Manhattanben senkinek se nézz a szemébe, ezzel a paranccsal indítottak útnak, s nem tudtam, ez a lányokra is vonatkozik-e, ám Veled sétálgatva, végig, a Madison Avenue-n, amint odavezettél a kis idillekhez, érvénytelenné vált minden szabály.
     Rokonszenvem akkor fordult át szeretetté, amikor megmutattad édesanyád és édesapád óráját, s elmesélted, miként húzod fel őket reggelente, vagy amikor a Picasso-kép előtt állva megkérdezted, mi hiányzik róla, mint aki tudja, erős érzékem van a hiányra, s feleltem azonnal, a kötőféket nem festette meg a mester.
     Így mondattad ki velem azt is, hogy a templom hiányzik Bellini festményéről, amihez időről időre elzarándokoltál, nézve Szent Ferencet a pusztaságban, mezítláb, szerzetesi csuhában, széttárt karral, égre emelt tekintettel, szólásra nyíló szájjal a barlang bejáratánál.
     És persze hogy bevezettél abba a szobába, ahol körben tükrök voltak a falon, s egykor az udvarlót mindig máshova ültette a lány, így a fiú mindig más jelentésű festményt látott a szemközti tükörben, a szerelem fokozatainak megfelelően.
     Mesélted, Henri Rousseau Alvó cigánylány című festménye sokáig Picasso műtermében hevert, s ő magáénak is vallotta később, talán azért, mert egy reggelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy húzzon néhány ecsetvonást, s ettől már az övé is lett a kép, miként a miénk egy másik cigánylány a palicsi fagyban, akinek meztelen portréja bejárta mind a négyünk ágyát, hogy aztán vidáman csúszkáljunk Tolnai Ottó homokvára felé.
     Tudod, hiába ültünk a temetőben Kosztolányi húgának sírjánál, én mégis őt láttam közeledni egy szabadkai utcán, bicegett, megöregedett ugyan, de mégiscsak ő volt, Kosztolányi húga, s amikor temetésedre döcögtünk, Ottóval és Deák Lacival, menetközben ő is ott kapaszkodott, akárha porcelánfogantyúba, a szabadkai villamoson.