|
PÉK
ZOLTÁN
Arcod a zikkurat
tetejéről
A püspök szolga nélkül, hat lepecsételt
ládával érkezett. Az éppen a fedélzeten dolgozó matrózok keresztet vetettek,
amikor megpillantották, de nem csupán a püspöki palást előtt tisztelegtek
imigyen, amely vörös volt, akár a nyershús, hanem a híre előtt is, mely
jóval megelőzte jövetelét. Diego de Landa közismert személyiség volt, mind
"odaát", mind Európa számos kikötőjében, itthoniban és külhoniban egyaránt.
"Az egyszemélyes inkvizíció" - így emlegették a kocsmákban, igaz, csak
suttogva, mert hasonlóképpen félték is. Ahol csak felbukkan, vér és tűz
jár a nyomában.
- Igen, kegyelmed
- hajolt meg a kapitány esetlenül -, ki ne ismerné méltóságod nevét?
- Helyes -
nyugtázta egy biccentéssel a püspök, rá sem nézve. - Akkor nyilván annak
is tudatában van, hogy mint az anyaszentegyház apostola ismét szent küldetésben
indulok a vademberek közé. Nem csak felkent személyem, de minden holmim,
sőt itt tartózkodásom alatt maga a kabinom is szent és sérthetetlen, mi
több, érinthetetlen. Senki, ismétlem, senki a lábát be nem teheti, hacsak
én engedélyt nem adok. Még ön sem, kapitány.
- Igenis,
méltó...
- Továbbá
őröket sem tűrök meg az ajtó előtt. Az Úr vigyázza az ő szerény szolgáját
- vágta el a kapitány készülő tiltakozását. - Mivel rengeteg dolgom van,
ritkán fogok megjelenni a fedélzeten, s azt kérem, engem se zavarjanak,
csak ha feltétlen, mondom, feltétlenül szükséges. - Majd püspöki palástja
alól egy apró ezüstcsengőt varázsolt elő. - Ezzel fogok jelezni, ha óhajom
támad.
A csengőnek
éles, átható hangja volt. A legénység régebbi tagjai megborzongtak; hogy-hogy
nem, mindjüknek az az út jutott eszébe, amikor az afrikai partokon kikötöttek
bennszülöttekkel üzletelni, hiszen már sokan megcsinálták ily módon szerencséjüket.
Ezek a bennszülöttek azonban igen különösen viselkedtek. Hiába mutogatták
ők a tükröket, üveggyöngyöt; amazok csak álltak velük szemben és fogukat
csikorgatták. Csak álltak és fogukat csikorgatták ijesztő szenvtelenséggel,
mint valami ördögűző varázslatot, ugyanezen az éles, átható hangon.
Az utazás első pár hete dicséretes eseménytelenségben
telt. A legutóbbi kaland miatt felújítani kényszerült hátsóárboc-kötélzettel
nem akadt gond, a hajó nyugodtan szelte a habokat. Nem bukkantak fel sem
sellők, sem tengeri szörnyek. Diego de Landától még ők is tartanak, tréfálkozott
a legénység, de csak halkan, nagyon halkan. A püspök napszámra a kabinjában
foglalatoskodott, s csak alkonyatkor, amikor a hőség alábbhagyott, bukkant
fel néha, mindenki nagy rémületére. Ilyenkor többnyire körbesétált a hajón,
majd az orrban kötött ki, és hátratett kézzel meredt az egyhangú, felül
kék és alul kék látóhatárra. Mint aki alig várja már, hogy nekiláthasson
valamely ott reá váró, halaszthatatlan dolgának. Nem szólt senkihez sem,
még a hajólelkésszel se váltott egyetlen szót sem, aki, noha megjárta a
hét tengereket, soha nem volt még ennyire tengeribeteg.
Aztán egy
vihart kikerülendő letértek kissé dél felé, ahol pedig teljes szélcsend
köszöntött rájuk. Ilyet még a legvénebb tengeri rókák se láttak: az egyik
pillanatban óriási hullámok és süvítő szél, a másikban meg tiszta égbolt,
hétágra tűző nap és semmi, a legcsekélyebb légmozgás sem. Ahogy teltek
a napok, mindenkin erőt vett az elkeseredés. A hőség rettenetes volt, az
ivóvizes hordókban sorra megposhadt az ivóvíz. A tengerből fogott halak
ehetetlennek bizonyultak. A szélcsend tizenharmadik napján az egyik hajósinas,
akinek ez volt az első útja, a tengerbe ugrott, és azonnal elmerült.
Diego de Langa
püspök viselkedésében is szembetűnő változás állt be. Megsűrüsödtek a fedélzeten
tett látogatásai, ahol érezhető ingerültséggel fürkészte az eget, a messzeséget.
Kabinjából is mind gyakrabban hallatszott ki az ezüstcsengő csilingelése.
A hőség ellenére ilyenkor az egész hajó megborzongott. Vizet akart. Olajat
a lámpába. Hogy mossák le az ablakot. Meg ezt, meg azt. Végül az óhajok
úgy megszaporodtak, hogy a kapitány kénytelen volt az egyik legényt külön
a püspök szolgálatára kirendelni.
Diego de Landa püspök nem állhatta ezt
a fojtogató hőséget. A poklot képzelte ilyennek, százszorosan ilyennek.
Kizökkent az órák normális menetéből; hol ülve elbóbiskolt, hol felriadt,
éjszaka ébren hánykolódott, nappal meg alig bírta nyitva tartani a szemét.
Az az újszerű, izgató érzés, mely a püspöki palástra pillantva elfogta,
a vitorlabontás óta eltelt hetekben lassan alábbhagyott. Talán mert azelőtt
sem volt szemernyi kétsége sem, hogy megérdemli. Noha azért hívták vissza
a vademberek (magában csak így nevezte az indusokat) földjéről, hogy felelősségre
vonják, mert módszerei iránt bizonyos nyelvek kifogásokat emeltek, sikeresen
megvédte tetteit. Mi több, azok helyességéről teljesen és végleg meggyőzte
a királyt, aminek kézzelfogható eredménye a püspöki palást. Szája sarkában
mosoly játszott, ahogy elképzelte, mit fognak szólni azok a "bizonyos nyelvek"
dicsőséges visszatértéhez.
Az előtte
heverő pergamenre pillantott. Egy szárított bőrtekercs, rajta különös jelekkel.
Másoknak különös, helyesbített gondolatban. No nem mintha rajta kívül valaki
is látta volna. Még a katonák, akik begyűjtötték a vademberektől, még ők
sem pillantottak bele, ebben biztos volt, mivel minden rajtaütés előtt
gondosan előkészített szózatot intézett a hadsereghez, melyben nem mulasztotta
el élénk szavakkal ecsetelni, hogyan kárhoznak el s égnek örök időkig a
pokol kénköves tüzében az istentelenek s mindazok, akik hagyják magukat
a gonosztól elcsábítani. Nem, azok a bátor vitézek előbb csókoltak volna
meg egy leprást, semmint belekukkantsanak ezekbe az eretnek iratokba. Amelyeket
amúgy sem értett senki e kerek világon, csak ő.
Balbus
melius balbi verba cognoscit, kuncogott magában. "Dadogót jobban ért
az, ki dadog maga is." Bár az indusok eretnekek s így minden irományuk
máglyára való, Diego de Landa megtanulta a nyelvüket, persze csakis Isten
nagyobb dicsőségére. Nem volt egyszerű dolog, időt s türelmet követelt
- aminek ő történetesen bővében volt. Parancsba adta az összes eretnek
pergamen, könyv, ikon elkobzását. Maní legnagyobb kőépületét jelölte ki
gyűjtőhelyül, s az hamarosan meg is telt. Ő pedig titokban átválogatta
az ott összegyűlt irományokat. Nagy részük természetesen értéktelen volt:
zagyva, istentelen macskakaparás, semmi több. Akadt azonban érdekesség
is.
De Landát
két dolog izgatta kimondottan. Az egyik a matematikai okfejtések, melyek
noha minden esetben elkerülhetetlenül ostoba következtetésekbe torkolltak,
a számítások kristálytiszta logikáját nem lehetett nem tisztelni. A másik
pedig az imák. Ezt még a matematikánál is nehezebbnek bizonyult megérteni,
lévén a vademberek teológiája fejletlen és zavaros, de kétségkívül voltak
benne figyelemreméltó meglátások. Diego de Landa tudta, nagyon sokan elvakultnak
tartják, pedig ő igenis meg akarta ismerni az ellenfelet, megtanulni az
ő fejükkel gondolkodni, hogy aztán rá lehessen őket vezetni az egy igaz
útra. Így esett, hogy bár Maní főterén a vademberek írásos emlékezetét
őrző tárgyak ezrével égtek el, jó pár eretnek kíséretében, a legértékesebb
darabok megmenekültek a lángoktól és abba a hat lepecsételt ládába kerültek,
melyek kulcsától a püspök egy pillanatra sem vált meg.
Ismét a tekercsre
fordította figyelmét. Egy kis szelencéből elővette a saját maga által készített
azték ábécét tartalmazó lapot, és nekilátott az első látásra fohásznak
látszó szöveg fordításához.
"Aki a menny négy oszlopát emelted,
és őrized evilági létünk lángját,
engedd láttatni való tenmagad,
arcodat a zikkurat tetejéről... "
Homlokáról
egy izzadtságcsöpp hullott a lapra. Micsoda rekkenő hőség, semmi levegő,
semmi szellő. Csengetett. Vizet. A hang, akár a vademberek csőből kifújt
apró nyila, fúródott a bőrébe. Vizet, vizet.
Maga sem értette,
mi történt, de egyszer csak arra eszmélt, hogy egy indus arc hajol fölébe.
Támadás, őrség ide, akarta kiáltani, de a torka száraz volt, akár a tapló,
nyelvét meg se bírta mozdítani. Az arc olyan közel hajolt, hogy érezte
a másik keserű izzadtságszagát. A vastag száj mosolyra húzódott a fekete
arcban. Diego de Landa megadta magát az elkerülhetetlennek, és lehunyt
szemmel várta a szúrást. A gyomorba, alulról fölfelé mozgatva a pengét;
így szokták, látta már éppen elégszer. A szúrás helyett azonban csak valami
halk neszt hallott, amely szintén nagyon ismerős volt, bár egészen máshonnét.
Kinyitotta a szemét. A vadember a tekercset nézegette. S lassan nyújtotta
a kezét, hogy megérintse a másik lapot, az ő titkos ábécéjét. Ekkor a püspök
lerázta magáról az őt megbénító rontást. Felpattant és harsány kiáltással
a betolakodóra vetette magát.
A legédesebb álmából felvert kapitánynak
kellett némi idő, mire felfogta az elmondottakat.
- De engedelmével,
méltóságod maga kérte a vizet. Többen is hallották a csengetést.
- Nagyon jól
tudom, mit kértem és mit nem - felelte a püspök. - Csakhogy a kabinomba
senki nem léphet be engedély nélkül. Ez az eretnek pedig nemcsak hogy megszegte
ezt a tilalmat, de a papírjaimat nézegette! Eretnek kém!
- Ő arabus,
méltóságod, nem indus, csak egy arabus legény, és csak vizet...
- Kém, ha
mondom!
- Igen, méltóságod.
Bár nem hinném, hogy tudna olvasni...
- Kételkedik
a szavamban? - húzta ki magát a püspök.
A kapitány
lesütötte tekintetét.
- Nem, méltóságod.
- Tehát?
- A fiú...
kém. . .
- És mi jár
a hazaárulónak?
- Méltóságod,
talán...
- Mi jár?!
Az ítélet végrehajtására azonnal sort
kerítettek. Azonban mire mindenkit a fedélzetre hajtottak, keleten lassan
már színeződött az ég, s a sötétség sem volt annyira áthatolhatatlan. A
mozdulatlanul lógó vitorlák fehér leplei baljósan szellemekként tornyosultak
az emberek fölé, akik verítékben úszva, ugyanakkor dideregve bámulták a
kapitányi hídon a bíborvörös palástot. Diego de Landa dörgő hangon adta
elő a történteket. Senki nem kelt a szerencsétlen védelmére, még csak nem
is pisszentek.
- A gonosz
itt ólálkodik körülöttünk, ezért minden percben nyitva kell tartanunk a
szemünket, hogy felismerjük mesterkedéseit. Ébren kell lennünk nappal,
és ébren álmunkban is. Szolgáljuk az Urat minden lélegzetvételünkkel. Mert
az Úr jóságos. Kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk, bűnösökön most és halálunk
óráján is. Ámen.
A szerencsétlent
a jobb oldalon eresztették le. Külön kötél tartotta a kezét és a lábát,
a köteleket pedig két-két ember mindkét oldalon. Egyenletes mozdulatokkal
húzták. Az addig kábultan hallgató bűnös sikoltozni kezdett, amikor keze
a vízhez ért. Magas átható hangon sikoltott, akárcsak az ezüstcsengő. Víz,
víz. Az emberek sápadtan, reszketve álltak a fedélzeten. Aztán a sikoltás
elfúlt. A nap a tat felől emelkedett lassan, épp a püspök háta mögött.
A bíborvörös palást színe egybefolyt az éggel. Vér és tűz.
A hajó másik
oldalán előbukkanó testnek már nem volt hangja. Ahogy a fedélzetre emelték,
merő vér volt, a hajó aljára rakódott algák valósággal megnyúzták. De még
élt.
- Felkötni
- mondta a püspök, s sarkon fordult, hogy kabinjába vonuljon.
- Engedelmével,
méltóságod - állította meg a kapitány -, ha valaki ezt túléli, azt
a tenger törvénye értelmében életben szoktuk...
- Szokás?
A tenger törvénye? - lépett vissza a püspök. - Mióta szokás a tenger törvényét
Isten törvényei elé helyezni? - emelte föl hangját. Lenézett a matrózokra.
- Talán nincs két hete szélcsend? Talán nem szokatlanul hosszú ez az idő?
Mi más ez, ha nem jel? Napok óta imádkozom, kérem az Urat, árulja el elégedetlensége
okát, hogy miért sújt bennünket haragjával, s most ím, felelt! Áruló került
közénk s próbált a végzetbe taszítani mindnyájunkat! De mert az Úr kegyes,
tudatlanságunkat csak szánja, és megadja a választás lehetőségét is: a
mi halálunk vagy az övé. Ez a kérdés.
Az emberek
izegtek-mozogtak. A kapitányra néztek, de az konokul a csizmájára meredt.
A nap már majdnem teljesen feljött, a levegő rohamosan forrósodott. Ekkor
egyvalaki megmozdult, vagy mozdulni látszott, s a többi már ment magától.
A vérző hústömeg, mely már bajosan volt embernek nevezhető, pillanatok
múlva az előárbocon lógott. Aztán minden tekintet a püspökre szegeződött.
- A deo
vocatus - rite paratus. Isten szólít, neked jó így - mondta, majd elmosolyodott.
És ebben a pillanatban a nap teljesen a horizont fölé ért, s a vitorlák
meglebbentek. Feltámadt a szél.
A legénységet kezes báránnyá változtatta
a csoda; a továbbiakban egyetlen hangos szó vagy káromkodás nélkül tették
a dolgukat, nagy ívben elkerülve a püspököt.
A kapitány
attól kezdve ki sem dugta az orrát kabinjából, a hajó irányítását az első
tiszt végezte.
Diego de Landát
nem ajzotta fel a csoda. Az ő hite amúgy is elég erős volt. Hitt és tudott.
Visszatért kabinja magányába a tekercshez, és egész napon át megszállottan
dolgozott.
Talán észre
sem vette a bensőjében eluralkodó lázat. Tán igen. Talán csak a hőségnek
tulajdonította. Vagy a csodának. Tudta-e vagy sem, a kinyilatkozás már
megtörtént, és nem a bibliai harsonákkal és égzengéssel, hanem azzal a
misztikus gyöngédséggel, amiről a tekercs is beszélt. "Arcod a zikkurat
tetejéről." A megérkezéstől számított fél éven belül Diego de Landa püspök
meghasonlik korábbi önmagával, és attól kezdve mindent elkövet annak a
kultúrának a megmentése érdekében, melyet zömében éppen ő semmisített meg
az Úr nevében. Pergameneket, tekercseket, ikonokat gyűjt, rendszerez majd.
"Arcod..." S nem sokra rá nyoma vész Közép-Amerika őserdeiben.
De mindez
még fél év távolában vár. Az idő sürgethetetlen. Így hát Diego de Landa
megdörzsöli sajgó szemeit, s a csengő után nyúl, majd a mozdulatot félbehagyva
elheveredik az ágyon. Kemény nap áll mögötte. Abban a minutában el is nyomja
az álom, s hosszú-hosszú idő óta először alszik nyugodtan, mélyen egész
éjszakán át.
Irány észak-északnyugat.
A tenger csendes. |
|