Új Forrás - 2003. 7.szám
FRIED ISTVÁN Irodalmi körkép Erdélyből "Caeiro-ba
beletettem minden drámai elszemélytelenedésre való képességemet, Ricardo
Reisbe belevittem minden tudati fegyelmemet, felkékesítettem a hozzá méltó
zeneiséggel, Álvaro de Camposba belehelyeztem minden olyan érzelmet, amelyet
nem tartok elfogadhatatlannak, sem magamban, sem az életben. Gondolja el,
kedves Casais Monteiro-m, hogy a megjelentetés során mindegyikre rá fog
telepedni a mihaszna és semmitmondó Fernando Pessoa!" (Pessoa
1935. január 13-i leveléből) "Talán
verseiben túl sok az idegen virág, szó,
izgága illat, szeme szomorú jerikói ha
visszapillant, mint a mór egy portugál
szonettben, és megérti végül -" (Kovács
András Ferenc) Balázs
Imre József verseitől Visky András pünkösdi homiliájáig terjedően rajzolódik
ki a 2001-es esztendő erdélyi irodalmi termésének reprezentatív
(önprezentációs-önreprezentációs?) válogatása, amelyet Fekete Vince
szerkesztésében Erdélyi szép szó 2001
címmel jelentetett meg a Hargita Kiadóhivatal és a Pro-Print Könyvkiadó 1000
példányban, Csíkszeredán 2002-ben. A bejelentés azt is szeretné tudatosítani,
hogy egy sorozat egy darabját kapta meg az érdeklődő olvasó, s azt is, hogy
akik hiányoznak a kötetből (így Szilágyi István, Mózes Attila, Sütő András,
Gáll Attila, Farkas Wellmann Endre, Létay Lajos például), vagy nem
rendelkeztek olyan irodalmi anyaggal, amit a szerkesztő rendelkezésére
tudtak-akartak volna bocsátani, vagy valamely más, a szerkesztőn kívüli ok
késztette őket arra, hogy ezúttal távol maradjanak az impozáns
seregszemlétől. Olyan jellegűtől, amely az egyes szerzők önértékén kívül
feltehetőleg megbízható és informatív ismereteket közöl arról, hogy miféle
irányokban, stíluselképzelésekben, műfaji változatokban, nyelvbéli
kísérletekben, nyelv- és költészetelméleti megfontolásokban látszik, írható
le Erdély mai írásbelisége, illetőleg amely sugallja, miféle kapcsolódási
pontokat keres és talál ez az irodalom; másfelől tekintve: miféle magyar és
világirodalmi perspektívából lehet, érdemes, "kifizetődő" (azaz produktív)
olvasni ezt az irodalmat. Ez az antológia erre kiváló lehetőségeket kínál,
hiszen - mint följebb említettem - egyrészről reprezentatív, vélhetőleg az
egyes szerzőknek 2001-ben szerzett "legjobb" darabjai sorakoznak egymásután,
másrészről önreprezentációs, azaz mindez nem a szerzők ellenében, hanem
akaratuk szerint történik, vélhetőleg vagy ők válogattak, vagy tudomásul
vették a válogatást, méghozzá "jóváhagyólag". A közel háromszáz lapos kötet
arról tanúskodik, hogy Erdélyben nem szűnt meg írók-költők örömmel
üdvözölhető alkotókedve, jóllehet nem feltétlenül az idill, a felhőtlen
kedély irányítja az alkotók tollát, írógépét, számítógépét. Inkább az a
szándék olvasható ki több írásból, hogy a játékos-verses forma nem egyszer
szorongást leplez, a múltba visszatekintő elbeszélés a kibeszéletlen, mert
egykor kibeszélhetetlen történeteket jeleníti meg, továbbá, s talán itt
érzékelhető a legalaposabban megfontolandó törekvés, Erdély irodalmi tájként
(Literaturlandschaftként) fölfogását újra kell gondolni, át kell
szerkeszteni, a beváltnak látszó, hajdan "funkcionáló" fogalomrendszert,
kisebbségi magán-mítoszokat esztétikailag szükséges (újra-)értelmezni. Ezt a
gondolatot folytatva úgy is írhatnók: még a "hagyományos", tehát a nem
kísérleti, nem újító lelkesültségtől áthatott, nem dekonstruáló, a szó
pozitív értelmében destruáló beszéd szerint megformált művek sem csupán
újra-mondások, s amennyiben mégis annak hatnak, a korábbi ön-mitizáló
attitűdtől való kisebb-nagyobb mértékű elmozdulás, a legalább tematikailag
"intencionált" különbözni akarás nevezhető meg jellemző tulajdonságként.
Annyi bizonyosnak tetszik, hogy a korábban némileg sematikussá egyszerűsödött
"erdélyiség" helyébe olyan, a regionalitást alapjában átértelmező írói
magatartás és beszédmód lépett (a kötet legjobbnak vélt írásaiban), amelynek
során egyfelől összhangba kerül a regionális irodalomtudatban és a regionális
írásbeliségben a világirodalmi mozgásokra reflektáló, így az irodalomközi
történéseket új kánon formálására késztető - korszerű - nyelv- és
költészetszemlélet (az egy - költői - nyelven belül létrehozott dialogicitás
érvényesítése), másfelől ebben a szüntelenül alakuló, "levés"-ben lévő,
dekonstruktív eljárásait irónikus rekonstruktív alakzatokkal egyensúlyban
tartó folyamatban önnön "erdélyiség"-ét az európai irodalmakkal kapcsolatos
viszonyrendszerébe helyezi el. Minek következtében nem a magára hagyottság, nem
az elárvultság parciálissá szegényített, érzelmesre színezett témája
gondolódik el, hanem a 20. századi ember kozmikus, "egzisztenciális" magára
hagyottsága, "gond"-ja, szorongása, valamint az olyan irodalmi, műbeli
önértelmezés, amely önnön regionalitását az európai irodalmak szerves
részeként képes felfogni. Az első megközelítésben azok a versek,
elbeszélések, regényrészletek (hiszen ezekből áll össze a kötet) járnak jól,
amelyek kilépnek csupán erdélyi meghatározottságukból, és szövegközi
utalásaikkal egy nemzetközi irodalmi (irodalomközi) együttest céloznak meg,
mintegy hirdetvén, hogy a világirodalmi, a világkultúrát illető
véleményalkotás joga az erdélyi szerzőt is megilleti. Csakhogy önmagukban a
divatossá vált "intertextuális" eljárások legföljebb a szerző műveltségéről,
érdeklődéséről árulkodnak, messze nem a megismert anyag újra-értelmezéséről,
nem arról, hogy gyümölcsöző párbeszéd jött volna létre az ön-emancipáló és a
megcélzott, távolabbi, "világirodalmi" beszéd között. Inkább arra érdemes talán
jobban odafigyelni, hogy miként teremtik meg a világirodalmi mozgások a maguk
változatát az Erdélyi szép szó 2001
több művének tanúsága szerint, sőt, nem egy alkotás értelmezhető a magam
olvasása szerint olyképpen, hogy az irodalomközi folyamatot a maga átstrukturált
regionalitása szerint gazdagítja; konkrétabban: a "kulturális szomszédság"
nem földrajzi "ihletettségű", a regionalitás tudata nem elhasználódott, nem
egyszer kiüresedett emblémák ("híd-szerep") szerint fogalmazódik írásművé,
hanem - természetesen nem önkényesen, hanem a hatástörténeti tényezők számba
vételével - az Erdélyi szép szó 2001 több
szerzője szuverén módon keresi önmagát a más költészetekben, a más (költői)
világokban, a másban-másikban: Ennél többről is lenne szó, valamiről, mi tán lehetne, s a világot, ezt a ronda hüllőt, beterelné a verskeretbe.
(Orbán János Dénes) És ugyanazokat a festőket rendeltem a falak alá most is, mint mindig, hogy vásznukra ismét a házamat fessék
- hogy ha mégis kint akarok lenni, ki se kelljen mozdulnom innen.
(Lövétei Lázár László) Miképp az Isten is teremt, Se fent, se lent, se kint, se bent - Akárha kósza pille, toll volnál te mindenütt sehol.
(Lázáry René Sándor) Nem
szeretnék abba hibába esni, hogy a nem találomra, hanem hosszadalmas keresés
után az összefüggéseiből kiemelt versrészleteket úgy lehessen olvasni, mintha
az eddig elmondottak illusztrációi lennének. Pontosabban szólva, nem
elsősorban illusztrációi, inkább megfordítva, efféle "versmondatok" nyomán
támadtak följebb lejegyzett gondolataim. Talán a legnagyobb erővel és (rossz
szóval) a legpéldázatosabban ilyen és ehhez igencsak hasonló részletek,
versek olvastán véltem úgy, hogy ez a típusú líra nem egyszerűen reflektál
arra a költészetfelfogásra, amely egyfelől ragaszkodik az örökségként vállalt
versszerűséghez, a szigorúan megszerkesztett formához, a nem teljesen
hagyományos, de a külső formát szem előtt tartva az olykor széttöredezett,
töredékszerű dalhoz, lírához, másfelől az európai mitologémák közül az egyik
legfontosabbnak, a keresésnek és ezzel összefüggésben az úton levésnek
befejezhetetlenségét tematizálja. És ezen keresztül olyan nyitott alakzat
létesítésében mutatkozik érdekeltnek, amely részint a regionalitásban rejlő
esélyeiről nem kíván lemondani, részint ezt a regionalitást világmodellként
látszik képesnek elfogadtatni. Nem a történetibe vagy a pszeudo-történetibe
rögzített időből fakad kapcsolatlehetősége a mitológiaival, a jelenkorival
(Balzac óta tudható, hogy a jelenkor eseménysorozata is történelem,
ironikusabban: egy drogéria nagysága és hanyatlása lehet rájátszás a római
birodalomról írt történeti könyvre). Az idő- és térbeli meghatározottság
mellé vagy elé sorolható a nyelvbéli, bár az ebből a kötetből, ám
mindenekelőtt évek óta számos folyóiratból ismerős költészet-konstrukció, a
Lázáry René Sándoré, eligazít a térben és időben, de a nyelvi imitáció nem
feltétlenül felel meg ennek az eligazításnak, nem egyszer "önálló" életre
kel, mint a "mór egy portugál szonettben". Nem ennyire komolytalanul: csak a
lírai ént költő/költészet-teremtéssel álcázó versben nyilvánvaló az imitált
nyelv ideje, más esetben a nyelv megteremti a maga idejét és terét, nem
minden esetben kijelölhető és megnevezhető mintákra játszik rá, hanem
költészettörténésekre. S ez ismét visszavezet a regionalitás problémájához,
amely nem kizárólag és talán nem is mindenekfölött a nemzeti kisebbségiként
(nem bizonyosan: helyesen) számon tartott irodalom sajátosságaként
könyvelhető el. Egy olasz szerző tanulmányából idézek, kissé szabadon, a
lényeget tekintve igen híven. A mai Európa alapjában a mintegy 330 (!)
regionális kultúra évszázados kapcsolatainak eredménye, ugyanis az
Atlanti-óceán és az Ural között ennyi található. A művelődéstörténet igazolja
az olasz szerző megjegyzésének igazát. Csakhogy
további kérdés: valamennyi regionálisnak nevezett kultúra érdemes-e az őrzésre.
Az olasz szerző feltétlen igennel válaszol, a regionális identitások
(meg)óvása az interkulturális művelődési elképzelések igénye és követelménye,
a mai nagyobb egységekként számon tartott régiókban ott rejtőznek a valóban
évszázadok alatt kialakult - mondjuk most így - szubrégiók identitásai.
Mindezek a kapcsolatok és átszövődések sűrű hálózatát hozták létre, amely
viszont az egység sokféleségének és a sokféleség egységének Európáját
jellemzi. Visszatérve a látszólag megszakított gondolatmenethez, egy újabb
szemponttal rétegezném a mondottakat. Ezek az úgynevezett
kultúra-átszövődések egyben azt eredményezték, hogy a különféle nyelvi
kultúrák az egyik politikailag határolt országban az ún. többségi, egy
másikban a kisebbségi "szerepbe", "léthelyzetbe" kerülnek, s így a nyelvi
egység ellenére különféle "kulturális szomszédságbeli" tapasztalatokra
építenek, a kulturális (és ezzel szoros összefüggésben, ezt meghatározó módon
és/vagy ettől függően: a nyelvi) kölcsönhatások, a kölcsönhatások tagadása
másféle, más intenzitású, más hangsúly-eloszlásokat eredményező (kulturális)
magatartásformákat, nyelvi cselekvésformákat segítenek létrejönni, vagy
gátolják azok létrejöttét. A régiók és a szub-régiók természetszerűleg
lényegi kapcsolatokat, lényegi ellentéteket rejtenek vagy tesznek
nyilvánvalóvá, a kulturális szomszédság a régiókra tagolódó Európában (és a
világban) olykor csupán utópikus elgondolás, remélt tudós-köztársaság, az
összehasonlító irodalomkutatás "rendteremtő" igyekezetének, elképzelésének
alakzata. Mindezt elismerve, éppen az Erdélyi
szép szó 2001 kötetet végigolvasva állítható, hogy a regionalitás
"élménye" egymástól eltérő kérdésföltevésekben és kijelentésekben
artikulálódik. S a kötet nem egy szerzője tán módosult hangnemben, mégis
mindenekelőtt a tematikai korszerűség révén kapcsolódik (nem bizonyosan az
irodalomközi folyamat újabb szakaszához, inkább) az európai és a szűkebb
térségbeli történésekhez, fenntartván a költői jogot ahhoz, hogy a kortárs
eseményekről irodalmi véleményt, verses hozzászólást alkosson. Az úgynevezett
politikai költészet (Goethe óta) sokféleképpen kárhoztatott, de
néhányféleképpen indokolt - például szatirizáló - változata önmagában nem
feltétlenül a publicisztikusabb verses megszólalás lehetőségének vagy
lehetetlenségének bizonyítéka. A napjaink inkább bonyolított, mint bonyolult
történéseinek értelmezése messze nem bizonyosan avittabb költői magatartással
feleltethető meg. Még akkor sem, ha a játékosabb-kísérletibb poézis az első
pillanatban mintha közelebb lépne a világirodalmi köl-tészetformálódásokhoz.
Az bizonyára igaz, hogy egy szabad(abb?) politikai légkörben jóval kevésbé
visszhangzik a költői szó, mint akkortájt, mikor a politikai cselekvések
akadályoztatásakor szinte a költői szó maradt egyedül a tiltakozásra, a felhívásra,
a sérelmek kimondására (vö. Reményik Sándor önértelmezésével). Fölöslegessé
azonban ekkor sem válik, részint azért, mert a politika önnön, legfeljebb
részleges igazságának vagy "pártos" elkötelezettségének foglya maradhat (nem
feltétlenül marad, de - ismétlem - maradhat!), részint azért, mivel az
úgynevezett politikai költészetnek sem kell a publicisztika alacsonyabb
(költői) szintjén megrekednie, emblémák, jelképek, előítéletek, viszonyulások,
talmi értékek átértékelésére éppen úgy képessé lehet, az önreflexió éppen úgy
lehet sajátja, s az észrevétlenül maradó didakszis nem bizonyosan csupán
etikai, nem egyszer nyelvi-esztétikai értéket is közvetíthet. Ebből a
szempontból igen tanulságos Lászlóffy Aladár pályája és a kötetben közölt
néhány verse. Aligha vitatható, hogy költőnk nem ismer formai-verselésbeli
nehézséget, a nyelvi megformálásnak számára nem látszanak megoldhatatlan
problémái. Az utóbbi időkben egyre nagyobb kedvvel pásztázza végig a magyar
történelmet, a magyar és a világirodalmat, napjainknak a szűkebb és a tágabb
hazát, létét illető eseményeket, miközben virtuóz nyelvkezelésével olyan
szellemes fordulatokkal kápráztatja el olvasóit, hogy nyelvi játékainak
káprázatos sorát alig győzik követni. S ami a versformálás reflexivitását illetően
előny, a helyenként túl-játszott nyelvi bravúr következtében talán az
átlagosnál nehezebben követhetővé, olvashatóvá válik. Ami a szkepszis
rejtőzködő iróniáját verssé segíti, az olykor eltereli a figyelmet az
iróniától, s az irónia elfedettségéhez járul, azaz éppen ott szenved kárt,
ahol a költői megnyilatkozás a nyelvi játékok révén a legerőteljesebb
lehetne. A Hidak a Dunán
euro-szkepszise olyan költészettörténésbe vezet, amely meglehetősen
ironikusan viszonyul a századfordulós "osztrákmagyar", nosztalgikus
képzethez, miközben ismétlésekkel artikulált variációs technikájával a
távolit és közelit, az időbelit és térbelit rendeli egymás mellé. A hét
szótagú sorok egymásutánja, az asszonáncokat a tiszta rímekkel váltogató
sorpárok olyan vers létrejöttét segítik, amely egyben ennek a költészetnek
további lehetőségeit (is) sejteti. Ahogy A
menet jelzi, miként olvasható egymásra távolabbi és közeli múlt, és
miként járulhat hozzá egy groteszk történelemlátás a költői nyelvújítás
sikerességéhez: "előttünk kis Bakony-polcok/pannonhalmozzák a dolgot. [...]
Csákot nyitráltunk a Vágra, / Kőszegig hátrálva ruszkit / s pasát, s jó pár
Malinovszkit, / kiknek Bécsben vízum kellett, / felfogtunk, kitárván mellet..."
Itt és másutt az "egyidejűtlen egyidejűség" a metafora szintjére kerül,
miközben a vers beszélője borotvaélen táncol, az említett publicisztikus és
az elidegenítő-ironikus megszólalás között. Éppen ezért nem annyira a
versmenet, inkább a zárlat bizonytalaníthatja el a Lászlóffy-versek oly
lelkes olvasóját, mint már több évtizede én volnék. A menet záró kérdése: "Fogoly Kárpátházy Szentek, / na most haza
mit üzentek?..." még némileg visszafogja a túl könnyűnek ígérkező "költői",
"kiszólásos" kiegyenlítő törekvést, az Esti
ima azonban némileg semlegesíti, ugyancsak záró kérdésével, a nem kevés
távolságtartással előadottakat, a váratlan fölbukkanó egyes szám első személy
olyan hangsúlyos jelenlétet feltételez, amely nem teljesen következik a
legföljebb általános alanyig eljutó előzményekből: "Mikor virrad reánk olyan
kor, / mely meglep végre vigaszommal?" A történelemtől visszaperelt, újraírt
verses magyar (nézőpontú) történelem korántsem tűnik időszerűtlen
vállalkozásnak. Éppen ellenkezőleg: a prózában megjelenő ál-történelmi és
ál-cselekményes változattal tarthat rokonságot sikerültebb darabjaiban, egy
panaszosan passzív, kevéssé önreflexív lírát hozhat létre gyengébben sikerült
darabjaiban. Az
utóbbira példa Ferencz Imre vitathatatlanul valós (ám nem feltétlenül a
publicisztikával érintkező versbeszéd keretében megoldandó) fölvetése, amely
sokat ígérő címe (Számvetés)
ellenére a privatizálás szűkösebb keretein belül marad. Aligha kételkedhetünk
abban, hogy az idézendő versszakban körülírt, inkább nyersebben kijelentett
kérdéssel az illetékes hatóságoknak foglalkozniok kell, s abban sem, hogy
érkezhet verses "megjegyzés", "hozzászólás", csakhogy ez utóbbi
hatástörténetével kevéssé számolhat beszélője, hiszen újságcikkek, miniszteri
szintű tárgyalások, parlamenti interpellációk, állandó magyar értekezletek
bizonyára hatásosabban és eredményesebben foglalkozhatnak a költő személyes
sorsát meghatározó problémakörrel. Minek következtében igazságtalan
túl-szigorúsággal vélem kijelenteni azt, hogy a versrészletnek feltétlenül
van dokumentatív értéke, ám mintha kevésbé lenne lírai-költői hitelű
fedezete. A Számvetés hiába látszik
rájátszani Kosztolányi egzisztenciális szorongására (vö. Számadás szonettciklus), az olvasó szemében megjelenhet a
Kosztolányi igényelte éles fényű részvét, ám a vers nem lesz (ismételek)
egzisztenciális értelemben vett párbeszéddé: Évek óta lejárt az útlevelem a schengeni egyezmény számomra nem oszt nem szoroz teljesen mindegy hogy a határok átjárhatók vagy átjárhatatlanok a vízumkényszer nem kényszerít s nem kötelez semmire Anélkül,
hogy kétségbe vonnám az efféle versek "jogát" a megjelenésre, annyit
megkockáztatnék, hogy az ilyen beszéd legfeljebb egyetlen irányba nyit,
aligha késztet arra, hogy több lehetséges jelentéssel lássuk el, inkább az
egyetértő tudomásulvétel lehet a vers befogadásának módja. S bár nem
méltányos, ha e helyt Szőcs Gézának egykori és a jelen kötetben közölt
lírájával szembesítem a Ferencz Imréét, az azonban feltehetőleg megkockáztatható,
hogy Szőcs versei jóval inkább ösztönzik az értelmezőt a műhöz rendelt, olykor
több szinten érvényesülő, másfelől a nyelvjátékok tarka szövevényében
megnyilatkozó jelentések kuszaságukban is rendszerszerűséget imitáló
értelmezési lehetőségeinek egymással történő szembesítésére, és ezen
keresztül a különféle olvasatok egymással egyenrangú esélyeinek
"kinyerésére". Szőcsnek ál-történelmi, helyenként allegorizáló, helyenként a
jelenkor botránykrónikájára rájátszó "nyelvkezelése" nem pusztán "időszembesítésé"-vel
rétegzi egymásra a "jelentéseket", hanem ál-történelmi keretbe foglalja, s
vetíti ki nagyobb távlatba a vissza-visszatérő egzisztenciális "gond"-ot,
miközben helyi és világszerű nem egymást kizáró ellentétként, hanem egymás
változataként gondolódik el, mint fölcserélhetőség, egymáson áttetszés. Az
előadásba zárt parciális és egész-szerű Szőcsnél műfajok és nyelvek egész
sorának artikulálódását segíti, míg Ferencz Imre idézett versében (nemcsak a
versrészletben) a szöveg megmarad a maga egyszeriségében. Hangsúlyozni
szeretném, hogy az "áttétel", a közvetítő medium teherként súlyosodhat a
versre, a lírára, ez azonban nem mentesíti a 20-21. század poétáját attól,
hogy versébe belekomponálja a többféleképpen értelmezhetőséget, vagy attól,
hogy egy összetettebb (nem feltétlenül bonyolultabb, nehezebben áttekinthető)
versbeszéddel hívja föl magára a figyelmet. Szőcs Géza e kötetben lelhető
verse nem azért erőteljesebb és meggyőzőbb hozzájárulás a magyar 20-21.
századi irodalomhoz a Ferencz Imréénél, mert szövegközi és nyelvjátékok révén
problematizálja a magyar történelem- és személyiségfelfogásokat, hanem azért,
mert ebben a problematizáló eljárásban dialogikus viszonyt alakít ki a
hagyománytörténés egyéb tényezőivel, "aktánsai"-val, s így akképpen lép egy
költészettörténeti kontextusba, hogy egyben szüntelenül teremti is ezt a kontextust. Méltán
keltett figyelmet első kötetével László Noémi, (túlérett) versdallamai szinte
csupán önmagukért, önmaguk létrehozásáért látszottak verssé lenni. Ez a
legjobb darabjaiban a diszkurzív versalkotást tagadó, a "mindenekfölött
zenét" megvalósító, a szavak asszociációs képességére rájátszó alakzat nem
teljesen rokontalanul (olykor a fiatal Hajnal Annára emlékeztető módon,
máskor a Dsida-verszenét megidézve) olyan költői személyiséget ígér(t), aki a
maga "kisvilágát" éppen a formális logika ballasztjaitól tudja
megszabadítani, hogy a vers ne lehessen más mint önmaga, sem nem vallomás,
sem nem kinyilatkoztatás, sem nem időszerűség, sem nem időtlenség. A
kötetben közölt négy vers nem változtat azon a többnyire kedvező összképen,
amelyet az eddig kiadott László Noémi-kötetek kirajzoltak, de nem szüntették
meg annak lehetőségét sem, hogy az ilyenfajta, dalszerűen énekversek
egyike-másika ne hasson a kötetekben vagy a folyóiratokban fölös ráadásnak. A
közölt négy vers még az elbizonytalanodás gesztusait is oly szoros formában,
oly fegyelmezetten szervezi a versbe, hogy a külső és a belső forma között
elmosódik az esetlegesen igényelt feszültség: mintha a versek statikája
erőteljesebben lenne érzékelhető, mint a versek dinamikája. A Mintha el kiválóan jelzi ennek a
költészetnek mellőzhetetlen erényeit és talán felróható esetlegességét: Ma jégeső ver, holnap összeéget ha hozzá túl közel jutok - a Nap. Már szemhunyás se kell, ismét egy
évet magam mögött hagyok, és hamarabb felejtem el a fogyó holdakat, a tengerhez igyekvő zöld vizet, és elhiszem, hogy semmit sem hiszek, és belátom, hogy aki tud, az téved, mégis folyton rettegve tartalak karomban, mintha elveszítenélek. Egy
lehetséges értelmezés szerint a vers erénye a késleltetés mesteri
alkalmazása, az utolsó két sorig nem tetszik ki, hogy valójában szerelmes
verset olvashatunk. Csak a vers végigolvasása világítja meg az addig
enigmatikus címet, az aggódás körülírásaként értelmezhető kifejeződése (ezt
is a vers végén tudjuk meg) célirányosan mutat előre, s a személyiség tétova
keresése a bizonyosság és a bizonytalanság között csak annyira
egzisztenciális fenyegetettség, amilyen mértékben az utolsó sorban fölsejlik
az elveszthetőség esélye. Ilyenmódon semmi fölöslegesség, semmi
túldíszítettség, semmi "kitérés" nincs a versben, a monotóniát elkerülendő
ott lelhető föl az áthajlás, ahol "szerephez" kell jutnia, ott vált a vers a
rímfajtán, ahol váltania kell. Akár tökéletes kompozícióról is érdemes volna
értekezni, egy gyönyörű mesterségét (vö. Nemes Nagy Ágnes) kérlelhetetlen
biztonsággal tudó költőnőről, aki nem hibázik, még véletlenül sem tér le a
maga kijelölte útról. S mindez a nem eléggé dicsérhető erény fordulhat önmaga
ellen, a kiszámítottság nem minden esetben üdvözlendő költői
magatartás-változatot sugall, a (látszólag) tökéletes külső forma elvonhatja
a figyelmet a versbe rejtett gondolatiságtól (amely nem feltétlenül azonos az
értelmi tényezők uralkodóvá válásával, viszont a gondolatiság "zeneisége",
ismerős e "tétel" már Verlaine-től is, legföljebb a romantikus retorizáltság
ellen hat, a pointe, a csattanó, a hangzatos verszárlat ellen szól a francia
költő): ilyeténképpen a "pointe"-ig kihegyezett előadás némileg éppen a
zeneiséget gyöngítheti, szinte epigrammatikus csattanóval fejezi be a verset,
kevésbé csengeti ki a dallamot. Lászlóffy
Csabának e kötetben közölt versei újabb változatai annak a felfogásnak, amely
a közéletiség és az egyetemességre tártság között kísérli meg a közvetítést,
a verset szinte úgy adva elő, mint különféle megszólalások kiegyenlítésének
kísérletét. A lírikusként és prózaíróként egyként neves szerzőnek talán túl
határozott az elképzelése a versbe fogott tárgyról, ezért alaposan
körülbástyázza a kultúra különféle területeiről vett utalásokkal,
emlékeztetőkkel, nem egyszer adatokkal. többnyire a mű világszerűségének
hangsúlyozására törekszik, így az egyedi (vagy egyes) esetben nem annyira a
különöset, mint inkább az általánosat próbálja kitüntetett szerephez
juttatni. Mindenesetre nem akármilyen pozitívum (A Purgatórium árában például), hogy sorstörténetét a szó
legtágabb értelmében vett világkultúra kontextusába helyezi, a személyes
eképpen lehet történelmi, s a történelmi személyesen átélt gondolat, esemény.
Igazi eseménynek a létezés tetszik, amely nem szorítható időhatárok közé,
mivelhogy előzményei és következményei vannak. Ennélfogva sem kezdete, sem
vége nem jelölhető ki pontosan. A versre alkalmazva: az első sor ennek az
időbeli meghatározhatatlanságnak kurta mondatban történő megállapítása:
"Mintha egy mélyről jött áramlás volna csak". Ám a mondat olyan értelemben
hiányos, hogy nincs, mire vonatkozna, nem hozható ide "vonatkoztatási
pontként" a vers címe, s a következő mondatban, amely szónoki kérdés, azaz
megválaszolhatatlan és így megválaszolatlan (a szónoki ezúttal a magasfokú
retorizáltságra vonatkoztatható), az egyes szám harmadik és a többes szám
első személy között vibráló gondolat nem könnyíti meg a felütés értelmezését.
Ráadásul "mintha" az ott fölbukkanó feltételes mód eleve kételyt vagy
tétovaságot jelezne. A versegész aztán ezt a kételyt és tétovaságot próbálja
tág keretek közé helyezni, hogy legalább az értelmezhetőség síkjára kerüljön.
De e történelmi képek legföljebb a személyesség, az individuális
szubjektummá lét alakulástörténetének egy-egy fázisát vannak hivatva
érzékeltetni, így az első sorban hangsúlyos áramlás (amely bizonyára tart
valahonnan valahová) éppen a majdnem tetszőlegesen kiválasztott történelmi
színekben (mégis) különféle irányokba tör, múltnak és legalábbis 20.
századinak vagy jelenkorinak egymásra játszatását segítve. A zárójelezés, a
kérdő- és a felkiáltójelek, a gondolatjelek közé tett kitérések egy
töredezett monológot feltételeznek. S bár a néven nevezett
történeti-irodalomtörténeti személyiségek "mintha" kiszámítottan pontos
információkkal szolgálnának, az európai kultúra jelentős személyiségeit
hívják elő, a címmel jelölt (A
Purgatórium ára írom le emlékeztetőül) a dantei utalás ellenére nyitva
hagyja: vajon a bibliai-teológiai vagy az irodalmi jelentés-tulajdonítás
vihet-e közelebb a vers értéséhez. A versbeli történelem azonban nemcsak a
névvel megnevezhető, hanem a vizualitással jellemezhető is, egy földrajzi név
"ambivalenciája" viszont természet és történelem viszonyát rendezheti át. A
versben az "És hát Versailles!"-felkiáltás egyfelől a kurzivált végzetesre
nyit, másfelől ennek ellentétére, a francia kertre, amely jól ápoltságával,
megfegyelmezettségével, "rend"-jével mindannak ellentéte, amelyet a(z
erdélyi) magyar látogató élhet meg jelenlétekor. A túlélés depoétizáltsága ébreszt
a "való"-ra, a történelmi korrespondenciák és diskrepanciák között tántorgó
személyiség nem áltathatja önmagát a jövő ígéretével. A záró sorok: "A
jövendőbeli / Európa a szabadság illúziója, persze..." Innen legalább kétfelé
gondolhatunk. Először az ausztriai szlovénség reprezentatív szerzőjének,
Florjan Lipunak egy mondatát írnám ide. Egy beszélgetés során érintette a
kisebbségi irodalmi elkötelezettség problémakörét. "Hogy szlovénül írok és
ennél a nyelvnél maradok, szövegeimet eléggé elkötelezetté teszi, és eléggé
politikaivá" ("S tem, da piem slovensko in vztrajam pri tem jeziku [...] je
moja literatura dovolj angairovana, dovolj politična"). Az ausztriai szlovén
és az erdélyi magyar költő megnyilatkozásai akképpen dialogizáltathatók, hogy
nem feltétlenül kell ismételgetni a nemzeti-nyelvi elkötelezettséget ahhoz,
hogy a nemzeti-nyelvi elkötelezettség látható legyen, továbbá: az
irodalomközi folyamatban való részvétel eleve önnön költői világának
kontextusba helyeződését igényli, így annak tudatosítását, miféle pozícionáltságból
történik meg a "hozzájárulás". Lászlóffy Csaba (miként Lászlóffy Aladár) e
kötetben közölt és másutt olvasott versei ott és akkor meggyőzőek, ahol és
amikor az egyedi, a különös és az általános egymást kölcsönösen feltételező viszonyba
kerülnek. Azaz amikor a versszöveg készsége a párbeszédre a versnyelv
természeteként könyvelhető el. És mit tehetnek velem ők, ha nem tanulom meg az
ócskavas- és autótemetők tízparancsolatát - ha
nem találják nálam, csak szellemem és
nyelvem több ezer éves mentelmi jogát?... Lászlóffy
Csaba költői világa bőségesen tartalmaz máshonnan idehasonított mozzanatokat,
idézeteket. A vers tétje: milyen mértékben sikerül beilleszteni a "hozott
anyag"-ot a versbe. Másként kifejtve: a saját és az "idegen" találkoztatásakor
születik-e új minőség? Avagy: megőrzi-e idegenségét a kívülről idegondolt,
netán a versbe léptetés törést idéz-e elő, kimozdítja-e állandósultságából a
saját versvilágot, megmarad-e a felszínen? Ezen a téren olykor
problematikussá lehet a Lászlóffy Csaba-vers... S
ez átvezet Bogdán Lászlónak ezúttal egyetlen - bár terjedelemsebb szöveget
adó - versközléséhez, emellett még egy Bogdán-szöveg, egy elbeszélés is
olvasható a kötetben. Bogdánról tudnivaló, hogy az európai kulturális
hagyomány szüntelen átértelmezője, Átiratok
múzeuma beszédes címmel látta el versbéli művelődéstörténetét, szellemi
önarcképét, "nevelődési regény"-ét prezentálva, hogyan gondolja
olvashatónak-olvasandónak Európa "bábeli könyvtár"-át. Ez viszont azt
tételezteti, hogy a mintául vett szöveg Borgesre vezethető vissza, akinek
Bogdánnál (és Orbán János Dénesnél) aligha akad szorgalmasabb olvasója a
magyar nyelvterületen (legalábbis a költők között). Az ebben a könyvben
közölt két szöveg, a verses és a prózai, két, egymástól távolabb elhelyezhető
magatartást reprezentál, a verses: irodalom/művelődéstörténeti vízió,
Kavafisz-változat, a prózai textus: emlék-felidézés a nagy terror
korszakáról, benne a személyes sors, az élhetőség emlékével. Ugyanakkor a
korábbi fejtegetésekre visszautalva a Kavafisz-életrajz epizódjának
rekonstruálásakor a személyes sors, a jelenkori történet áthallásaira
lehetnénk figyelmesek, vagy pedig a történeti tapasztalat késztet arra, hogy
efféle áthallásokat regisztráljunk. Kavafisz álma Borgesről egy anakronisztikus
felfogásból következő szövegközi játékkal igazolható, míg a vers zárása
Florjan Lipu kijelentésének igazát támaszthatja alá: Körötte sivatag. Minden ég az átkos, szúró napsütésben. Itt vár a végeken. Itt történt élete. Szenvedélyes,
álmos szemekből itt üzent szellem és
szerelem. Ragyogásban éled, verseiben él a
város. Hogy
a Kavafisz Borgesről álmodik
versszövegben a szellem és szerelem József Attila Ars poeticáját vonja-e be a játékba, természetesen kérdéses
lehet, ám a földrajzi terek kontaminálódása a térbeliséget a konkrétságból az
elvontság, az általánosíthatóság szférájába emeli, a "végeken" eléggé
kézzelfogható ahhoz, hogy a centrumtól elválasztható legyen, s eléggé
sokértelmű, hogy Alexandriától Sepsiszentgyörgyig számos fikcionált helyet
jelöljön meg színtereül. Ugyanakkor a kötetcím és e vers fölé írt cím
oxymoronja megnyugtató és nyugtalanító (egyszerre), hiszen az átirat
aktivitása a múzeum megrögzítő, végérvényesítő jellegével állítható szembe.
Hogy itt Goethének az állandóság a változásban, vagy Goethétől függetlenül a
változás az állandóságban (világ)képzete munkál-e, töprengésre adhat
alkalmat. A magam részéről egyrészt: nagyívű vállalkozásként, újra-kanonizáló
tevékenységként, másrészt: a saját és idegen egymásra olvasásaként (mint az
önmegismerés aktusa) tartom nyilván. Olyan költői tevékenység bontakozik ki,
amelynek során megteremtődik egy még ily módon soha meg nem írt
világirodalom-történet, amely Babits európai irodalomtörténet-olvasókönyvétől
annyiban tér el, hogy egy költői életmű előszövegeit nevezi meg,
ilyeténképpen nem bizonyosan kanonizált szerzők üzengetnek egymásnak át téren
és időn, hanem egyetlen nyelvi univerzumba sorolódnak összefüggéseik
feltárulása révén egymásra olvasott szövegek. Aligha tagadható, hogy mily
termékenynek bizonyulhat egy ilyen típusú felül-írás/újraolvasás,
"mögékérdezés", kulturális szomszédságok fölfedezése. Csakhogy itt is, ekkor
is, mint minden ilyen esetben, fölmerülhet: vajon nem válik-e az egymásra
olvasás előbb-utóbb tétnélkülivé, hiszen előre megjósolható a végeredmény?
Továbbá: külsőleges hasonlóságok, távoli és nem kellőképpen, szövegszerűen
argumentált egybevetések nem fedik-e el a fontosabb, rejtettebb, ám
dialógusba vonható találkozási/találkoztatási lehetőségeket? Vagy: a műveltségi
anyag (méghozzá imponáló mennyiségű és minőségű) nem teszi-e túlzsúfolttá a
művet? Ennek következtében felborul a kívánatosnak tetsző(?) egyensúly: a
műveltségi anyag uralma alá hajtja a versszerűséget, annak helyébe lép, azt
szűkebb területre szorítja. Illetőleg: a különös ellenőrizetlen autonómiára
tesz szert, és háttérbe szorítja az egyedit, ritkább esetben: az egyedi teszi
ezt a különössel. Minek következtében éppen az irodalomközi folyamatba lépés
kérdőjeleződik meg, olyan szöveg jön létre, amelyben az előszöveg
beillesztése a saját szövegbe látványosan történik meg, de nem szolgálja az
önmegismerést, nem gazdagítja a szövegvilágot. Bogdán
László gazdag és rétegzett életműve aligha intézhető el ily rövidre záró
megjegyzésekkel, mivel éppen az Átiratok
múzeuma igazolta kivételes nyelvi gazdagságát, imitáló képességét és
irodalomból építkező irodalmát. Ugyanakkor időnként önállósodni látszik a
szöveg, kiszabadul az ilyenkor igencsak szükséges szembesülések "kényszere"
alól, és nem egy differenciált és differenciáló költőiség szolgálatában kezd
el beszélni. Majdnem azt írtam, hogy az "empirikus" költői én hallatja
hangját, amely domináns, nem egy a szólamok közül, jóllehet a Bogdán művelte
költészet egyik érdekessége a szólamok egyenrangúsága, az ugyanis, hogy a
versbeli beszélő szólama nem nyomja el a többit, s így a szövegegész szert
tehet az átiratokkal érzékeltetett polifóniára. Más
kérdés, hogy ez talán mintha kevésbé állna a kötetben közölt novellára, amely
ugyan az idősíkok egymásra "vágásával", mnemotechnikájával jelzi, hogy a
szerzőtől nem idegen egy modernebb szerkesztettségű próza, ám itt az
emlékidézés, az átélt beszéd formájában előadott múlt-megjelenítés ugyan nem
illeszti vissza egy lineáris történetbe az emlékeket, de a novellát mégis inkább
a "látomásosan" dokumentatív értékű, a közeli múlt "realitásá"-t
anti-realista elemekkel megjelenített művek sorában láttatja. Nagy
általánosságban elmondható, hogy a kötet szerzői közül a vers "művelői"
szívesebben kísérleteznek, keresnek járatlan utakat, mint a prózai művekéi.
Az elbeszélések közül jó néhány ragaszkodik a morális ítélkezést tartalmazó
befejezéshez (így Bálint Tibor posztumusz elbeszélése, részben Molnár Vilmos,
mások az erdélyiség jellemzőjéül emlegetett balladaszerűséget variálják: (Lőrincz
György). Ugyanakkor nagy hangsúllyal vannak jelen azok a prózai alkotások,
amelyek magyarországi megfeleléseikhez hasonlóan a(z ál)történelmi regény,
illetőleg elbeszélés lehetőségeit tapogatják ki: György Attila regényrészlete
és Láng Zsolt Bestiárium Transsylvaniae-ja
(Ezúttal: A doiszüsz, más néven
fattyúhal) az "alternatív" világlátás egy változatát reprezentálják. Míg
György Attila regényrészlete Darvasi László könnymutatványosaival és Háy
János regényeivel volna egybevethető, Láng Zsolt időtleníti és (ha lehet)
"térteleníti" elbeszélését, a regionalitás illúziójával szolgál, úgy tesz,
mintha szimbolikus jelentésekben gazdag novellát írna, miközben a részletek
"realizmusa" vonja kétségbe, valóban jelképes-e a címbe foglalt és az
elbeszélés zárlatában újra fölbukkanó "fattyúhal"; a magyar és a román nevek,
a szakrális és a profán tér egymásmellettisége utalhat ugyan egy
összetettségében is fölismerhető világra, azonban az idő és tér
körülhatárolatlansága, inkább sejtetése (a porszívó gép a jelen eszköze, a
kolostor "ortodoxiájá"-nak nem egy vonatkozása a misztikus felé irányít,
Jászvásár föllelhető egy Románia-térképen, egy betéttörténet a legendáriumba
hajlik stb.) a nevelődés-ellen-nevelődés között tartja az én-elbeszélést,
amely tárgyiasság és vallomásosság szembesülésében lényegében az én
hányattatásairól beszél. A fattyúhal a "fikcionált" Bestiárium egy akár
példázatosnak is nevezhető állata, a régi műfaj újjágondolt
kísérője/kísértője, látomás és gondolatiság, amely képes megfordítani egy nevelődési
regény irányát. Nem
kevésbé kelthet figyelmet Demény Péter Oral
history-ja, mint önéletrajztöredék-imitáció. Az egyes szám első
személyben, "lentebb stíl"-ben előadott életszakasz-darab egy Erdélyből
Magyarországra munkavállalás céljából átrándult személy tapasztalatait és
reflexióit mondja el, egyben arra a szubkultúrára is céloz, ami egyik-másik
átrándulónak osztályrészéül jut. Ez az élőbeszéd természetességét utánzó
néhány lapos történet, enyhén kevert (román-magyar) beszédével akár Csalog Zsolt
hasonló (és hasonlóképpen erőteljesen megszerkesztett) történeteit idézheti
meg, egyelőre a tematika újszerűsége látszik igazán jelentősnek, az
én-elbeszélő mintegy leltárát adja mindannak, amit egy hasonló helyzetbe
került erdélyi tapasztalhat. Az életszerűség önmagában még sem nem pozitívum,
sem nem negatívum. Feltűnő
viszont, hogy néhány ifjabb évjáratú szerző a groteszkhez látszik vonzódni.
Demeter Szilárd Hármasoltára végletes szituációba helyezi
pszichiátriai kezelés alatt álló figuráját, akinek visszapillantó
monológjában a rémséges események meg a pontos mondatformálás együttese
eredményezi a torzító szemléletet, míg Nagy Koppány Zsolt horror-paródiái
éppen a képtelenségek halmozásával és túlfokozásával csapnak át a
nevettetőbe, az alantasnak gondolt humorizálásra éppen úgy rájátszva, mint a
minuciózusabb előadásnak tartalmatlanná válására ebben a kontextusban. A
tematikai szinten hangsúlyozódó "képtelen" egyben az abszurd és abszurdoid
"esztétiká"-jára nyit, anélkül, hogy Örkény István idevonatkoztatható
előszövegeit is játékba vonná. Inkább ezen az áltörténelmi és abszurdoid
"mezőn" találkozhatnak azoknak a fiatalabb és legfiatalabb erdélyi szerzőknek
időtlenített és a groteszket nem pusztán megjelenítési móddá, "eljárás"-sá
emelő törekvései, akik a világlátás minden szegmensében jelenlévő, eleve
ilyenné fikcionált világ reprezentánsai. Minek következtében - távoli
reflexióként ugyan - kérdőjel kerül a hajdan oly élénk vitát kiváltó "vallani
és vállalni" kérdés irodalmat meghatározni kívánó normatívája, azaz nem merül
föl kérdésként a "történelmi", mint a jelen problémái elől a múltba menekülő,
az öncenzúrát is megkerülő mű írhatósága, hanem a próza ott vívja a maga
"szabadságharcát", ahol részint mindig is vívta: az idő (meg a tér), értsd
itt fiktív idő és fiktív tér megjeleníthetőségében, vagy egy olyan reflexív
beszéd kialakításának esélyeiért küzdve, amelynek kísérlete egyben a részeire
széthullott világ mozaikdarabjainak valamilyen módon való, nem egyszer a
tetszőlegesség és önkényesség benyomását keltő összeszerkesztése. Amely az
átszerkesztés, az ellenbeszéd nyelvének lehetőségeivel ajándékoz meg, vagy
azt hiteti el, hogy a megjelenítés felszíne alatt iszonyú próbálkozás folyik
a nyelvre, a hangra találásért. Ezért úgy tesz, mintha bármi elmenne
(anything goes), valójában csupán a maga megszólalásának a lehetségességig
megfelelő, a tárgyat elfogadtatni képes nyelv a mű tétje. S itt bukik ki a
kötet (és talán nemcsak e kötet) prózai írásai nyomán támadt paradoxon:
amennyiben az ismert, az elfogadott beszédmódok ismétlésére kerül sor, egy
bizonyos, nem bizonyosan csekély számú olvasóréteg számára viszonylag könnyen
hozzáférhetővé válik az elbeszélés, ám e hozzáférhetőség a szövegközi
folyamatban csekély szerephez jut. A hagyományos értelemben vett "torzító"
stratégia a másfelől elgondolt irodalmiságban a pozitív oldalon helyezendő
el, lényegében a nyelvjátékok átrendeződését segít tematizálni. Molnár Vilmos
ígéretes Milne-átirata a meseiségre játszik rá, úgy marad benne a
hangsúlyozottan magyar Micimackó-szövegben, hogy tágítja annak
behatároltságát, mégsem annyira, hogy (nevezzük megint így) a hagyományos
olvasó számára idegen textusként hasson. Sigmond István (akár Pasolinire
emlékeztető) quasi-rémtörténete is eljátszik a filmfelvevő látszat-objektivitásának
esetlegességével és egy fejtetőre álló (folyamatosan álló) világ történetté
válásának problémájával, Sebestyén Mihály keretes történetébe (a tárgyi világ
vázlatos rajza fogja egybe a múlt és a jelen groteszkbe hajló eseményeit)
panoptikum-figurák lépnek, anélkül, hogy e panoptikum önmagán túli
(lehetséges) terekre mutatna. Inkább az ismétlődés megszabta szerkezetben
történő következetes építkezés szabja meg a kisszerű történések rendjét, s
teszi kétségessé az életrajz elbeszélhetőségét. Vida Gábor "sci fi"
alcímezésű novellája sem nem szatíra, sem nem paródia, illetőleg egyik sem
teljesen, ami nem (volna) baj, tekintettel arra, hogy a valaha oly gondosan
kimért műfaji határok szétmosódtak. Inkább nekem, személy szerint volna ott
problémám, hogy a szerző konstruálta elbeszélő némi bizonytalanságot árul el,
nem tudván elhatározni, milyen irányban nem elhatározható (sem a műfaji
keret, sem) a történet szöveg-, illetőleg világszerűsége. Az egyébként
leleménnyel megírt történet végül egy talán nem létező szöveg kifordítása
aképpen, hogy a kifordítás nem önmagában, önmaga által hitelesítődik. Így
hát célszerűbbnek tetszik visszatérni a kötet lírai terméséhez, amelyben az
innovatív "lelkesültség" kézzelfoghatóbb közelségben látszik lenni, s
legalább kurtán jelezni néhány tendenciát. Annál is inkább, mivel az ezeket
az új tendenciákat verseskötetekben reprezentáló szövegek igen kevéssé jutnak
el (a terjesztés kalamitásai miatt) a magyar nyelvterület olvasóihoz, így a
szó szerint megcímzetteken kívül többen pusztán a gyér számú ismertetéseken
keresztül figyelnek föl arra, hogy Kolozsvárról, Marosvásárhelyről,
Csíkszeredából miféle olvasnivalókkal volna érdemes gazdagodni. Ugyanakkor
ezek a tendenciák nem pusztán megfelelései, hasonmásai a magyar és/vagy az európai
líra-alakulástörténetnek, hanem a szűkebb értelemben vett hazai hagyományt
szembesítik az európaival. A mottó Pessoa-idézete egyfelől az én-osztódás (és
megosztottság) költői lehetőségeire utal, s ezen keresztül az európai
lírafordulatra, annak feltárulására, amit már Babits Mihály is tudott, hogy
egyetlen (költői) személyiség valójában több költői személyiség - vagy annak
lehetősége, másfelől az én-megosztottság a szó, a beszéd dialogicitását nem
pusztán sejteti vagy "hordozza", hanem tematikusan érvényesíti is. S ha a mai
magyar líra ismerői előtt ez mindenekelőtt Kovács András Ferenc tevékenységével
köthető össze, akkor a jövőben annak is feltehetőleg nagyobb hangsúlyt kell
kapnia, hogy ez az önmagát szétosztó költői személyiség a baudelaire-i jelentésű
"correspondence" jegyében írja verssé az antikoktól a 19. század végéig,
onnan pedig egy maszkot ("persona") öltő és levető kortárs költőig terjedően
nem kizárólag a maga szerepváltozatait, hanem e szerepnek személyiség-alkotó
lényegét. Azaz: nem szerepjátszó líráról beszélhetünk elsősorban, hanem
világirodalom-tudatról, amely Calvusban és Lázáry René Sándorban, Kovács
András Ferencben és amerikai "folk-song" teremtményében különféle költészetek
egymásra hangzó tónusait engedi hallani. Úgy lel hangra Kovács András
Ferencnek és alakmásainak beszélője, hogy miközben költészetváltozatokat és
-lehetőségeket prezentál, az önprezencia létrejöttét éppen a sokféleség
egységével és az egység sokféleségével vonja/vonatja kétségbe. S bár
Karácsonyi Zsolt egyelőre nem ily sokhúrú költő, mégis világra bocsátja a
maga világlátomását, költői nyelvének szuverenitása éppen azáltal lesz
többjelentésűvé, hogy lírai énje különféle költői tartományok viszonylagosan
szuverén nyelve révén nyilatkozik meg - hol némi archaizálás segítségével,
hol (többnyire) a paratextus által (Tervagán
szerelmetes sorokkal üzen).
Király László kivételesen sokrétű lírája föltérképezi a nyelvi lét
lehetőségeit, s a nyelvváltozatok ennek a nyelvben létnek katalógusát adják,
bekóborolván a különféle tónusok kínálta szabadságot. A Kányádi Sándornak
ajánlott "Csúszkálunk-élünk jobbra és balra. De mindig csak haza-akarva"
zárlatú vers nem mond le a közéleti megszólalás időszerűsítéséről, miközben
ezt lét-problémává emeli, míg a Piaf című
és emlékének szentelt versben látszólag váratlanul bukik ki a "veréb"- és a
személyes sors közössége. Kányádi Sándor műfajteremtő "körömversei"
tudatosítják, hogy az aforizma is lehet lírává, a gondolatiság képi formában,
ha egy-egy darabjában néha kevésbé, olyan sorozattá képes emelkedni, amely a
haiku tömörségével éppen úgy jellemezhető, mint az időnként végletekig
feszített nyelvi játékossággal. Annyi bizonyos, hogy ez a fajta "egyperces"
megkísérli motivikus szintre szűkíteni mindazt, ami egy korábbi időszakban
ódába, elégiába vagy himnuszba kívánkozhatott volna. Miáltal nem az
elhallgatás poézise reprezentálódik, hanem a még-elmondhatóság minimuma,
amely ilyeténképpen keresi a helyét a műfajok szüntelen változó rendszerében.
Ez az elhelyezhetetlenség, a gnóma, az aforizma, a haiku-imitáció közötti
műfaji lét teheti akár egy későbbi nézőpontból is jelentőssé a Kányádi-líra
újabb szakaszát. Orbán
János Dénes az utóbbi két-három évben kevesebbet szólalt meg, mint
annakelőtte; és mintha az Anna egy
pesti bárban lezárulása volna annak a periódusnak, amely a magyar
költészet immár megkerülhetetlen poétájává avatta. Az itt publikált vers
ennek az új-hang utáni vágynak jelződése lenne. Hogy Faludy György költészete
iránt el van kötelezve, azt eddigi poézisa is elárulta, itt kifejezetten
Faludy-témára reagál, jellemző módon egy korai, a vágáns költészetet
modernizáló szakaszra. Az azonban csak ennek a versnek elolvastán vált
számomra világossá, hogy az összegző kötet után igyekezet figyelhető meg a
"vers-keret" újragondolására. A már idézett versrészlet szintén azt
tanúsíthatja, hogy a vers, az Orbán-líra eddigi kereteibe nem fér, vagy abba
beterelhetetlen mindaz, ami azóta a nyelvvel, a világgal, az ismerkedések révén,
az "életben" történt, s állandóan történik. Vagy úgy kell szűkíteni ezt a
keretet, hogy a kevés, de válogatott anyag számára alkalmas legyen, vagy szét
kell törni a keretet, s akkor a világra tárul, viszont parttalansággal
fenyeget. Ami azért fenyegethetne nyelvi-lírai kaotikussággal, mivel a
sokfelől szemlélt versbéli Orbán-személyiség(ek) nyelve, a "triviálba" oltott
irónia, amely olykor átcsap a kölcsönzésekkel feldúsított nyelvteremtésbe,
számottévő módon megsérülne. A létbelinek feltüntetett sérülékenység és
tétovaság következtében egyelőre a lírai én nem leli a helyét a maga
teremtette világban, a talált tárgy mintha megvolna, ám annak "visszaadását"
még halogatja. De lám, a frappáns kamaszkor lejárt, s a bölcsesség kora még messzi van, s a kettő közti sztrádán álldogálok, már nem meztélláb, de még csak
zokniban. Vagy: ...a képzelet minő lencséin át nézzem e rohadt, neonzöld világot, hogy benne ama klasszikus örök Szépséget fölfedezzem, mit eddig csak a hazugságban
találtam? Vagy: De vagy én vagyok nagyon hülye, vagy nem tudok egy-két titokról. Vagy pedig már minden hiába. A
Faludy Györgynek ajánlott "alkalmi" vers így annak az alkalomnak versbe
foglalását vállalja, miszerint az Orbán-líra egy szakasza végérvényesen a
végére ért, s megvan a remény arra, hogy incipit vita nova, új szakasz
kezdődik. A
kötet leginkább számottévő meglepetései, azaz nyereségei között Lövétei Lázár
László verseit sorolnám. Az eddig inkább az önmagát versbe író lírai éntől
szigorú, olykor rideg tárgyiasságával eltávolító költő az utóbbi időben egyre
személyesebb hangot próbál ki, jóllehet messzi világokat épít a versbe hol
paratextusaival (mottó, cím), hol allúziók versbe gondolása történik, máskor
azonban nem rejtőzik, csak úgy tesz, mintha egy beszélgetőtárshoz intézné
szavait, tárgyilagos beszámolót arról, mi történt, mióta nem találkoztak. Ez
a (nemcsak tematikai és verselésbeli) sokféleség az elmúlást járja körül. Ez
így régimódian hangzik, valójában mintha Kosztolányi Dezső
Tolsztoj-esszéjének néhány mondatát kommentálná, bontaná ki, írná át. Előbb a
Kosztolányi-idézetek: "minden ember tragikus hős, mert meghal"; "Az ember
legyen tudatában annak, hogy a földön él, és hogy valami még hátravan, ami
beteljesíti és megkoronázza ember voltát, az élet végső konzekvenciáinak
levonása". Mielőtt kissé elsietve és meggondolatlanul a 19-20. század
fordulója modernségének "halálesztétiká"-ját látnánk rá Kosztolányira és
Lövéteire, gondoljuk újra a feltételezést, a "bús férfira" volna szükség
utalni, aki forradalmak és háborús veszteségek, megtorlások és
országvesztés-lehetőségek idején is azt kívánta fiától, hogy halál helyett
életet kiáltson, a halálhoz-lét (más fordításban: halálhoz-mért-lét) nem az
élet, a személyiség eleve vereségre ítéltségről tanúskodik. Azáltal, hogy a
személyiség nem lel (már a nyelvben sem) biztos támaszra, a világ is üresebb
lett, rész-egész arányai, viszonyai fölcserélődnek; a Lövéteinél sejtetett
Vörösmarty és Ady nem költészetükkel vannak jelen ebben a költői világban
(vagy alig-alig avval), hanem a ráemlékezés, olykor csak a szófukar cím idézi
meg személyiségüket. A
kötetet szerkesztőként jegyző Fekete Vince saját kötetének záró verseit
közli, amelyeknek töredékesen elmondott, ismétlésekkel és elhallgatásokkal
"tagolt" története a tárgyiasság új formáinak elérését célozza meg, az önmaga
által jelentéktelennek minősített cselekvés-darabok a különféle versek
egymásra utaltságával igyekeznek elhitetni a költészetben-lét esélyeit egy
líra-fosztottnak tetsző szövegben. Egyed Emese a dallamban, a ritmusban, a
játékosnak tetsző versformálásban látszik hinni, másutt virágének-imitációval
szolgál, a transzcendencia megszólíthatóságát feltételezve. Farkas Wellmann
Éva az önmagára ébredő személyiséget egy olyan te-én viszonyba helyezi, amely
volt-létével teszi lehetővé önmaga újragondolását, a veszteséget éppen nem
tragizálva, hanem kisszerűségében közvetítve. Ugyanakkor megmarad
veszteségnek, amely nem mentes a távolító, bár nem elidegenítő effektusoktól. Egy
gazdag tartalmú antológia minden darabjáról aligha lehet egy meghatározott
terjedelmű ismertetésben beszámolni. Annyi feltehetőleg kitetszhetett, hogy
nem a hajdani (és részben jelenlegi) Szép
versek ömlesztett versanyaga zúdul a többnyire fölkészületlen olvasóra,
hanem valószínűleg megszűrt anyag; ha más nem, az egyes szerzők öncenzúrája
segítette a szerkesztőt. Mint minden antológia: tartalma vegyes, s itt nem
annyira a színvonal szükségszerű ingadozása szúr szemet, hanem az irányzatok
"pluralitása", a hagyományosabb írásmód mellett szubverzívabb alakzatok
teszik színesebbé az összképet. A kötet talán egy szűkebb értelemben vett
regionalitás ellensúlyozásául nemcsak "önmaga" európai irodalmi emancipálását
végzi el, hanem a Pessoa-típusú költői magatartást személyre szabottan
alkalmazza, kevésbé egymással vitatkozó költő-hasonmásokat léptetve be a
játéktérbe, mint olyanokat, akik az egymástól távolinak tetsző korok
fikcionált alakjaiként, egymástól részleges függetlenségben,
funkcionálhatnak. Lényegében az ál-történelmi, "időtlenített" prózai kísérletek
is oda igyekeznek kifutni, hogy a krónikás-hangot utánzó megszólalástól a
fekete humorú groteszkig hozzanak létre olyan változatokat, amelyek más
magyar és világirodalmi megszólalásokkal dialogizálnak. A regionalitás
részint nyelvi jellegű, de a többrendszerűség elméletével is igazolható. Az
tudatosodik, hogy nem egy szerző, nem egy mű több irodalmi rendszer részeként
sorolható be, erdélyi magyarként, magyarként, közép-európaiként, európaiként,
miközben - ha érvényesül az állami szempont - kisebbségiként szintén.
Ugyanakkor ez utóbbi létezés nem a fel-stilizált "hídszerep"
monologicitásának továbbéltetése (némileg megszépítve és korszerűbbé
szelidítve), még kevésbé a régebbi korszakban indokolhatónak tűnő és olykor a
létezést lehetővé tévő "sajátosság méltóságá"-nak átgondolása, hanem - ha már
a helyi hagyományokra kellene hivatkozni - Bretter György "itt és mást!"
felhívásának időszerűsítése, a regionalitásnak nem elvetése, hanem a
regionalitás és az irodalomköziség szembesítése, egymáson áttetszése, valójában
a "sajátosság" dialogizáltatása a szó tágabb értelmében vett régiós tudattal.
A kulturális szomszédság kultúrák oly értelmű találkozása, amely az irodalom/
kultúraközi folyamatban kaphatja meg sosem végleg lezáródó, mindig formálódó,
újraértelmezésre szoruló és ezáltal gazdagodó jelentését. Az
Erdélyi szép szó 2001 jónéhány
szerzője ennek jegyében dolgozik. Csupa nagybetűvel végzi Szőcs Géza versét,
búcsúját a maga meglátta történettől: AHOGY HULLÁM ÉS SZIKLA EGYMÁSBA VAN TASZÍTVA S AHOGY EGY RÉGI JÓSLAT VAN HOGY VALÓRA VÁLIK ÚGY VÁROK RÁD A PARTON LADY YO MINDHALÁLIG Ez
a fajta versbeszéd az, ami egyre továbbmondódik a Királyhágón innen és túl.
Szerencsére.* *
E tanulmány befejezése után jelent meg a Jelenkor
2003/2. számában (200-207) Bedecs László értő elemzése az Erdélyi szép szó 2001-ről. Az
értékelésben mutatkozó eltérések ellenére mindkét írás egy irányba tart. |