"A nyúl a gyáva állatok közé tartozik ... fűvel táplálkozik,
ami nem is lehet olyan rossz ..."

(Nagy Lajos)

"Viselkedjenek rendesen az emberek!"

(egy járókelő)

Volt is, persze, volt belőle probléma és gond épp elég, mert a helyzet úgy áll, és én ezt büszkén vállalom, hogy engem világéletemben a kis dolgok foglalkoztattak. És amikor azt mondta nekem (ó, te széparcú tündér, pattanásos Kamilla!), hogy jót biliárdoztak, meg fogta a kezét, milyen hideg a kezed!, hát akkor én köszörültem a torkom, meg erősen benntartottam a levegőt, fuldokoltam, noha titkon reménykedtem abban, hogy túlbecsülöm az eset jelentőségét, de végül mosolyszünet lett a dologból, hiába igyekeztem a régi mederbe terelni a dolgok folyását. És hát, persze, ez volt még a baj: igazából csak a vízparton járt az eszem, de nem lehetett menni, mert esett, aztán úgy is maradt, borultan, felhősen, egész nyáron, mert a kisvárosban ilyen nyárvégeken mindig szürke az ég, állandóan esik, és gyakran rátör az emberre a mosolyszünet.
     És hát úgy voltam vele: nem akarok én annyira komorkodni, elég!, mosolyogni akartam és kapóra jött, hogy az Ádi is odahaza tölti ezt a mosolyszünetes időszakot, és ő is inkább mosolyogna, ezért különféle alkalmi szórakozásokhoz folyamodtunk, ahogy ezt addig más, csupán enyhén borúsabb időszakokban is tettük.
     És hát a dolog úgy alakult, hogy azon a nyárvégen nagyon ment a kárász a csatornán, ezért rendszeresen kijártunk az Ádival, de előtte mindig mérsékeltük a mosolyszünet ásító periódusát egy kis marihuánával, amennyi éppen volt, és ahogy így, végtelen nagy csöndben horgásztunk, rá kellett jönnöm: valóban, engem tényleg csak a kis dolgok foglalkoztatnak. Merthogy.
     Az egyik délután, amikor közösen leugrottunk nagymama házának varázslatos udvarára a teleszkópos botért meg a jófajta bambuszokért, az Ádi nekiállt gilisztát ásni, meg igazi, ruganyos paprikás kenyeret gyúrni, én meg elővettem azt a maradék kis kendert, ami volt még, mert előző éjszaka is horgászni voltunk, és ott álltunk, tanácstalanul, álmosan mindketten, hogy most mi le-gyen, mit is kellene csinálni ezzel a kis maradékkal, amit persze én is meg az Ádi is tudtunk, hogy mit kellene, csak azt nem, hogyan kellene. És akkor elővettem egy régi műanyag flakont, félig töltöttem vízzel, nagymama egykori konyhájából csentem egy kis alufóliát - mert az Ádi anyja mindig szalvétába vagy folpackba csomagolja a kolbászos szendvicset, a szenyát -, lyukat szabtunk az üveg nyakán, tetejére pedig ráerősítettük a fóliát, amin apró lyukakat ütöttünk, erre szórva a kendert. Ez jó ötletnek bizonyult, és elvonultunk a műhely elé, a fóliasátor fedezéke alá, oda, ahol a szomszéd Erzsi házának alacsony, mállott fala éktelenkedik, s ott feléltük a porciót, aztán meg, miközben jót nevetgéltünk, eltüntettük a nyomokat: az Ádi kiöntötte a flakonból a vizet, én meg az elégett kendertörmeléktől megkormosodott alufóliát borsónyira gyűrtem és nagy lendülettel áthajítottam Erzsi elhanyagolt baromfiudvarára, amely az alacsony, mállott fal túlsó oldalán árválkodott - irány a part.
     Azon a délután azonban valahogy nem mozgott úgy a kárász, ahogy azt addig megszoktuk, ráadásul újra beborult az ég, a távolban fekete felhők, csepergett az eső, dörgés, nem voltak jók a kilá-tásaink. Vörös szemekkel ültünk a botok mögött, amikor egyszerre nyakunkba borult minden, ömlött, szakadt - lustán álltunk fel, szinte fájtak a ránk zúduló, ujjnyi cseppek, s felcaplattunk a gátoldalra, a vaskos diófák alá, mert mindegy volt már, hol vagyunk, és mindegy az is, mit csinálunk. Csöndben álltunk a fák alatt. Odakint zuhogott az eső.
     És engem - nem tudom, mitől, de - határozottan rossz érzések rohannak meg minden ilyen nagy felhőszakadáskor, baljós sejtelmek, hallucinációk, ez volt akkor is, szorongtam, borúsan kezdtem látni a jövőt, és valami megmagyarázhatatlan félelem fogott el, és bonyolult dilemmával kezdtem küszködni legott. Mert eszembe jutott Erzsi. Én nagyon jól tudtam, hogy Erzsi édesapja és édesanyja már régen meghalt, mind a kettő rákban - alig emlékszem rájuk. Ám.
     Az apja valami kalapos ember volt, aki a második világháborúban elvesztette a fél karját, és én egyszer hatalmas pofont kaptam apától, mert azt mondtam az Erzsi apjának, hogy a bácsi bizto-san félvállról veszi a dolgokat, de ő nem haragudott, de nem is nevetett, hanem sírt, aztán egyszer csak meghalt, és bár fiatal voltam, megéreztem, amíg ez a világ fennáll, történjék bármi, én ezzel a szegény családdal nem tudok tisztába jönni, mert a temetésen is, ahogy a gyászoló emberek részvétüket nyilvánították, mi is ott álltunk apáékkal, én elől, oldalra nyálazott haj, élire vasalt úttörőnadrág, és amikor sorra kerültem - nem tudom, mi történhetett, de -, nyújtottam a kezem, gratulálok, mire Erzsi hisztérikusan toporzékolni kezdett, leroskadt, ami annyira megrémisztett engem, apáról szakadt a víz, anya elfordult, szóval annyira megrémültem, hogy önkén-telenül hátraléptem, ahol nem volt már semmi, csak a kiásott sír, benne a koporsó, és éreztem, ahogy elvesztem lábam alól a talajt, hátratántorodom, bal lábam bele a sírba, egyenesen a koporsóra, míg a másik lábam kint, a sír peremén, az összehalmozott göröngyökön, az emberek jajgatva sírnak, én fél lábbal a sírban, egészen kifacsart pózban, groteszk terpeszben, ha Béres, a tornatanár ezt látta volna, megadja év végén az ötöst, és csak néztem riadtan, de mire észbe kaphattam volna, apa megragadta a jobb karom, és kirántott a sírból, otthon meg matekoznom kellett estig. És ez komoly lelkiválságot idézett elő akkoriban nálam, mármint hogy belecsúsztam a sírba, igyekeztem is helyrehozni megtépázott nimbuszom, de minduntalan akadályokba ütköztem, mígnem egyszer véletlenül megkérdeztem Erzsit, amikor szokása szerint nagymamáéknál üldögélt, hogy na Erzsi, arra vagyok kíváncsi, hogy Feri bácsi - így hívták az édesapját - hol van, mire Erzsi hazarohant, apa meg rettenetesen elvert, hogy képzeled ezt a szemtelenséget! - de hát én csak ... ez filozófia, apa - pofa be!
     Legyek őszinte? Erzsi édesanyjával sem voltam jóban, a temetés után szóba sem állt velem, persze, hogy nem, szegény asszony. Erzsi mindig elpanaszolta nagymamának, hogy az édes-anyjának végbélrákja van, és olyan aprókat székel, mint egy nyúl, nem szólva nyúlfarknyi aranyeréről, ehhez jött, hogy én egyszer, húsvétkor, átrohantam meztelenül, kisebb voltam még akkor, és locsolkodás után a herezacskóm deformálásával női nemi szervet csináltam magamnak, ezt mutogattam, apa megpofozott, úgyhogy elég sok zűrt okoztam én ennek a családnak, bár szerintem arról nem én tehetek, hogy Erzsi magányosan élte az életét, de biztosan ezekért a dolgokért jutott eszembe ott, a diófák alatt Erzsi megviselt arca, és az, hogy valami nagyon gyanús itt, va-lami nagyon nem lesz rendben. Szorongtam.
     Hosszú óráknak tűnt, ahogy ácsorogtunk az Ádival, szótlanul, mélázva, engem pedig egyre jobban hatalmába kerített a rettenet. Noha tisztában voltam vele, hogy Erzsi a szülei halála óta nem tette be a lábát a baromfiudvarba, se a disznóólba, amely egybe van építve a tyúkketrecekkel, nem ment ki a fejemből a gondolat, hogy az fog történni, hogy Erzsi ezen a nyárvégi esős délutánon úgy dönt, elérkezett a pillanat, most, ebben a minutumban ki kell mennie a baromfiudvarba, vagy abból a célból, hogy körülnézzen, mi van ott, mert már a szülei halála óta nem tette be a lábát, vagy csak egyszerűen leskelődni akar, felállni egy diszperzites vederre, s végignézni, hogyan húgyozza össze dédnagytati a kutyaólat meg apa motorját, és ez egy magá-nyos asszony részéről akkor, ott, a diófák alatt nagyon könnyen elképzelhetőnek tetszett a számomra. Ezért volt, hogy nem bírtam szabadulni a vészes gondolattól, hogy úristen! belép oda, ahová évek óta nem tette be a lábát, körülnéz, és a rozsdás tyúkketrecek meg a disznóólba behányt talicska és ásó körül sarjadzott, szeméremszőrzetszerű fűcsomók között megtalálja a borsónyira összenyomorított alufóliát, és máris bekövetkezik a baj. Elképzeltem, ahogy belép, megtorpan, megdöbben, mert nagyon jól tudja, hogy a szülei halála óta senki nem járt itt, és egy ak-kor ottfelejtett alufóliadarab már régen szétmállott volna, szája szegletén kaján mosoly kacarászik, mert tisztában van vele, hogy a fólia csak egy helyről kerülhetett át, nagymamáéktól, márpedig nagymama nem dobál, mert már nem is él, dédiék meg nem tudnának átdobálni ilyesmit, egyáltalán, semmit. Csípőre teszi a kezét, gúnyosan elmosolyodik, eszébe jutok én, eljött a leszámolás órája, így, félhangosan maga elé, lehajol, kezébe veszi a borsónyira összegyűrt fóliadarabot, s komótosan, vigyázva kibontogatja. És akkor meglátja benne az elégett kis kendertörmeléket, árulkodó illat, Erzsi helyeslőleg bólint, és átmegy szólni dédiéknek, aminek semmi értelme nem lenne, ezért inkább egyenesen a rendőrséget hívja, és hát én is ezt az utóbbi meg-oldást véltem a legracionálisabbnak, tekintettel Erzsihez fűződő viszonyomra, és minden ízemben reszketni kezdtem, már hallottam a szirénákat, csörrenni bilincset, a fenébe, valaki fut felénk, élesen kivehető, ahogy csattog a cipője a nedves aszfalton, a francba!, megragadtam az Ádi karját, aki rettenetesen megijedt, mert ő is elgondolkozott, nézte, hogyan futko-rásznak a hangyák, ezzel foglalkozott mostanában, tudományosan, és úgy gondolta, hogy akkor most gyarapítja ismereteit, de most nagyon megijedt, hogy belémartam és megráztam. Rekedten suttogva adtam elő neki, hol is van a gond, hogy jönnek értünk, hogy most akkor aztán tényleg vége mindennek, új élet bimbózik, tessék hozzászokni, de előtte még egyeztessünk, beszéljünk össze, a Kétegyházi úton egy tanya mellett találtad, te találtad, rengeteg van még ott, kaszálni lehetne, és akkor az Ádi messzire elnézett, spenót, mondta csendesen, én meg elhallgattam, viaszfehéren álltunk, és akkor az Ádi - ő is tisztában volt Erzsi életkörülményeivel - elkezdett magyarázni, halálos nyugalommal. Egészen nyilvánvaló, hogy Erzsi nem megy ki a zuhogó esőben a lassan tizenkét éve elhanyagolt baromfiudvarba, de ha esetleg annyira részeg - sokat ivott az utóbbi időben Erzsi -, hogy mégis odatéved, hát biztosan nem fog szimatolni, és biztosan nem akad ár a borsónyira gyűrött alufóliára, de ha esetleg ráakad, hát nem fogja szétgöngyölgetni, miközben mázsás cseppekben szakad a hátára az eső, de ha esetleg szétgöngyölgeti azt a borsónyira nyomorított fóliácskát, biztosan nem tudja, mi az a szénszínű takony, ami benne van, ezért inkább menjünk vissza horgászni, magyarázta az Ádi olyan félelmetes nyugalommal, de én nem mentem vissza horgászni, már ültem a földön, úgy röhögtem, félrenyeltem, fetrengtem, az Ádi száján lepergett a kolbászos szenya halvány morzsája, spenót, baz’meg, és újabb sört bontottunk, hogy aztán összepakoljuk az utolsó bambuszbotokat is, meg a kitűnő teleszkópost, és hazatérve megnézzük, van-e még odahaza, nagymama egykori nyári konyhájában alufólia, hátha kedvünk lesz bekebelezni a maradék kis kendert, s nem furcsálltuk, hogy volt is kedvünk, persze, volt.