Amióta megoperáltak, még nem volt szerencsém látni magamat. Biztos lesz tükör a segédápolónál, aki a vacsorámat hozza. Sovány, magas legény a szavannáról. Hajcsár szeretett volna lenni az Elefántcsont parton. Erről álmodhatott az abidzsáni citromosládában, ahol hordárgyerekéveit tölthette. Ehhez a múlthoz képest kórházi jelenével elégedett. Rá van írva az arcára. A kórteremből úgy gurítja ki az ételmelegítő szekrényt, mintha elefántot noszogatna. Feltehető, hogy születésekor zebrák, zsiráfok, antilopok egészen közeljöttek hozzá - nincsen hát szüksége ekológiára, mert ezt a faunát magában hordozza. Nagy szeme párásan türelmes. Előzékeny. Megkérdi, mit óhajtok elsőnek, levest vagy desszertet. 
     - Attól függ, mi lesz a főétel. 
     - Főétel nem lesz. Két okból. - S rögtön sorolja. Egy, mert Önt ma reggel altatták. Kettő, mert a kórteremben már elfogyott. Három, mert a konyha nem kapott időben tüzelőt. Ma nem fóztek főételt. Én se kapok. Az igazgató úr sem kap. 
     Vinnyogva nevetgél. Tételezzem fel, hogy viccel? Unatkozik? Az ő műszakának még nincs vége. Inkább mégis, mert olyan jóságos az ábrázata, amellett döntök, hogy meg akar vigasztalni. Vagy meg akar tisztelni azzal, hogy nem tesz különbséget az igazgató vacsorája s az enyém között. Vagy magát akarja előléptetni azzal, hogy az ő kosztja nem rosszabb, mint az enyém. Nem tudom. Az összdiagnózis megtestesítése nem lehet idegen mindettől. Próbálok élni az előnnyel. 
     - Volna egy zsebtükre? 
     Álmatagon végigmér. 
     - Majd ha evett, jó? Szüksége lesz egy kis erőre. 
     Látom, igazából az erőlevest próbálja belémdiktálni. Azt kérem elsőnek. Bíztat, emeljem meg a fejemet. Kár lenne a felét elcsöpögtetni. Segít a polcolásban. Majd az ágy szélére könyököl merengő tartásba helyezkedve. Bíztat, hogy kanalazzak. Leeszem magam. Ő meg se rezzen. Az a furcsa érzésem, fáryolos tekintete tessékeli a kanalat, hogy jó helyre menjen. Nagyrésze odamegy. Éter íze van a folyadéknak: kiköpni lenne kedvem. Erre ő rendkívüli méretezésű ajkát ráncosra csücsörítve pofazacskóját felfújja. Mintha ő is köpni akarna. Én azonban mégis lenyelem. Az ő arckifejezése émely és megkönnyebbülés között habozik. A következő kanál gyorsabban tűnik el. Ő száját nyitottan csücsörítve szürcsöl. Megint szájamba veszem a kanalat. Ő megint szürcsöl. Gusztustalan fajzat. Ha nem úgy szürcsölne, mint valami állat, azt mondanám, engem utánoz. Mint valami vadállat. Vaddisznó, sakál vagy hiéna. Mi lenne, ha szájon vágnám? Olyan dühödten néz rám, hogy arcán kívül indulatait is állatinak sejtem meg és elállok a tettlegességtől. Elég, ha ez a világos lepedőn nyugtatott, sötét ábrázat egy dülledt szemű varasbékára emlékeztet. Nem hozhatom ezt nyíltan a tudomására, és amúgy sem tudnám szájon vágni: ehhez még rozoga az állapotom. 
     Inkább kérem a desszertet. Sápadt meggykompót konzervből. Pár szem ráncos, hámló gyümölcs. Mintha foszforeszkálnának a neonvilágításban. Sajnos, olyan szögben fekszem, hogy nem tudom őket egyensúlyozni a szájamig. A levest sikerült félig töltött nagykanálban, de a meggy a kiskanálról legurul. A segédápoló segítségemre siet. Csápszerűen hosszú ujjai szájamhoz viszik a kanalat és himbálva kívántatják. Kivárom a legalkalmasabb pillanatot. Mikor tátom a számat, ő is tátja az övét. Aztán olyan ripsz-ropsz cuppantja ajkait össze, hogy nem lehetek egészen biztos abban, ki kapta be a finom falatot. Annál kevésbé, mert ő tökéletesen mímelte azt, ahogy egy lesben guggoló varangy bekebelez egy izgalmasan kövér dongót. Szerencsére, a meggy az enyém. Mégis furcsán érzem magam. Csak nem rám akarja vonatkoztatni a mókát? Nagyon nem szeretem, ha varangyhoz hasonlítanak. Ki szereti? És miért szemtelenkedik? Közben egyáltalán nem úgy fest, mint akinek pimasz a szándéka. Kínálja a következő meggyet lekenyerező gyengédséggel. Nem akarom hát a rossz oldalát hangsúlyozni. De mikor a meggy a számba kerül, megint cuppant. Kétség nem fér hozzá, hogy engem varangyhoz hasonlít, én meg nem látom be, mennyiben vagyok varangy. 
     Lidérces az egész. De hát ő etet, nem akarom elkedvetleníteni. Annyit mondok, ne a szájam elé, inkább alá tartsa a kanalat. Így ugyanis a varangyok nem esznek. Valósággal felcsípem a harmadik meggyet. Ő szájával hegyes csőrt képez és lecsap vele. Hopp, ahogyan a baromfiak szoktak. Szemével is csippent, aztán mereven figyeli az eredményt. Ami elég siralmas. Ahhoz, hogy a falatot felcsípjem, magasabbra kellett emelni fejemet. Oldalamon jól meghúzódott a seb. Próbálok fájdalomkiáltás közben tiltakozni. Mutatom neki a vágást, hogy megértse. Ő kiegyenesedik teljes magasságában és kigombolja fehér köpenyét. Gyötrelmes pillanat. Ez nem épeszű. Elfog a félelem, hogy egyedül vagyok vele a folyosón, az éjszakai műszak kezdetén és gyakorlatilag kiszolgáltatva. Behunyom a szemem. Ahogy nyílik a köpeny, úgy nyílik mind nagyobbra az ő szeme; az eddigi fátyolos barnaság most meszes fehérben tágul és árasztja magából a rettegést. Egyúttal a könyörgést. Köpenye alatt nincs egyéb öltözék. Kávébarna bőr tárul fel, s a csípő magasságában levedző, kerek seb mutatkozik, mely rnintha vonaglana. Ha tudnék, hátrálnék. Mozogni azonban csak ő tud. Feltérdel ágyam szélére s kezét összegyűrve rimánkodásba fog. 
     -Tegyen valamit, az ég szerelmére. 
     A sebből varacskos gombaféleség püffed elő. Fekete szemölcsei szemmel is kivehetően burjánzanak. A gyomorfalon szedresen terjeszkednek. A pokol kátránya rotyoghat így, ez jut eszembe. Pedig nem vagyok vallásos. Ha szakember lennék, nem ilyen közhelyes képet szednék elő, hanem cselekednék. Mit is cselekedne a sebész? Elvégre ő ért az ilyesmihez. Meg különben is, járatos a sürgős esetek intézésében. 
     - Maga beteg vagy ápoló?- förmedek rá a teljes kuszaságon felzúdulva. 
     - Én egy beteg ápoló vagyok - nyöszörgi ő. 
     - Mért nem helyezteti magát betegállományba? 
     - Nem lehet. Azzal vettek fel kisegíteni, hogy makkegészséges vagyok. 
     - Van munkavállalási engedélye? 
     - Nekem ez a bajom van. Tépő és szúró fájdalom. Vöröshangyák marcangolnak. 
     - Szóval szimuláns. 
     - A bajom igazi. 
     - Igazi baj az, amiért a TB fizet. 
     - Nézze meg már, könyörgön. 
     - Hozassa be magát mentőkkel. Az ügyeletes majd intézkedik. 
     Magyarázom neki, annyi a sürgős eset, mint égen a csillag. Ha nem tartjuk be a sorrendet, kitör az anarchia. 
     Fütyül ő a rendre, a magasabb szempontra. 
     - Az érkezési vagy a fontossági sorrendet? - kötekedik vérszemet kapva. Sose lesz nyugtom, ha elkezdek vele vitatkozni. Ő akar okosabb lenni. 
     - Majd a rendészet megmondja. Hívjam? 
     Látja, hogy a kórháznál ő okosabb nem lehet. Hörög: 
     - Ha látja, mért nem nézi? 
     Nyomkodja ki a sebből, ami még a szörnyűségből benne maradt. Sokasodó, eleven töltelék. Vöröshangyák is sündörögnek rajta. Most látom először, milyen, amikor egy afrikai sápadt. Kifakul a kíntól. 
     - Hagyja abba a nyomkodást - mondom -, attól nem lesz sürgősebb. 
     - Mitől lesz sürgősebb? 
     - Semmitől. Gyógyíthatatlan. 
     Erre nincs tromfja. Mélyet sóhajtva mered a seb alvadt véres, tarhonyaszerű kitüremkedésére, és alája tartja zsebtükrét, hogy a förtelmet teljes egészében lássa. Emlékeztetem, hogy a tükröt vacsora utánra nekem ígérte. Elmerül a látványban, mintha én nem is léteznék. Megpróbálom a tükröt megkaparintani. Carlos rohan ki a kórteremből. A beteg ápoló felüti fejét a robajra, leszed mindent, tálcát és belsőséget, és máris messze tolja az ételtartó szekrényt, mintha elefántot terelgetne. 
  

* Részlet A kórház én vagyok ciklusból