("Nyomozás") Gyermekkorába visszatekintve, az akkori megfigyelésein gondolkodva mondta Mészöly Miklós a Szigeti Lászlóval folytatott beszélgetése során, hogy a világ jelenségei mögöttes jelentéssel vannak tele, hogy a dolgok és a jelenségek, miközben azonosak mással, jelen vannak önmagukban is. "Mi más lenne ez, ha nem a létezés többszólamúságának és kétértelműségének bizonyítéka" - kérdezi, majd pedig hozzáteszi: "Ez a felismerés rádöbbentett, kell, hogy legyen a világhoz közelítésnek egy nem mindennapos formája is. S akkor jöttem rá - mondja -, hogy ez a nem mindennapos forma maga a művészet. Amelyik úgy lát valóságosan, hogy megváltoztatja a valóságot..." Ez a felismerés volt az, amely az irodalom felé fordította: a valóság megismerésének és megváltoztatásának vágya fejeződött ki benne, a megismerésé, úgy, hogy közben a megismert világot absztrahálja is, átalakítja, hogy a valóból kiindulva az eredetin túlmutató, az általánosítás irányába elmozduló világot hozzon létre. Pontos önjellemzés, ha pedig az utolsó idézett mondatot nézzük, akkor talán elmondhatom, hogy az egyik legpontosabb és legtömörebb Mészöly-mondatra találtam rá. Fontos önjellemzésként, hiszen Mészöly mondatai olyan tényeket, állításokat tartalmaznak, amelyek adalékot jelenthetnek egy nagyobb, az addig megismertnél rejtélyesebb világ összefüggéseinek feltárásához, ám miközben haladunk előre az olvasásában, nemcsak ez a nagyobb világ bomlik ki, hanem újabb rejtélyek is teremtődnek. Nem véletlen, hogy a maga írói alapállását egyáltalán nem írói megközelítésként értelmezi, inkább nyomozónak tekinti magát. "...olyan nyomozói létről álmodoztam, amelyben a szavak elraboltattak, megsemmisültek és kivéreztek, s nekem kell rájuk lelnem s új értelmet adnom bezártsággal determinált feltámasztásuknak. Nálam már eleve az odafordulásban a vér mutatta magát, vérrel átitatva céloztam meg a dolgok mélyvízi jelentéstérképét, a mögöttes jelentéseket. S keresni kezdtem hozzájuk az utat, s próbálgattam a különféle kulcsokat. És számomra maga ez a különleges típusú és indíttatású keresés volt a szokatlan, ez volt a dárda a mellbe. Nekem nem lehetett másra, csakis a mögöttes jelentések vérbőségére összpontosítanom, különben nem tudtam volna a felfedezett és kilesett algebrákról értelmezhető jelentést adnom" - mondja, még az előbbi gondolatmenet folytatásaként. Próbát tettem, megnéztem, olvasható-e a Mészöly-próza úgy, mintha egyfajta nyomozás, a szavak, a körülmények, a világ megismerése terén végzett nyomozás eredményeként jött volna létre. Talán nem is meglepő az eredmény: olvasható. Néhány példát kigyűjtöttem a szövegekből, ezekből idézek fel most párat. Kezdem magával a Nyomozás című írással, a kezdőmondatokat idézem: "Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul." A szöveg első mondatai annyi kérdést vetnek fel, annyi szokatlan körülményt tartalmaznak, hogy szinte minden mondat állítása külön tisztázást igényelne. Miért jelenik meg a sárbogárdi körorvos minden húsvétkor Szekszárdon a brácsájával?, miért üres a megjelenésekor a templomtér? s így tovább... Hasonló megfigyelést tehetünk a Teréz krónikája című írás olvasásakor is. Itt is csak az első mondatokat idézem: "A várost, ahol Teréz született, az első világháborút követő igazságtevés az egyik szomszéd ország területéhez csatolta, mintegy bizonyítékul, hogy semmi se tartós és kivételes. Így érezhették a szülei is, mert pár évvel az impériumváltoztatás után szintén elszakadtak egymástól. Őket egy másfajta döntés kényszerítette különélésre. Állítólag a szegénység". Itt maga a bizonytalanság az, amelyik tisztázandó: miért nem tudjuk meg, hogy melyik városban született Teréz, miféle igazságtevés az, amelyik a várost egy másik országhoz csatolja, mi áll ennek a hátterében, miért kényszerítette Teréz szüleit a szegénység az elszakadásra, egyáltalán, miért ez a mindent körülvevő bizonytalanság, amelyben a bizonyíték is csak az ideiglenességet támasztja alá? De hát kell-e ebben az összefüggésben egyáltalán idézni mondjuk a Szárnyas lovak történetét? Vagy a Megbocsátást, hiszen ez önmagában is aktákkal, tanúkihallgatási jegyzőkönyvekkel foglakozik... A stiglic is homályos históriákra utal, s mennyire a keresés reménytelensége fejeződik ki a Nyomozás elbeszélői bizonytalanságán: "Nem tudom... Tényleg nem tudom." Ezt a fajta "nyomozás"-t természetesen el kell választanunk a detektívtörténetekben és detektívfilmekben megjelenő összefüggés-kereséstől. Ezek zárt rendszert hoznak létre, s ezen a rendszeren belül teremtenek logikai összefüggéseket, ezeknek az összefüggéseknek a feltárásával a rendszer egésze is megismerhető lesz, Mészöly viszont a biztos és alapvetően állandó, bizonyosságokon nyugvó világot emeli át a bizonytalanba, a kételyek közt létezőbe. "Olyan rejtély a világ egésze, amelynek minden részlete pontosan látható és leírható. Nem térhetsz ki" - mondja erről Nádas Péter, egyben lebeszélve bennünket arról is, hogy a nyomozás tényét ennek az írói világnak a legfontosabb jellemzőjének tegyük meg.
     Ha egyáltalán szükség lenne a lebeszélésre, akkor én is megteszem ezt. Bárki megpróbálhatja: egy idő után elszegényíti a szövegeket, ha csupán a "nyomozói" attitűdöt keressük bennük. Az "írói nyomozásra" utaló kitételeket önjellemzésként idéztem, leginkább azonban azért, hogy lássuk: az írás, az alkotás felé fordulás indítéka más is lehet, mint magának a szövegnek, a műnek a létrehozása. Sőt: a legtöbbször éppenséggel más céllal fordul az alkotás felé az író, a művész, a szövegen és a művön túl, azokat majdhogynem eszközként használva a világ számára fontos kérdéseit akarja megoldani - mígnem a szövegbe, a műbe ülteti be mindazokat a kérdéseket, amelyeket tisztázni akar, s megérti azt is, hogy tisztázni csak a műben lehet, a mű segítségével, mert másképpen az általa feltett kérdések megválaszolhatatlannak bizonyulnak. Az alkotó így jut el a műhöz... De nemcsak ezért fontos a Mészöly Miklóstól idézett példa, hanem azért is, mert megmutatja, nem csupán a társadalmi, poltikai kérdések reménybeli megoldása állhat ott a mű mögött. Danilo Kiš, Maurits Ferenc kapcsán arról beszéltem, hogy a vér, az állandó fenyegetettség tette hozzá a tétet az általuk megteremtett világ súlyához, jelentőségéhez, most láthattuk, hogy a művészi világlátás módjának keresése és megtalálása ehhez hasonló tétként jelenhet meg az alkotó világában. S azután s ezután következik maga az, amit alkotásnak nevezünk...

(Háttér) Úgy gondolom, hogy minden jelentős művész esetében meg lehet találni azt az  alkotáson túli - vagy éppen inneni - mozzanatot amelyik a művészethez irányította. Rejtett mozgatókról, rugókról van szó - legalábbis a legtöbb esetben -, ám legtöbbször maga a mű is árulkodik ezekről az indítékokról. Hiába emeli - nyilván a legnagyobbak esetében - a mű az indítékokat is általános szintre, s formálja át a pszichológiai vagy éppen szociológiai eredetű késztetéseket esztétikai jellegű jelenségekké, a genezis mégiscsak árulkodó: leleplezi-bemutatja azokat a funkciókat, amelyeket az alkotás folyamata az alkotó életében betöltött. Emlékszem még, Danilo Kiš attól óvott, hogy az irodalmi művekben ne csak a szociológiai tartalmat figyeljük, ne csak annak tulajdonítsunk jelentőséget. Valójában nem félnék ettől, ha valóban elemzés során jutnánk el mondjuk egy-egy korszak esetében a legfontosabbnak ítélt művek szociológiai tartalmához, s összehasonlító elemzések történnének. De hát erre valóban csak kísérletek történtek eddig, helyettük pedig jöttek a különböző kritikai-politikai-irodalompolitikai kinyilatkoztatások... Tudom, most ehhez hasonlóan bárki azt mondhatja, hogy túlontúl a pszichológiai megközelítéseket kedvelem, a mű viszont jóval több, mint bizonyos pszichológiai jelenségek megválaszolása. Tudom ezt is, nem is akarok kizárólagos magyarázatot találni a pszichológiaiként bemutatott jelenségekben - annál inkább nem, mert ezek nagyobbrészt ismertek -, csupán a létükre szeretnék utalni. Arra, hogy az irodalom, éppen úgy, mint a festészet, a zene, vagy a többi művészeti ág, hiába mozgunk szabadon a művekben és kapcsoljuk őket egymáshoz tetszésünk szerint, azaz hiába élünk vele a magunk törvényei és kívánalmai szerint, mégiscsak a személyességet hordozza... Másként: a mű megteremtése hozzájárulhatott alkotója sajátos gondjainak feltárásához-megoldásához. József Attila például a nagyság megvalósulását látta az irodalomban. "Még gyermek voltam - mondta ezerkilencszázharminchatban egy interjúban -, amikor hallottam, hogy mások írnak verseket és hogy azok nagy emberek. Anyám kis, alacsony termetű, törékeny asszony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot és a kosarat is könnyebben cipeli." Őszinte, mély megmutatkozása ez gyermeki gondolkodásban meglévő kettősségnek: az elvontságnak és a gyakorlatiasságnak. S képzeljük el, mekkora sértés érte ezt a nagyságra figyelő gondolkodást akkor, amikor a nevét kisbetűvel írták; vagy azt mondták neki, hogy olyan név, hogy Attila nincs, s ezért elnevezték Pistának. (Abban, hogy a gyermek József Attilát körülvevő mélyvilágban a költő mint a kiteljesíthető emberi nagyság példája jelent meg, a magyar kultúra egyik legsajátosabb vonása mutatkozik meg. Ebben a kultúrában ugyanis, mint akár a többi, nem szerves fejlődésen keresztül ment nép kultúrájában, a legfőbb értékhordozóként maga a kultúra, ezen belül pedig, lévén hogy ezek a kultúrák nyelvközéppontúak, s így irodalomközéppontúak voltak, a valódi nagyság példája valóban az író, legfőképpen pedig a költő volt, különösképpen akkor, ha a költőséghez még a hadvezérség vagy akár az egyszerű katonai lét is hozzátartozott. Napjainkra az ehhez hasonlatos nagysággal kapcsolatos elképzelések eltűntek, vagy éppen most tűnnek el, s a nagysághoz az eddigieknél jóval gyakorlatiasabb képzettársítások kapcsolódnak.) Később, már valóban költőként, sőt nagy költőként, bár ezzel kapcsolatban a nagy ember érzetét soha nem tapasztalta meg, a maga lelki problémáit, sérüléseit verseibe is átvetítette, s így azokat az általa megteremtett költői világ alapjává formálta. Kassai György pontos elemzésben mutatta ki: a "közeg »pszichoanalitikus hangulata« következtében könnyen elképzelhető, hogy a költő magáévá tette Hermann Imre megkapaszkodás-elméletét és annak egyes elágazásait. Így lehetséges, hogy az utolsó évek szorongásos, a bűnről, a büntetésről, az ártatlanságról szóló költeményei, valamint a személyiség szétesése és az ellene való védekezési kísérlet, az (elsősorban a szerelembe való) megkapaszkodás a hermanni megkapaszkodási ösztönnek - a költő számára akár tudattalan - vetülete." ( A Hermann Imre által megfogalmazott megkapaszkodási ösztön megnyilvánulásai, miként Binét Ágnes írja, az ő szavait is Kassai György idézi, "regresszív jellegűek, olyan helyzetekben jelentkeznek, amikor az én veszélyben érzi magát, kibillen egyensúlyából: a megkapaszkodás a bukás, az egyensúlyvesztés, a zuhanás elkerülését célozza".) A versek, a példák idézésétől eltekintek, kiváló tudósok, mint például Szőke György, pontos leltárt készítettek minderről... No, és Németh László? - kérdezem magamat -, nála mit figyeltél meg, őt mi vitte az irodalomhoz? Elsőként a harmónia-teremtés vágya, válaszolom azonnal. Fiatalon, tizenévesen, apja hadifogságának időszakában kényszerült rá az önelemzésre, s a kettős örökséget - ahogy ő mondta, a "társulékony jóra izgató emberszeretet" - az apai "örökségre" utalt ezzel - és "magára hagyatkozott puritán konokságot" - anyainak tekintett örökségét nevezte így -, igyekezett összhangba hozni, legtöbbször azonban a szélső pólusokra lendült ki. Arra, hogy milyen mélyek a biológiai-pszichológiai meghatározottságok jó példát ad édes-apjának, Németh Józsefnek a múlt század végén írott Naplója. "Ilyen nőknek nem szabad volna férjhez menni; a nemi élvezetről úgy sincs sejtelme sem, anyai vágyak nem hevítik, teendőit nem bírja. Míg nagyon jó szíve volna, hogy aggszűz vagy apáca-féle legyen. Áldása volna környezetének" - írta volt Németh József tanár úr a századfordulón, míg az Iszony jó ötven év múlva íródott meg, alapkérdésként - ismét csak mondom: alapkérdésként - tárgyalva az említetteket. Németh László esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közösségi indíttatást sem. Fiatalon, tulajdonképpen serdülőként élte meg apja hadifogságba kerülését, az első világháborút, annak végét, a forradalmak időszakát, az ellenforradalmat, Trianont, mindez a magyarsággal kap-csolatban a szétesés élményét sugallta számára. "Oda az ország - írta ezerkilencszáztizenkilenc elején barátjának, Oszoly Kálmánnak -, és én most kezdem érezni: mit jelent Európa utolsó, rabszolga országában élni... Hány és hány embertől halljuk, hogy amint lehet, külföldre vándorol, épp a teltszájú hazafiak hagyják legelőször cserben az országot. Mennyien és milyenek maradunk itt? És lehet-e dolgoznunk, szabad-e remélnünk? Nem áll-e anarchia szélin az ország? Nem kell-e föláldoznunk minden készletünket, és milyen alapon kapunk új készletet? Mivel fizetünk meg? Az utódaink rabszolgaságával?" Tudjuk, Németh László egész életében ezekre a kérdésekre kereste a választ...

(Forma) Biztos vagyok abban, hogy Danilo Kiš a formából kiindulva írta meg a Borisz Davidovicsot, máskülönben nem látta volna annyira tisztán, mit ahogyan látta, a "rendszertani" helyét annak, amit írt. Ahhoz, hogy a maga "fiktív", az emberi félelemnek a történelemben való körkörös jelenlétét bizonyító "dokumentum-prózájához" eljusson, végig kellett követnie a próza "fejlődési" útját. Zárópontként Borgest idézte fel: "az író az érzelmi és intellektuális tapasztalatok gyűjtőedénye, s az irodalmi tapasztalatok, a logosz-élmények szerves, elszakíthatatlan részei a mítoszteremtő író valóságának" - mondja róla. Ehhez pedig, mármint a mítoszteremtő író jellemzéséhez hozzáteszi: "Az elolvasott könyvek valósága tudatosan és szükségszerűen beszűrődik ebbe a mitológiába, nem ballasztként, »bibliográfiaként«, hanem mint a világról való, az olvasás útján szerzett empirikus tapasztalatok summája; innen ered Borges bibliográfia-metaforája... Borges voltaképpen a mítoszok »digest«-jét - természetesen az individuális mítoszokét - próbálja megalkotni, tudván tudva, hogy ezek »digest«-ek, hogy mindennek ellenére hiábavaló a kísérlet az összemberi történelem és a teljes mítoszvilág rezüméjének megteremtésére; a mítoszok már nem a kollektív tudatból fakadnak, mert a kollektív tudat romokban hever, hanem annak írott emlékműveiből. A borgesi bibliográfia tehát rámutat erre az elégtelenségre, a tényre, hogy többé senki nem hordozhatja a tudatában (az emlékezetében) az összemberi tapasztalat bábeli könyvtárát, a rezümé tehát lehetetlen - hacsak nem mint szubjektív és (lényegében) inkább lírai, mint intellektuális világlátás, tehát: történet, szépirodalom, s az út akkor is ide vezet, ha Borgesszel a mítoszok egzakt vizsgálata felől indulunk el." Ne a szépirodalomnak, de inkább a lírai világlátásnak tett engedményre figyeljünk ebben az elemzésben, hanem arra, ahogyan Kiš az emberi tapasztalat összességének elvesztésére utal, s arra a kijelentésére, hogy a mítoszok közösségi tartalma átélhetetlenné vált (ez önmagában megkérdőjelezi a mágikus realizmus "összemberi" világlátását, s erősen a mese tartományába utalja a mágikus világlátás legújabb műveit, ahogyan azokban egyébként egyre több mesei elem jelenik meg), leginkább azonban arra, hogy már csak külön történetek léteznek, immáron a mítoszi fény ragyogása nélkül... A Borisz Davidovics... egyéni történetei magukban hordozzák ezt a felismerést, ám Kiš észrevette és tudatosította azt is, hogy a morbid kelet-európai történelemben létezik olyan hagyományvilág, amelynek az újraformálásával a hitelesség illuzióját meg tudja teremteni: a közös emberi és irodalmi tapasztalatot tehát éppen saját hagyományvilága felől újította meg, s így, ezen az újításon keresztül érte el, hogy tétje legyen - esztétikai és ha tetszik: politikai tétje - művének. (A dokumentaritás illuziójának megteremtése egyébként is elkerülhetetlen volt: az a világ, amelyik hitt az írás leleplező és világteremtő erejében, márcsak azért is, mert a maga legitimitását a szellem embereivel szerette volna biztosíttatni, s amelyik önmaga létének értelmezése és biztosítása során tetszés szerint tüntette el a dokumentumokat, éppen a hitelesség megteremtése révén vált "megfoghatóvá". Emlékezzünk csak, nálunk is milyen fontos szerephez jutottak a történeti dokumentumok a letagadott múlt megismerése során. Ennek megfelelően a korabeli magyar irodalomban megjelent a politikiai indíttatású dokumentum-próza, ám esztétikai jelentőségű művet alig teremtett. Mert a Borisz Davidovics... jelentőségét mégsem a politikai indíttatás adja meg, hanem az, hogy esztétikai jelenségként értelmezendő...)
     Ám most nem is erről szerettem volna gondolkodni, hanem arról, hogy a forma megértése, a forma megképződése önmagában is életre hívhat műveket, azaz éppen úgy teremtő erővel bírhat, mint mondjuk a pszichológiai háttér. Ezt látom Sándor Iván regény-könyvének olvasásakor is. Iván elméleti nézőponttal, a szellemi lehetőségek iránti kíváncsisággal és megértéssel néz körül a világban, s a lehetőségek tisztázásával írja meg regényeit. Amikor például azt írja, hogy a "kilencvenes évekre a regény paradigmaváltásában: a) az abszolút igazságok hordozhatatlansága együtt áll a globalitások és komplexicitások együtteseiből formálódó új világállapottal; b) a Közösség, majd a Személy után a végtelen mutációkat produkáló Osztódott Személy kerül a regény centrumába; c) a »részbeszédeket« még ismeretlen kombinációkkal kiegészítve a legkülönbözőbb, a rövidprózától elváló új narratív eljárások magzatvizében lassabban alakulnak az Ember és a Világ kapcsolatait »kitaláló« nagy formák", nemcsak elméleti megállapításokat tesz, ezek a megállapítások egyébként folytatják Danilo Kiš Borgesszel kapcsolatos gondolatmenetét, a kollektív tudat romokban heverése helyett azonban ő már nem egyszerűen az Én, hanem az Osztódott Személy középpontba kerüléséről beszél, miközben gyakorlati megfigyeléseket tesz, olyan megfigyeléseket, amelyeknek tapasztalatai megjelennek regényeiben is. Amikor például A szefforiszi ösvényben megjelennek a különböző nézőpontok, s ahogyan Bombitz Attila írja, a mindenkori olvasóra marad a döntés, hogy melyik szereplő által hordozott nézőpontban ismer vagy ismerhet magára, feltehetjük, hogy a regényben az Osztódott Személy változatainak az időben történő visszavetítéseivel találkozunk. A világból leszűrt tapasztalatoknak és a regény tényeinek egymáshoz való kapcsolódását Iván pontosan megfogalmazta: "A regény számomra az - mondta -, ami a befoghatatlan világból megpróbál befogni valamit, mint a befoghatatlan élet komponáltan teremtett mintázata." A kiemelésből láthatjuk, a befoghatatlan világra tette ebben a mondatban a hangsúlyt, magam inkább a komponáltan kiemelt változatot tenném hansúlyosabbá, a komponáltságot pedig még azért is kiemelném, mert érzésem szerint, noha bizonyítani ezt nem tudom, regényei a kompozició felsejlésével kezdenek formálódni. A forma a tájékozódó körülpillantás során teremtődik meg, s egyszersmind ekkor rántódik köré az a valóság-mag, amelyik aztán kitölti a formát...

(Életrajz) A formák küzdelmében - aminek semmi köze sincs a formák által életre hívott művek létéhez - néha úgy érzem, hogy jó lenne ezeket tagadó munkákat ími. Például egy pozitívista, majdhogynem tizenkilencedik szá-zadi módon létező életrajzot írni Németh Lászlóról. (Ahogyan, persze a mostani verseny helyett jó lenne amúgy szabadon, tizenkilencedik századi módon létező életet élni, ráérősen, elgondolkodva, cselekedve.) Sokszor írtam már Németh Lászlóról, eszmerendszeréről, hős-típusairól, jövőképéről, időnként még életrajzi kérdéseket is érintettem (leginkább az édesapja Naplója és az Irgalom kapcsán, leveleiből is jelentettem meg egynéhányat), ezért hát magam is megdöbbenek azon, hogy - a távoli jövőbe áthelyezve - életrajzi könyvet szeretnék írni róla. Miért? Úgy gondolom azért, mert jó lenne írni egy olyan könyvet, amiben minden benne van, ami fontos, amiben lezárhatnám az engem érdeklő kérdéseket, amiben kitérhetnék a formák elől, mert csak úgy szabadon, nekem tetsző módon írnám ezt a könyvet, sem az arányok, sem a terjedelem nem érdekelne, csak  írnám, mert fontosnak tartanám, hogy írjam... Vaskos életrajzi könyvet írnék Németh Lászlóról, olyat mint amilyet Troyat írt Tolsztojról vagy Dosztojevszkijről. Leginkább azonban azért írnék ilyen vaskos életrajzi könyvet Németh Lászlóról, mert úgy gondolom, róla még ilyen könyvet kell írni, volt annyira tizenkilencedik századi jelenség - az is, s huszadik századi is, persze -, hogy róla ezen a hagyományos módon többet el lehet mondani, mint az irodalomtudomány mai eszköztárával...
     Németh Lászlónak még volt életrajza. Ha mi most a történelem végét éljük, ahogyan Fukuyama mondja, akkor Németh, s még mennyi kortársa, ugyancsak benne élt a történelemben. Gondoljuk csak végig: szinte egyidős a huszadik századdal (ezerkilencszázegyben született), s csak a század végkifejletét, ezzel együtt pedig a történelem végét nem élte meg, ha ugyan hihetünk Fukuyamának. Közben pedig mi minden történt: a Monarchia végső periódusa élete egészét meghatározó élményekkel, a gyerekfejjel átélt első világháború (apja harctéren és hadifogságban) a forradalmak időszaka a legvadabb diákkorban, az ellenforradalom az egyetemista periódusban, egy nagyívű és sokgyökerű írói-gondolkodói pálya kibontakozása, hatalmas szellemi élmények (ott volt Ady temetésén, értelmezte a maga számára költészetét, átesett a Szabó Dezső-betegségen, barátjának mondhatta Babits Mihályt - legalábbis egy ideig) sorsfordító éveket élt át a harmincas évek elején, amikor az utak könnyen vezettek jobbra és balra is, ő a nem kínálkozó, inkább megvalósítandó harmadikat választotta, felmérte az európai szellemi élet jelenségeit, az irodalmat az élet és a közösségi kultúra legfontosabb összetevőjeként értelmezte, ritmikusan visszatérő időszakonként átfogó képet alakított ki a politika, a tudomány és a művészetek átfogó jelenségeiről, a húszas évek végétől szinte élete végéig  részt vett a hazai irodalmi és politikai vitákban, miközben hatalmas írói és gondolkodói életművet hozott létre. Éppen ezeknek a jegyzeteknek az írása közben - valószínűleg valami konkrétat, megfoghatót keresve a sok bizonytalanság közben - olvastam el levelezésének első, ezerkilencszáznegyvennyolcig terjedő kötetét. Hatalmas anyag, regényként olvastatja magát, pontosan megmutatja törekvéseit és szerepeit is. Leginkább azonban azt a folyamatot, hogy miképpen dobja le magáról a kötöttségeit és a kényszereit, s jut el Vásárhelyen a maga alkatának legmegfelelőbb, termékeny állapothoz. Ha megírnám ezt a könyvet, akkor részletesen elemezném a levelekből jól nyomon követhető folyamatot, itt csak a folyamat lezáródását, a nagyon rövid nyugvópontot elevenítem fel. "A helyzet az - írta Illyés Gyulának ezerkilencszáznegyvennyolc januárjában -, hogy én most kezdenék író lenni - az egész életem, család és nemzet, most maradt le egészen mögöttem; s nem maradt belőle csak egy csomó emlék, gondolat, amit elkezdhetnék élet s halál közt művekbe önteni." Aztán ennek is vége lett. Három hónap(!) múlva már így írt: "A lélektani helyzet ez: elhatározódott bennem, hogy ezt nem csinálom tovább. Tanítani nem lehet, írni nem lehet; a megaláztatásnak nem akar vége szakadni. Hiába magyarázom magamnak, tűrni kell, csinálni; bennem a mélyben döntött valami: nem csinálom tovább. S ezzel együtt rám tört a vágy; kimozdítani a lelkem, nagy dolgokban, az utolsó gondolatokban fürödni." Ez sem adatott meg - jöttek az ötvenes évek -, vagy ha igen, akkor tizenöt vagy húsz év múlva, de az már nem ugyanaz volt... Író a történelemben, mondhatnánk, s nem is járnánk messze az igazságtól, hiszen Németh László valóban óriási, műveket teremtő érzékenységgel élte át a huszadik századi magyar történelem általa megtapasztalt fordulóit. De igazában mégsem ezért szeretnék életrajzot írni Németh Lászlóról, márcsak azért sem, mert a huszadik századi magyar történelem valójában nem is szól másról, mint arról, hogy a történések sora miképpen gyűrte maga alá az önmaga zártságában élő embert. Inkább azért szeretném ezt az életrajzot megírni, mert a magyar gondolkodás történetében, meglehet, majdnem az utolsóként, s talán éppen a történelem mozgásával való szembeszegülésként Németh László óriási méretűvé növesztette fel a személyiségét, ő követelete a legtöbb jogot a személyiség számára. Ütközései éppen ebből, a személyiség felnövesztéséből következtek. Ha nem a huszadik században él, hanem egy ennél sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb korban, gondolkodása körül akkor is számos vita kerekedett volna. Ám mivel a huszadik században élt, s gondolkodása óhatatlanul kapcsolatba került a század alapkérdéseivel, a gondolkodása belső logikájából adódó feszültségek, és a különböző irodalmi, művészeti és politikai mozgalmakkal való ütközések újabb és újabb válsághelyzetekbe taszították. Éppen az alkat feszültségei - a század mozgásának átéléséből származó feszültségek - teszik érdekessé ezt az életutat, s ha valamiért, akkor ezeknek a feszültségeknek a feltárásáért lenne érdemes életrajzot írni Németh Lászlóról. Egy tizenkilencedik századiasan ráérős életrajzot a huszadik század által megteremtett feszültségekről...

(Változatok szövegekre) Visszatérek ahhoz, ami eddig is foglakoztatott: milyen ösztönzők, célképzetek indíthatják el az írást. Csak jelzésszerűen említettem a pszichológiai indíttatást, s azt, hogy a forma megmutakozása is hívhat elő műveket. Ám a mű önmagában, mintegy a maga szövegszerűségét kiemelve is létezhet, úgy, ahogy a maguk szövegszerűségükben léteznek a legkülönbözőbb indíttatás alapján létrejött művek is, a különbség ebben az esetben velük szemben csupán annyi, hogy a szövegben és a struktúrában nem fedezhetünk fel semmilyen utalást a művet előhívó momentumokra. Példaként említem az Ulyssest, a szöveg egyetlen olyan utalást sem tartalmaz amely rajta kívüli célképzetekre utalna, igaz, a struktúrában megmutatkozó, az antik eposzra történő utalások talán jelzik a formai késztetést, a forma szerző előtti megmutatkozását a mű létrejötte előtt... Talán... Érdekes azonban, legalábbis számomra, hogy a szöveg önmagában való létezésére - szemben mondjuk a "nyomozás" során meg-valósuló művekkel, Mészöly Miklósnál Nádas Péter is felfigyelt. A Családáradás kapcsán már kritikája címében kiemelte, hogy Mészöly "idegen anyanyelvén" ír, azaz másképpen mint eddig, ezt pedig így részletezi: "Történetében az a lenyűgöző, hogy ezek a nagyon laza szálakkal egymáshoz kötött emberek el nem oldható kötődésben élnek, holott állandóan hűtlenek. Maga a gyilkosság sem más, mint az örök hűségről adott vallomás. Mindez nagyon érdekes, a szövegben azonban nem a nyomozás [úgy látszik, valóban kulcskifejezés ez] izgalma visz előre, hanem az ismerős izgalom, mely Mészöly szókapcsolatainak és mondatszerkezeteinek láttán ellepi az olvasót. Az izgalom ismerős, a nyelv ismeretlen. Mészöly idegen anyanyelven ír[...] eddigi regényeihez képest is nagy újdonsággal lepett meg bennünket. Nem a történet viszi a nyelvet, miként Az atléta halálában vagy a Saulusban, és nem is a nyelv a történetet, mint mondjuk a Pontos történetekben vagy a Filmben, hanem, ezektől a munkáktól jól elkülöníthetően, maga a nyelv a történet... Maga a közeg a fontos, nem a cselekmény; az idegen anyanyelv furcsa élménye az, ami lenyűgöz, visz, beszippant, fogva tart." (Meglehet, igazságtalannak tűnik ez a szembeállítás, ezért jegyzem meg, hogy történetesen Németh László legjobb regényei, mondjuk a Gyász vagy az Iszony úgyszintén - mondom így szövegközéppontú poétika teremtményei, ám Németh még ezeket a munkákat sem távolította el magától annyira, hogy a szerző és a mű közötti kapcsolatot ne keresnénk. Persze, nem is távolíthatta el őket magától, vallomásos író volt, ez is a tehetsége természetéhez tartozott. S Sándor Iván regényeiben is, az Arabeszket és A szefforiszi ösvényt említem, a szöveg strukturáltsága jut döntő szerephez, s lehet, hogy csak én érzem a formai indíttatást.)
     A költészetben, ahol a nyelvben létezés természetessége mellett a hangzás is döntő szerephez jut, szinte evidencia a szövegből és hangzásból történő kiindulás, a mű világának a nyelv hangzóeszközeivel való felépítése, s ennek a világnak a versen belüli lebontása is. "Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / Címe: ‘Költőnk és Kora’" - mondja József Attila, s a művön belül, a nyelvi eszközök segítségével olyan világot teremt, amelynek nem volt előképe, amely a maga anyagából majdhogynem öntudatlanul bomlik ki. Nemcsak ebben az önmagára mint versre utaló, zárt logikai rendszert alkotó négy sorban, hanem később is, a kozmikus méretű világ megteremtése során, egészen addig, amíg az így megteremtett világ a nyugvópontjára nem jut, s így fel nem számolódik: "Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyul." Élt - mondhatom azt is, sűrűn élt - ezzel az eszközzel Weöres Sándor is. Nézzük közismert, ám valójában "csak" gyermekversnek tekintett négyszer négy sorosát, A tündért: Weöres itt a vers által épít fel egy világot, egy olyan világot, amelyiknek egyetlen teljesnek mondható eleme sem létezett addig, inkább csak azok az eszközök, amelyeket "segítségként", összetevőként felhasznált. Nem az az érdekes, hogy világot épít, hanem az, hogy ennek a világnak nem volt előképe, s az, hogy a mű és a műben megjelenő világ közt nincs semmiféle távolság; a kettő egybeesik, lefedi egymást, a világ magával a verssel együtt jön létre. "Bóbita Bóbita táncol / körben az angyalok ülnek, / béka-hadak fuvoláznak / sáska-hadak hegedülnek. // Bóbita Bóbita játszik, / szárnyat igéz a malacra, / ráül, igér neki csókot, / röpteti és kikacagja. // Bóbita Bóbita épít, / hajnali köd-fal a vára, / termeiben sok a vendég, / törpe-király fia-lánya" - így teremtődik meg a természetes erők fölött álló világ, ennek a világnak a főszereplője varázsolni tud, játszani tud; hitegetni tud, és ha kell, szüksége van rá akkor kikacagja azt, akit addig hitegetett, s mindehhez tere is képződött. Eddig épült és létezett ez a világ, ezt követően Weöres lebontja: "Bóbita Bóbita álmos, / elpihen őszi levélen, / két csiga őrzi az álmát, / szunnyad az ág sűrűjében." A művészi világteremtés iskolapéldája ez a vers, nemcsak óvodásoknak tanítanám, nekik is, hadd ismerjék meg, hanem iskolásoknak is, hogy érezhessék, mire képes, valójában mit tehet a költő. S előfordul az az eset is, amikor csupán a szavak hangzása elég a költőnek ahhoz, hogy önálló világot teremtsen. A kínálkozó példák közül Kovács András Ferenc Óeurópai marsát emelem ki. Igaz, ennek a dalnak - a rádióban hallottam, András énekelte - "előképe" is volt, a Fel vörösök, proletárok kezdetű ének. Kovács András Ferenc átirata így hangzik: "Fel pörösök pomeránok / Billogosok fapofák / Fagymunka vár salakárok / Lágerok agykalodák // Kiállok hencegek lótok / Apropó rongy kurvoák / Vetkezzetek ma ti lógtok / Mink se vagyunk durvoák //  Silány ravaszság közel rág / Kásaját fújja ki él / Féljenek a zimmunisták / Mer’ szabad az aki fél". Valójában nem tudom, hogy pontosan helyeztem-e el ezt a verset a többi itt említett szöveg mellett, hiszen ennek a pár sornak a létrejötténél az ideológiai képzeteket sem zárhatjuk ki. De hát így vagy úgy: ez is változat egy szövegre...