosságban elmondható, hogy a kötet szerzői közül a vers "művelői" szívesebben kísérleteznek, keresnek járatlan utakat, mint a prózai művekéi. Az elbeszélések közül jó néhány ragaszkodik a morális ítélkezést tartalmazó befejezéshez (így Bálint Tibor posztumusz elbeszélése, részben Molnár Vilmos, mások az erdélyiség jellemzőjéül emlegetett balladaszerűséget variálják: (Lőrincz György). Ugyanakkor nagy hangsúllyal vannak jelen azok a prózai alkotások, amelyek magyar­országi megfeleléseikhez hasonlóan a(z ál)történelmi regény, illetőleg elbeszélés lehetőségeit tapogatják ki: György Attila regényrészlete és Láng Zsolt Bestiárium Transsylvaniae-ja (Ezúttal: A doiszüsz, más néven fattyúhal) az "alternatív" világlátás egy változatát reprezentálják. Míg György Attila regényrészlete Darvasi László könnymutatványosaival és Háy János regé­nyeivel volna egybevethető, Láng Zsolt időtleníti és (ha lehet) "térteleníti" elbeszélését, a regionalitás illúziójával szolgál, úgy tesz, mintha szimbolikus jelentésekben gazdag novellát írna, miközben a részletek "realizmusa" vonja kétségbe, valóban jelképes-e a címbe foglalt és az elbeszélés zárlatában újra fölbukkanó "fattyúhal"; a magyar és a román nevek, a szakrális és a profán tér egymásmellettisége utalhat ugyan egy összetettségében is fölismerhető világra, azonban az idő és tér körülhatárolatlansága, inkább sejtetése (a porszívó gép a jelen eszköze, a kolostor "ortodoxiájá"-nak nem egy vonatkozása a misztikus felé irányít, Jászvásár föllelhető egy Románia-térképen, egy betéttörténet a legendáriumba hajlik stb.) a nevelődés-ellen-nevelődés között tartja az én-elbeszélést, amely tárgyiasság és vallomásosság szembesülésében lényegében az én hányattatásairól beszél. A fattyúhal a "fikcionált" Bestiárium egy akár példázatosnak is nevezhető állata, a régi műfaj újjágondolt kísérője/kísértője, látomás és gondolatiság, amely képes megfordítani egy nevelődési regény irányát.

Nem kevésbé kelthet figyelmet Demény Péter Oral history-ja, mint önéletrajztöredék-imitáció. Az egyes szám első személyben, "lentebb stíl"-ben előadott életszakasz-darab egy Erdélyből Magyarországra munkavállalás céljából átrándult személy tapasztalatait és reflexióit mondja el, egyben arra a szubkultúrára is céloz, ami egyik-másik átrándulónak osztályrészéül jut. Ez az élőbeszéd természetességét utánzó néhány lapos történet, enyhén kevert (román-magyar) beszédével akár Csalog Zsolt hasonló (és hasonlóképpen erőteljesen megszerkesztett) történeteit idézheti meg, egyelőre a tematika újszerűsége látszik igazán jelentősnek, az én-elbeszélő mintegy leltárát adja mindannak, amit egy hasonló helyzetbe került erdélyi tapasztalhat. Az életszerűség önmagában még sem nem pozitívum, sem nem negatívum.

Feltűnő viszont, hogy néhány ifjabb évjáratú szerző a groteszkhez látszik vonzódni. Demeter Szilárd Hármasoltára végletes szituációba helyezi pszichiátriai kezelés alatt álló figuráját, akinek visszapillantó monológjában a rémséges események meg a pontos mondatformálás együttese eredményezi a torzító szemléletet, míg Nagy Koppány Zsolt horror-paródiái éppen a képtelenségek halmozásával és túlfokozásával csapnak át a nevettetőbe, az alantasnak gondolt humorizálásra éppen úgy rájátszva, mint a minuciózusabb előadásnak tartalmatlanná válására ebben a kontextusban. A tematikai szinten hangsúlyozódó "képtelen" egyben az abszurd és abszurdoid "esztétiká"-jára nyit, anélkül, hogy Örkény István idevonatkoztatható előszövegeit is játékba vonná. Inkább ezen az áltörténelmi és abszurdoid "mezőn" találkozhatnak azoknak a fiatalabb és legfiatalabb erdélyi szerzőknek időtlenített és a groteszket nem pusztán megjelenítési móddá, "eljárás"-sá emelő törekvései, akik a világlátás minden szegmensében jelenlévő, eleve ilyenné fikcionált világ reprezentánsai. Minek következtében - távoli reflexióként ugyan - kérdőjel kerül a hajdan oly élénk vitát kiváltó "vallani és vállalni" kérdés irodalmat meghatározni kívánó normatívája, azaz nem merül föl kérdésként a "történelmi", mint a jelen problémái elől a múltba menekülő, az öncenzúrát is megkerülő mű írhatósága, hanem a próza ott vívja a maga "szabadságharcát", ahol részint mindig is vívta: az idő (meg a tér), értsd itt fiktív idő és fiktív tér megjeleníthetőségében, vagy egy olyan reflexív beszéd kialakításának esélyeiért küzdve, amelynek kísérlete egyben a részeire széthullott világ mozaikdarabjainak valamilyen módon való, nem egyszer a tetszőlegesség és önkényesség benyomását keltő összeszerkesztése. Amely az átszer­kesztés, az ellenbeszéd nyelvének lehetőségeivel ajándékoz meg, vagy azt hiteti el, hogy a megjelenítés felszíne alatt iszonyú próbálkozás folyik a nyelvre, a hangra találásért. Ezért úgy tesz, mintha bármi elmenne (anything goes), valójában csupán a maga megszólalásának a lehetségességig megfelelő, a tárgyat elfogadtatni képes nyelv a mű tétje. S itt bukik ki a kötet (és talán nemcsak e kötet) prózai írásai nyomán támadt paradoxon: amennyi­ben az ismert, az elfogadott beszédmódok ismétlésére kerül sor, egy bizonyos, nem bizonyosan csekély számú olvasóréteg számára viszonylag könnyen hozzáférhetővé válik az elbeszélés, ám e hozzáférhetőség a szövegközi folyamatban csekély szerephez jut. A hagyományos értelemben vett "torzító" stratégia a másfelől elgondolt irodalmiságban a pozitív oldalon helyezendő el, lényegében a nyelvjátékok átrendeződését segít tematizálni. Molnár Vilmos ígéretes Milne-átirata a meseiségre játszik rá, úgy marad benne a hangsúlyozottan magyar Micimackó-szövegben, hogy tágítja annak behatároltságát, mégsem annyira, hogy (nevezzük megint így) a hagyományos olvasó számára idegen textusként hasson. Sigmond István (akár Pasolinire emlékeztető) quasi-rémtörténete is eljátszik a filmfelvevő látszat-objektivitásának esetlegességével és egy fejtetőre álló (folyamatosan álló) világ történetté válásának problémájával, Sebestyén Mihály keretes történetébe (a tárgyi világ vázlatos rajza fogja egybe a múlt és a jelen groteszkbe hajló eseményeit) panoptikum-figurák lépnek, anélkül, hogy e panoptikum önmagán túli (lehetséges) terekre mutatna. Inkább az ismétlődés megszabta szerkezetben történő következetes építkezés szabja meg a kisszerű történések rendjét, s teszi kétségessé az életrajz elbeszélhetőségét. Vida Gábor "sci fi" alcímezésű novellája sem nem szatíra, sem nem paródia, illetőleg egyik sem teljesen, ami nem (volna) baj, tekintettel arra, hogy a valaha oly gondosan kimért műfaji határok szétmosódtak. Inkább nekem, személy szerint volna ott problémám, hogy a szerző konstruálta elbeszélő némi bizonytalanságot árul el, nem tudván elhatározni, milyen irányban nem elhatározható (sem a műfaji keret, sem) a történet szöveg-, illetőleg világszerűsége. Az egyébként leleménnyel megírt történet végül egy talán nem létező szöveg kifordítása aképpen, hogy a kifordítás nem önmagában, önmaga által hitelesítődik.

Így hát célszerűbbnek tetszik visszatérni a kötet lírai terméséhez, amelyben az innovatív "lelkesültség" kézzelfoghatóbb közelségben látszik lenni, s legalább kurtán jelezni néhány tendenciát. Annál is inkább, mivel az ezeket az új tendenciákat verseskötetekben reprezentáló szövegek igen kevéssé jutnak el (a terjesztés kalamitásai miatt) a magyar nyelvterület olvasóihoz, így a szó szerint megcímzetteken kívül többen pusztán a gyér számú ismertetéseken keresztül figyelnek föl arra, hogy Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából miféle olvasnivalókkal volna érdemes gazdagodni. Ugyanakkor ezek a tendenciák nem pusztán megfelelései, hasonmásai a magyar és/vagy az európai líra-alakulástörténetnek, hanem a szűkebb értelemben vett hazai hagyományt szembesítik az európaival. A mottó Pessoa-idézete egyfelől az én-osztódás (és megosztottság) költői lehetőségeire utal, s ezen keresztül az európai lírafordulatra, annak feltárulására, amit már Babits Mihály is tudott, hogy egyetlen (költői) személyiség valójában több költői személyiség - vagy annak lehetősége, másfelől az én-megosztottság a szó, a beszéd dialogicitását nem pusztán sejteti vagy "hordozza", hanem tematikusan érvényesíti is. S ha a mai magyar líra ismerői előtt ez mindenekelőtt Kovács András Ferenc tevé­kenységével köthető össze, akkor a jövőben annak is feltehetőleg nagyobb hangsúlyt kell kapnia, hogy ez az önmagát szétosztó költői személyiség a baudelaire-i jelentésű "correspondence" jegyében írja verssé az antikoktól a 19. század végéig, onnan pedig egy maszkot ("persona") öltő és levető kortárs költőig terjedően nem kizárólag a maga szerepváltozatait, hanem e szerepnek személyiség-alkotó lényegét. Azaz: nem szerepjátszó líráról beszélhetünk elsősorban, hanem világirodalom-tudatról, amely Calvusban és Lázáry René Sándorban, Kovács András Ferencben és amerikai "folk-song" teremtményében különféle költészetek egymásra hangzó tónusait engedi hallani. Úgy lel hangra Kovács András Ferencnek és alakmásainak beszélője, hogy miközben költészetváltozatokat és -lehetőségeket prezentál, az önprezencia létrejöttét éppen a sokféleség egységével és az egység sokféleségével vonja/vonatja kétségbe. S bár Karácsonyi Zsolt egyelőre nem ily sokhúrú költő, mégis világra bocsátja a maga világlátomását, költői nyelvének szuverenitása éppen azáltal lesz többjelentésűvé, hogy lírai énje különféle költői tartományok viszonylagosan szuverén nyelve révén nyilatkozik meg - hol némi archaizálás segítségével, hol (többnyire) a paratextus által (Tervagán szerelmetes sorokkal üzen). Király László kivételesen sokrétű lírája föltérképezi a nyelvi lét lehetőségeit, s a nyelvváltozatok ennek a nyelvben létnek katalógusát adják, bekóborolván a különféle tónusok kínálta szabadságot. A Kányádi Sándornak ajánlott "Csúszkálunk-élünk jobbra és balra. De mindig csak haza-akarva" zárlatú vers nem mond le a közéleti megszólalás időszerűsítéséről, miközben ezt lét-problémává emeli, míg a Piaf című és emlékének szentelt versben látszólag váratlanul bukik ki a "veréb"- és a személyes sors közössége. Kányádi Sándor műfajteremtő "körömversei" tudatosítják, hogy az aforizma is lehet lírává, a gondolatiság képi formában, ha egy-egy darabjában néha kevésbé, olyan sorozattá képes emelkedni, amely a haiku tömörségével éppen úgy jellemezhető, mint az időnként végletekig feszített nyelvi játékossággal. Annyi bizonyos, hogy ez a fajta "egyperces" megkísérli motivikus szintre szűkíteni mindazt, ami egy korábbi időszakban ódába, elégiába vagy himnuszba kívánkozhatott volna. Miáltal nem az elhallgatás poézise reprezentálódik, hanem a még-elmondhatóság minimuma, amely ilyeténképpen keresi a helyét a műfajok szüntelen változó rendszerében. Ez az elhelyezhetetlenség, a gnóma, az aforizma, a haiku-imitáció közötti műfaji lét teheti akár egy későbbi nézőpontból is jelentőssé a Kányádi-líra újabb szakaszát.

Orbán János Dénes az utóbbi két-három évben kevesebbet szólalt meg, mint annakelőtte; és mintha az Anna egy pesti bárban lezárulása volna annak a periódusnak, amely a magyar költészet immár megkerülhetetlen poétájává avatta. Az itt publikált vers ennek az új-hang utáni vágynak jelződése lenne. Hogy Faludy György költészete iránt el van kötelezve, azt eddigi poézisa is elárulta, itt kifejezetten Faludy-témára reagál, jellemző módon egy korai, a vágáns költészetet modernizáló szakaszra. Az azonban csak ennek a versnek elolvastán vált számomra világossá, hogy az összegző kötet után igyekezet figyelhető meg a "vers-keret" újragondolására. A már idézett versrészlet szintén azt tanúsíthatja, hogy a vers, az Orbán-líra eddigi kereteibe nem fér, vagy abba beterelhetetlen mindaz, ami azóta a nyelvvel, a világgal, az ismerkedések révén, az "életben" történt, s állandóan történik. Vagy úgy kell szűkíteni ezt a keretet, hogy a kevés, de válogatott anyag számára alkalmas legyen, vagy szét kell törni a keretet, s akkor a világra tárul, viszont parttalansággal fenyeget. Ami azért fenyegethetne nyelvi-lírai kaotikussággal, mivel a sokfelől szemlélt versbéli Orbán-személyiség(ek) nyelve, a "triviálba" oltott irónia, amely olykor átcsap a kölcsönzésekkel feldúsított nyelvteremtésbe, számottévő módon megsérülne. A létbelinek feltüntetett sérülékenység és tétovaság következtében egyelőre a lírai én nem leli a helyét a maga teremtette világban, a talált tárgy mintha megvolna, ám annak "visszaadását" még halogatja.

 

De lám, a frappáns kamaszkor lejárt,

s a bölcsesség kora még messzi van,

s a kettő közti sztrádán álldogálok,

már nem meztélláb, de még csak zokniban.

Vagy:

...a képzelet minő lencséin át

nézzem e rohadt, neonzöld világot,

hogy benne ama klasszikus

örök Szépséget fölfedezzem,

mit eddig csak a hazugságban találtam?

Vagy:

De vagy én vagyok nagyon hülye,

vagy nem tudok egy-két titokról.

Vagy pedig már minden hiába.

 

A Faludy Györgynek ajánlott "alkalmi" vers így annak az alkalomnak versbe foglalását vállalja, miszerint az Orbán-líra egy szakasza végérvényesen a végére ért, s megvan a remény arra, hogy incipit vita nova, új szakasz kezdődik.

A kötet leginkább számottévő meglepetései, azaz nyereségei között Lövétei Lázár László verseit sorolnám. Az eddig inkább az önmagát versbe író lírai éntől szigorú, olykor rideg tárgyiasságával eltávolító költő az utóbbi időben egyre személyesebb hangot próbál ki, jóllehet messzi világokat épít a versbe hol paratextusaival (mottó, cím), hol allúziók versbe gondolása történik, máskor azonban nem rejtőzik, csak úgy tesz, mintha egy beszélgetőtárshoz intézné szavait, tárgyilagos beszámolót arról, mi történt, mióta nem találkoztak. Ez a (nemcsak tematikai és verselésbeli) sokféleség az elmúlást járja körül. Ez így régimódian hangzik, valójában mintha Kosztolányi Dezső Tolsztoj-esszéjének néhány mondatát kommentálná, bontaná ki, írná át. Előbb a Kosztolányi-idézetek: "minden ember tragikus hős, mert meghal"; "Az ember legyen tudatában annak, hogy a földön él, és hogy valami még hátravan, ami beteljesíti és megkoronázza ember voltát, az élet végső konzekvenciáinak levonása". Mielőtt kissé elsietve és meggondolatlanul a 19-20. század fordulója modernségének "halálesztétiká"-ját látnánk rá Kosztolányira és Lövéteire, gondoljuk újra a feltételezést, a "bús férfira" volna szükség utalni, aki forradalmak és háborús veszteségek, megtorlások és országvesztés-lehetőségek idején is azt kívánta fiától, hogy halál helyett életet kiáltson, a halálhoz-lét (más fordításban: halálhoz-mért-lét) nem az élet, a személyiség eleve vereségre ítéltségről tanúskodik. Azáltal, hogy a személyiség nem lel (már a nyelvben sem) biztos támaszra, a világ is üresebb lett, rész-egész arányai, viszonyai fölcserélődnek; a Lövéteinél sejtetett Vörösmarty és Ady nem költészetükkel vannak jelen ebben a költői világban (vagy alig-alig avval), hanem a ráemlékezés, olykor csak a szófukar cím idézi meg személyiségüket.

A kötetet szerkesztőként jegyző Fekete Vince saját kötetének záró verseit közli, amelyeknek töredékesen elmondott, ismétlésekkel és elhallgatásokkal "tagolt" története a tárgyiasság új formáinak elérését célozza meg, az önmaga által jelentéktelennek minősített cselekvés-darabok a különféle versek egymásra utaltságával igyekeznek elhitetni a költészetben-lét esélyeit egy líra-fosztottnak tetsző szövegben. Egyed Emese a dallamban, a ritmusban, a játékosnak tetsző versformálásban látszik hinni, másutt virágének-imitációval szolgál, a transzcendencia megszólíthatóságát feltételezve. Farkas Wellmann Éva az önmagára ébredő személyiséget egy olyan te-én viszonyba helyezi, amely volt-létével teszi lehetővé önmaga újragondolását, a veszteséget éppen nem tragizálva, hanem kisszerűségében közvetítve. Ugyanakkor megmarad veszteségnek, amely nem mentes a távolító, bár nem elidegenítő effektusoktól.

Egy gazdag tartalmú antológia minden darabjáról aligha lehet egy meghatározott terjedelmű ismertetésben beszámolni. Annyi feltehetőleg kitetszhetett, hogy nem a hajdani (és részben jelenlegi) Szép versek ömlesztett versanyaga zúdul a többnyire fölkészületlen olvasóra, hanem valószínűleg megszűrt anyag; ha más nem, az egyes szerzők öncenzúrája segítette a szerkesztőt. Mint minden antológia: tartalma vegyes, s itt nem annyira a színvonal szükségszerű ingadozása szúr szemet, hanem az irányzatok "pluralitása", a hagyományosabb írásmód mellett szubverzívabb alakzatok teszik színesebbé az összképet. A kötet talán egy szűkebb értelemben vett regionalitás ellensúlyozásául nemcsak "önmaga" európai irodalmi emancipálását végzi el, hanem a Pessoa-típusú költői magatartást személyre szabottan alkalmazza, kevésbé egymással vitatkozó költő-hasonmásokat léptetve be a játéktérbe, mint olyanokat, akik az egymástól távolinak tetsző korok fikcionált alakjaiként, egymástól részleges függetlenségben, funkcionálhatnak. Lényegében az ál-történelmi, "időtlenített" prózai kísérletek is oda igyekeznek kifutni, hogy a krónikás-hangot utánzó megszólalástól a fekete humorú groteszkig hozzanak létre olyan változatokat, amelyek más magyar és világirodalmi megszólalásokkal dialogizálnak. A regionalitás részint nyelvi jellegű, de a többrendszerűség elméletével is igazolható. Az tudatosodik, hogy nem egy szerző, nem egy mű több irodalmi rendszer részeként sorolható be, erdélyi magyarként, magyarként, közép-európaiként, európaiként, miközben - ha érvényesül az állami szempont - kisebbségiként szintén. Ugyanakkor ez utóbbi létezés nem a fel-stilizált "hídszerep" monologicitásának továbbéltetése (némileg megszépítve és korszerűbbé szelidítve), még kevésbé a régebbi korszakban indokolhatónak tűnő és olykor a létezést lehetővé tévő "sajátosság méltóságá"-nak átgondolása, hanem - ha már a helyi hagyományokra kellene hivatkozni - Bretter György "itt és mást!" felhívásának időszerűsítése, a regionalitásnak nem elvetése, hanem a regionalitás és az irodalomköziség szembesítése, egymáson áttetszése, valójában a "sajátosság" dialogizáltatása a szó tágabb értelmében vett régiós tudattal. A kulturális szomszédság kultúrák oly értelmű találkozása, amely az irodalom/ kultúraközi folyamatban kaphatja meg sosem végleg lezáródó, mindig formálódó, újraértelmezésre szoruló és ezáltal gazdagodó jelentését.

Az Erdélyi szép szó 2001 jónéhány szerzője ennek jegyében dolgozik. Csupa nagybetűvel végzi Szőcs Géza versét, búcsúját a maga meglátta történettől:

 

AHOGY HULLÁM ÉS SZIKLA

EGYMÁSBA VAN TASZÍTVA

S AHOGY EGY RÉGI JÓSLAT

VAN HOGY VALÓRA VÁLIK

 

ÚGY VÁROK RÁD A PARTON

LADY YO MINDHALÁLIG

 

Ez a fajta versbeszéd az, ami egyre továbbmondódik a Királyhágón innen és túl. Szerencsére.*

 

 

 

* E tanulmány befejezése után jelent meg a Jelenkor 2003/2. számában (200-207) Bedecs László értő elemzése az Erdélyi szép szó 2001-ről. Az értékelésben mutatkozó eltérések ellenére mindkét írás egy irányba tart.