|
KOVÁCS
SÁNDOR IVÁN
"S merre zúgnak
habjai Tiszának, Dunának"
"Tiszaiság,
dunaiság, provincializmus. [...]
Én sem dunai, sem
tiszai nem vagyok, hanem csak magyar".
(Berzsenyi)
Humanisták, historikusok,
honfoglalók
A címer és a himnusz nemzeti jelképek.
A magyar címer (az úgynevezett "koronás kiscímer") mai formája a kettős
kereszttel, a koronával, a három halommal és többszörös vágott pajzsmezővel
hosszú alakulás eredménye: kereszténységünket és a történelmi Magyarország
változatos tájait jelöli - azokra emlékeztet - a folyók ezüst csíkjaival,
a zöld hegyormokkal. A Zrínyi költői iskolájába járt Listius László Magyar
Márs című verseskönyvének lírai darabjai közé 1653-ban iktat be egy
hat strófányi címerverset, amelynek sem előzményeit, sem követőit nem kereste
még a kutatás: "A kereszted duplás, kibül szármad [kiárad] forrás, / Határodat
keréti, / Tisza, Duna, Száva, kifolyó szép Dráva / Zsengéjét ráterjeszti,
/ Ég is harmatjával és bő malasztjával / Mint Gedeont élteti" (A nemes
Magyarország címeréhez). A barokk hőskora után is lesznek énekesei
Magyarország címerének. Faludi Ferenc a bőszavú Listiushoz képest ilyen
tömör és szemléletes: "Keresztünkkel villogjatok / Országunknak hegyei,
/ És vigabban induljatok / Négy címeres vizei" (Szent Imre hercegrül).
Vörösmarty Mihály Berzsenyire emlékeztető "országos" jelzőjével ad hangsúlyt
címerfolyóinknak: "Téreidet országos négy folyam árja szegi" (Magyarország
címere).
A hegyek,
de különösen a folyók történetírói, népköltészeti, közköltői és magasirodalmi
"karrierje" ennél sokszorta gazdagabb. Könyv nélkül tudjuk, hogy kanonizált
nemzeti jelképeinket, "Kárpát szent bércét", Tiszának, Dunának zúgó habjait,
a Kunság ért kalászát s Tokaj szőlővesszejét "a magyar nép zivataros századainak"
hősi és tragikus epizódjait felidéző Kölcsey Ferenc írta be nemzeti imádságunkba:
"Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, / [...] S merre zúgnak habjai /
Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának. // Értünk Kunság
mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél"
(Hymnus, 1823).
Már Anonymusunk
tele van hegy- és vízrajzzal. A korábbi krónika-kompozíciókból és a jokulátor
hagyományból is merítő regényes Gesta Hungarorum összeállítója úgy
képzeli el a honfoglaló fősereg útját, hogy az Taktától Titelig és Pestig
a Tisza-Duna útvonalát követi, majd a csepeli Duna-szigetből ágazik el
Komáromig. Ám a Névtelen jegyzőnél a Duna és a Tisza csupán egy a "nevezetes
források", vízfolyások közül Pannóniában. Egyik folyónak sincs karaktere,
mind "pompás halakban bővelkedik". A Duna Csepel szigetnél csak "erősség";
másik értékmérője természetesen a víz minősége: "a Duna vize vajon jobb-e
a Don vizénél"? A Tiszát (Tyscia) Anonymus még nagyobb figyelemben részesíti,
mint a Danubiust. "Rendkívüli tájékozottságát a Borsod-hegyaljai vidéken"
Győrffy György magyarázza azzal, hogy a gestaíró nemzetsége egyenesen idevaló
volt.
Thuróczy János
Krónikájában (1488) már epithetont kap a Duna: "optimus fluvius".
A "legfelségesebb folyó" - fordítja Horváth János, kissé megemelve a jelzői
rangot, mert azon kívül, hogy "jó folyóvíz", nincs is más jellemzője. Az
ismeretes honfoglalás-mondát előadva sem tudósít Thuróczy többről, mint
hogy a kémlelésre kiküldött Kücsid "Duna-vízzel megtöltötte kulacsát, perjefüvet
tett a tarsolyába, fekete föveny földet vett magához" és úgy tért vissza
övéihez. Az ihatóság próbáját maga Árpád vezér végezte el: "megtöltötte
ivókürtjét Duna-vízzel, és minden magyar színe előtt kérte a mindenható
Isten kegyelmét erre az ivókürtre; kérte, hogy adja nekik az Úr mindörökre
ezt a földet".
Amit Árpád
Thuróczy szerint mond (ugyanez áll a Képes krónikában is), kirívó
anakronizmus: a pogány Árpád vezért úgy beszélteti, mintha keresztény lenne.
Mátyás király korának nagyformátumú történetírója, Antonio Bonfini - vagy
Bonfini Antal, ahogy kiváló kutatója, Kulcsár Péter magyarrá fogadja, hiszen
családjával együtt magyar nemességet kapott - nem követ el ilyen hibát.
Ugyanebben a jelenetben Bonfini Árpádja "az ősatyáknak, Marsnak és Herkulesnek"
áldozik szokás szerint "a Duna vizével, és kiadta a parancsot, hogy minden
táborban tiszteljék meg a nemzeti istenségeket áldozattal". Bonfini a mitológia
isteneivel és nemzeti istenségekkel Árpád és a honfoglalók pogányságára
utal. A magyar történelem tizedei ugyanezen 9. könyve most idézett
helyén azt olvassuk még: "az ígéret földje", Pannónia "termékenységének
és a Dunának híre fülükbe jutott", s Kusid (Kücsid) követ "átkel a Tiszán"
és "eljut a Dunáig. Elámul a pazar tájon, a föld termékenységén, Duna
atya (»parens Danubius«) jóságán, az éghajlat nyájasságán, és látja,
hogy az ősök nem oktalanul állapodtak meg a Pannóniákban* és Dáciában".
Ugyanitt, Árpád beszédében, Duna atya ("pater Danubius") még egyszer
szerepel. A Dunának ezt a kétféle, de egyet is jelentő családias megnevezését
a latin eredeti mutatja igazán: Parens és Pater, Szülő és
Atya. A Duna tehát szülőnk és atyánk. Bonfininek még erre a finom árnyalatra
is van gondja. A Dunáról már A magyar történelem tizedei 1. könyve
legelső soraiban emelkedett retorikával szól. Azt is mondhatnánk: a "szkítiai
magyarok európai története" Bonfini Antal művében a Dunával kezdődik. Íme:
"A Riphaeus hegyekből eredő Don folyó Szkítia egészét két részre osztja;
egyik az európai, másik az ázsiai. Nyugat felől Germánia határolja [...],
délről a Duna, mely Germánia ormain ered, érinti Illyricumot, ahol [...]
Isternek nevezik, aztán hatvan folyót magába véve megduzzad, és végül hét
ágban a Fekete tengerbe ömlik". "Duna atyá"-nak ez a földrésznyi mérete,
tájföldrajzi méltósága, mitológiai előkelősége, a hatvan felvett folyó
és a hétágas delta epithetonokkal az 1. könyvben néhány lappal odébb nemcsak
elbírja az ismétlés súlyát, de hívja is a retorikai nyomatékosítást: "A
Duna Germánia hegyeiből ered, [...] mintegy hatvan folyót vész föl, [...] végül
hét ágra oszlik; csak a Nílusnál kisebb, ha jég borítja, megtartja a terhelt
szekeret, a hatalmas hadseregeket, és így megtagadja a természet által
rendelt szolgálatot. Tudniillik a természet parancsára azért keletkezett,
hogy védje a két Pannóniát, őrizze a római birodalom határait, nehogy a
dühöngő barbárság betörhessen [...]. Ahol Illyricumot érinti, Ister királyról
Isternek nevezik; ennek két fia volt, Elorus és Actaeus".
Ekképpen ad
Bonfini görög-római tudatot a Duna folyamának: védenie kell "a két Pannóniát",
őriznie "a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen".
A magyarság európai történetének ez a Bonfini-mércéje. És Bonfini a Dunával
nemcsak Európához kapcsol bennünket, de a földkerekeséghez is. Ahogy Kulcsár
Péter kiemeli: "Az ő Magyarországa - az enormis méretű kozmográfiai bevezető
és a folyton vissza-visszatérő kisebb földrajzi kitekintések révén - szorosan
illeszkedik rá a földkerekség egészére, mert a szerző úgy gondolja, hogy
ha a magyarság földrajzi elhelyezkedését nem ismerjük, történelme is érthetetlenné
válik." Thuróczy "sovány anyagát" Bonfini így alakítja távlatossá a maga
történetírói tehetségével, és így sulykolja a maga európai normái szerint
a kemény magyar koponyákba az európai létezéstudat geo- és kozmográfiáját.
Ami ebből a magyar költészettörténet mappájára átvetíthető, végső soron
mind Bonfini-genezisű. A magyar nemesség és a literátusság Bonfini decasaiból
tanulta hazája történetét és földrajzát, tudván tudva, hogy Pannónia incipitje
a Duna.
Bonfini nagy
elődei a mitológiáját is megteremtették az Ister-Danuvius folyamistenségnek.
Hesiodus szerint "az Ister a Nilusszal, Alpheusszal, Eridamusszal (Po)
együtt Tethys és Oceanus gyermeke. Pindarus [...] a folyó árnyékos forrásairól
is hallhatott, mert Heracles onnan, a hyperboreusok területéről hozza az
olajfát az olympiai győzők jutalmául. [...] Herodotus az Istert Európa legnagyobb
folyamának mondja [...] A római korban nagy politikai jelentősége volt a
Dunának, az képezvén Kelheimtől kezdve Orsováig, sőt azon túl is a római
birodalom határát (limes). Jobb partján táborok lánca védte a folyón
túl lakó barbárok betörései ellen, nemkülönben több ponton a classis
Pannonica [a dunai hajóhad]. A legtöbb város s a legvirágzóbbak is
a Duna partján keletkeztek, minden más vidéknél több emléket hagyva ránk.
A Danuviusnak mint istennek tiszteletével egy aquincumi oltáron [...] találkozunk,
továbbá két esetben Németországban." (Ókori Lexikon, 1902.)
A Bonfini-forráskritika
tisztázta már, hogy A magyar történelem tizedei bevezető soraiban
Mátyás történetírója Pliniusból és Ransanusból kontaminálta epithetonná
a Duna hatvan mellékfolyójára és a hétágas torkolatra vonatkozó tudnivalókat.
Mátyás költője, Janus Pannonius is a pliniusi információkig mutat vissza:
"Szarmata táj hegyei, s te, Dunánk két árja, mely két / ágra szakadsz s
Fekete tengeri vízbe vegyülsz..." (Panaszkodik Mátyás király Moldvában
való hosszas időzése miatt). Itt az Ister és a Tanais (a Don), máshol
a Pó és a Duna (Tribracóhoz...), a Duna és a Kőrös áll párhuzamban:
"Esztergomnak Várad adóz, s a Dunának a Kőrös"; "Itt kell hagyni e szép
Köröst parancsra, / szállunk messzi Dunához, főbb urunkhoz" (János váradi
püspöknek...; Búcsú Váradtól). Janus "hatalmas Duná"-ja, a "főfolyam"
(Maximus Hister) Pannóniát határozza meg más folyóival együtt (Az
árvíz), s amikor a költő szülőhelyének vidékéről szól, a Dráva sem
említhető a Duna nélkül: Janust Istene s jósorsa küldte Guarinóhoz "pannon
föld ama szép tájékáról, hol a Dráva / átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket,
és már / habját s régi nevét a Dunába veszíteni készül"; "mert én hívom
először a Pó mellől a Dunához / Phoebus Apollót és vele a Múzsák koszorúját,
/ repkényt" (Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz).
A magyar
történelem tizedei első fordítója, Heltai Gáspár 1575-ben úgy rövidítette-toldotta,
dolgozta át Bonfinit, hogy használta munkájához mind a "sovány anyagú"
Thuróczy Jánost, mind a reformáció magyar "világkrónikáját", Székely István
művét (Krónika ez világnak jeles dolgairól, 1559). "Heltai nem naiv
krónikás" - inkább az Székely István -, "hanem nagyon kifinomult ízlésű
és ítéletű szépíró"; nem historikus tehát, és a Bonfini művét bevezető
kozmográfiai fejezet "legmodernebb" törekvéseinek "nem tulajdonít jelentőséget"
(Kulcsár Péter). A kozmográfia iránti tartózkodás azonban nem akadálya
annak, hogy Heltai ne lásson meg Bonfini nagyívű bevezetőjében két követendő
elvet. Heltai protestáns-katolikus egyensúlyt tart művében, de esze ágában
sincs krisztianizálni "a szkítiai mód szerént" cselekvő Árpádot a krónikák
ismétlődő híres jelenetében, amikor áldoz a palacknyi Duna-vízzel. Heltai
Gáspár itt szinte szó szerint követi Bonfini Antalt: "És az Árpád kapitán
vén azonhelt egy hadi kürtet, és megtölté azt a Duna-vízzel. És schítiai
mód szerént felemelé azt és felszóval monda: »Mü atyáink, Mars és Herkules,
kiknek vezérlésekbül követtük az mü eleinket [...], könyörgünk tünektek«".
Csodaszarvas helyett Mars és Herkules; vajon kivel-mivel helyettesíti Heltai
Gáspár Bonfini "Duna atyáját"? Mars és Herkules segítségül hívása
után, még mindig hozzájuk intézve a szót, Heltai semmit sem helyettesít,
Bonfinit pontosan megértő-magyarázó magyar szöveget ad: "Hadd telepedjék
le itt tü népetek. Hadd legyen vég immár az mü búdosásunknak. És a Dunának
Istenét megengeszteljétek münekünk"!
Mit kezdhettek
a honfoglalók pogányságával a magyar reformáció első nemzedékének eltökéltebb
képviselői? Vagy kikerülték az állásfoglalást, vagy kereszténynek, mi több:
protestánsnak tüntették fel Árpád vezért. Farkas András zsidó-magyar honfoglalási
párhuzama (A zsidó és magyar nemzetről, Krakkó, 1538) a Szkítiából
való "első kijövés" népéről (a hunokról) mondja, hogy pogányok voltak:
"Jóllehet magyarok el-ben Scy-tiában / Hatalmasok és nagy sokan valának,
[...] / Azért barom módra nagy vak pogányságban / Űk is élnek vala, bálvánt
imádnak vala" (III, 4). A "másodszori kijövés" magyarjai Istentől kapják
"a gondolatot", hogy "napnyugat felé" keressenek új hazát, de a magyarokat
egy köztes versszak (III, 6) ügyesen elkülöníti Attila "barom mód" vak
pogányaitól. A honfoglalás előadása Farkas Andrásnál elmarad, csak a krónikás
toposzokat látjuk viszont "Bő Pannóniáról": földje kövér, aranya, ezüstje,
sója, vasa kimeríthetetlen, barmai és jó borai vannak.Tápláló vizei pedig
"Tejjel, mézzel folyók" (III, 9). A Duna folyik tejjel és a Tisza mézzel,
mert ennek a Pannon Kánaánnak a dicséretét az esztergomi - Duna mellőli
- Farkas András ezzel a hangsúlyos szakasszal végzi (III, 10):
Ah [az] Duna vizivel, ah
Tisza vizivel,
Száva, Dráva, Szamos, Maros vizivel,
Erdőkkel, mezőkkel, szép zsíros
füekkel,
Johokkal, lovakval, tikval, lúdval,
disznóval,
Őket az nagy isten itt mind megszállatá,
Mind ah zsidó népet Kánaánnak földében.
Farkas András csak a "hét kapitánokat"
említi, Árpádról szót sem ejt, nem is kell hát imádkoztatnia. Attila után
azonnal rátér keresztény királyainkra: "Első kijövésben még pogányságokban
/ Adá ah hatalmas Atilla kerált, / Ki az nagy Nemrótnak unokája vala, /
Bendaguznak fia, ez velágnak félelme. / Másod kijövésben ah szent Estván
kerált, / Szent Imre herceget, dicső Szent László kerált" (V, 2).
A húsz évvel
későbbi Székely István kronológiai elvű történelmi tára (Krónika ez
világnak jeles dolgairól, 1559) több helyt alkalmas forrás volt Heltainak;
máshol szöges ellentétben áll véle. Székely krónikája nemhogy "a Duna istenét"
vagy Marsot és Herkulest említené: ő a pogány Árpádot nem is kereszténnyé,
hanem protestánssá teszi. Amit Árpád hosszan elimádkozik a Duna vizével
megtöltött "aranyas kürtöt" felemelve, azt egy 16. századi református imádságos
könyvecskében is viszontláthatnánk. A korábbi krónikákból jól ismert elbeszélésnek
Székely-féle változatát egészében lesz célszerű idézni: "Annakutána meghallák
ez Pannóniának földének jó voltát, és holott Attilának fű [fő] lakóhelye
lett volna. Ennekokáért bocsátanak el egy kímet [kémet], kinek neve Kusid
vala, hogy a földet meglátná, minemő volna, és micsoda népek lakozának
rajta. Azért a Kusid eljárá az földet mind az Dunáig, és megtértébe vőn
az kapitányoknak egy palack Duna-vizet, egy marok perjefüvet és egy marok
fekete földet, kiket mikor az kapitányok megláttak volna, igen jónak ítélék
azokból ez Pannóniának földét.
Árpád pedig
azonhelt Scithiának módja szerint egy aranyos kürtöt megtölte az Duna vizével,
és felemelvén mindazokat ilyen szókat szóla: »Hatalmas Isten, valaki vagy
te, ki ez földet, mennyet teremtödted, ki mindeneket táplálsz és éltetsz,
nagy hálát adunk teneked, hogy te minket az te jóvoltodból idevezérlöttél
és hoztál. Ennekokáért könyörgünk teneked, hogy ez Pannóniának földén minket
leszállíts, és örök birodalmadul adjad minekönk; az földet mondom, azkiről
az füvet, földet és az vizet hozták, kin teneked szolgálhassunk életünknek
minden idejébe nagy engedelmességgel.« Ezt mondá, kire a magyarok azonhelt
nagy felszóval Deust kiáltának háromszor, mely szokás mind ez napiglan
az magyarok között megtartatik áldomás italba és valami árúnak végezésébe.
A helyet pedig, az holott Deust kiáltának, az Deusról Désneknevezik,
ki minden ez napiglan úgy hívattatik.
Azután az
magyarok azonhelt egy fejér lovat, egy aranyas nyerget és egy aranyas féket
[kengyelt] küldének az Svatapolug nevű hercegnek, ki akkort ez Pannóniának
földét bírja vala, és földet kérének tőle, ki anneat [annyiat, annyit]
igíre nekik, az miniet [mennyit] akarnának, kin az ma-gyarok igen megörülének,
és azonhelt esmet más követöt küldenek azon herceghez, hogy az földről
kimenne, mert a földet áron adta volt: az lón az földet, az féken az füvet,
és az nyergen az vizet, kin az Svatapolug igen megharaguvék, és mondá,
ha ez igy vagyon, az mint mondod, tahát verjék agyon az lovat, az féket
vessék az fűbe, és az nyerget az Dunába. Erre az követ ékesen felelvén
monda: ha azt míelteti nagyságod, abba az magyarok semmi kárt nem vallanak,
mert az lovat megeszik az ebek, az fék lészen az kaszásoké, az nyereg pedig
az halászoké.
Azonba pedig
az magyarok indulának mind táborostól, kit mikort az Svatapolug megértött
volna, az minehen [mihelyt] lehete, kiszálla eleikbe, és megütközvén vélök,
megvereték az magyaroktól, kit mihelt az herceg meglátot volna, elfutamodván
beszöktete Vácnál a Dunába, és belé hala. Kin az magyarok lűnek nagy örömbe,
és azonhelt Pannóniába letelepödének, kin mind ez napiglan, amint látjátok,
lakoznak."
Székely szövegének
több "stílusrétege" van: más az imádság, más a követ felelete ("ékesen
felelvén monda"), és megint más egyszerűnek látszó - Kusid követ
útja és visszatérése, a fejér ló-csel leírása. A két utóbbi történést előadva
Székely István mintha valami ritmizálható sémát követne, olyan nagyjából
egyenlő részekre tagolja közléseit:
Bocsátanak el egy kímet,
Kinek neve Kusid vala,
Hogy a földet meglátná, minemő volna,
És micsoda népek lakozának rajta.
[...]
Eljárá az földet mind az Dunáig,
És megtértébe vőn az kapitányoknak
Egy palack Duna-vizet,
Egy marok perjefüvet
És egy marok fekete földet,
Kiket mikor az kapitányok megláttak
volna,
Igen jónak itélék azokból
Ez Pannóniának földét.
Azután az magyarok azonhelt
egy fejér lovat, egy aranyas nyerget
És egy aranyas féket küldének
Az Svatapolug nevű hercegnek,
Ki akkort ez Pannóniának földét
Birja vala, és földet kérének tőle,
Ki anneat igíre nekik,
Az miniet akarnának,
Kin az magyarok igen megörülének,
És azonhelt esmet más követöt küldenek
Azon herceghez, hogy az földről
kimenne,
Mert a földet áron adta volt:
Az lón az földet,
Az féken az füvet,
És az nyergen az vizet,
Kin az Svatapolug igen megharaguvék,
És mondá, ha ez igy vagyon [...],
Tahát verjék agyon az lovat,
Az féket vessék az fűbe,
És az nyerget az Dunába.
Nem gondolom, hogy ez ének (vers) lenne.
Önkényes tördelésem a történet előadásának ritmikus egyneműségét emeli
ki a Dunától a Dunáig (odébb még kétszer említi a Dunát Székely). Elképzelhetőnek
tartom azonban, hogy a másképp is ritmizálható sorok hátterében - a krónikás
hagyománnyal együtt - valami "népköltési maradvány" emléke is munkál. A
magyar nemzeti versidomról értekező Arany János "a Pannónia megvételét
tárgyazó történeti ének" alliteráló helyeiről, szójátékos figura etimologikáiról
mondja ezt: "Kelen földén a Dunán elkelének, / Az Cseken
ők csekének, / Az Tetemben elfeltetének. // Érden
ők sokat értenek, / Százhalomnál megszállának." Arany
hozzáteszi: "vagy még itt is: »Földedet adtad fejér lovon
/ És füvedet aranyos féken« - világos alliteratio; azért
e helyeket éppen egy régibb szöveg maradványának tartom". Székely István
szövegének idézett helyei ehhez a dússághoz mérve kopárak. De számon tartja
ő is a Kelenföld-etimológiát. A magyarok, azaz a hunok első bejöveteléről
olvassuk: "által kelének az Dunán az Szent Gellerd hegye alatt,
kit mind ez napiglag az általkelésről Kelén földének hivunk". Székely
azonban a lóról nem mondja, hogy "fejér".
Amit a Székely
krónikájából tördelt sorokban látunk, annak hangulata, frazeológiája a
Pannóniai énekre emlékeztet. "Ritmikája" azonban közelebb áll A
zsidó és magyar nemzetről verselő Farkas András verséhez. A Pannóniai
énekkel egyezik Székely némely fordulata is: "Annat adok én feldemben
/ Mint kivánnak ők, nagy bővséggel" (PÉ) - "Ki anneat igire nekik, / Az
menniet akarnának" (SzI); "Mert magyaroknak árún adtad" (PÉ) - "Mert a
földet áron adta volt" (SzI). Persze ezeket nemigen lehet máshogy mondani.
A Pannóniai ének és a "népköltési maradvány"-ra emlékeztető Székely-fragmentumok
egyívásúak, jóllehet a betűrímes élénkítés és a szabályosabb ritmizálhatóság
a Székely-féle szövegnek nem sajátja.
Vajon mit
őrzött meg a Mohács körül lejegyzett, 1787-ben ismertté vált Pannóniai
ének a geszták, a történetírás és a néphagyomány Duna-kultuszából?
Többet, mint Farkas András, aki a Duna természetes elsőbbségét emeli ki.
A Duna a Pannóniai énekben tizenegyszer szerepel; a Tisza azonban
- feltehetően csak a szöveg csonkasága miatt - hiányzik. A honfoglalók
nagy próbavétele Pannóniából a Duna vize volt:
Mikor azt hallották volna,
Hogy az Duna jó víz volna,
Lakófölde nagy jó volna,
Hogy annál soha jobb sohol nem volna;
Egy kevetet választának,
Duna látni bocsátának,
Hogy ha bizont mondhatnának,
Ők az földre bészállának.
Kevet juta Duna mellé,
Földet, fivet megszemléle,
Duna vizit es megkímlé,
Ő magának jónak itélé.
Kusid kémnek a föld s fű mellett a Duna
vizét kellett "megkémlelnie". Emberélethez, állattartáshoz, földműveléshez
nomád őseinknek éltető nagy vizekre volt szükségük; Tisza s Duna nélkül
odalett volna a honalapítók vetése. A "Duna látni" bocsátott Kusid felelősséggel
kóstolt bele a folyóvízbe, és a mintavételt egyenesen Árpád szentesítette
a fejedelmi kóstolással, az isteneknek felmutató áldáskéréssel. A krónikáknak
ez a színes jelenete hiányzik a Pannóniai énekből, de minden mozaikdarab
a történéseket végigkísérő Dunától nyeri fényét. A Szvatopluknak vetett
naiv csel a földdel, fűvel, fejér lóval, fékkel jórészt a Dunáért: az iható
vízért, a védelmező folyamért történt. Mit tehetett Szvatopluk - aki eleink
Pannóniába érkeztekor már nem is élt -; mit tehetett, amikor vesztes csatájában
a magyarok "az Dunára őt keríték"?
Azt, amire a régi gyermekversben hangzik
el biztatás: "Fehér liliomszál, / Ugorj a Dunába!"
Az herceg ott megvereték,
Csak egyedül futnia essék.
Az Dunára őt keríték,
Semmiképpen meg nem érheték.
Abban egyeb nem lehete:
Azt Dunába bészektete,
Hogy már magát ott megmentneje,
Inkább magát ott elrekkentené.
"Meghalt a cselszövő" - szólhatnánk
az Erkel-opera szövegkönyvével -: "Árpád vala nagy eremben, / Mert az ország
lén kezében. / Ő megszállott fenn egy hegyben, / Székesfejérvárhoz lén
ű kezelben." Egy opera, egy film ezt a dombot-hegyet alighanem tényleg
úgy láttatná, ahogy már Bonfini érdemes követője, Oláh Miklós teszi Hungariájában.
Hungária historikusa Visegrád és Dévény bástyáiról gyönyörködik "a széles
mederben haladó Duna" környező és messzibb tájain. A Pannóniai ének
célzatos fikciója szerint Árpád a keresztény királyaink koronázó városához
közeli "hegyben" szállt meg. Ő innen tekinthetett volna szét a megszerzett
haza földjén.
Farkas András
éppen a bőség adományait szóró Oláh Hungariájának elkészültekor,
az 1530-as évek végén ad jelzőt Magyarországnak a Pannóniai énekből
ismert (naiv etimologizálással körítve):
Hét kapitánokat köztök emelének.
Béjővének ah jó Magyarországban,
Kit neveznek vala bő Pannoniának,
Mert ím az kenyérnek dejákól neve
panis:
Ah panistól híják jó Magyarországot
Bő Pannóniának, bő kenyerő országnak.
Értelmező Szótárunk a legkülönbözőbb alfajait
különíti el a jó jelentésének. Farkas reformátor a Jó Magyarországon
Bő Pannóniát, a Bő Kenyerű Országot érti. 16. századi irodalmunkban sűrűn
előkerül ez a jó, és többek között életminőséget, békét, szeretetteljes
vágyat is jelent. Bornemisza Péter búcsúénekének ez a refrénje: "Vajon
s mikor leszön jó Budában lakásom!" A török kézbe esett Budától
búcsúzó Bornemisza az országra is talál epithetont: "Siralmas énnéköm tetűled
megváltom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom!"
A Duna a Szabács
viadalától jelenlévő 15-16. századi költészetünkben, de nem több,
mint a történések színtere. Tinódi emlegeti legtöbbször, ám jelzőtlenül.
Nem úgy Erdélyt és a szétszakadt Magyarország nagy városait: Budát, Kolozsvárt,
Kassát. Buda többnyire jó Buda, néhányszor azonban kincsös Buda.
Az Erdéli históriában háromszor, rövidebb "summájában" (János
király fiáról való szép krónika) kétszer lapozhatunk rá a Kéncsös,
Kincsös Budára; a "summának" első és utolsó jelzős helyneve is ez,
s előjön benne még Kincsös Erdély és Kincsös Kassa. Ilyen
értékmérő 16. századi jelzőt, mint ez a telitalálat kincses, írásban-nyomtatásban
tudomásom szerint nem kapott a Duna. Az egyszerűbb Jó Duna sem lehet
gyakori. A fiúnak öltözött lány bájos széphistóriája Az Béla királyrúl
és az Bankó leányáról (1570) mindenesetre fenntartotta; mégpedig kontextusban:
Mikor beszörződe szép könnyő
gályában
Az Duna vizének aláfolyásában,
Hamar kapcsolja kamoka dolmányát,
Királynak mutatá szép két almáját.
[...]
"Utána, utána, vitézek! utána!"
Nagy szép folyó sajkán sietnek utána.
[...]
Jó Duna mentiben oly sebest megyen
vala,
Mint az láthatatlan sebes szél futása,
Bíkével atyjához, vén Bankóhoz,
juta [...].
A "nagy szép folyó [sikló] sajka"
egyszersmind "a nagy szép folyó": a jó Duna is lehet. A széphistóriát egyébként
vízközelben, a csallóközi Dunába ömlő Vág partján írták: "Sebes Vág
mentiben Sempthe városában."
Dunaiság: a szőke
Duna
Vajon nem volt-e a Dunának egy állandóbb
s "költőibb" jelzője mégis már a 16. század végén? Mindenesetre meglepő,
ahogy - ismert előzmény híján - a magyar késő-reneszánsz mérsékelt, de
ötletes manieristája, a dunántúli Wathay Ferenc - Székesfehérvár vicekapitánya,
majd konstantinápolyi rab -, a kiváló költő rátalál erre a "hiányzó" 19.
század végéig folytonos Duna-epithetonra 1604-ben készült Ázsiának földe,
eluntalak nézni... kezdetű versében:
Tenger tiszta vize, szép
igyenessége s rajta hajók szépsége,
Fölvont vitorlákon széltül sebessége,
örvendetös menése,
De az Duna vize volna szőkesége,
szívem jobb kedvessége.
Íme itt a szőke Duna! Fejtsük ki
az inverzióból: a Duna vize szőkesége kedvesebb volna nekem, mint
a "tenger tiszta vize, szép igyenessége"; értsd: mint a tiszta tengervíz
nagy sík felülete. Ezt a szőke Dunát vajon a 16. századból őrizte-e
Wathay emlékezete, vagy ő talált rá a Fekete torony börtönmagányának nyugodtabb,
szemlélődő perceiben, amikor letekintett a tengerre, s látta tisztaságát,
szép egyenességét? A tengerélményt, a roppant víz látványát úgy vette versbe,
hogy mindjárt párba is állította vele a Dunát a maga szőkeségével. Meglepő
találat volna a Duna-víz "szőkesége"? Inkább éppen elvárható Wathaytól,
akinek Balassi utáni "kissé archaikus tónusú" költészetét arcimboldeszk
atnropomorfizálások, madárhangutánzó bravúrok, "ősz hajú vén tél" típusú
lelemények, választékosság, ötletesség, emelkedettség teszik más hanggal
össze nem téveszthetővé; és aki festőnek sem akárki. Színes tollrajzai
képekkel is elmondják tragédiáját és élményeit. A tenger, a vitorlás és
evezős gályák, a mediterrán vidék, a bojtos ciprusok, az "áldott fülemülék",
a kertek, tornyok, az erős várak így együtt - szóval és képpel -: "mint
a vadonban kinyílt világ, a költészet tiszteletének és hatalmának bizonyítékai".
Keresztury Dezső jellemzi ily ihletetten Wathay Ferenc verseit, amelyek
főszólama természetesen a hazavágyódás. A bilincsbe vert fogoly Ázsiának
földje s tengere helyett a Duna szőkeségét óhajtaná.
Wathay nem
azt mondja pontosan, hogy szőke Duna, hanem, hogy "Duna vize szőkesége".
Követői azonban mind úgy vonták el, úgy sűrítették később ezt a "Duna szőkeségét"
(filológiailag nyilvánvalóan nem csak őtőle véve), hogy szőke Duna.
Jó Buda - Kincses Buda - Jó Duna - Szőke Duna! A szőkét ma szép szónak
érezzük; esztétikuma van, elsősorban a női haj tetszetős színét, szépségét
jelöli. A reneszánsz kori latin dámák, donnák, kurtizánok különösen szőkítették
hajukat; az eszményi hajszépség az aranyhajúság volt.
Történeti-etimológiai
Szótárunk szerint a szőke "szócsalád alapja, a sző valószínűleg
ősi örökség az ugor korból, vö. osztják [...] ’világos, tiszta >>nap, víz,
tűz, fény<<’ [...]. Az ugor kori jelentés feltehetően ’világos’ volt,
ebből mind a magyar, mind az osztják megfelelők jelentése kifejlődhetett."
A magyar népköltészetben ismeretlen a "szőke" folyó, de kellett valami
nyomnak maradnia a szőke ’tiszta’ jelentéséről. Én elsősorban Kálmány Lajos
19. század végi gyűjtését tekintettem át példák végett, és a Tiszáról találom
ezt a két sort:
Tisztán foly a Tisza, boldog
aki issza!
Amely gyűrűt jegyben adtam, kedves
rózsám, add vissza.
A "Tisztán foly a Tisza" pontosan
a szőkében továbbélő, de felejtett jelentést őrzi. Ha közelebb hajolunk
Wathay 1604-ben készült verséhez, abban is megtaláljuk: a Duna a tengerrel
alkot ellentétpárt, a Duna-víz szőkesége és a tenger tisztasága
azonban szinonimák. Mint ahogy Petőfi János vitézében is ezt olvassuk:
"A csatahely mellett volt egy jókora tó, / Tiszta szőke vizet magába
foglaló" (XIII, 3). Wathay "szőke tiszta" szinonimája és Petőfi vesszővel
el sem választott "tiszta szőké"-je tehát egyazon jelentésűek. A környezetszennyező
világ előtti időket idézi, amikor még mind állat, mind ember ihatott a
folyók tiszta vizéből. Ilyen iható víz volt mind a Duna, mind a Tisza.
Bálint Sándor Szegedi szótára (1955) nem ismeri a Tisza szőke
jelzőjét, de számon tartja az ősibbet: a tisztát, amely ’iható Tisza-vizet’
jelent.
Wathay verseinek
összemérése számbajöhető forrásaival még nem történt meg igazán. Aki ösztönözhette
kortársai közül, az a "Magyarországi versek öt könyvét" kiadó Bocatius
János (Hungaridos libri poematum, 1599). Bocatius szinte második
Janus Pannoniusnak számított, s Germánia után meglelt új hazáját az újlatin
költészet és a humanista történetírók Hungária-toposzkincsének lelkes számbavételével
ünnepelte. Nemzetkarakterológiai, földrajzi-topográfiai figyelme szinte
mindenre kiterjedt. A folyóktól a városokig, a boroktól a lovakig dicsőíti,
erény- és gazdaságdicséretekkel ékesíti a befogadó Hungáriát. (Germániához,
Huszárok, A magyar lovak dicsérete, Óda Magyarország termékenységéről).
Külön füzetben adta ki 1618-ban a Thurzó Imre és Nyáry Krisztina egybekelésén
ujjongó Anser nuptialis (Mennyegzői lúd) című dicsénekét,
s ebben a Tiszát, a Bodrogot, a Vágot és az Árvát beszélteti. Bocatius
közhelyeket ismétel, Wathay felé mutató állandó Duna- vagy Tisza-jelzőt
én nem találhattam nála.
1600 és 1870
között kétszázhetven éven át vannak költészettörténeti és köznyelvi adataink
a szőke Dunáról. Ezt a folyamatos hagyományt majd Dugonics András igyekszik
megtörni "Tiszaszőkítő" kísérleteivel, és követik is sokan. Később az exkluzív-affektatív,
majd populárissá lett "kék Duna"-képzet lesz térnyerő. Mindez azonban nem
változtat a szőke Duna pozíciójának elsőbbségén. Dugonics Tisza-felmagasztálása
túlfűtött nemzeti érzést, Berzsenyi "dunaiság"-"tiszaiság" különbségtevése
kívánatos egyensúlyt képvisel. A címer- és himnuszbeli folyók olykor szétválasztanak,
máskor összekötnek.
A 17-18. század legnépszerűbb "szőke
Duna"-locusa Gyöngyösi István 1681-ben írt Kesergő Nymphájának nagy
erejű verskezdete:
Amint szőke vize lefoly
a Dunának,
Nagy jajja hallatik egy árva Nymphának;
Vélem én azt lenni Dido siralmának,
Tőle elválásán Anchises fiának.
A Duna Nymphája a kesergő Magyarország:
oly bőven ontja könnyét a hazáért, ahogyan a Duna szőke vize folyik. Gyöngyösi
Wathay módján fejezi ki magát ("Duna vize szőkesége" - "szőke vize [...]
a Dunának"), de az első sorba emeléssel energiát, megnevező erőt ad a szőke
Duna-víznek. A "Magyarország panasza"-toposznak ez a szép változata a Wesselényi
Ferenc nádorsága utáni hosszú intervallumot értelmezi. Az 1681. évi soproni
országgyűlésen végre új nádort választottak Esterházy Pál személyében;
a "maga gyámoltalanságát kesergő Nympha" most már "a Kardos Griffnek",
az új nádornak "szárnya alá folyamod"-hat - nyomatékosítja Gyöngyösi az
1695. évi első kiadás címlapján. Ez a kardos griff az Esterházyak címerdísze;
a "Griphus Esterhasianus"-t rajz is szemlélteti ebben az első kiadásban.
Gyöngyösi agyonolvasott Kesergő Nymphája öt kéziratban maradt ránk,
s 1789-ben már hetedszer látott napvilágot. Népszerűségéhez érdekes adalék
Rájnis József elragadtatása. Még 1757-ben "Ovidius rendihez [...] alkalmaztatta",
azaz időmértékes versre írta át, majd 1871-ben költészeti Kalauzában
közreadta azt a huszonhárom disztichont, amelybe belefoglalta a Kesergő
Nympha jó egyharmadát:
Amint szőke vize lefoly
a Dunának,
Nagy jajja hallatik egy árva Nimfának;
Vélhetném ezt lenni Dído siralmának,
Tőle elválásán Ánkízes fiának.
(Gyöngyösi Istvánnak ritmusi)
Hol Buda vára felé siet a’ Duna szőke
vizével,
Egy bús Nimfának jajja fülembe
hatott:
gy, mikor Énéás el-vált Kárthágoi
parttól,
A’ csalatott Dído nagy
siralomra fakadt;
Tisbe is a meg-haló Piramust illy
módra kesergé;
Démofoont Fillis, szép
Galathéa Atzist.
(Ovidius rendihez alkalmaztatott versei)
Rájnis népszerű
kompendiumát, A magyar Helikonra vezérlő kalauzt a fiatal Berzsenyi
is haszonnal forgatta; sokáig ez volt egyetlen poétikai kézikönyve. Dugonics
András ugyancsak kapva kapott Gyöngyösi gyönyörű incipitjén. Az általa
sajtó alá adott Gyöngyösi Istvánnak Költeményes maradványaiban a
Kesergő Nymphához "azt a kézírást használta, mely 1681-ben Sopronban,
az országgyűlés helyein iratott le". Legkedvesebb költőjének szőke Dunáját
Dugonics már az Etelkában lefölözte (1788), s visszatért hozzá Etelka
leánya, Jólánka történetében is (1803), a Tiszára átvitt imitációval
így törölvén kését Gyöngyösi abroszához:
Amint halas vize
Lefoly a Tiszának
Éppen ellenében
A Maros torkának),
Nem vala özönje
Megszokott árjának,
Egy szép szüzet láttam:
Mondhatni csudának.
Hasonlítám őtet
Neves Etelkámhoz
(Isteni teremtés’
Remek munkájához).
Sok törülte kését
Annak abroszához,
Aki kosarat kap,
Ellásson dolgához.
Ekkorra már Berzsenyi Dániel is kimondta
a maga voksát "szőke Duna"-ügyben. Teljes egyetértése jeléül átvette Gyöngyösi
egész incipitjét:
Itt, hol szőke vizét a’
Duna rengeti
Árpád’ gazdag arany hantjain, oh,
Hazám!
Céresnek koszorús homloka illatoz,
’S a bővség ragyogó kűrtje mosolyg
reád.
Berzsenyi valami fontosat látott meg a
Gyöngyösi-versindítás átvételével: azt, hogy ez a Dunával intonált vershelyzet
többet bír el alkalmi költeménynél; és hogy a Duna Magyarországot jelenti.
Címül is ezt adta a versnek: Magyarország. A himnikus hangú óda
1799 körül keletkezett; Berzsenyi a Rájnis-poétikát és Dugonics friss Gyöngyösi-kiadását
forgatta hozzá. A Magyarországban magasztalt Haza, amelynek ragyogó
"bővség"-kürtjét (bőségszaruját) Európa irigyli, a humanizmus óta koptatott
topo-szokból, mitológiai kellékekből áll. Áhítata, egyneműsége, emelkedettsége
azonban méltó a tárgy fenségéhez. Barta János szerint: "Ahogy a régi ember
számára a világ minden mozzanata valami láthatatlan istenséget tükrözött,
úgy látja most Berzsenyi ezt a földet: nincs tája, nincs részlete, nincs
jelentése, amely szentté, istenivé ne váljék előtte." Jó Buda, kincses
Buda, a dombra-hegyre oly szépen felvont Budavár nélkül nem ország az ország.
Berzsenyinek erről is van szava, "minthogy minden Verselők / Homér Atyánktól
fogva ekkorig / Falut dicsértek, engedd meg nekem, / Hogy én Budáról s
Pestről énekeljek" - fordul tizenöt évvel később Vitkovics Mihályhoz
(1815).
(Folytatjuk)
* Értsd: Alsó- és Felső-Pannóniában:
a Dunántúlon és a Muraközben. |
|