|
JUHÁSZ
ATTILA
Idő múltán
Rakovszky Zsuzsa költészetének
újabb alakulása
A kritika nagy várakozással és gyors
reagálással fogadta 1998-ban Rakovszky Zsuzsa verseskönyvét, s ennek hátterében
többféle ok is feltételezhető. A műértők szinte kiéhezve várták, hogy a
kötet napvilágot lásson, hiszen a publikációkra meglehetősen ritkán vállalkozó
költő azt megelőzően hét évig nem jelentkezett új könyvvel. (Az 1994-es
kiadású Hangok lényegében az addigi termés válogatott kiadása, mindösszesen
7 eredeti opusszal kiegészítve.) A recenziókra azonban már nem kellett
sokat várni. Ezt elősegítette, hogy az Egyirányú utca összterjedelmet
és a versek számát tekintve is a szerző legkarcsúbb versgyűjteménye. Mivel
az életmű egésze is (beleértve immár öt könyv tartalmát) "csupán" 108 költeményt
foglal magában, a legfrissebb művek komparatív vizsgálata, beillesztése
sem tűnt hosszas várakozásra ítélt vállalkozásnak. Az elemzőktől - akárcsak
a többi Rakovszky-kötet korábbi vizsgálata esetében - nagy figyelmet és
egységes elismerést kapott az Egyirányú utca, s megítélésében alapvető
egyetértés méltatta a kötet egyneműségét csakúgy, mint a vele kiegészült
életmű szerves homogenitását.
Az alkati
azonosságok hangsúlyozása mellett azonban nagyon fontos kérdés, hogy ezzel
együtt (avagy ennek ellenére) észrevehető-e lényegi változás az Egyirányú
utcában, a benne prezentált négy év termésében. A probléma két szempontból
is lényeges. Egyrészt azért, mert a Hangok című kötet mint válogatás
azt jelzi, hogy általa a költő egy pályaszakaszt kíván lezárni - az olvasóban
tehát növekszik a várakozás a feltételezhető változások, újítások iránt,
ami ráadásul megerősítést is kap, hiszen a Hangok című versciklus
és annak bővítése új tendenciával látszik bővíteni Rakovszky költészetét.
(Ne feledjük ugyanakkor, hogy az 1994-es kötet megjelenését megelőzően
költőnk már legalább 4-5 éven keresztül "kísérletezett" a monológversek
kínálta lehetőséggel.) Másrészt viszont Rakovszky ars poeticája azt sugallja,
hogy tervezett és direkt változtatás szándékáról szó sincs, legfeljebb
kisebb léptékű módosulásokról, amelyeknek motivációját éppen az immanencia
jelenti: "ahogy az átéltek hatására én változom, úgy változik valamelyest
a vers is, amit írok, nem pedig úgy, hogy a költészettel kapcsolatos nézeteimben
áll be valamiféle változás, és ennek hatására próbálok meg másként írni"
(ld. 2000, 1997/1., kiemelés tőlem).
Az Egyirányú
utca versei valóban igazolják, hogy Rakovszky költészetében lényegi
módosulás nem következett be, s ez a karakterességen, az alkati stabilitáson
alapszik. Költőnknek sem érdeklődése, sem világlátása, sem a világról kialakult
képe nem mutat alapvető eltéréseket a korábbiakhoz képest. "Csupán" tapasztalatai
gyarapodtak, gondolatai, a gondolatok megformálása lett elmélyültebb -
és talán távolságtartóbb is. Izgalmasnak ígérkezik tehát annak vizsgálata,
hogy a legutóbbi versekben milyen sajátosságokat mutat az életműbe illeszkedés
és a "valamelyest" változás viszonya.
Kezdjük az észrevételeket egy látszólag
másodrendű jelenség tárgyalásával: a kötet arculata arról tanúskodik, hogy
annak megtervezése, kivitelezése minden előzőnél tudatosabban történt.
Az eddigieknél jóval igényesebb könyvborító már eleve reprezentálja a kiadói
megbecsülést, rásegít a fokozott várakozásra, sejteti az alkotók elkötelezettségét
a külső-belső értékállandóság iránt, s komor-sötét színeivel már ráhangol
a versek alaptónusára, sőt bizonyos kulcsszavaira is. Az oldalakat lapozgatva
feltűnik a szellős könnyedség látszatát ébresztő nyomtatási kép, mely mintha
azt sugallaná, hogy a költőt és könyveit már ismerő olvasónak nem kell
tartania a nyomasztó zsúfoltságtól. (Ez egyébként Rakovszky egyik legfőbb
stiláris erénye is, a versvilág intenzitása és a tekintélyes terjedelem
nála hagyomány; kevésbé szerencsés azonban az eddigi kötetek "teleírt"
tipográfiája.) A ciklusokra tagolás jótékony hatását is hangsúlyoznom kell,
ennek egyéb vetületeivel azonban később még foglalkozunk. Szinte rejtett
apróságként hat, számomra mégis nagyon fontos a lapszámozás rendhagyó jelölése.
Mintha gyászszalagok nyúlnának be valahonnan minden oldal aljára, még ott
is, ahol maga a számozás elmarad. (Már itt hivatkoznom kell arra a képzetemre,
mely szerint a versek olvastán többször is olyan benyomásom támadt, mintha
fényképnegatívon szemlélném a valóságot éppen - a lapszámozás látványa
is hasonló benyomást kelt.) Egyértelműnek tartom, hogy mindezek az adekvát
hatáskeltés eszközei, a "könyvműnek" szerves komponensei.
A poétikai természetű változások számbavételét
kezdjük a műfajiság kérdésével. Egzakt módon talán sosem volt meghatározható
a legtöbb Rakovszky-vers műfaja, inkább csak közelségeik - azaz például
az elégiaszerűség, a balladai jelleg. Érdekesség, hogy a szerző áriának
nevezte el egyik opusát (A szép utasnő), Parti Nagy Lajos pedig
az "epikodramolírikus" jelzővel írja körül a monológciklus verseit (Holmi,
1992/2.).
Az új kötetben
ismét a bölcseleti költészet dominál. A művek többségében a Csokonaitól
jól ismert picturasententia kettősség van jelen, szövegen belüli sorrendiségük
és arányuk azonban változó. A befejező darab epigrammára emlékeztet, habár
címében a szerző mint dalt jelöli meg.
Több alkotás
is újra próbálkozik a monológvers műfajával, ám távolról sem olyan egybevágó
módon, mint a Hangok-ciklusban, anno. Az ottani elbeszélő jellegű
írásokhoz A körülmények című vers áll a legközelebb, amely e rokonság
terén egyedül marad a kötetben, s ráadásul stílnyelvisége (és annak némi
belső heterogenitása) kontrasztjával erősen kirí az egyéb szövegek közül.
A lírai monologizálás a többi alkalommal is szerepverseket jelent, s mindegyik
esetben annak egy-egy szuverén változatát. Együvé tartozik a három József
Attila-utórezgés (Éjszaka, A Kettő és az Egy, Őszutó), talányos
az Eldöntetlen kérdés idézőjeles megszólalásmódjának alanyisága,
a Halottak napjában pedig négy hang is váltja egymást gyors egymásutánban.
Az említett opusok közé olyan szöveg ékelődött (Visszaút az időben),
amely egy reinkarnációs időutazás apropóján idéz fel legalább 7 változatot
az én-szerepre, a kötetzárás előtt viszont a dialogizáló alteregoteremtésre
is láthatunk példát (Párbeszéd az időről).
Akár mottóként is megjárná a mostani
áttekintéshez az a gondolat, amely szintén a fentebb hivatkozott Rakovszky-interjúban
található: "amint az idő telik, az ember egyre szövevényesebb dolgokat
gondol az életről, a világról". A költő olvasótábora jól tudja, hogy a
tematikus visszatérés az életmű egészében jelen van, s hogy az elmélyült
gondolatiság, a bölcseleti jelleg is folyamatos velejáróje e poézisnek,
melyben a változások e téren is inkább "csak" árnyalatbeli eltéréseket
jelentenek.
Az Egyirányú
utca verseinek gondolatrendszere egyöntetű és gazdagon szerteágazó.
Tematikusan olyan standardekhez kötődik, mint a hétköznapi nősors, az anya
elvesztése, az elmúlás, élők és holtak (spirituális) kapcsolata, az idő
múlása, a pillanat az időfolyamat egészében, az élet célelvűsége, a személyiség,
a tudat egysége. A vershelyzet legtöbbször az emlékezéssel kapcsolatos.
Az egyöntetűség
letéteményese az egész kötetben az idő, az időélmény fogalmához kötődő
bölcselet átfogó jelenléte, amely minden korábbinál karakteresebb arculatot
biztosít a könyvbeli szövegegyüttesnek. Bár közvetlen egyértelműség sosem
leplezi le, mégis úgy gondolom, Rakovszky nézeteire most leginkább egy
olyan filozofikus erőtér lehetett hatással, amely a Nietzsche-Bergson-Heidegger
vonzáskörben azonosítható. Az örök visszatérés, a belső idő, a valóságmomentumok
intuitív azonosítása, az egyre szenvtelenebb idegenségérzet gondolatrendszeréhez
furcsa kettősségű agnosztikusság társul, hiszen a tárgyi világnak a már
megszokott módon élesen fókuszált ábrázolását bizonytalanságot hordozó
hasonlítások, "mintha"-asszociációk sokasága egészíti ki. A filozofálás
logikai képlete eddig általában az indukción alapult, most azonban többször
is deduktív módszert részesít előnyben, jelezvén, hogy a bölcselő szándék
primátusa félreérthetetlen.
A keserű szkepszis,
a depresszív pesszimizmus eddig is, mindig is ott munkált a költőnő műveiben.
A sokszor méltatott Decline and Fall nagyívű enyészetábrázolása
után most olyan képsorokkal találkozunk, amelyek a reménytelenséget apokaliptikus
léptékben, végképekben szemléltetik, akár mint a jelennel szinkron folyamatot
("Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak / sápadt emléke volna a világ,
úgy, ahogy van" - Triptichon; "Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga
/ himlője, mintha egymást fertőznék vele. // Lángszóró nyalta végig a gyepet.
/ A mályva önmaga szalmaszín árnya. / Dió a fűben: elfeketedett / miniatűrre
égett koponyája / a tűz áldozatának" - Sötétedés), akár mint post
factum állapotot ("kerestem / a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
/ ott sem volt semmi, csak valami fal. / Azon túl csak a semmi, azon innen
a kék űr / lassan kiégő csillagaival" - Visszaút az időben). A kötet
záró sorainak is ilyen a végkicsengése, s ennek kapcsán úgy gondolom, helyénvaló
annak felvetése, hogy - bár Rakovszky versvilágát már sokakéval rokonították
- több motivikus megerősítés ("nem az öncsalás zöld korában, amikor / frissen
sarjadt remény áltat", "dülledt üvegszemed / rájuk emelve, a jövendő elvetélt
/ embriója, merev térdekkel lépegetsz", "holt tavasz kísért az új tavaszban")
lehetőségét is számba véve erőteljes Vörösmarty-hatás jelenlétét kell hangsúlyoznunk
("Aztán a gyász egyértelmű fehéret / terít a rejtelemre, förtelemre" -
Sötétedés, "a végén ránctalan nemlét marad, / mintha sosem lett
volna semmi sem" - Dal az időről).
A Vörösmarty-reminiszcenciák
azonban egyáltalán nem társulnak romantikus érzelemvilággal. Ha az Avarégetés
című opus a motivikus értelemben jelen lévő kettősség jegyében azt
alternatívaként föl is veti ("Őrizni legalább a / roncsokat - ha a fájdalom
marad csak, // hát akkor azt, és legalább amíg / a pusztulás szabott útját
bejárja... / Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív / derült, érzéstelen
amnéziája...?"), ha az olykor groteszk ábrázolásmód szintúgy feltételezi
is az érzelmi intenzitást, alapvetően az egész kötetet a távolságtartás,
több alkalommal a kívülálló személytelenség, szenvtelenség jellemzi - legegyértelműbben
a 3. rész darabjaiban, amellett pedig a két utolsó ciklusnak mindegyik
verse nélkülözi a megszólalói jelenlét és érzelemnyilvánítás közvetlen
jeleit. Líraivá az teszi mégis a könyvbeli verseket, hogy az elementáris
megéltség, belsővé válás így "posztemocionálisan" is átsugárzik a szövegeken.
A kettősség már többször említett tendenciája
a sajátos feszültségteremtés forrásává lesz a versszövegek mikrovilágában
is. Ennek több vetületét érdemes megfigyelnünk, de a legfontosabb az a
delirizáló összhatás, amely a minden kritikus elismerését kiváltó visszafojtott
izzást eredményezi a kötet egészében. Alapvető ellentét mutatkozik például
a szókincs, a kulcsszavak jelentésbeli intenzitása és a formavilág látszólagos
lazasága között. Ha azonban e területeket önmagukban is vizsgáljuk, újabb
kettősségeket fedezhetünk fel.
A formakultúra
áttekintése az eddigi kötetekéhez hasonló eredményre vezet, kevés eltéréssel.
Az Egyirányú utcában minden korábbit felülmúl a strófa-alakzatok
használatának aránya a tagolatlan vagy szabálytalanul tagolt versszövegek
számához képest, ennek ellenére a versszakhatárokra is gyakran jellemző
soráthajlások miatt mégsincs igazi rendezettségélményünk. Az enjambement-ok
amúgy 3-4 soronkénti átlagban jelentkeznek, s "elterelő" hatásuk abban
is érvényesül, hogy miattuk sokszor a rímek is szinte felszívódnak a sorvégeken.
A rímhasználat egyébként önmagában is kétarcú: alapvetően biztos zenei
készségről tanúskodik (olykor brillírozva, pl.: terelnek - lebernyeg),
de néhol éppen a delirizálás eszköze a sok disszonáns asszonánc (pl.: röhögés
- ürülék, a kisszék - ezüst fényt, guggoltam - a holtak, tenisz - pedig).
Úgyszintén a rejtőzködő versszerűség hagyományához tartozik a nagy szabadságfokkal
alkalmazott jambikus, szótagszámvariáló metrika. Összességében tehát megformáltság
és tudatos diszharmónia jellemzi a versek "kivitelezéstechnikáját".
A szókészlet, a motívumkincs vizsgálata
- bár a nyelvi corpus korántsem nagy a mindössze 19 versben - sokkal több
figyelmet érdemelne, mint amennyit egy ilyenfajta bemutatás megenged. Úgy
vélem, a Rakovszky-versek nyelvhasználati trendjei nagyfokú hasonlatosságot
mutatnak pl. Pilinszkyével vagy Nemes Nagy Ágnesével, főként a szójelentés
érzéki-fogalmi expresszivitása és az életmű egészére is kiható, hihetetlenül
erős motivikus kohézió apropóján. Most ismét a kétarcúság változatait követve
tekintsük át röviden e terület jellegzetességeit.
A szóanyag
kiválasztásakor fontos szerep jut a profán hétköznapiság motivikus ábrázolásának.
Ez főként a leíró jellegű szövegrészekben mutatható ki, elsősorban a tárgyi
világ elemeinek megnevezésében (zseblámpa, gázszámla, bicikli, szódásüveg,
vaskerítés, lábtörlő, légyfogó stb.). A közömbös jelentésű kifejezések
azonban érzelmi negativitást hordozó nyelvi kiegészítést is kaphatnak (hullott
alma, rozsdás lavór, üvegszilánk, rozzant rádió), illetve szembesülnek
olyan szavakkal, amelyek már eleve magukban foglalják a rossz vagy kellemetlen
jelentést (baromfiürülék, sár, por, seb, gaz, hernyók, roncsok stb.). A
leggazdagabb fogalomkör a pusztulás, a halál jelentéscsoportjáé. Maga a
halál szó és közvetlen tőszármazékai 9 versben is szerepelnek (az
első ciklus 11 verse közül 7-ben), különböző szófajú motívumrokonai száma
pedig megközelíti a félszázat (pl.: szétesem, elfogyok, fúltam, megszűnik,
zuhannál; rothadás, múmiái, korhadás, elmúlás, élet vége, gyász, agónia,
semmi; elporladt, hervadó, kimerülő, elszenesedő, elvetél, kihamvadt, kihűlt,
fagyott, leégett stb.).
A szóanyagnak
minden korábbinál számottevőbb részét képezik a színnevek, kishíján húszféle
változatban. Nem azért van így, mert a világ a költő szemében olyan színgazdag,
inkább a hangulati árnyalás érdekében. A leggyakoribb színek stílusosan
a kék, a fekete, a sárga (megsárgult, sárga-barna), a kulcsszó azonban
nem konkrét színt jelöl, hanem a sötétet, a sötétséget - kötetszerte 24-szer
is, hozzá még az ismét változatos szinonímák (holdtalan, vak, árny, éjszaka
stb.), s ehhez jönnek az összetett színnevek (sárszínű, szénszín, halott-kék,
nyershús-rózsaszín, csontszín). Költőnk verseivel kapcsolatban mindig elismerőleg
hangsúlyozták az erős vizualitást. Most indokolt ezt kiegészítenünk egy
másik érzékletkör motívumkincsével, miután az Egyirányú utcában
a "hangeffektusok" is fontosak, mindenekelőtt a nagyrészt szintén negatív
jelentésexpresszivitással bíró hangutánzó szavak (pl.: visongat, mormol,
sistergő, zokog, röhögés, széttoccsant, sipogva, zuhan).
A motivikus
elemzéshez még néhány adalék: az említettek mellett nagyon hatásos a versekben
a hangulatfestő szavak használata (többségük az első ciklusban található);
külön figyelmet érdemelne az ötször is előforduló rés-metafora értelmezése;
egyetlen versszövegben sem bukkan fel a korábban vissza-visszatérő nyár
szó; a verscímek többsége már eleve tartalmazza a legfőbb kulcskifejezéseket.
Összességében megállapítható, hogy a versek szóanyaga nagyon erős koherenciát,
sajátos atmoszférát teremt.
A Rakovszky-versek nyelvi-stiláris hatásmechanizmusa
tökéletes kidolgozottságot mutat. Ennek a szóanyag céltudatos kiválasztásán
túl jónéhány egyéb eszköze is van, amelyek szintén megérdemelnék a részletesebb
elemzést. Úgy gondolom, ez az egyik legizgalmasabb összetevője e poézisnek,
ezért - bízva benne, hogy a tüzetesebb bemutatás sem várat magára sokáig
- a szokott megállapításokon, summázatokon túl most szenteljünk ennek is
valamivel több figyelmet.
Stilisztikai
szempontból is a kötet legkirívóbb darabja A körülmények. No nem
az extremitás, hanem éppen az eszköztelenség apropóján. A szerepversek
közül ez hasonlít leginkább az egykori Hangok-ciklus verseire, hiszen
átlagnyelvi egyszerűsége és elbeszélő jellege azokkal rokonítja. A szöveg
szóképekben szegény, amit pedig mégis használ, abban a beszélt nyelvi közhelyszerűség
mutatkozik meg ("szép, mint egy filmsztár", "reszkettek némán, mint a nyárfalevél",
"Forog a mókuskerék: munka, család, / mire észbe kapsz, el is telt az élet").
A beszélő egyszerű mondatszerkezetekben szólal meg, szórendje szokványos,
szókincsében nyoma sincs árnyalt választékosságnak, sőt stilizált nyelvhelyességi
problémái is vannak ("az őrült kattogásra emlékszek", "aztán csak fekszek
ébren"). A záró szakasz már felülemelkedik az addigi hétköznapiságon, líraibb
eszközeivel azon van, hogy a kötetbeli szövegkörnyezetbe illeszkedést mégis
elősegítse. A többi szöveghez való hasonlatosságát egyébként leginkább
az biztosítja, hogy a versbeli elbeszélés folyamata sokszor (itt éppen
kilencszer is) megakad, s így a töredékesség, mozaikszerűség látszatát
kelti.
A versmondattan vonatkozásában a 3.
ciklus opusai a legegyedibbek. Különlegességük főképp abban rejlik, ahogy
a tömör bölcseletű tényközlések és a példálózó, argumentáló részek váltják
egymást a terjedelmi végletek kontrasztjának feszültségében. A Kísértetek
című szöveg elején 4 mondat 5 sort tölt ki, majd 8, 6, sőt később 18-21
soros mondategységek következnek. A hasonló kezdést az Egyirányú utca
című versben 19 soros mondat követi, s a Párbeszéd az időről
címűben is hasonló jellegű felépítettséget eredményez a deduktív verslogika.
Noha a jelenség önmagában nem problematikus, mégis benne érzem a megszokás
enyhe kockázatát, amely ellen költőnk védekezik is, gyakran éppen az inverziók
figyelmet frissítő bevetésével (veszélyes próbálkozás azért itt is akad:
"a láng, a robbanás, az elszenesedő / test, mintha ami történt, nem bírna
az időben / odábbforogni, és csak ismételné magát, / mint elakadt lemez,
a fölsértett levegőben"). Az életműben talán hagyományosabbnak tekinthető
indukciós szövegépítkezés teljes egészében elkerüli ezeket a problémákat.
Mindkét konstrukciótípus előszeretettel használ aforisztikus bölcseletű,
rövid mondatokat. Előbbiek a textus nyitányaként (ld. az említett 3 versben),
utóbbiak pedig a szövegtest végén, melyek közül külön jelentőséget kap
a kötetzáró opus (Dal az időről) már idézett befejezése.
Költőnk mindig elismerést aratott stílusa,
ábrázolásmódja szemléletességével. Ez azért fontos, mert a hatás egészét
tekintve a fogalmi-bölcseleti témaválasztást is jótékonyan ellensúlyozza.
A mostani kötet főképp metaforákban és hasonlatokban gazdag. Utóbbiakkal
kapcsolatban már említettem, hogy nem csupán az érzékletessé tételt szolgálják,
hanem fontos szerep jut nekik az agnosztikus látásmód tárgyiasulásában
is. Előfordulási arányuk a 3. ciklusban a legmagasabb.
Az igazi képi
érzékletesség legfőbb letéteményesei azonban a metaforák. Egyik gyakori
típusuk arra vállalkozik, hogy fogalmi természetű dolgokat jelenítsen meg
vizuális testesüléssel (pl.: "a valót / elrúgtuk, parttól csónakot", "Mintha
két nagy tenyér / préselné össze az élet spirálrugóját / addig, amíg egészen
összeér // kezdet és vég", "Az idő egyirányú utca. / Örökké zuhog a jelen,
s örökké / száraz lábbal kelünk át rajta", "két külön kontinens a "már
nem" és a "még nem"), de sokszor úgy válik közelibbé a szemléltetés, hogy
a metaforában a tárgyi-fogalmi világ antropomorfizálódása megy végbe (pl.:
"A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke / sistergő ívben a pohárba
loccsan", "Pörsenések / az este szürke felhámján : bogyók", "Levelek égnek
(...) A csonttalan zsugorodó sötét bőr / parázs, majd pernye lesz", "Szinte
minden / érintésre sajogni kezd az emlékezet // gyulladt foggyökere").
Számomra külön
érdekességet jelentett annak megfigyelése, hogy a korábbi kötetekben szórtan
előforduló nap-, hold-, illetve csillag-metaforák most hányféle változatban
illeszkednek a szövegek kép- és hangulatvilágába (vö. nap: atommáglya,
agyhalott mosoly, kimerülő elemlámpa; hold: buborék, levált szemlencse,
gázzal töltött léggömb; csillagok: villogó halott kövek, parázsló csikkek,
egy marék fehéren derengő rizsszem). Alapvetően romantikus motívumokként
így aztán mégis a delirizáló törekvések szolgálatába állnak, az illúzióvesztés
kifejezőeszközeivé lesznek.
A modantrend
és a képhasználat kapcsán is gyakran felvetődik Rakovszkynál az inverz
szerkezetek kedvelése. Ez a kérdés ugyanakkor kapcsolódási pontokat jelent
a szövegépítés és -szerkesztés tárgykörével is. Akár az egyes szövegek,
akár a kötetegész struktúráját tekintjük, újabb összefüggések tárulnak
fel a teljesebb befogadás lehetőségét illetően.
Az Egyirányú
utca recenzensei megállapították, hogy a kötet ciklusokra osztása szinte
felesleges: szám szerint itt szerepel a legkevesebb opus, a versek világa
pedig nagyon is homogén. Az utóbbi megállapításokat nem vitatva, sőt hangsúlyozva
főként az első két fejezet közeli hasonlatosságát (tematika, induktív verslogika
stb.) mégis arra hívnám fel a figyelmet, hogy több lényegi vonatkozásban
is határozott eltérések mutathatók ki az egyes verscsoportok között.
A Halottak
napja című ciklusban az elmúlás gondolata, a személyes emlékezés vershelyzete,
az 1. személyű megszólalás dominál. Hangulatképi jellegű verszárlatok a
könyvben csak itt találhatók, összesen 4 alkalommal. A szövegek nagyobb
része írásjelekkel szimbolizáltan is lezáratlan, de a versszövegközi jelölt
kihagyások aránya is messze itt a legnagyobb.
A Naptárlapok
című résznek mind a 4 verse alapos helyzetrajzzal-leírással indul, majd
summázó lezárást kapt. A narráció egységesen jelöletlen, s itt a legszembetűnőbb
a tárgyiasság. A szövegek átlagterjedelme ebben a fejezetben a legrövidebb.
Az időről
szóló ciklus témaválasztása a köteten belül a legcéltudatosabb. Dominál
a filozofikus jelleg, a könyvegész 6 deduktív bölcseletű darabja közül
hármat ehelyt találunk. A versek átlagosan itt a legterjedelmesebbek, amihez
hozzájárul a leghosszabb mondatok alkalmazása és a relatíve legtöbb hasonlat
beépítése. A bölcseletfolyam teszi, hogy két opus is feltűnik szabadabb
formatechnikája okán. Csak itt mondható el ugyanakkor, hogy minden egyes
szövegépítmény teljes és lezárt.
Befejezésül aligha szólhatnék másról,
mint a folytatással kapcsolatos várakozásomról. A Rakovszky-nyilatkozatok
és az eddigi művek ismeretében biztosra vehetők a további, valószínűleg
azonban ezután sem nagyságrendi léptékű változtatások. Mivel költőnk a
kötetek megjelenése közti időben alig publikál, ezek egyelőre nem követhetőek.
Igaz ugyan, hogy az Egyirányú utca a szövegek együttszereplése okán
magában rejtett némi veszélyt (aforisztikus bölcselései néha a közhelyközeliséggel
érintkeznek, a motivikus ismétlődés kötetbeli és életműbeli aránya kissé
túlzó), összességében a kötet mégis arról tanúskodik, hogy e homogén poézis
belső értékrendje őrzi stabilitását, s továbbra is jelentős részét képezi
a kortárs magyar költészetnek. |
|