|
N. TÓTH
ANIKÓ
Az írás mint szembeszegülés,
az olvasás mint kábítószer*
Interjú Németh Zoltánnal
- Mánia-e számodra az olvasás?
- Talán lehet
ezt így is mondani, mánia, a voyeur mániája, merthogy a születéseddel bekerültél
egy végtelen könyvtárba, és tovább szeretnél haladni benne, tovább, mint
másoknak sikerült, tehát a végére szeretnél járni a dolognak, de egyre
inkább úgy látod, hogy nem tudsz a végére jutni, és ez dühít, és akkor
még tovább akarsz menni és látni, olvasni, egyre elkeseredettebben még
tovább rágod át magad az óriási könyvhalmazon, azokért a részekért, amelyek
még beljebb húznak. Másrészt meg nem a kétségbeesésről és a dühödt keresésről
van szó, hanem arról, hogy van ennek egy élvezete is, tehát végül is az
egészet azért csinálod, mert élvezed az olvasást, belepusztulsz a hiányába,
és élvezed is ezt a kiszolgáltatottságot.
- Az egyik
szövegedben írod, hogy néha másképp olvasol, mint ahogy szeretnél.
- Én mindig
megpróbálok többféleképpen olvasni. Lehet, hogy ez valami alkati tudathasadás
vagy tudathasadásos olvasás, nem tudom, talán úgy szeretnék olvasni, mintha
több olvasó olvasna bennem vagy velem egyszerre, tehát többféleképpen próbálom
olvasni az olvasáson belül a szövegeket, és nem riadok meg attól, ha ezek
az olvasások gyakran egymás ellen törnek, vagy egymást próbálják kijátszani,
vagy teljesen a másik olvasatom ellenében folyik az az olvasás, amely már
belülről is hasadt.
- Felfogható
ez játéknak is tehát?
- Felfogható
játéknak is, meg felfogható elkeseredett küzde- lemnek is, hogy az egyéni
létemet valahogy kitágítsam az olvasás által, tehát hogy ne férjek meg
abban az egy bőrben vagy abban az egy testben, ami adatott nekem, vagy
azt az egy tudatot hogyan tudnám variálni, tehát hogy valamiféleképpen
több olvasóvá szeretnék válni, az olvasás által valahogy több identitást
nyerni.
- És ezáltal
az önmegértés aktusa kiteljesedik?
- De kinek
az önmegértése? Hiszen ha több személyről van szó bennem, akkor az is kérdésként
vetődik fel, hogy melyik személy önmegértése a valódi, vagy ki az az én,
akire mindez visszavonatkoztatható. Hát, merem remélni, hogy nincs egy
én emögött, hogy nem csak egy én vagy egy arc rajzolódik ki.
- Használod
a mintaolvasó kifejezést. Mit jelent ez?
- Ezt a kifejezést
Umberto Ecótól (ő pedig Isertől) hoztam. Mintaolvasó Ecónál az az olvasó,
akit a szöveg elképzel magá- nak, tehát egy szöveg ideális olvasója. Én
a mintaolvasót úgy próbálom értelmezni, hogy az az olvasó, aki képes ellentmon-
dásosan olvasni egy szöveget, és ezekben az ellentmondásokban, az önellentmondások
keltette feszültségben valamiféle új minő- ség vagy tapasztalat tárul fel.
- Véleményed
szerint mi jellemzi manapság az olvasáskul- túrát?
- Biztosan
lehetne erről a fogalomról beszélni úgy általában. Engem az értő olvasók
érdekelnek, akiket nevezhetnénk az olvasás arisztokaratáinak is, tehát
akik megválogatják a köny- veiket, akik mondjuk olyan könyveket is képesek
elolvasni, amilyeneket nagyon ritkán vesz kezébe a többség. Vagyis én úgy
gondolom, hogy az értékes olvasás némileg arisztokratikus cselekvés, egy
kicsit ellenszegülés is. Nem félek ettől a kifeje- zéstől, bár tudom, hogy
vannak negatív konnotációi. Azt hiszem, az értő és egyúttal élvező olvasás
mindig csak kevesek kiváltsága volt, és most arra a kolostori olvasóra
gondolok, aki tudta olva- sás közben, hogy talán ő az egyetlen, aki olvassa
azt a szöveget abban a bizonyos korban. Nem félek attól, hogy egy könyvnek
nincs sok olvasója, hanem az a lényeg, hogy értő olvasók olvas- sák.
- Te mintaolvasó
vagy-e?
- Ez nem így
vetődik fel, hiszen ez egy elvont kategória. Bizonyos szövegek számára
lehet, hogy mintaolvasó vagyok, de nagyon lehetetlen helyzet erről beszélnem,
ráadásul ez megint csak korszakfüggő. Tehát lehet, hogy egy-két értelmezésemmel
vagy egy-két tanulmányommal egy-egy szöveg mintaolvasója lehettem egy pillanatra.
És persze időben változik, és lehet, hogy egy következő korszak vagy egy
következő olvasás jobban képes mintaolvasót nevelni, egy más mintaolvasót,
és az én régebbi olvasatom a többi közé süllyed, vagy akár az elvetendő
olvasatok táborát gyarapítja.
- Tudnál
említeni egy konkrét mintaolvasatot a szövegeid közül?
- Látom, nagyon
tetszik neked ez a kifejezés. Minden értel- mezés mintaolvasatként íródik,
gondolom, de az értelmezői kontextus dönt érvényességéről. Nagyon nehéz
így az embernek önmagáról beszélnie, ráadásul olvasás vagy írás közben
másképp gondol az ember az olvasás és az írás folyamatára, mint arra a
produktumra, ami később szövegtárgyként kialakul és előttem hever. Van
az olvasásnak egy bizonyos aktusa vagy egy folya- mata, az olvasást megszakító
és követő írásnak egy folyamata, és lehet, hogy ami végül az ember elé
áll mint produktum, az tulajdonképpen egészen mást ad ki. Nehéz megválaszolni
a kérdést, lehet, hogy nem is akarom.
Na jó. Viszont
ezzel csak a visszajelzések szintjén érdemes eljátszani. Talán mondjuk
a Kalligram Esterházy-számában megjelent szövegem, ami játék volt,
bár a testtel és a nevekkel, egy nemi identitást, a nőiséget próbáltam
meg játékba hozni. De hát ez egyáltalán nem biztos, lehet, hogy csak a
visszhang alap- ján gondolom. Nagyon sok olyan szövegem van, amely nem
kimondottan tanulmány vagy kritika. Például a legújabb köny- vemben, a
Vírusszövegekben is vannak kimondottan élvezet- szövegek, örömszövegek,
amelyekről úgy érzem, sikerült írások. Mondjuk a nőírókról írott dolog
vagy a pokémonszövegek - többektől visszahallottam, hogy ezek bejöttek
nekik. De ez nagyon időleges, és lehet, hogy ha két év múlva előveszem
ezeket a dolgokat, akkor esetleg teljesen másként látom.
- Sokat
foglalkozol irodalomelmélettel. Mennyire van szükség arra, hogy valamiféle
elméletnek megfelelően olvas- sunk?
- Erről nagyon
sokat beszélgettünk, akár itt, a Felvidéken, akár magyarországi táborokban.
A kilencvenes években volt, ugye, Magyarországon az úgynevezett elméleti
bumm, amikor markáns elméleti iskolák alakultak, és újraolvasták az egész
magyar irodalmat, vagy legalábbis a huszadik századi magyar irodalmat.
- A szlovákiai
irodalomban valamiféle úttörő szerepet vállaltál ezen a téren.
- Hát, azért
voltak elméleti szakemberek nálunk is, mondjuk a strukturalizmusnak voltak
képviselői, de a kilencvenes évek magyarországi elméleti bummja a Szlovákiában
általánosan elterjedt vélemények szerint nálam volt először tapasztalható
- furcsa így magamról beszélni, nem szeretnék nagyképűnek tűnni. Most már
azért változott a helyzet, mert felléptek fiatal teoretikusok nálunk is.
Tehát ez egy óriási kihívás volt, hogy akkor most betagozódni egy elméletbe
vagy sem. Szerintem az egyetlen lehetséges út volt, hogy létrejött a recepcióesztétikai
iskola vagy a dekonosok csoportja Magyarországon is, de felvetődött a kérdés,
hogy akkor milyen viszonyban állni ezekkel, milyen pozíciót elfoglalni.
És nagyon sok olyan iskola is volt (mondjuk az újhistorizmus, a feminizmus,
a kulturális antropológia vagy a Foucault-féle hatalmi diskurzus), amelynek
Magyarországon nem volt erős elméleti háttere, nem voltak olyan szálláscsinálói,
mint mondjuk Kulcsár Szabó Ernő vagy Odorics Ferenc. Számomra a legszimpatikusabb
egyfajta eklektikus olvasás volt, és itt, ugye, az előbb már említett tudathasadásos,
több szálon futó olvasás jön elő ismét. Tehát én variálom ezeket az értelmezési
stratégiákat, mindig azt alkalmazom, amire - érzéseim szerint - a szöveg
kinyílik. Van, amikor a recepcióesztétika felől közelítek, de belejátszanak
az értelmezésbe feminista tapasztalatok is, vagy esetleg a maszkulinitást
vizsgálom, tehát a férfiidentitást, ami megint csak egy nagyon erős elméleti
trend a nyolcvanas évek kezdetétől nyugaton, vagy mondjuk beveszem a dekont,
de ugye a dekonstrukciónak is van minimum derridai vagy Paul de Man-i változata,
vagy retorikus elemzést végzek, vagyis én megpróbálom ezt így keverni.
Egy kicsit a magam élvezetére is, meg egy kicsit a szöveg élvezetére is.
Tehát amire úgy gondolom, hogy megnyílik a szöveg, vagy amire beindul a
szöveg, azokat a stratégiákat hozom helyzetbe, de sosem egyfélét. Az én
olvasásom eklektikus, több irányból érkező olvasatot eredményez. Van az
élvező olvasásnak persze egy olyan veszélye, hogy az ember csak a jót látja
a szövegben, ha kizárólag az élvezetet keresi benne, ezt mindenképpen próbálom
kivédeni, ami nem is olyan nehéz, hiszen nagyon sok olyan szöveg van, amelyet
nem nagyon vagyok képes élvezni. Ilyenkor aztán a hiány válik a megfogalmazás
tárgyává.
- Tanulmányaid,
esszéid mögött óriási jegyzetanyag bizonyítja rendkívüli olvasottságod...
- Hát ez egy
mánia, ha az ember valami újjal feltétlenül meg akar ismerkedni, és bele
akarja építeni a szövegeibe, és megvan - talán ez egy szerencsés tulajdonság
- ez a kielégületlenség, a vágy, tehát a szövegek irányában van egy észvesztő
vagy egy erőszakos vágy, aminek nem tud az ember ellenállni (lehet, hogy
ez a génjeiben van), hogy mindig újabb és újabb szövegeket keres az ember
ahhoz, hogy elveszítse magát bennük. Ez a vágy szerencsére még nem halt
ki belőlem, és tényleg ez a szövegekbe való belebújás, beleburkolózás vagy
eggyé válás vágya vezérli ezeket az olvasásokat meg a szövegvariációkat.
- Esetleg
arra nem goldoltál, hogy egy saját olvasás- vagy értelmezéselméletet kitalálj?
- Jelenleg
talán még nem, mert nem akarok valamilyen rigorózus, előíró elméletet gyártani,
hanem éppen a lubickolást élvezem az egész olvasásban. Másrészt meg hát
persze, minden értelmezői szöveg mögött meg lehet találni a látens elméleti
hátteret, ami talán nálam jobban elkülönül az írásaimat körülvevő kontextustól.
Szerintem az olvasásnak van egy női minősége, és ez a lubickolás az abjectben,
ez a keveredés engem pillanatnyilag örömmel tölt el.
- Az elméletet
nemcsak komolyan veszed, hanem itt vannak ezek a vírusszövegek meg idiótamesék,
amelyekben játszol a terminus technicusokkal, a sokat idézett definíciókat
kifordítod, parodizálod. Miért írsz ilyen szövegeket?
- Egyrészt
meséket írok azok számára, akik irodalomel- mélettel foglalkoznak.
- Hogy
lazítsanak a fárasztó munka közben? Vagy gyermeki játszási vágy vezetett?
- Valahogy
a szabadság felől indult ez az egész. Úgy gondol- tam, hogy megpróbálom
valamilyen narrációba kényszeríteni, széttörni ezeket az elméleti blokkokat,
hogy új lehetőségeket mutathassak fel, és egy egészen más műfajt, a mese
műfaját igyekeztem ütköztetni a komoly elméleti tanulmányok műfajával.
Volt egy olyan ötletem is, hogy írok egy meséskönyvet elmélet- íróknak
vagy irodalomtörténészeknek, vagy ahogy mai szóval mondják: elmélészeknek,
mert azért eléggé elszaporodott ez a típus az utóbbi időszakban. Nemcsak
a nyugati, amerikai egye- temeken tanulnak tízezrek bölcsészetet, már nálunk
is van egy olyan réteg, amelyik esetleg vevő az ilyen mesékre. Másrészt
meg talán lehet ezeket a meséket sztoriként is olvasni.
- A kilencvenes
években születő elméleti írásokat gyakran érte olyan vád is (főleg az idősebb
irodalmárnemzedék részé- ről), hogy olvashatatlanok, érthetetlenek, tele
vannak idegen kifejezésekkel, te pedig pont ezzel játszol el, a mesékkel
vala- hogy honosítod, szelídíted ezeket.
- Igen, de
megtartom ezt az idegenséget, nem próbálok magyar megfelelőt találni, hanem
inkább csak játékba vonom őket. Ezek a kifejezések egyébként szerintem
már meghono- sodtak, tehát aki irodalomelméleti olvasottsággal rendelkezik,
annak a számára nem okoznak gondot. Más részről viszont a pokémonmesém
például éppen azokat a mondatokat válogatja ki az elméleti szövegekből,
melyek mintha egy kicsit önmaguk ellen fordulnának. Ilyen mondatok persze
az én szövegeimben is megtalálhatók. Ha ezeket a mondatokat az ember kiragadja
a szövegösszefüggésből, akkor elgondolkodik azon (és most egy kicsit a
saját kasztomon belül beszélek), hogy ezek a mondatok nem önmaguk paródiái-e.
Furcsa dolgok jönnek elő ilyenkor. Az ember elgondolkozik, hogyan is lehet
értelmezni egy ilyen teljesen szörnyszülött szókapcsolatot vagy mondatot,
amelyhez nem is kell kommentár, csak elég egy más kontextusba állítani.
Ez egy kicsit olyan, mint annak a bizonyos hermafroditának a naplója, amelyet
Foucault minden kommentár nélkül közzétett. Nálam is megy a mese, egyszer
csak előhúzom ezeket a mondatokat, és ebben a másik kontextusban egészen
más olvasatuk van az elméleti alapvetésű mondatoknak.
- Az elmélet
mellett beszéljünk a kritikáról is. Szükség van-e rá, illetve milyen kritikára
van szükség, elfogadóra-e vagy szá- monkérőre?
- A kritika
szóval szemben erős averzióim vannak. Főleg azért, mert a kritikussal kapcsolatban
van egy előítélet, hogy az egy mindentudó pozíció: a kritikus jogosult
arra, hogy egy hatalmi pozícióból meg- és elbírálja a szöveget. Ez egy
közhely ugyan, de még mindig él, ezért nem szeretem. A profi olvasó kifejezés
sokkal szimpatikusabb számomra. Én általában pró- bálom is közzétenni,
hogy a szöveg nem értése valójában a saját korlátaimmal való szembesülés.
Minden olvasónak vannak korlátai. A negatív kritika az olvasó csődje is,
még akkor is, ha az értelmezett szöveg eredendően dilettáns. Ezzel a kifejezéssel
persze óvatosan kell bánni, hiszen hány olyan szöveg volt már, amelyet
dilettánsnak állítottak, és aztán az idő értéket csinált belőle vagy fordítva.
Tehát a kritikus szót nem nagyon szeretem, bár tudom, hogy van egy olvasói,
illetve egy írói elvárás, amely szeretné, ha a kritikus foglalkozna a szövegeivel,
méghozzá az említett módon. De én ezt a mindentudó pozíciót elutasítom.
- Vannak
elvárásaid tehát, inkább számonkérően olvasol, semmint elnézően. Egyáltalán
hogyan választasz?
- Erről nagyon
nehéz beszélnem. Leggyakrabban eklektikus olvasást próbálok generálni,
végigfuttatni a szöveg testén olyan olvasásokat, amelyek közül némely kimondottan
a belső ellent- mondásokra meg a hibákra figyel, s így valóban létrejöhet
a számonkérő olvasás. De ez egyáltalán nem a szerző ellen irá- nyul, inkább
a szöveg van megcélozva. Bár nagyon sokan személyeskedésnek veszik az efféle
olvasásokat. Inkább kísér- letek ezek, bár lehet, fájdalmas kísérletek.
Elképzelhető, hogy ezt a jövőben nem fogom csinálni. Én egyébként sosem
féltem attól, hogy kinyilvánítsam a saját idegenségemet egy szöveggel kapcsolatban.
Nem tartozom azok közé a kritikusok közé, akik csak azokról a szövegekről
írnak, amelyek "tetszenek" nekik, amelyekről pozitívan tudnak írni. Mindenevő
vagyok ilyen téren, jöhet bármelyik szöveg, és a saját értetlenségemet,
a saját korlátaimat nem szégyellem kinyilvánítani.
- Az elmélet
és a kritika fogalma mellett milyen gondolato- kat hív elő az irodalomtörténet
kifejezés benned? Az egyik szövegedben olvastam, hogy érdekes lenne irodalomtörténetet
a szerzők nevének elhagyásával írni.
- Ez az intenció
abból született, hogy úgy látom, nagyon sok esetben a szerző neve olvastatja
a szöveget, tehát van egy szer- ző, aki egy-két jó művével bekerül a kánonba,
és egészen más- ként olvasunk a szerző nevének tudatában, mintha az adott
szövegnek más szerzője lenne. Gyakran alapvető módon szól bele az olvasásba
az, hogy kinek a szerzői neve alatt szerepel egy bizonyos szöveg. Ez a
szövegközpontúság egyébként orosz formalista-strukturalista alapállás,
ezek a teoretikusok csak a szövegre helyezték a hangsúlyt, csak a szövegek
alapján pró- báltak irodalomtörténetet írni, és ennek még egy ad absurdum
vitt lehetősége lenne a szerzői nevek nélküli irodalomtörténet, amely az
abszolút tisztaság illúzióját kelti fel. Persze minden illúzió utópisztikus
és megvalósíthatatlan, és már benne van a szennyezés lehetősége. De, mondjuk,
szembeszegülésként érdekes lenne, és lehet, hogy majd játékként valamikor
fogok is írni egy ilyen irodalomtörténetet, vagy lehet, hogy valakinek
ötle- tet adtam ezzel.
- Ennek
ellenére tanulmányaidban elég sokat foglalkozol a szerző nevével meg egyáltalán
a szerzőséggel...
- Hát igen,
éppen azért, mert úgy gondolom, a név nagymér- tékben belejátszik az olvasásba
és az értékítélet meghozatalába, meg eleve van egy elvárási horizont, amelybe
a szerző neve nagyon erősen beleszól, mert bizonyos elvárások szerint olvas-
suk annak a bizonyos szerzőnek a szövegeit, az életmű verzió- jának birtokában.
És már lehet, hogy a választásba is beleszól mindaz, ami az irodalmi kontextusban
körülveszi azt a bizonyos művet vagy szerzőt, az irodalmi életnek egy aurája.
Tehát a név már abba is beleszól, hogy egyáltalán milyen könyvet veszünk
a kezünkbe.
- Lehet,
hogy egy általunk elismert szerző gyengébb művét felértékeljük azáltal,
hogy egy szerzői névhez tartozik?
- Igen, ez
is benne van. De fordítva is érvényes: van egy nagyon jó szöveg, de ismeretlen
szerzői név áll fölötte, ezért aztán nem fedezik fel az értékeit, amelyek
által talán sokkal jobban beilleszthető abba a jelenkori kánonba, amelynek
az ismertebb szerző kimozdíthatatlanul része.
- Nagyon
érdekes, hogy írásaidban sok helyen élőlénynek mondod a szöveget.
- Az egyik
rögeszmém az, hogy a szöveg számomra nő, amely csábít, kicsúszik a kezem
közül, kacérkodik velem, kielégít és megtagad. A test és az írás, a test
és az olvasás, a csábítás és az olvasás előttem rejtett módon valamiféleképpen
összefüggenek, és ezeket az összefüggéseket is megpróbálom beépíteni az
olvasásomba. Ez nagyon sokszor önellentmon- dásokhoz vezet, de ezektől,
mint már mondtam, nem félek.
- Sokat
foglalkozol olyan szövegekkel, melyeknek a szerzője nő. Nincs meg benned
a férfi felsőbbrendűség, a nők által írt szöveget egyenrangúnak tartod?
- Hát igen,
maximálisan egyenrangúnak. Persze lehet, hogy beleszól az olvasásba az,
hogy szerzői névként női név szerepel a szöveg felett; igaz ugyan, hogy
egyenrangúnak tartom, tehát nincs az az értékviszonylat, hogy egy nőt eleve
többre vagy esetleg eleve kevesebbre tartok. De mégis: más. Minőségileg
biztosan nincs különbség, más szempontból viszont... Lehet, hogy nem véletlenül
választotta mondjuk Esterházy Csokonai Lilit, egy női nevet, mert megírhatta
volna a szöveget egy aggas- tyán vagy egy tizenöt éves fiatal homoszexuális
pozíciójából is, férfinév alatt. Lehet, hogy beleszól az olvasásba, hogy
egy nő neve szerepel szerzői névként a szöveg fölött. De hogy hogyan, az
már egy másik történet.
- A szövegjáték
nálad úgy is megnyilvánul, hogy vándorol- tatod a szövegeidet egyik helyről
a másikra köteten belül és kötetek között is.
- Vannak bizonyos
szövegek, amelyek mondjuk megjelentek már egy korábbi kötetben, és elindítanak
bennem más szöve- geket. Élvezem azt a szöveget, van egy vonzáskörzete,
vagy valami új minőséget fedezek fel általa, új szövegek jönnek létre belőle.
Ezért úgy gondoltam, hogy bűn lenne kihagyni abból a későbbi kötetből,
amelyet indukáltak, amelybe beletartoznak. Például A kapus öröme...
című kötetben megjelent két elméleti mese kapcsán kérdezték, miért nem
írok ilyenekből többet, és ennek a késztetésnek, és persze saját magam
késztetésének megfelelve írtam meg ezt az újabb könyvet, a Vírusszövegeket.
A két szöveg egészen más jelentést nyert ebben a másik kötet- ben, amely
általuk, belőlük jött létre. Ez is egy játék tehát a jelentéssel vagy a
kontextussal, illetve egy kontextusnak a kifordítása.
- Kicsit
más téma: van-e értelme olyan fogalmat használni, mint szlovákiai vagy
felvidéki magyar irodalom (hiszen Szlovákiában élsz)?
- Nagyon nehéz
ez, mert hát mondhatjuk, hogy egy magyar irodalom van, de mégiscsak vannak
olyan szövegek, melyeken erősen látszik, hogy mondjuk erdélyi vagy felvidéki
kötődésük van. Tehát lehet, hogy van értelme a szlovákiai magyar irodalom
fogalmának (bár ez ellen én sokáig hadakoztam, a kettős köny- velés veszélye
miatt), de csak bizonyos szövegek számára, amelyek evidensen a szlovákiai
magyar valóságból merítik a jelentésüket, azaz van egy hangsúlyos valóságvonatkozásuk.
Itt vannak például Sántha Attila egyes lírai opuszai, melyek székely szlengben
íródtak, vagy olyan szlovákiai magyar szövegek, melyek szlovák kifejezéseket
csempésznek be; ezzel én is megpróbálkoztam. Persze az is igaz, hogy ezt
meg lehet írni Magyarországon is. Ennek nagyon jó példája Szálinger Balázs,
némely szövege akár az erdélyi irodalom részének is tartható. Meg is esett
az a humoros helyzet, hogy mint fiatal erdélyi vagy romániai magyar költő
kapta meg kötete a támogatást. Vagy például Szálinger zalai szövegei, vagy
Hizsnyai gömöri versei, amelyeknek szintén van valóságvonatkozásuk (vagy
helyi nyelvük, nyelvjárásuk), s így nem nagyon választhatók el Zalától
és Gömörtől, és akkor lehet, hogy ennek is van értelme: ha van szlovákiai
magyar irodalom, akkor van például zalai vagy gömöri magyar irodalom is.
- Elképzelhető,
hogy egy magyarországi olvasónak a szlo- vákiai magyar irodalom bizonyos
értelemben egzotikusnak tűnik?
- Az a szlovákiai
magyar irodalom lehet egzotikus, amelyik hangsúlyozottan egy valóságreferenciára
játszik rá, mert mond- juk például Csehy Zoli verseskötetéből abszolút
nem derül ki, hogy ez most egy Budapesten élő költő vagy Firenzében szüle-
tett nyugati magyar stb. Nála abszolút kimutathatatlan, hogy szlovákiai
magyar szerző, viszont vannak olyan könyvek, ame- lyek értelmezésébe igenis
belejátszanak bizonyos sajátos jelen- tések, tehát ostobaság lenne nem
tudomást venni arról, hogy ez egy valóságreferenciával dolgozó szöveg.
Nálunk, Felvidéken a fiatalok általában nem élnek ezzel a lehetőségel.
Erdélyben vannak nyomai ennek, persze nemcsak a patetikus sorskér- déseket
felvonultató szövegekre gondolok, hanem inkább a játékos-ironikus-szleng
nyelvet használókra.
- De van
egy olvasói réteg, amelyik pontosan ezt a pateti- kusnak mondott sorskérdés-problematikát
várja el, és számon- kéri a fiataloktól ennek hiányát.
- Igen, de
tőlem ez annyira távol áll! Engem ez nem igazán érdekel, és ezt úgy nyilvánítom
ki, hogy nem foglalkozom ezzel.
- Viszont
sokat írsz szlovákiai szerzőkről. Pontosabban háromról publikáltál sokat
- Tőzsér Árpádról, Grendel Lajosról, Talamon Alfonzról - ez egyfajta értékbeállítás
is?
- Érdeklődés
is, de gyakran felkérésre dolgozom. Mondjuk egy magyarországi lap szeretne
íratni ezekről a szerzőkről, és ugye van egy felvidéki figura, aki ír recenziókat,
kritikákat, talán jobban ismeri a témát, mint egy magyarországi, van valami
affinitása, tehát ezek eleve felkérésre születő írások. Ezek a szerzők
magyarországi lapok vagy olvasók számára is fontosak. Valahol olvastam,
hogy régebben megvolt a szlovákai magyar irodalom mint kategória, és akkor
volt egy rekesz, amin belül lehetett vele foglalkozni. '89 után teljesen
megváltozott a helyzet, mindent szabad, és akkor ez a kategória üressé
vált, s valahogy nem találják meg a helyüket bizonyos szerzők, mert egyrészt
már nem érzik magukat szlovákiai magyarnak, vagy ennek a kategóriának a
szűkítő erejét érzik, másrészt meg nagyon nehéz betagozódni a magyarországi
irodalmi folyamatokba. Mivel azokból is kiszorulnak, keletkezik egy légüres
tér, ez pedig problémaként vetődik fel.
- Mit tartasz
az utóbbi évek nagy irodalmi eseményének? (Elsősorban művekre gondolok.)
- Most éppen
nagy esemény volt számomra, hogy újraol- vastam Nádas Pétertől az Emlékiratok
könyvét. Nekem ez nagyon bejött. Halvány emlékeim voltak, még valamikor
gimna- zista koromban olvastam, nem elejétől a végéig, hanem rapszo- dikusan,
részleteiben. Ez most nagyon nagy élmény volt. Aztán Térey János Paulusát
említeném még hirtelen.
- Kedves
szerzőid, műveid, irodalomtörténeti korszakaid? (Elsősorban huszadik századi,
pontosabban kortárs művekről írsz...)
- Petronius
Satyriconja nagy kedvencem, aztán mindenkép- pen Sade márki életműve
jelent meghatározó élményt számom- ra, aztán Czóbel Minka bizonyos szövegei,
kortársaim közül Csehy Zoli versei és versfordításai, Térey szövegei, Esterházy.
- Mondjuk
ez a te kánonod?
- Mondjuk,
igen.
- Megjósolható-e,
merrefelé tart majd a következő évek kanonizációs stratégiája?
- Remélem,
hogy nem, mert az egészben az izgalmat az jelenti, hogy sosem lehetünk
biztosak magunkban és a szövegekben, ez a bizonytalanság sok, ma komolynak
tűnő kanonikus pozíciót nevetségessé is tehet és tesz. Az idő kikezdhet
mindent, a mozgások kontrollálhatatlanok, remélem, hogy soha nem érzi magát
olyan helyzetben az irodalomkritika vagy az irodalomtörténet, hogy biztos
olvasási pozíciókat talál. Annak örülök, hogy valószínűleg nem lehet előre
jósolni.
- Mi az,
ami számodra az éppen születő legfrissebb irodalomban izgalmas?
- A jelen
perspektívájából nagyon sok a jó író és a jó költő, sok jó szöveg születik
szerintem, és nem biztos, hogy az a szöveg rossz, amelyik nem kerül be
az irodalomtörténetbe, egész egyszerűen csak arról van szó, azért hullanak
ki, mert nem tudnak hatni más művekre. A kortárs olvasó számára talán ijesztő
a jelen, a sokféle irány, úgy tűnik, mintha széttartás lenne, átláthatalanok
a dolgok, de száz év távlatából visszatekintve, tudatlanul és általánosítva
csak néhány műalkotás lesz fontos, néhány szövegirány lesz megkülönböztethető.
Én viszont éppen a jelenkor kavalkádját élvezem. Azokat a szövegeket is,
amelyek csak zárványként működnek majd a jövőben, melyekhez nem fognak
visszatalálni a későbbi szövegek és a későbbi olvasók. De ezt nehéz megjósolni.
- Nagyon
termékeny vagy. 1999-ben jelent meg az első köteted, most pedig már a hatodiknál
tartasz: három tanul- mány- illetve esszékötetet, egy monográfiát és két
verseskötetet jegyzel.
- Talán kiböjtöltem
ezt. Nagyon sok olyan fiatalkori írásom, versem van, ami nem jelent meg,
ami eldobásra ítéltetett. Volt bennem egy dac vagy anarchisztikus hevület
egészen 24-25 éves koromig, hogy egyetlen szövegemet sem engedem megjelentetni.
- Miért?
- Hát ez valamiféle
ellenszegülésként működött az irodalmi élet iránt. Az első verseim valamikor
21 éves koromban úgy jelentek meg a Grendel Lajos által főszerkesztett
Irodalmi Szemlében, hogy ellopták tőlem, bevitték a szerkesztőségbe, s
mire ezt megtudtam, addigra a lap már a nyomdában volt. Lehet, hogy túl
nagy fontosságot tulajdonítottam a szövegeimnek vagy magamnak. Aztán később
ez változott.
- Mekkora
kihívás volt a monográfia műfaja?
- Nagy kihívás.
Hiszen van egy nagyon fiatalon elhunyt szerző, Talamon Alfonz, akit sokra
tartok, és van egy közeg, amelyik őt sokra tartja, és lezárult az életmű.
Ráadásul a magyarországi olvasók nem nagyon ismerik a szerzőt, tehát az
is feladat, hogy a monográfia lehetőségeivel felmutatható legyen, hogy
ez egy olvasható szerző, azaz belefér azokba a kanonikus mozgásokba, amelyek
a kilencvenes éveket meghatározták, tehát hogy Talamon is olyan autentikus
figura (pontosabban a szövegei), aki a kilencvenes évek fontos nevei mellé
emelhető. Ebben nagy segítségemre voltak más irodalomtörténészek és kritikusok
is, akik foglalkoztak Talamonnal, és akikre mindig is hivatkozom, hogy
egy hálót, egy kontextust tudjak rajzolni a szövegei köré.
- Mennyivel
kerülsz közelebb írás közben (elmélettel) egy szöveghez? Másképp hat-e
szöveg, ha csak gondolkodsz vagy ha írsz is róla?
- Nem tudom
ezt így szétválasztani. De ezt a monográfiát is ellentétes olvasatoknak
akartam kitenni, végigfuttatni a szöveg testén több, egymásnak ellentmondó
olvasatot, hogy ebből is kivilágoljon, mennyiféle érintésre képes megmozdulni
a szöveg. Talamonnak a szövegei ezért jók, nagyon gazdagok, és egyúttal
nagyon fárasztóak. Meg tudom érteni azt az olvasót, aki képtelen végigolvasni
Talamont. De hát ugyanúgy az Emlékiratok könyve is nagyon fárasztó.
A fáradság, a szöveggel való foglalatosság vagy bíbelődés, vagy ennek a
fáradsága, szenvedése olyan élvezetet sajtol ki, ami csak így érhető el,
csak az olvasás nehéz- ségei által. A Talamon-szövegek hatását is talán
pontosan ezek az olvasási nehézségek jelentik, ezek fordulnak át egy idő
után egyfajta élvezetté.
- A monográfiának
egyenes következménye volt, hogy te lettél a szerkesztője a Talamon összegyűjtött
írásait tartalmazó kötetnek, melyhez utószót is írtál?
- Igen, ez
abból adódott, hogy ha már úgyis foglalkoztam a monográfia kapcsán Talamon
szövegeivel, akkor elvégezhetem ezt a munkát is. Nehéz volt egyébként,
mert a Talamon- szövegek eléggé szét vannak, úgy kellett utánajárni, és
Be- nyovszky Krisztián kritikájából ki is derült, hogy egy szöveg kimaradt
a válogatásból. A Magvető 95-ös Körképében volt benne, s nekem elkerülte
a figyelmemet. Ez egyébként nem olyan nagy baj, hiszen más írásokat tudatosan
hagytam ki, s várható volt, hogy előbukkanhat még egy-két novella.
- Beszélgessünk
egy kicsit a verseidről is. Nagyon furcsa, szokatlan, különleges szövegek
ezek.
- Ezek a szövegek
Sade-intenciók alapján születtek, kísér- letek a test szöveggé tételére,
illetve a testre írt szöveg alakí- tására, amint az utószóban meg is fogalmaztam.
Megpróbáltam az irodalom játékába vonni: Greeneway filmjeitől kezdve Sade
márki prózájáig mindig is hatással voltak rám az ilyesfajta meg- közelítések.
Ezeknek a hatásoknak a nyomán szerettem volna másfajta, nyitott, testi,
elcsúszó, obszcén nyelveket létrehozni. Ennek persze megvoltak a maga nehézségei,
mert ami létrejött, az egy nagyon kevert nyelv, abszolút nem lehet mondani,
hogy egyetlen narráció mentén olvashatóak a kötet versei és prózái, tehát
nagyon eltérőek is. Talán az eredet szétjátszása és újra- értelmezése volt
egyik célom.
- A perverzió
méltósága című versköteted fülszövegében olvasható, hogy ez a könyv
akár botránykő is lehetne. Milyen visszajelzéseid vannak a könyv "kapósságát"
illetően?
- Az az idézet
valahogy úgy hangzik, hogy csak meg kell találni az ehhez megfelelő olvasót.
Tehát eleve az az olvasó fogja botrányként érzékelni, aki úgy szeret olvasni,
hogy felháborod- jon, aki botrányként akarja olvasni. Másrészt viszont
vannak visszajelzéseim, hogy verseskötethez képest meglepően sokat eladtak
belőle. Bár ez semmit nem jelent.
- Talán
pont azért adtak el sokat belőle, mert botrányszaga van?
- Hát lehet,
hogy már a címe is, vagy a borító miatt. Nagyon jó a borítója, Hrapka Tibor
munkája. Másrészt vannak, akik gratuláltak, hogy milyen jó játék, hogy
hatást tud kifejteni, állítólag a kötet verseivel ijesztgetik a lányokat,
tehát már megérte.
- Az első
köteted - A kapus öröme a tizenegyesnél - megjelenése után megkaptad
a legrangosabb szlovákiai magyar irodalmi elismerést, a Madách-díjat, majd
nívódíjat A szem folyékony teste című verskötetedért illetve a Talamon-
monográfiáért, az idén pedig a rendszeres és fontos publi- kációkért járó
Bárka-díjat, ami magyarországi szakmai odafigyelést jelent. Mennyire fontosak
ezek az elismerések?
- A díjak
az irodalmi élet szükségszerű velejárói, jó vagy rossz értelemben. Természetesen
én büszke vagyok minden díjra, aminek van valamiféle aurája, másrészt meg
egyáltalán nem becsülöm túl, sok írót ismerek, aki megkaphatta volna. Nem
biztos, hogy ez a díjasdi minden esetben a legértékesebb szöveget tünteti
ki - persze mi az, hogy értékes szöveg... Az biztos, hogy az embernek jólesik,
ha törődnek vele.
- Ösztönöznek
ezek az elismerések?
- Nem, nem
ösztönöznek, hanem inkább csak visszamenőleg jelzik, hogy amit csináltam,
azt néhány, irodalommal foglalkozó egyén ismeri és talán elismeri. Tehát
nem előre mutatnak, hanem megnyugtatnak, hogy na, azért valaki olvassa
a szövegeimet. Persze nemcsak a díjak fontosak ebből a szempontból, hanem
a könyveimről írt egy-egy kritika is ugyanilyen örömmel tölt el. Tehát
egy recenzió is fontos, még a negatív kritika is, ha érzem a szerzői tekintet
figyelmét, a komolyságot, az olvasásnak a bonyolultságát, fáradságát, erejét,
hogy foglalkozott velem.
- Milyen
olvasóra számítasz a saját szövegeiddel kapcso- latban?
- Nehéz meghatározni,
hogy milyen olvasót szeretnék magamnak, mert hát a szövegeimet kiraktam
a külvilágra, és attól fogva önálló életet élnek. Bármit csinálhatnak a
szöve- geimmel, a legdurvább kritikának is kitehetik, tehát nyugodtan akár
övön aluli ütésekkel is illethetik, föl is tupírozhatják. Én egy poénos
olvasót képzelek el a szövegeimnek, akinek számára az olvasás meg az írás
játék és szenvedély, zsigeri élmény.
* 2002-es interjúpályázatunk
díjazott munkája (A szerk.) |
|