|
|
URI ASAF
A játékegér
Az
éjszaka felém forduló kerek hát, melynek elől nincs emberi folytatása. Milyen
jó, hogy nárcisz van a szobában. A szemem hiába igyekszik megszokni a sötétséget,
az fokról fokra mélyül, a feketéből mindig kiválik egy mélyebb.
Ultramarin kabátban állsz.
Mindenki csodálkozva néz. Én éppen annyira félek, mint te. Délután kettő és négy
között a lépcsőházban harang kondul, majd váratlanul kifakad egy festékestubus.
A testem csak egy irányt ismer, de néha úgy jár, mint az a kétrétgörnyedt
koldusasszony a hídon, sötétkék ruhában és fekete kötényben. Megvásároltam a
könyvet. Vakvezetőnek szánom. Szürkébe öltözve megyek a híd közepe felé, ott
vár a szerencsém. Mi lesz ha kiapad belőle a mosoly? Hol van most, hol forog,
hol veti meg a lábát? A híd még nálad is törékenyebb. Teherbírását többször
is kimértem. Szorgalmasan koplalok, bár a súlyom kevesebb annál, hogy a hídban
bármi kárt tehetne. Hova nézzek, milyen irányba? Nem merek mozdulni, félek,
hogy a híd felhasad, mint a kéz öt ujja. Átmegyünk, csak én, de mellettem
megy valaki, ugyanoda.
Havazás várható, talán a belső
udvarban is fog esni. Könnyű álmom volt, senki nem kért arra, hogy levágjam a
malacot. Nem gondolok a halottak erőtlenségére, csak a lichthof szelíd melegére,
mely télen, nyáron egyforma. Újra lemegy a nap, a szem- közti palotaház
megdermed. Leveszem a celofán burkolatot az új rajzmappáról. Érzem a papír támadó
ösztönét, ebben a percben nem szabad várakozni, nem szabad egyedül maradni. Mintha
lovon ülnék, te vagy a ló, én vagyok a ló nyaka. A nyakad rólad álmodik.
Olyan idegen rajtad ez a ruha,
kemény, ázott karton. Nem szúr, nem vág? A ruhád alatt szirom is van. Ha
rejtekhelyedről előbújnál, gond nélkül szállnál a napfényben, de te kívánod a
súlyt. Már nem is látszol ki a házak közül.
A nyírfa a szeretetéről híres,
ezért van az, hogy hófehér kérge többféleképpen hasad meg, például liliom,
fordított fecske, vagy egy görög betű formájában. Minden fatörzsnek megvan a
saját ex librise, a tövétől a koronáig. Mesélted, hogyan válnak a színek meddővé,
mihelyt egy rossz nyomdába kerülnek. A vihar már a Bécsi erdő felett
vesztegel, a madarak fénytelen hangja erről árulkodik, a nyírfára vésett fordított
madár is baljós képnek tűnik.
A nap ma is két órát késik.
Lifthangok kísérik, néha csengetés. A nap hangtalanul lépdel, a jegenye
levelei tempósan rezdülnek. A festmények a fal mentén állnak. Óraszámra a
konyhaablak előtt ülök, az engem befogadó hely már-már bezárul, mint egy húsevő
virág, tejszínű bodzaillatot iszom, a felhőket számolom, és várom, hogy jöjjön
a zivatar.
Kitűnően átsütötték a sertésbordát,
de a ropogós hús mögött még ott a szív, amelyre a disznó annyira büszke volt.
A nyíl, mielőtt célbaér, annyira lelassul, hogy röptében meg-meg áll. A végébe
tűzött pettyes toll fájdalmasan sercen. A szemben várakozó friss állatszív
vak és meleg, nem sejti, hogy a kilőtt nyíl szemében ő csak egy állókép.
A piros rózsának csak akkor örülök,
ha megül rajta a füst, a tenyerednek, ha nyirkossága titok és félelem, a
hajadnak, ha napvilágra kerül belőle egy szál. Az arcod borítékban lapul.
Nyugtalan ékszerekhez tokot csináltatok, nehogy elillanjon az izgalom.
Bejárhatatlan arca* lenéz a
borítóról, a fűben galambok járnak, kövér paradigmák.
A hátralevő időnek játékegér
formája van. A szürke tömeg a rajta feszülő hálónak is életet ad. Amíg az idő
tart, a háló változatlan, de a végponton egyszerre összeesik, átlátszó lesz és
haszontalan.
Hallom a Fő utca közeledését,
az előreiramlást. Az utca fél eltűn- ni a híd előtti sarkon, de látom, hogy mégis,
pontosan azon a helyen, újból és újból átrohan. Érintsd meg a hátamat.
*
Ludwig Wittgenstein
|
|